Búcsú

Alig pár percet beszéltem vele csupán. Egyetlenegyszer. Mégis, annyira mélyen lakott benne a szívemben valamiért, olyan kedves volt nekem. Nem tudom megmondani, hogy mi fogott meg benne, mert nem volt mosolygós bácsi, nem volt az, aki barátságosan biccentett volna minden arra járónak. Volt benne mégis valami, ami miatt minden nap többször is vártam, hogy lássam, ahogy ül a padon, nyakkendőben, zakóban, majd elindul a kis közön keresztül hazafelé. Minden ilyen alkalommal mosolyogva összenéztünk, hogy "itt a bácsi".
Az idén nem jött. Egyszer sem. Sejtettük, hogy valami történt. Akartam is tudni, meg nem is, az egyik felem bőszen tiltakozott minden nyomozás után, a másik mindenáron bizonyosságot akart. Ezért vetettem fel magam a facebookon két balatonboglári csoportba is, hogy meg tudjam kérdezni, hátha valakitől választ kapok arra, hogy miért nem jön.
Valamelyik este jelzett a telefonom, hogy valaki válaszolt a csoportban közzétett posztomra. Egy pillanatig tartott csupán, hogy élt bennem a remény, hogy azt írják, beteg csak, és meg fog még gyógyulni. Sajnos nem így van. A bácsi nincs többé közöttünk. Egy pillanatra teljesen lesokkolt a hír, és bevallom, ott, este tizenegykor az ágyamban sirattam az idegen bácsit. Majdnem Balázst is felébresztettem miatta, hátha mond valami vigasztalót.
Aztán másnap reggel úgy ébredtem, hogy nem akartam beszélni sem róla. Nem akartam kimondani, nem akartam leírni, nem akartam ezzel az egésszel szembenézni. Mert az nem lehet, hogy nem jön többé, és nem ül le a padra. Hogy soha többé nem lesz lehetőségem leülni mellé, és elmondani neki, hogy ugyan fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, de sokszor eszembe jut év közben is, hogy vajon a bácsi ilyenkor is kisétál, és nézi a Balatont? Arról is eszembe jutott, amikor olvastam, hogy felújítják a vasutat.. hogy vajon mit szólt hozzá? Nézte, ahogy felszedik azokat a régi talpfákat, és síneket, és újak kerülnek a helyére? Vajon látta még az új peront?
Tegnap este érkezett egy másik csoportban is a válasz, miszerint kora tavasszal elment. A nevét tudom, de csak ma délelőtt kaptam meg privát üzenetben, így arra már nem volt lehetőségem, hogy megkeressem a helyi temetőben, és úgy vegyek tőle búcsút. Erre várnom kell, helyette most itt, és így búcsúzom tőle.
Kedves bácsi! Mindig látni fogom a padon ülni, és sosem fogom elfelejteni. Még akkor sem, ha az a pad már mindig ilyen üres marad.

Többé nem tűnik fel ezen az úton sem. Máshol jár már...