Nagyon őszintén

Azt mondják, hogy a probléma felismerése már egy félmegoldása a problémának. Hát, mondhatjuk, hogy akkor valahol félúton járok éppen most. Mert a felismerés megvan, nagyjából meg is fejtettem saját magamnak ezt az egészet, miközben ma mosómasát játszottam, meg ágyneműt cseréltem, meg a szokásos többi dolgot intéztem itthon.
Még nem is biztos, hogy foglalkoztam volna ezzel az egésszel ennyire mélyen, ha tegnap este nem vitáztunk volna össze. Nem is az a lényeg, amin vitáztunk, hanem amiket közben mondott Balázs. Merthogy az betalált.. nyilván ez is volt a célja vele, hogy betaláljon, és jó mélyen el is találjon.
Onnan a monitorok (telefonok) másik feléről nem is biztos, hogy szembetűnő volt a változásom, de élőben még magamnak is feltűnt már, hogy nem az vagyok, aki voltam. Az utóbbi egy hónapban meg aztán végképp kezdtem az elviselhetetlen sárkány címet kiérdemelni mindenhol. Van rá mentségem.. még ha elég béna is.
Van ez a két világ, amiben élek nap mint nap. A való világ, ami itthon van, és az a mesterséges világ, ami bent van a munkahelyemen. A kettő között kell egyensúlyozni, és a kettőt együtt kell(ene) jól csinálni is. Talán tavaly nyáron kezdődött az egész, amikor volt egy időszak, amikor sokkal nagyobb teher volt rajtam odabent is, mint valaha, és sokkal több mindenben kellett itthon is helytállni, mint addig bármikor. És akkor, amikor úgy tűnt, és minden visszacsatolásból is az jött, hogy "ez igen, megy ez neked", akkor kezdődött, hogy egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy többre vágyom, mert többre vagyok képes annál, mint amit csinálnom kell. Nem nagyképűség talán, mert igaz, hogy kvalitásaimban messze a kollégáim fölött állok, mégha nem is szoktam ezzel különösebben foglalkozni. Miután azt láttam több példából is, hogy az a kifizetődő, hogy ha az ember "odateszi magát rendesen", így ezt tettem. Dolgoztam, mint a güzü minden nap, és minden adandó alkalommal vártam, hogy majd akkor ez már eléggé feltűnt mindenkinek, akinek kell. Igen, minden adandó alkalommal csalódtam is. Mert azzal nem számoltam, hogy van itt valami, amiben viszont mindenkinél le vagyok maradva, és ez pedig a cégnél töltött idő. És igen, számít ez.. Meg még persze az is, hogy olyan részlegen dolgozom, ami nálunk a "szükséges rossz" kategória, így aztán leginkább szóba sem kerül onnan senki, nemhogy számításba kerüljön. Igaz, van évente pár olyan alkalom, amikor a szükséges rossz lesz az elképzelhető legfontosabb, és olyankor rajtunk a világ szeme, és az is előfordul, hogy jut egy-két morzsányi elismerő szó, de az esetek nagy részében leginkább igyekeznek tudomást sem venni rólunk.
Nos, mindezekkel szembesülni nem egy leányálom. Most ott tart bennem a dolog, hogy feladtam, de nem tudom még feldolgozni, mert a munkámat nem tudom kevésbé lelkiismeretesen és kevésbé güzü módra végezni, de rettenetesen fáj, hogy semmibe sem vesznek.
Mindeközben itthon is egyre kevésbé érzem magam fontosnak. Már nem tekintenek rám istenítő imádattal, mert már előfordul, hogy bizonyos dolgokról többet tudnak, mint én. Úgy érzem sokszor, hogy leginkább kimerülök abban mindenkinek, aki bevásárol, megfőz, elmosogat, kimossa a ruhákat és el is pakolja. Persze, tudom, hogy fontos vagyok nekik, de az, hogy már nem úgy, mint régen, az nem olyan jó érzés. És az sem, hogy a munkahelyi güzüségem miatt itthon kevésbé vagyok alkalmas már minden másra. Mert hazajövök, és leginkább arra vágyom, hogy aludhassak, és legyen csend. Ehelyett hazaér mindenki, egyszerre beszélnek, csörögnek a telefonjaink, be kell vásárolni, aztán valami kaját csinálni. Este hatra olyan vagyok, mint egy zombi. És ilyenkor a legegyszerűbb és legártatlanabb kérdésre is előtör belőle a vadállat, és ráförmedek a kérdezőre.
Van ez a két világ.. amit jó lenne egyensúlyba hozni valahogy, hogy jól érezzem magam mindenhol, és ne legyenek bennem folyton ezek a hiányérzetek és kétségek. A félmegoldás megvan, de a neheze gondolom csak most következik.