2017. jan. 23.

Még mindig van könny

Soha még semmi ennyire nem gyötört meg lelkileg, mint ez a hétvégi baleset. Soha még ennyit nem sírtam számomra idegen emberek miatt. Soha nem is gondoltam volna, hogy napokra meg tud bénítani mindent bennem egy ilyen esemény. Folyton csak zakatol a fejemben egy csomó minden arról, hogy ott ülnek azok a szülők a lakásaikban, a gyerekük üres szobáját nézve, és nekik már soha többet nincs lehetőségük semmire sem azzal a gyerekkel kapcsolatban.
És akkor ma este még elolvastam Szitya posztját, és a könnyeim újra csak folynak, és legszívesebben nem csak hagynám, hogy némán lecsorogjanak, hanem hangosan zokognék. 
Kölcsönvettem egy részletet a posztjából, mert annyira szépen fogalmazta meg, ahogy nekem nem sikerült napok óta sem. 

"Mekkora ár ez arra, hogy sok-sok szülő ismét rájöjjön, hogy a lényeg akkor is az, hogy ott van veled, és legyél is vele, úgy igazán. És emelkedj felül az innentől csak csip-csupnak tűnő dolgokon.
Mint felvételi, meccs, országos bajnokság vagy más verseny. Nem azt jelenti, hogy nézzél el neki mindent. Nem azt jelenti, hogy ne izgulj, ne szurkolj, mert mi ez ahhoz képest, ami történt. Sőt! Viszont azt jelenti, szerintem, hogy legyél tudatában a szerencsédnek mindig, minden nap. Adjál hálát a Sorsnak (vagy akinek akarsz) azért, ami megadatik. Hétfőn is. Szürke hétfőn is. Szürke januári hideg hétfőn is. Mert gyereke(i)d van(nak). Mert itt van(nak) veled. Mert élnek, hangosan, hőzöngve, táskát elölhagyva, a kádban a vizet le nem engedve, nem ötvenpontos felvételit írva, a dobogóról éppen lemaradva, a labdát a hálóba ütve, a tatamit sírva elhagyva, ÉL(NEK). Mert él(nek), nevetve, rád mosolyogva, téged átölelve, sütit sütve, amíg a másiknak szurkolsz egy versenyen, kedves üzenetet hagyva, az asztal körül ülve jókat vihorászva. És mert te szülő vagy.



1 megjegyzés: