2016. okt. 15.

A nagy vesztes

Nem lesznek összhangban a gondolataim a bejegyzés végén lévő képekkel, előre szólok. Mert a gondolataim nem a legvidámabbak, a képek viszont csupa pozitív előrelépést mutatnak majd. Van azért összefüggés is a kettő között, mert minél több ilyen kép születik, annál hamarabb lesz megoldás is arra, amiről most szó lesz.
Van ennek az építkezésnek közöttünk egy nagyon nagy vesztese is. Amellett, hogy persze, hosszútávon ő is profitál majd belőle, de ő az, aki a leginkább megsínylette ezt az egészet. Ő Roland, igen. Most már folyamatosan látszik rajta a szeretethiány, a törődéshiány. Hol kiborul, és sír (mint ma este), hol hülyeséget csinál, hol ocsmány módon beszél. Csinálhattuk volna jobban is, most már tudom, de visszafelé nem nézünk, mert hülyeség is lenne, semmin nem lehet már a múltban változtatni. Azért, visszagondolva rettenetesen hosszú időket töltött egyedül, voltak egész délutánok, amikor gyakorlatilag saját magára volt hagyva, akkor és azt evett, amit épp tudott, azt csinált, ami csak eszébe jutott. Nem volt kontroll, nem volt szoros gyeplő, nem volt semmi, csak ő maga a saját kis furcsa kamaszodó világában. Elvan ő, nincs ezzel gond, mert amíg youtube-os videók vannak a világon, addig ő bármikor elfoglalja magát. Aztán amikor meg odajutottunk, hogy együtt voltunk, akkor már meglehetősen fáradtak voltunk, ő meg végre örült, hogy van kihez szólni, így nagyjából minden gondolatát egyszerre próbálta/próbálja ránk zúdítani. Igen.. nem vagyok büszke rá, de kb. ahányan csak vagyunk, annyian "pattintjuk" le pár percen belül, mert sokkoló az az információhalom, ami ilyenkor ránk ömlik. A két bátyja is épp abban a korban van, amikor őt kis hülyeként kezelik, bennük sem nagyon talált partnerre. Kemény időszakon van túl, és látom, hogy most már nagyon nagy szükség lesz egy másik fajta életre, leginkább neki.
Egyébként is igen nagy türelem kell hozzá, mert olyan érdekes személyisége van, aki roppant kreatív, és igen szerteágazó érdeklődése van, nem könnyű lépést tartani vele egy-egy beszélgetés kapcsán. De ez a mostani furcsaság ez még ezen is túltesz. A jelek azért jönnek tőle, néha csak egy kétségbeesett pillantással, néha olyan szoros öleléssel, hogy majd' megfojt, sokszor kimondott csalódással "tudom, hogy engem mindenki csak utál". Igyekszik pedig minél kevesebb gondot okozni, és próbál ő megfelelni a feladatoknak, és a helyzetnek. Eddig ment is neki, le a kalappal előtte. Most meg már nekünk kell jönni, újra levenni a válláról a nem neki való terheket, és elhitetni vele, hogy nemhogy nem utáljuk, hanem Ő az egyik legjobb dolog az életünkben.
Ehhez, hogy itt tarthassunk, ma megint egy lépéssel közelebb kerültünk.







1 megjegyzés:

  1. Egyébként is ez a kiskamasz kor borzasztó Dius, mi nem építkezünk és költözünk, de Leilán mégis ugyanezt látom. És annyi indulat van benne és annyira nem tudja magát hová sorolni, két perc alatt lesz hat éves, aztán meg megint tizenhatnak képzeli magát olyan nagyos.. és szemtelen és és és, de közben nem tud csak úgy elaludni, ha bent vagyok a szobába. 10 éves félig még kisgyerek, félig meg nagy és nagyon nagyon össze van zavarodva. Csak akkor nincs konfliktusunk ha hagyom hogy azt cisnáljon amit akar. Olyankor vagy a húgával játszik, vagy nézi a ayoutube-os idióta videókat.

    VálaszTörlés