Ilyet többet ne

Ezt a mai napot biztos, hogy nem sírom vissza. Sőt, alig vártam, hogy vége legyen, még akkor is, ha a holnapi sem ígérkezik túl egyszerűnek.
A munkanap sem volt épp a legnyugisabb, pedig úgy kezdődött, hogy azt gondoltam, majd nagyon nehezen fog eltelni az idő fél háromig. Aztán.. volt egy csomó minden, tele feszültséggel, idegeskedéssel, mindennel, és még majdnem túlórázhattam is. Szerencsére nem így lett.
Hazaértünk, várt minket Roli.. a feldagadt és fájós csuklójával. Így hamar meg is lett a délutáni programunk, mert azért azt láttuk, hogy ezzel nem kéne várni, itt valami van. Itt helyben természetesen délután háromkor már megállt az élet, így elvittük Tatabányára a sürgősségire. Egy óra alatt ki is derült, hogy igen, eltört a keze, zöldgally törése van. Akkor még azt gondoltam, hogy- mivel fél öt volt csak- simán hazaérünk, és fél hétre el tudjuk vinni Patrikot a csontkovácshoz. Nem így lett. Közbejött a sürgősségin egy baleset. Hatkor hívtam anyámat, hogy akkor induljanak Patrikért, és vigyék el ők. Patrikkal is beszéltem, megbeszéltük, mit mond, mit kérdez, stb. stb. Persze, aggódtam érte is, de egyszerre két helyen nem tudok lenni, ő meg már szinte felnőtt, tudtam, hogy boldogulni fog.
Hétkor lemondtam a fodrászt is. Fél nyolcra én már túl voltam két idegrohamon, és akkor kellett elkezdeni Balázst is lecsitítani, és valahogy Rolit is még türelemre inteni. Nyolckor végre bekerültünk a gipszelőbe.
Fél kilenckor még megterveztük a fürdőbe a csempét, hova kerüljön, hogy legyen rakva. Átvettük, mit kell holnap délelőtt elintéznem, kit kell felhívnom, mit kell venni, stb.
Kilenckor vacsoráztunk, és már vége is lett a mai napnak. Épp csak egy blogbejegyzésnyi energiám maradt még.