Az a fajta, amiről még én magam sem hittem, hogy létezik. De ez a sok minden, ami hónapok óta van, ez lassan, de biztosan felőröl. Már magam sem hiszem el egy csomószor, hogy egyszer még ott fogunk lakni, a következő pillanatban meg már azt látom, hogy mennyit haladtunk, és mindjárt kész is van.
De közben, itt belül... már rég nem az vagyok, aki voltam. Egy csomó helyzet van, amikor nem tudok érezni semmit. Nem tudok sírni, és nem tudok örülni, csak a dühöngés megy. Az összes frusztrációm képes egy pillanat alatt összeállni egy nagy egésszé, és kirobbanni belőlem egy tök ártatlannak induló helyzetben is.
Látom ezt az egészet kívülről, és nem tudok tenni ellene semmit, mert nem megy. Próbálok türelmes lenni, és optimista (világéletemben az voltam), de a saját agyamra megyek ezzel az optimizmussal. Ugyanakkor nem akarok panaszkodni sem, nyavalyogni sem, mert nincs értelme. Tudtuk, mibe vágunk bele.. csak épp sejteni nem sejtettem, hogy ez ilyen. Igaz, agyonbonyolítottuk, mert éppenséggel választhattunk volna ennél sokkal egyszerűbb utat is. Csak akkor meg ott lenne az örökös elégedetlenség.
Nincs mese, ki kell tartani, az állatot odabent féken kell tartanom, mert ha nagyon szabadon engedem, még a végén baj lesz...
Több olyan embertől hallottam már, akik építkeztek, hogy soha többé, és olyantól, akik nem, hogy na, azt aztán soha! Kitartás!!! Szerintem szuper, hogy képesek voltatok elutazni nyaralni a munkák kellős közepén, kicsit eltávolodtatok, feltöltődtetek.
VálaszTörlésNem csodálkozok rajtad : mi is épitkeztünk, de az épitéses részét a férjem vitte egyedül, akkor nekem is nagy 'projekt' ment éppen, terhesség és szüles, majd az ezt követő időszak. Mindketten úgy emlékszünk erre az időszakra, hogy - épitkezés? soha többé... gyerekszülés? soha többé... megállapodtunk. Túllesztek rajta hamarosan, csak addig kell kitartani ép ésszel.
VálaszTörlés