A csodálkozástól is, meg úgy egyáltalán. Mert persze, tudom én, hogy mi mindent lakozik az ember lelkében, amikor nap mint nap csak kapja a nyakába a mindenfélét mindenhol. Tudom azt is, hogy sok a teher, egyre több, sőt, néha úgy érzem én is, hogy az övé egyenesen elviselhetetlen.
Na de eddig- tökéletesen tudatosan irányítva- mindig tudta, hogy hol és mikor lehet kiengedni azt a bizonyos szelepet. Hol van az, ahol lehet dühöngeni, kiabálni, hisztizni, és egyáltalán bármit, mert ott (vagy inkább itt) bármit elfogadnak, bármit megbocsátanak. Most meg azt látom, hogy szakad a cérna. Még csak elkezdett fesleni, de igen gyors mértékben feslik, és ha ilyen ütemben folytatja, sokkal előbb el fog szakadni, mint szabad lenne neki.
Azt gondoltam eddig, hogy a nyaralásig már kitart majd mindegyikünk idegileg. De lehet, hogy nem fog menni, mert közben mindig több és több lesz a teher, a stressz, az elhagyatottság érzése. Az azért jó, hogy az egyikünk mindig észnél van, és próbálja a másikat észhez téríteni, vagy észnél tartani.
Lehet, hogy túl nagy lesz ez a fa... annyira agyalok egy egyszerűbb és könnyebb megoldáson, de nem sikerül rátalálnom.
Dius, már a tegnapi bejegyzésednél is akartam írni, hogy elképesztő amit csináltok nap mint nap, nagyon sok erő van bennetek, le a kalappal!!!
VálaszTörlésKöszi, Vivi, bár nem ezt érzem most. :)
VálaszTörlésKívánom, legyen erőtök! Nyaralásig, költözésig!
VálaszTörlés