2016. máj. 2.

Örökös szolgálat

Így, anyák napja után egy nappal azért csak elmondom, hogy mi minden jutott eszembe az idén anyák napja kapcsán.
Egyrészt ugye sok-sok éve már, hogy végtelen hálát érzek ezen a napon amiatt, hogy én magam is anya lehetek. Nem azért, mert engem köszöntenek, hanem csak úgy magáért az érzésért, hogy azt mondhatom "a fiaim". Nem lehet ezt az érzést úgysem normálisan szavakba önteni, mert vagy fellengzős lenne, vagy épp nem elég kifejező. Egy biztos. Semmi sem hasonlítható ehhez. A világ legellentmondásosabb kapcsolata ez.
Na és ez az, aminek gondolkodtam. Mert van valaki az ismerőseim között, akinek több évtizednyi anyaság után érkezett az életébe a lehetőség, hogy anya is legyen, meg dolgozó nő is. Nem volt könnyű az átállás, de akarta, és megcsinálta. És most, megrendülten és elképedve, összeszorult szívvel nézem, hogy mi történik a családjukban. Eltelt másfél év azóta, hogy ő már nem áll ott a családban biztos pontként mindig, minden pillanatban. A család pedig romokban. A nagylány bizonytalan kapcsolatban, a fiú öngyilkossági kísérletekkel, a kislány pedig komoly hazugságokba keveredve. Ő pedig ott áll a két világ között, és nem tud dönteni. A szíve azt mondaná, azonnal vissza a családba, és nem érdekes semmi más. Az esze meg azt mondja, nem szabad feladni, mert amúgy szereti a munkáját, és jó érzés pénzt keresni, nem "csak" főzni-mosni-takarítani és jelen lenni. Nem tudom mit tennék a helyében (és nem is akarom megtudni sosem), de ez egy rettenetes helyzet. Gondolkodom, hogy vajon mi lehet az, ami miatt ilyen bizonytalan lábakon állnak ezek a gyerekek náluk. Nem bocsátkozom semmiféle elemzésbe, meg okoskodásba, mert nem élem az ő életüket, és nem tudhatom, mi minden van még, amiről fogalmam sincs. Megrendítő.
A másik pedig, a nagymamám. Aki egész életében szolgált a családjában. Mindig ott volt, mindenkinek főzött, mindenkire odafigyelt, előkészített, vasalt, felébresztett, stb. stb. Az idén nyolcvan éves lesz. De sajnos már fogalma sincs róla, hogy hány éves. Nem mindig van elborulva, de egyre több az olyan pillanat, amikor már nincs képben. Körülbelül fél óránként kérdezi meg ugyanazt, vagy épp fogalma sincs róla, hogy nem otthon lakunk. Rettenetes látni, hogy hova jut az ember... Azt gondolom, hogy nála is sokat gyorsított a folyamaton, hogy már nincs rá úgy szükség a szó szoros értelmében, ahogy eddig, és ami őt éltette. Egész életében úgy élt, hogy másokat szolgált. Most meg már mindannyian önállóak vagyunk, a dédunokák is lassan felnőnek, nem kell rájuk vigyázni, nem kell kiülni melléjük az udvarra a babakocsit tologatni, hogy visszaaludjanak. Bezárkózik hát a maga világába, ahol biztosan jó neki. Kívülről nézve szörnyű csak..
Ez a vers is róla szól például:
Várnai Zseni (1890-1881): Anyám az őszben
Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.
Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.
Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.
Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.
Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.
Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

4 megjegyzés:

  1. ezt olyan szépen megfogalmaztad....

    VálaszTörlés
  2. Az első fele borzasztó és nem gondolom,hogy az anyukán múlt, a második fele szép, de egyben nagyon szomorú is és igazságtalan a sorstól. A vers csodálatos, de nagyon nem szeretném ha a gyerekeim így éreznének idős koromra "Pompázó szépnek sose láttam,csak munkában, kopott ruhában,remegni értünk, sírni, félni,én nem láttam az anyámat élni"
    Kelljek majd nekik, de kelljek magamnak és az életnek is! :)

    VálaszTörlés
  3. Olyan szépet írtál, főleg az elején és a végén, a közepe pedig nagyon elgondolkodtató...

    VálaszTörlés
  4. Szép és szomorú. Amikor hozzánk közelállónál kell végignéznünk ezt a folyamatot, nem vagyunk képesek elfogadni (legalábbis én így voltam vele), hogy ez ugyanaz az ember, akit tevékenynek, agilisnak ismertünk, akire minden helyzetben számíthattunk. Rettenetes ezt látni.

    VálaszTörlés