Elveszve

Világéletemben optimista és pozitív beállítottságú ember voltam. Az a fajta, aki minden baj esetén azonnal talál valamit, amiben meg lehet kapaszkodni. Az a fajta, aki mindenkinek tudott vigaszt nyújtani, és más megvilágításba helyezni a dolgokat.
Most egy kicsit elvesztem a saját optimista világomban, mert épp annak nem tudok elég pozitív dolgot adni és mondani, akinek pedig mindig is a legjobban szerettem volna. A szemem előtt válik a helyzet egyre kritikusabbá, és nemhogy őt nem tudom kirángatni belőle, még azon kapom magam, hogy én is zuhanok utána.
Tudtuk, hogy nagy ez a fa, amibe belevágjuk a fejszénket. Tudtuk, hogy ekkora fával még sosem volt dolgunk. Tudtuk azt is, hogy nehéz lesz, rengeteg idegeskedéssel, utánajárással, munkával, és lesz egy csomó lemondás is menet közben.
Arra nem számítottunk, hogy épp a kezdet lesz ennyire nehéz és lélekölő. Csak toporgunk egy helyben, várunk, várakozunk, újra és újra intézkedünk, aláírunk, sóhajtunk egyet, vagy épp nyelünk. Nem okolunk senkit és semmit, nincs szemrehányás sem. Csak épp közel két hónapnyi sorozatos "pofán vágások" után már lassan semmi sincs.
Vagyis de.. egy jó nagy pofán vágás.. a kapu képében, ami ma hajnalban a tolató autónk elé csukódott. Egy új visszapillantó tükör, egy kis üveg, és egy bal első ajtó újrafényezés lett az eredménye. Cseppet sem felemelő tapasztalás.
Azt szeretném, ha léphetnénk már egy olyan igazit előre.. attól majd újra erőre kapunk. És ha majd a nap is sütni fog már, talán az életkedvünk is visszatér.

U.i.: Holnap már megyek dolgozni. A csütörtököt alkudtam le szerdára, szigorúan megígérve, hogy semmiképp nem ázok meg akkor sem, ha esik az eső. És nem lumbágó..inkább sérv-kezdet. :( (namajd eltüntetjük)