Az iskoláról

Nem azért, mintha én olyan nagyon tapasztalt valaki lennék, vagy akár megmondóember a témában. Nem is azért, mert értek hozzá, mert amúgy nem. Csak egy sima laikus vagyok, a józan paraszti eszemmel (bár néha azért már ez is elhagy).
Visszagondolok arra az izgalomra, amivel Patrikot kísértük az iskolába elsőben, és kis, keserédes mosollyal arra gondolok, hogy ugyan mitől voltunk annyira izgatottak vajon?
Hosszú évek teltek el azóta. A hosszú évek alatt volt szerencsénk nagyon jó pedagógusokhoz, akik - bármi történt is körülöttük- mindig szívvel-lélekkel a gyerekekért tették a dolgukat. Végtelenül hálás is vagyok érte, hogy a háromból kettőnek is ilyen pedagógusok jutottak. Ugyanakkor végtelenül dühös is vagyok, amiért annak az egynek meg nem. Mert azt gondolnám én, a naiv, laikus, józan paraszti eszű, hogy egy pedagógus azért lesz pedagógus, mert a gyerekeket szereti a legjobban a világon. És ha a gyerekeket szereti, akkor már baj nem lehet. Nos, belátom, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert túl minden hivatástudaton ott is vannak főnökök, elvárások, amiknek nehéz lehet megfelelni. Biztos, hogy nekem sem tetszene egyik-másik rendelkezés. Mégsem értem meg. De ez sem lényeges igazán. Így alakult, hát így alakult, ezen már változtatni nem lehet. Túlélni, azt igen.
Ugyanakkor látom azt az egyet, hogy mennyire másképp alakul neki minden a túlélés miatt, és cikáznak bennem a gondolatok, hogy vajon mennyit lehet ebből mégis majd "bepótolni", és mikorra lesz belőle a lehajtott fejű, leejtett vállú szorongó diákból magabiztos nagyfiú. Aki pedig lehetne minden joggal, mert mindene megvan hozzá. Érdeklődő, intelligens, udvarias gyerek. Nyegle és idétlen, mert kamasz, és kicsit fura a hangja is már, és nem nagyon tud mit kezdeni magával. Képben van minden hírrel kapcsolatban, mindegy, hogy fociról van szó, vagy közéletről. Különös érdeklődéssel kíséri figyelemmel a migráns-kérdést. Azt gondolom én, hogy lehetne az ő érdeklődését kihasználni arra, hogy motiváljuk a tanulásban is. Mert miért is akkora szentírás az, hogy a tananyagot kell bebiflázni annak is, aki esetleg valamiért nem alkalmas rá? Miért ne lehetne neki (és még jó sok ilyen gyerek van ám) egy kicsit másképp tanulni? Nem kell ehhez nagy dolog sem szerintem, simán csak öt perc plusz figyelmet igényelne a dolog. Meg persze, a tanár részéről is rugalmasságot, egy kicsit másfajta odafigyelést, és felkészülést.
Látom, hogy sokan járnak ebben a cipőben. Látom a kiábrándult tanárokat, a csüggedt-hajszolt gyerekeket, és látom, hogy lassan oda jutunk, hogy nem találják egymással a hangot egyáltalán. Tanár a gyerekkel, gyerek a tanárral.. örökös harcban állnak egymással, mert nem egyformán gondolkodnak. Mindkettő hülyének gondolja a másikat, és a szakadék csak mélyül. Nem tudom, van e megoldás, csak remélem, hogy igen.