2015. máj. 31.

Hogyan rontsd el a vasárnapot

Egészen egyszerű a recept. Először aludj jó sokáig. Majd aztán, látva a fájdalmas képpel a kanapén fekvő férjedet (aki napok óta szenved a hátfájástól) próbálj olyan gyorsan elkészülni mindennel, ahogy csak tudsz, hogy aztán bekenhesd a hátát. A nagy igyekezetben aztán felejtsd el megkérdezni, hogy iszik e egy kávét.
Majd mindezek után úgy húsz perccel kezdd el érezni, hogy a bal oldaladon, úgy a veséd tájékán valami nem oké. Rá egy percre már indulj el a wc felé, mert érezd, hogy annyira nem jó, hogy hányingered van a fájdalomtól. Mindezt mondd el a veled szembejövő férjednek, aki épp akkor kente magára a borotvazselét. Majd menj be e wc-be, és ücsörögj egy kicsit ott, mert úgy mintha jobb lenne. És aztán - mivel mégsem jobb- érezd, hogy ennek a fele sem tréfa, mert levert a víz a fájdalomtól, és zúg minden, és mintha már sötétedne is a kép... szólj a legkisebb fiadnak, hogy küldje ide az apját, de gyorsan. Onnantól pedig legyen egy kis sötét homály, amit örök titok fed majd, de a férj ott van, és törölget szorgosan a vizes szivaccsal, és kérdezgeti, hogy jobb e már. Nem jobb, mert nagyon fáj, és nagyon meg vagy ijedve, de azért hazudd azt, hogy kicsit. Jobb nem lesz tőle, de talán rosszabb sem.
Ezek után fetrengj egy fél órát-órát a kanapén, és imádkozz azon, hogy múljon már el ez a rohadt fájdalom. Közben gondold, hogy inkább még szülök kettőt-hármat, mert az sem volt ennyire szörnyű. (és nem, nem szépítette meg az idő). Majd aztán engedelmesen indulj a férjeddel az ügyeletre, mert úgyis látszik rajta, hogy hiába lenne minden szó, ha kell, megfog és visz. Az ügyeleten hagyd, hogy belédvágjanak egy jófajta koktélt, amiben mindenféle földi jó van, a görcsoldótól a fájdalomcsillapítóig.
Ha mindez nem volt elég, egész délután parancsra adagold magadba a fájdalomcsillapítót kétóránként, és küldj le vele minden alkalommal legalább fél liter vizet. A fennmaradó időt töltsd valami érdekes delíriumban, aminek köze nincs a jó kis vasárnapi hangulathoz, és a legkevésbé sem ahhoz, ahogy ezt a vasárnapot tervezted.
Majd aztán a nap végén írd meg mindezt a blogodba, hogy nyoma maradjon, és gyorsan feküdj le aludni, mert bármi is történt, reggel vár a munka.

De senkinek nem ajánlom mindezt kipróbálásra. Nem jó buli. :)

2015. máj. 30.

Fradi meccs

Nem is mertem akkor arról igaziból álmodni, amikor a Kupadöntőről jöttünk hazafelé, hogy ennyire hamar újra meccsre megyünk a Groupama Arénába. Nem is mertem egy szót sem szólni, amikor a szülinapom hajnalán Balázs azt mondta, hogy na, nem.. ennyiért nem vesz öt jegyet. De persze, fülig ért a szám, amikor megtudtam, hogy mégis megvette. :)
A Kupadöntő különlegesen fantasztikus hangulatú esti meccs volt. Ez a mai Fradi-Vidi meccs egy másik különleges hangulatú szombat délutáni meccs volt. Ugyanaz, és mégis egészen más. A kupadöntő nem Fradi-rendezésű meccs volt, hanem MLSZ rendezés. És bármily furcsa és nonszensz is, a Fradi saját pályáján mégis vendég volt. :D Így aztán, ott, arról a meccsről valami hiányzott. Nem tudtam, hogy mi, egészen addig, amíg ma nem láttam a saját szememmel, és nem tapasztaltam a saját bőrömön. Onnantól, hogy elindult a visszaszámlálás a kivetítőn, hogy hány másodperc van még a kezdésig, valahogy minden egészen más volt, mint múlt héten. Ahogy a játékosok jöttek kifelé a játékoskijárón, és láttam a füstöt is, ahogy megszólalt a Fradi induló.. kirázott a hideg, és majdnem a könnyeim is kicsordultak. Fantasztikus pillanat volt.
Ahogy a meccs is ismét fantasztikus volt. Egyetlen percre sem unatkoztunk, mégsem kellett aggódni, hogy esetleg ki fogunk kapni. A Viditől már nem lehetett elvenni a bajnoki címet, ahogy tőlünk sem az ezüstérmet, de mégis csak a Vidin lehetett érezni azt, hogy őket bizony már nem is érdekli. :)
Félidőben pedig, ha csak egy pár percre is, de sikerült találkoznunk Beával , aki élőben is pont olyan kedves és mosolygós, mint a blogján keresztül, és a fiúk is pont olyanok, ahogy gondoltam. :) Nagyon jó volt, és kár, hogy csak annyi idő jutott, de az én fiaim közben majdnem sorra kerültek a büfében, az ő Marcija addigra épp megunta az egyhelyben ácsorgást, így aztán különváltunk. :) De én még láttam őket, amikor visszaültek a helyükre. :)
Mikor már hazafelé jöttünk, akkor magamban összegezve arra jutottam, hogy minden héten ide kell jönnöm, és magamba szívnom ennek az egésznek az energiáját, mert ma is úgy feltöltött ez a pár óra, hogy csuda. A meccs másfél órájában tökéletesen kiürült az agyam, egy kósza gondolatom sem volt másfelé, már ez is önmagában nagyon jó érzés. De még az a sok ember, akiknek ugyanaz okozott örömet, ami nekem is, és együtt örültünk, együtt ugráltunk, együtt szidtuk a bírót, ők is rengeteg pozitív energiát hordoztak magukkal. :) Én meg jól begyűjtöttem mindent, amit csak lehetett. :)
Ahogy egy fotót is a múlt héten megnyert Kupával. :)


2015. máj. 29.

Nem bölcs

Van egy csomó bölcs gondolatom, amit egyelőre csak azért nem írtam még le, mert mindig úgy járok, hogy mire este lesz, és eljutok odáig, hogy na, akkor írok, addigra álmos vagyok. És olyankor újabban az van, hogy magától le is csukódik a szemem, és nagyon nehezemre esik újra kinyitni, és úgy is tartani. Leginkább nem is szokott ez sikerülni.
Ez nem bölcs gondolat, mégis mindenképpen el szeretném mesélni, hogy milyen rendes fiaim vannak. Kaptam egy csomó csokit a szülinapomra, meg ugye volt tortám, kaptam ajándékba meglepetés sütit is. És ők hárman semmihez nem nyúlnak hozzá, amíg meg nem kínálom őket. Simán gondolhatnák, hogy esznek belőle, és nem is dőlne össze a világ sem tőle, mégsem teszik. Szerintem tök jó fejek.
Na és remélem ma már mindenkinél ilyen gyönyörű napsütés volt, mint itt nálunk. Valahogy rögtön más az ember kedve ilyenkor. Mármint hogy ilyenkor úgy az is előfordul, hogy van kedve valamihez az embernek. :)

2015. máj. 28.

Még jó

Nagy szerencse, hogy a négynapos munkahétnek is már a harmadik munkanapján vagyunk ma már túl. Kicsit elfáradtam máris. Igaz, a délutános napok átka, hogy (főleg, amikor egyedül vagyok itthon) minden percre találok magamnak valami "csinálnivalót", és csak annyit pihenek, hogy zenét hallgatok dologcsinálás közben. Így aztán gyakorlatilag reggel fél héttől este fél tízig folyamatosan van valami feladatom. Ez meg három nap után már bőven elég tud lenni. (jó, hát kedden reggeles voltam). Nem baj. Holnap péntek.
Aztán már itt is lesz a szombat. :) Meccsnap. :D :)

2015. máj. 27.

Te nem?

Ma, annak a csúnya és undorító szokásomnak köszönhetően (nevezzük nevén: a dohányzásról van szó) belecsöppentem egy beszélgetésbe. Kivételesen semmi késztetést nem éreztem arra, hogy beleszóljak, épp el voltam gondolkodva valamin. De belevontak. Mert hirtelen felém fordulva megkérdezte az egyikük, hogy "Te nem így gondolod, Dia?" Mire vissza kellett kérdeznem, hogy mi is az, amit nem úgy gondolok. Összefoglalták, hogy arról beszélgettek, mennyire rossz is nekik, úgy kb. mindenért, amit fel lehetett sorolni pár mondatban. Mondtam, hogy nem,én nem így gondolom. Én elégedett vagyok, és boldog. De ez nem volt elég válasz, mert megkérdezték: "Hogyhogy?" Hát most erre mit lehet mondani. Hogyhogy hogyhogy? Nincs okom boldogtalannak és elégedetlennek lenni, minden rendben van az életemben, egészséges vagyok (és ez sem volt mindig így), van kit szeretnem, engem is szeretnek, és ez önmagában elég. Az, hogy mikor mennyit dolgozom, vagy mennyi egyéb dolgom, gondom, bajom van, az nem számít ebbe bele. Mert akkor is boldog és elégedett vagyok, amikor nyafogok, vagy nyűglődöm valami miatt.
Nem volt arra idő, hogy részletekbe belemenjünk, így elfogadták, hogy azt mondtam, minden rendben van mindenhol, és ez elég. De nem hiszem, hogy értették, mire gondoltam. Ami nem baj, mert majd megértik. :)

2015. máj. 26.

Hálás vagyok

És tele vagyok pozitív érzelmekkel, és egyfolytában tudnék vigyorogni. Pedig egész nap rossz idő volt, ráadásul még dolgozni is mentem, pedig már egy hónapja be volt írva erre a napra nekem egy nap szabi. De mindez nem tudta elrontani az örömömet, és nem tudta tőlem elvenni azt sem, hogy most olyan hálás legyek, amilyen vagyok.
Lépten-nyomon mindenki velem ünnepelte ma, hogy 37 éves lettem. A munkahelyemen, vásárlás közben, facebook-on, sms-ben, telefonon. :) Volt finom tortám, és még meglepetés is akadt a mai napra. Mert Balázs hétvégére megvette a meccsjegyeket. Pedig hajnalban még azt mondta, nem megyünk, mert őrültség annyi pénzt kifizetni öt jegyre. Majd aztán egyszer csak kaptam egy emailt tőle.. és ott volt mellékletben az öt jegy. :)
Nem tudom jól szavakba önteni, hogy mennyi pozitív energiát szabadít fel az emberben egy kis figyelmesség, amit pl. azok a facebook-os posztok is jelentettek. Egy-egy is jól esik az embernek, de ennyi meg aztán...
Még az is külön jó volt, amit a fb maga kreált nekem szülinapom alkalmából.


Az biztos, hogy nem felejtem el egyhamar, és ahányszor eszembe jut majd, mindig mosolyt csal az arcomra. :) És jelen pillanatban amúgy is olyan jól érzem magam, hogy mitbánom én, hogy már harminchét.. nem érzem. :)

2015. máj. 25.

Alakul

Volt pár dolog, amit át kellett gondolnom, és át kellett értékelnem magamban. És persze ezzel együtt fel is kellett ismernem, hogy van jó pár dolog, amin változtatnom kell a saját érdekemben is, és másokéban is. Berögzült szokások és mindenféle belémkódolt dolgon nehéz változtatni, és már akkor, amikor a felismerésig eljutottam, eldöntöttem, hogy adok magamnak időt. Bőven, mert legalább magammal szemben legyek egy kicsit elnéző. Lassan, ha kell, akkor tyúklépésekben fogok haladni, de legyen ez olyan változás, ami nem okoz majd hiányérzetet, hanem csak jó érzés lesz.
Amiben jól haladtam eddig, az talán a munkával kapcsolatos dolgok. Mert mindent hazahoztam eddig. Itthonról ugyan nem tudok dolgozni, de fejben folyamatosan ott voltam, és gondolkodtam azon, hogy kéne másképp csinálni, hogy jobb legyen, vagy azon, hogy mi az, amit sikerült aznap megcsinálni, és mi az, amit nem szabad elfelejteni. Örökké járt az agyam valamin, ha máson nem, akkor a kolleganők ilyen-olyan problémáján. Nos, nem tökéletes a helyzet még, de nagyot lendült előre az elmúlt hetekben. Van még, amikor agyalok, és a hazaérkezés első fél órájában még "le kell vezetnem" magamban az elmúlt napot, de pl. az elmúlt három napban csak ma este jutott eszembe valami, amit majd holnap reggel nem szabad elfelejtenem. Azt kell mondanom, hogy sokkal jobb így, bár átmenetileg kicsit megnémultam tőle, mert nem nagyon van mit mondanom. Kicsit kiestem a valódi életből, és nem nagyon tudok társalogni sem mostanában, de ezt is majd begyakorlom. :) Ez is egy következő feladat, mert észleltem magamon az antiszociálisság tüneteit, amit azért magammal kapcsolatban eléggé nonszensznek érzek.


2015. máj. 24.

Hogyan?

Épp arról akartalak kérdezni benneteket, hogy hogyan is csináljátok, hogy még a munka, háztartás, egyebek mellett van időtök kreatív mindenfélére is, amikor felugrott egy ablak (de rögtön egész oldalas ám), és gratuláltak nekem, mert nyertem egy valamit, amit még összesen négy perc és húsz másodpercem van kiválasztani, különben valaki más veszi át a helyemet. Pont kettő másodperc elég is volt nekem, hogy lemondjak könnyű szívvel az S6 Edge-ről is, meg a Iphone-ról is, és átadjam a lehetőséget. Lehet, hogy épp közületek valakinek?
Rémlik valami, hogy láttam erről a napokban egy cikket (tán az indexen), de nem olvastam el, csak az ajánlóig jutottam, mert az is bőven elég volt. Nem hiszek a mesékben, vagyis azokban még csak-csak, de az ilyenekben azért mégsem. :) Sőt, vagyok olyan cinikus is már, hogy nem osztom tovább a beteg gyerekes, eltűnt gyerekes, talált személyi igazolványos, és hasonló dolgokat sem. A legtöbbje hoax. És addig, amíg újra és úja feltűnik a fekete audis sztori is, és ráadásul van olyan bárgyú újságíró is, hogy leközli nyomtatásban, addig ez csak burjánzik, és burjánzik, mert mindig vannak, akiknek ez még új. Így tejednek amúgy ezek a jóféle vírusok is, hogy már észre sem veszik sokan, csak kattintanak egy fotóra, egy hirdetésre, cikknek álcázott kattintásvadász marhaságokra, és aztán csak ámulnak, amikor össze-vissza irkál mindenfélét helyettük/nevükben a facebook profiljuk, és még akkor is azt gondolják, hogy más a hülye. :D
De amúgy tényleg... hogy csináljátok Ti, akik mindenféle kreatív tevékenységgel is foglalkoztok, hogy jut rá időtök?

Majdnem

Majdnem elmaradt a ma esti blogolás. Annyira néztem az Eurovíziót (még nincs is vége), aztán meg úgy elmerültem a könyvemben, hogy csak az tűnt fel, hogy kihűlt a víz, meg kezdődik a pontozás is. És akkor néztem az órára...
Amúgy az Eurovízió valahogy csalódás az idén. Nem olyan, mint tavaly, meg tavalyelőtt. Úgy érzem, hogy  körítés túl van "lihegve", és nagyon nem tetszik, hogy a szakállas csajt majdnem csak úgy állítják elő, mint valami nagy, nemzeti hőst, aki ráadásul micsoda jófej, hogy a női teste ellenére szakállas.

A könyvről meg annyit csak, hogy megkérdezem: Te mit tennél, ha a gyereked felhívna az iskolából, és csak annyit mondana, szeretlek anya- A következő pillanatban pedig lövést hallanál?

Hát én el sem tudom képzelni mit tennék.

2015. máj. 22.

Csak zene

Nem maradt semmi másra erőm és energiám ma este, minthogy még zenéljünk egyet. Minden más előtt aludnom kell.



2015. máj. 21.

Szülős este

Ma volt szülős este/délután az erdei iskolában. Az eredeti terv szerint bográcsozás lett volna, meg eszem-iszom, beszélgetés. A bográcsozást az eső elmosta, így aztán az eszem-iszom és a beszélgetés is egészen másfajta lett, mint ahogy lett volna. Kinek is van kedve tizenhárom fokban (wtf) ücsörögni az esőben (még ha félig zárt helyen is) és beszélgetni? Nos, azért voltunk jócskán, mindenkinek minimum egy hozzátartozója (de reálisabb a minimum kettő).
Nem mindenki ilyen hardcore szülő, mint mi, akik hétfő óta ma láttuk először a gyerekünket, mert a többség minden délután "átszaladt" megnézni a gyerekeket. Nem azért nem mentünk, mert nem fért volna bele napi fél óra, akár egy óra erre a célra, és nem is azért, mert nem hiányzik. De azt gondolom, az erdei iskola arról szól, hogy ők ott vannak, mi meg itthon, és majd a szülős estére elmegyünk, vagy ha nincs ilyen, akkor várjuk haza őket a megbeszélt időben. Persze, mindannyian mások vagyunk, és nekik biztos így volt jó, de végül is mindegy, csak ez úgy kikívánkozott belőlem.
Rolit már tegnap agyon dicsérték, amikor délután felhívtam őket. Egyenesen áradoztak róla, hogy milyen jó, értelmes, segítőkész, és egyáltalán, egy angyal. Ez annak tekintetében, hogy a hétfő reggeli indulásnál megkérdezték tőle, hogy az önfegyelmét vitte e magával, igazán nem semmi.
A meccs minden pillanatában gondoltunk rá tegnap is, és bevallom, majdnem elbőgtem magam, amikor megláttam ezt a facebook-on. (pedig egy könnyem sem volt egész héten sem)


Tudta, hogy úgy megyünk, hogy ő épp ott lesz, és nem zavarta a dolog egyáltalán. Igaz, megbeszéltük, hogy valamivel kárpótoljuk majd. (egy ilyen meccsért nem is lesz olyan egyszerű feladat)
Ma üzent először anyámmal, majd Balázzsal is, hogy vigyek neki valamit. Mire aztán megkérdeztem tőle a fb-on, hogy mire gondol, mit vigyek neki valamit. "Bármit, amit tudsz. pl chips" -érkezett a válasz. :) Megmosolyogtam, és persze, vittem neki chipset. 
Fél öt után indultunk, addigra Eriket faggatta, hogy mikor jövünk már. Eriket, aki természetesen jött velünk. Gondolom nem vallaná be, de szemmel láthatóan hiányzik neki az öccse. :) 
Roli a kapuban várt minket. És csak ölelt. Ahogy Á. nénitől megtudtam, két órája ült ott, és várt minket, hogy mikor megyünk már. Megmutogatott mindent, hogy hol alszik, hogy milyen a fürdő, és csak mesélt, és mutogatta a telefonjában a képeket (apropó, telefon.. sim kártya nélküli okostelefont használ), amiket csinált. Nagyon büszke a tegnapi Pancho Arénás körbejárásra, de leginkább a fotóra, ami a játékosokkal készült. :) (szóval azért neki is volt focis élmény tegnap is) 
Kicsit vacillált azon, hogy hazajön velünk ma este. De aztán úgy döntött, marad az utolsó éjszakára, és holnap találkozunk majd. 
Az a helyzet, hogy úgy tűnik nekem, nagyfiú lett a kiskirályfi. Egészen komoly, önálló nagyfiú. :) 

2015. máj. 20.

Kupadöntő

Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a mai meccs volt életem legjobb meccse. Nem csak azért, mert végre ott voltam személyesen a Groupama Arénában, hanem mert egy olyan fergetegesen jó hangulatú mérkőzés volt, amilyenen mostanában biztos, hogy nem voltam. A Fradi nyert, négy nullra, közben megáztunk, de senkit nem érdekelt, senki nem indult el haza. Eszünkbe sem jutott. A kis négyévestől kezdve az idős bácsiig mindenki szurkolt, énekelt, ugrált, és tizenötezer torokból zúgott a Hajrá, Fradi! Felejthetetlen élmény. Annyira, hogy le sem tudom írni. Átélni lehet csak.

Amúgy (a parkolást kivéve) minden előtt le a kalappal az Aréna körül, a szkenneléssel együtt pont egy másodperc alatt léptem be, aztán egy másik másodperc alatt rátöltötték a kártyámra a pénzt, amit el akartam költeni. A büfében is kb. két másodperc elég volt ahhoz, hogy kiszolgáljanak, a kártyaolvasó gyors és pontos. Az Aréna tiszta, szinte ragyog, észre sem venni, hogy hány meccset játszottak már ott.
A szurkolók is ugyanez a kategória. Akármit is mondanak a fradistákról, mindenki kultúráltan viselkedett, eszébe sem jutott bemenni a pályára, a dohányzás is csak alig pár embernek nem a kijelölt helyen ment.
És még szót kell ejtenem a bácsiról, aki előttem ült. Mert lenyűgözött. És imádtam. Amikor jött, azt gondoltam, na, majd vigyázni kell a kiabálással, meg ugrálással, nehogy kiszúrjak vele. Erre... ugrált, és kiabált, és szurkolt. Nem tudom mennyi idős lehetett, de szerintem közelebb volt a hetvenhez, mint nem. :)

Bár minden héten lenne egy ilyen :) De ha csak egyszer adatott meg ez az élmény, hát azzal is beérem. Mert ott lehettem, láthattam, érezhettem.. és fantasztikus volt.

2015. máj. 19.

Helyrerakva

Nem nagyon találtam a helyem ma egész délelőtt, mondhatnám úgy is, hogy azt a bizonyos zabszemet nem igazán lehetett volna elhelyezni bennem. :D Mielőtt indultunk, megfordult a fejemben, hogy nem megyek. De aztán mégis mentem.
Könnyen odataláltunk, még hamarabb is ott voltunk, mint ahogy megbeszéltük. Még a kapuban is vacilláltam egy keveset, hogy megnyomjam e a csengőt, de ott és akkor már mindegy volt.
A bácsi tényleg meglepően bácsis volt, mégis olyan erőteljes kézfogása volt, hogy egy percre sem jutott eszembe utána, hogy milyen idős is ő. Nem sokat szórakozott, mondta, hogy vetkőzzek le bugyira, melltartóra, majd álljak meg előtte. A csípőmre tette a kezét, és mondta, hogy fogjam meg az ujjait. A jobb oldalon körülbelül nyolc centivel volt lejjebb az ujja, mint a bal oldalon. Mire közölte, hogy a keresztcsontom nem jó helyen van. Még ezt fel sem fogtam, amikor ő már azt nézte, hogy a lábaim egyforma hosszúak e. Szerencsére ezzel nem volt gond. Majd ezek után fel kellett feküdnöm egy vizsgálóasztal félére, és körülbelül kettő percen belül már a helyén volt a keresztcsontom. Az, amit helyrekerüléskor éreztem, nem kifejezhető eléggé. Mondanám, hogy ku...ára fájt, ha írnék ilyen szavakat. Nem sokat töprenghettem ezen a sokkoló élményem, mert már fel is kellett állnom, hogy rámutasson a hátamon a pontra, ahol "itt szokott elfáradni a háta?" kérdéssel meg is találta a bibit, és három lélegzetvétel után, meg ugyanennyi hajolás után részéről ez is a helyére volt pakolva. Még megigazgatta a jobb csuklómat (amit napjában többször le kéne hűtenem úgy könyékig), meg a jobb kezem ujjait, ellenőrizte, hogy valóban a helyére került e keresztcsontom (újra a kéz a csípőre módszerrel), ránézett a térdeimre, amik ugyan a helyükön vannak, de biztos, hogy valami folyadékféle van bennük, és végeztünk is.
Lényegretörő volt, és hatékony, azt biztos. Én meg akkor jól is éreztem magam. Kifelé jövet fogtam fel igazán, hogy mennyire fájt. És akkor remegtek egy kicsit a lábaim. Kicsit még mindig sokkhatás alatt állok, bevallom.
És most, hogy rendesen "érzem" a derekamat, azt mondom, sohatöbbet nem megyek csontkovácshoz. De azt hiszem, nem gondolom teljesen komolyan. Vagy de. A lényeg, hogy túl vagyok rajta, és reményeim szerint holnapra elmúlik ez a fura érzés, és sokkal jobb lesz minden. Ja, és külön figyelnem kell arra is, hogy oldalról semmit ne emeljek fel, és semmit ne is tegyek le. Eddig fel sem tűnt, hogy úgy csinálom. :D

2015. máj. 18.

Hmmm

Hát az a helyzet, hogy nem csak az elengedést lehet megtanulni, hanem olyan is van, hogy a gyerek úgy lelép, hogy utána kell menni, hogy legalább el lehessen köszönni tőle. Én meg még azon aggódtam, mi lesz vele... na persze azt nem tudom, meddig tartott ez a nagyfiúság, de reggel még minden szívfájdalom nélkül köszönt el.
Azért nekem jó sok gondolatom forgott körülötte ma, szerettem volna odalátni egy kicsit délután, meg este, amikor már feküdt az ágyában.
Furcsa volt az is, hogy nem volt itthon este, amikor hazajöttünk, még akkor is, ha egyébként rendszerint elalszik már olyankorra.
Közben meg már para is velem van a holnapi csontkovácsos móka miatt. Jobb lenne már túl lenni rajta, de remélhetőleg nem lesz ez olyan vészes, mint ahogy én félek tőle. :)

2015. máj. 17.

Erdei iskola előtt

Rutinosnak számítunk már ezen a téren (is), és valóban, az a helyzet, hogy tanulható ez az elengedés dolog, mert most, a harmadiknál már sokkal könnyebb. De attól még, hogy még egyszer sem akartam elsírni magam, nem féltem kevésbé, és nem azon fog jövő héten járni jó sokszor az eszem, hogy vajon hogy boldogul "egyedül". Persze, nem egyedül lesz, mert ott lesznek az osztálytársai, akikkel nagyon jól érzi magát, ott lesznek a tanító nénik, akiket nagyon szeret, és lesz ott segítő szülő is, aki majd minden bizonnyal ott segít, ahol tud. Mégis, hiába tíz és fél éves lassan, még sosem volt ilyen, hogy ő nélkülünk, a családja nélkül legyen. Neki ugye már nem kellett olyasmit sem megélnie, hogy anya elment szülni, mert ő a legkisebb. És persze, pont ebből a legkisebbségéből fakad, hogy én bizony rendesen "elbabáztam" vele, és a mai napig is egy csomó mindenhez kicsinek tartom még.
Ő, mint minden ilyen helyzetben, ami róla szól, nagyon lelkes, nagyon várja, és talán még meg sem fordult a fejében, hogy majd úgy kell elaludni, hogy nem leszünk ott sem mi, sem a tesói. Nem baj ez, csak épp most azon aggódom, hogy vajon hogy viseli ezt majd holnap este, amikor mindez valóság lesz. Meglátjuk.
A bőrönd becsomagolva, a szokásos módszernél maradtunk, minden napra külön zacskóban elkészítve egy alsó, egy zokni, egy póló, egy rövidnadrág, egy hosszúnadrág, és egy pulcsi. Ezt még Patrik erdei iskolája előtt javasolták a tanító nénik, és bevált. Került még bele ágynemű, lepedő, törölköző, papucs, plusz póló, plusz cipő, pipereholmi, Rubik kocka és Rubik kígyó, és egy könyv. Remélhetőleg mindez haza is fog érkezni. Mondjuk semmi nem pótolhatatlan, de ha a Rubik kocka tűnik el, akkor biztos, hogy nagyon szomorú lesz.
Azon is gondolkodtam, vajon fel tudja e húzni majd a paplanra a huzatot? Mert a párna még csak megy, de a paplan? Hát, reméljük, hogy itt majd a segítő szülők segítő kezei közbelépnek. :)
Hosszú hét lesz, az biztos. Még akkor is, ha nekünk is lesz programunk menet közben, és csütörtökön lesz egy szülős este is az erdei iskolában.
De azért jó lesz péntek délután érte menni. :)

2015. máj. 16.

Mi vétkünk

Nagyon régóta és nagyon sokféle módon érlelődik ez már bennem. Összefügg mindennel, és mégsem kapcsolódik szorosan semmihez sem. Illetve dehogynem. A gyerekeimhez. A gyerekeimhez, akiktől kedvem lenne minden pillanatban elnézést kérni azért, ahogy elrontottuk ezt az egészet. Nem, nem arról beszélek, amit mi, a szülei teszünk, hanem arról, ahogy globálisan elromlott ez az egész.
Látom és hallom őket, ahogy mesélnek a különböző kapcsolataikról, az iskolai dolgaikról, és néha elképedek azon, amit hallok. Nem tudok mit kezdeni az olyan mondatokkal, amikor azt hallom, hogy "azt mondta az xy néni, hogy akinek nincs esze, menjen a tescoba, most akciós". Hogy mi van? De nem tudok mit kezdeni azzal sem, hogy nincs semmi logika ebben az egész oktatási kuplerájban, amiben kénytelenek tanulni. Semmi nem épül igazán semmire, mert kérdem én, minek tanulnak tizenkét éven keresztül irodalmat, minek magoltatják be azt a rengeteg memoritert, életrajzot, olvastatják az (elavult) kötelező olvasmányokat, ha aztán az érettségi vizsgán kapnak egy olyan feladatot, amiről soha egy hang nem hangzott el ebben a tizenkét évben. Mi értelme van a jegyeknek egyáltalán? Vagy a tanulásnak is, ha úgy vesszük, mert majd ezen a marhaságon megy el minden. És pont egy ilyen marhaság miatt lesz esetleg kevés a pont. Vagy lehet, hogy ez a cél. Mert "túldiplomásodott" a nemzet, mindenki tanul, és tanulni akar, és végül mégsem ért semmihez. De ez már inkább összeesküvés elmélet, úgyhogy ezzel nem foglalkozom.
Az az elhatározásom, hogy lazább leszek a jegyek terén, már eljutott odáig, hogy nemhogy laza vagyok, de nem is érdekel. Nem releváns az érdemjegy. Tökéletesen rezignáltan tudom fogadni az egyest is. Nem mérvadó semmilyen szempontból. Sem több, sem kevesebb nem lesz tőle.
De látom azt, hogy csúnyán el van rontva minden, mert senkit nem érdekel már a gyerekek személyisége, nem is próbálják az esetleges egyediségét kihangsúlyozni, kihozni belőle, mert "be kell állni mindenkinek a sorba". Ami kilóg, azt lenyessük, mindegy, hogy jó, vagy rossz az a dolog, ha kilóg, mennie kell.
Ráadásul elvárjuk tőlük, hogy használják és értsék az új dolgokat, ami amúgy megy is nekik, persze. De még mindig zsebtelepet csinálnak technika órán, és word-ben szerkesztenek szöveget informatika órán, amikor mindkettő röhejesen elavult már. Zsebtelepet úgy kb. az elmúlt három évtizedben egyszer sem akartam használni, készíteni meg aztán végképp nem. Főleg, hogy a telefonomon is van zseblámpa. Nem azt mondom, hogy legyenek kuka hülyék, és csak a gombokat tudják nyomkodni, mert nem erről van szó. Mindenki megismerheti nyugodtan a kalapácsot, meg a csavarhúzót, és nem baj, ha meg tudja különböztetni a csavart a szögtől, de erre mondjuk elég lenne egy pár óra. Mint ahogy semmi szükség nincs szöget mérni, tompaszöget szerkeszteni, sinust, cosinust és társait számolni. Helyette tanulhatnának némi pénzügyi alapismeretet. Mondjuk arról, hogy mi is az a kamat. Meg a futamidő. És mi a különbség a bankkártya és a hitelkártya között. Informatika órán is nyugodtan tanulhatnának inkább valami gyakorlatiasabbat, és nem évekig a hülye szövegszerkesztőt, meg paint-et.
Legfőképpen azt hiányolom, hogy nem kezeljük őket már gyerekként. Folyamatosan elővesszük őket, és felelősségről, kötelességről, gyámhatóságról papolunk nekik (én amúgy nem, csak most mit vonjam ki magam a kollektív felelősségből), és közben azt mutatjuk, hogy mi, az előttük járó generáció csúnyán leszerepeltünk mindenből. Mert birka módra hagytuk, hogy minden elromoljon, ami működött, és beleragadtunk a saját múltunkba. Ráadásul még képesek vagyunk visszasírni is...

Össze-vissza csapongó gondolataim hallatszottak ki a fejemből, ezért van az, hogy néhol semmi összefüggés nincs a gondolatok között. :)

2015. máj. 15.

Kétféléből

Az jutott ma eszembe, hogy azért az, hogy milyen csillagjegy vagyunk, igenis jelenthet valamit mégiscsak. Na nem vagyok az a nagy horoszkóp mágus, aki minden nap megnézi mit jeleznek neki aznap előre, de azért vannak dolgok, amiket én is elhiszek ezzel kapcsolatban. Például, hogy én, aki az ikrek jegyében születtem, nem véletlenül vagyok ilyen kettős személyiségű (vigyázat, azért ez nem egyenlő a kétszínűséggel). De tök érdekes, hogy mennyire tudom kétféle szemlélettel is nézni ugyanazt a dolgot. Ami még érdekesebb, hogy akár mindkét szemléletben van valami, amit magaménak tudok érezni, és így akár ezekből simán tudnék kreálni egy harmadikféle szemléletet. Ha határozottabb lennék annál, mint amilyen most vagyok, akkor lehet, hogy némely esetben keresztül is verekedném ezt, és ragaszkodnék hozzá, hogy hozzuk létre az én kreálmányomat, és teszteljük le, mert akár még jó is lehetne. Határozott azonban az esetek többségében nem vagyok, így aztán még sosem volt ilyen teszt. :)
Pedig egyszer de megnézném mi sülne ki egy ilyenből. :)

2015. máj. 14.

Pár perc

Most van az a pár perc, amikor már nem olvasok semmit, nem csinálok semmit. Az írás percei következnének, amikor is szívem szerint elmesélnék egy csomó mindent. Oldalakat tudnék megtölteni, ha végre valaki feltalálná már a gondolati síkon való blogolást.
Ehelyett, el kell mennem fogat mosni és lefeküdni, mert az előbb már fontolóra vettem, hogy "öt percre" ledőlök a kanapéra. És abból a múltkor sem származott semmi jó. :)
De holnap péntek. :)

2015. máj. 13.

Semmiség

Nem jut eszembe egy értelmes gondolat sem. Tulajdonképpen már eszem sem sok van, éppcsak nyomokban lelhető fel már. Hosszú ez a hét, és fárasztó. Van vigasz, persze, csak épp most benne lenni nem épp szívderítő.
És amúgy az energiarabló emberekkel is tele a hócsukám. :P


2015. máj. 12.

Napelem

Most már biztos, hogy napelemmel működöm. Eddig is nagyon sanszos volt a dolog, de azért a napokban tökéletesen biztos lehettem benne. Mióta beköszöntött ez a gyönyörű, napsütéses tavasz (végre!) egészen másképp érzem magam. Egész más a hangulatom, és ettől a közérzetem is sokat javult. Mert ugyan nem sok minden változott, mert fáj itt is, ott is, de sokkal kevésbé foglalkozom vele. Másképp nézek körül a világban ilyenkor, sokkal hamarabb észreveszem a szépet, és sokkal mélyebbre raktározom magamban. Minden csupa fény és illat, hogy is lehetne ilyenkor szomorkodni, vagy mérgelődni? Kár is lenne erre pazarolni az energiámat, ami végre visszatérőben van. :)
Most már csak azt kéne megtanulnom, hogy a napsütés fel is ébresszen. Lehetőleg olyan állapotban, hogy ne arra gondoljak rögtön, hogy még van tíz percem, és megforduljak a másik felemre, hanem az jusson eszembe, hogy "gyorsan felkelek, még elcsípem a napfelkeltét". Ehhez még azért sok napelemnek kell feltöltődnie. De nem reménytelen semmi sem. :)
És azt láttátok, hogy már két hónap sincs a nyaralásig? :)

2015. máj. 11.

Jó kezdet

Betartottam a szavam. Mondjuk szép lett volna, ha magamat is átverem. :D Szóval, felhívtam a csontkovácsot, és egyeztettem vele időpontot. Jövő hétre. :) Nagy reményeket fűzök hozzá, hogy tud segíteni, de nem lesz csalódás az sem, ha nem. De amúgy segíteni fog. Jó lesz.

A jutalmam pedig mindezért az volt, hogy kinyílott az első napvirág ma. Tudom, hogy uncsi, mert minden évben ezt mutogatom, de én nem tudom megunni. :)


Ez a hét is jól kezdődött tehát. :) Panaszra semmi ok. A folytatásra is hasonlókat kívánok mindenkinek. :)

2015. máj. 10.

Nosztalgikus

Nem tudom mi van velem, de ma többször is megrohant két emlék is. Aztán végül, mikor már másodszorra is csak úgy cikáztak bennem a képek, meg az érzések, úgy döntöttem, hogy jó, akkor majd írni fogok róla. :)
A tizennyolcadik születésnapom volt az első olyan igazán igazi, amelyiken volt meglepetés is. Emlékszem, hogy amikor Balázs megérkezett, épp nem voltam otthon, úgy kellett a keresésemre indulnia. Hamar megtalált, mert azért tudta, hol keressen. (és akkor még nem volt mobilunk) Hazaértünk, és megláttam a virágcsokrot, amilyet még addig soha nem kaptam. Tizennyolc szál fehér rózsa volt. :) Nem is tudom mi mindent éreztem akkor a boldogság mellett, de tudom, hogy már akkor, abban a pillanatban is azt akartam, hogy ezek a virágok örökre maradjanak meg nekem. Évekig megvolt, annak ellenére is, hogy nem sikerült szépen leszárítanom. :)

A másik emlék az, ahogyan megkérte a kezem. Előtte már többször is szóba került közöttünk, és tudtam, hogy előbb-utóbb sor kerül majd rá. Azt is tudtam, hogy épp pénzhez jutott, mert eladott valamit, de úgy tudtam, abból erre nem jut. Még talán egy fél órával azelőtt is azt mondta, hogy sajnos most még nem lehet.
Aztán egyszer csak, ahogy ültünk egymás mellett az ágyukon a szobájukban, rám nézett, és megkérdezte, hogy "Akarok e a menyasszonya lenni?" Én meg azt hiszem, válaszoltam rá, hogy hát persze, hogy akarok, mire előhúzta a zsebéből a  dobozt, benne a gyűrűkkel. :) (még a doboz is megvan :D)

Nem egy romantikus és érzelgős kapcsolat a mienk. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy folyton mondanánk egymásnak mindenféle szépet, nem szoktunk gyertyafényes vacsorákat elkölteni. Lehet, hogy kéne, bár, ahogy ismerem magunkat, mindketten kicsit hülyén érzenénk magunkat, az első ilyen alkalommal biztosan. Meglepetést is ritkán okozunk egymásnak, mert meg szoktunk beszélni nagyjából mindent. De így, ahogy visszagondolva ezek az emlékek ilyen nagyon jó érzéseket keltettek bennem, és az egész napomat bearanyozták (pedig jaj de fájok), lehet, hogy másképp kéne ezt csinálnunk. :)

2015. máj. 9.

Most lett elég

Ma este, miközben tudtam volna zokogni attól, ahogy fájt a nyakam, és ettől minden más bajom is volt, úgy döntöttem, hogy akkor most aztán már tényleg elég ebből az egészből. Hétfőn fel fogom hívni valamelyik csontkovácsot, és kérek egy időpontot hozzá. Igaz, hogy nagyon félek, és emiatt halogattam eddig is ezt az egészet, de most már nincs mitől félnem. Ennél rosszabb nem lehet ez az egész, annak, hogy jobb legyen viszont esélyt kell adni. Három telefonszámot kaptam, ebből az egyiket kilőttem (naná, hogy ő lenne a legközelebb), mert őt megtaláltam a fb-on, és nem szimpatikus. Benne nem tudnék bízni. A másik kettőről csupa jót olvastam az interneten, úgyhogy  így már majd azt hiszem, mindegy is, hogy kihez megyek.
Majd ez lesz az én szülinapi ajándékom magamnak. Mondjuk, hogy addigra már majd tök jó lesz minden, és csak azért járok majd masszíroztatni a hátamat, mert jólesik.

2015. máj. 8.

Mai boldog

Van az úgy, hogy az is jó érzés, ha az ember valakiért jót tud tenni. Nem számít egy kicsit sem, hogy megérdemli e az illető, vagy hogy fordított helyzetben Ő is így tenne e. Nem is érdekelt akkor sem, amikor megtettem, és tulajdonképpen most sem. Jó érzés volt, hogy ennyivel tudtam segíteni. :)

De azért az is jó érzés, amikor értem tesznek valamit. Megmutassam?



Teljesülni fog a vágyam. :) Már várom. :)

2015. máj. 7.

Rejtély

Érdekes dolog történt ma nálunk. Este, miközben telefonnal a kezemben álltam a konyhaszekrény előtt, észrevettem, hogy az egyik mennyezi lámpa búrájából hiányzik egy darab. Megkérdeztem a gyerekeket, mindenki nézett rám bután, és semmit nem tudtak róla. Azt gondoltam, lehet, hogy Balázs valamivel megütötte délelőtt, de meg kellett várnom, amíg hazaér, hogy megkérdezzem. Nos, Ő is pont olyan értetlenül nézett, mint előtte mindenki.
Aztán megkérdeztük anyámat. Meg a nevelőapámat. Ők sem tudnak semmit.
Így aztán most itt állunk egy törött lámpával, meg a rejtéllyel, hogy vajon ki volt az, aki valamikor belopózott, kitört egy darabot abból a lámpából, összetakarította, majd tovább is állt? Mondjuk, ha már így össze is takarította, akkor igazán fel is moshatott volna.

Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy meg tudjuk e valaha a megfejtést. :) :D :D

2015. máj. 6.

Ezt is megcsináltam

Egymás után három napon közel tíz órát (ma még egy kicsit többet is) dolgozni naponta, az nem semmi. Magam sem hittem volna magamról pár évvel ezelőtt, hogy képes leszek rá. De igen. :) És ez jó, és ez az érzés fogja velem végigcsináltatni a holnapi ugyanilyen hosszú napot is. Ilyenkor azért mindig azt gondolom, hogy mennyire jó, hogy nem hagytam magam, és csakazértis felálltam minden nyomoromból, és továbbléptem. És ilyenkor azt érzem, hogy akkor az is elképzelhető, hogy majd ez a térd-csukló mizéria is egy pár év múlva már csak emlék lesz. :)
Az mondjuk tényként ide kívánkozik, hogy az ilyen napokon itthon már csak úgy épphogy létezem. Nem mondhatjuk rám, hogy én vagyok a szuperanyu, és a szuperfeleség ezekben a napokban, és az a helyzet, hogy holnap reggel már a ruháskosárból fognak öltözni is. De sebaj.. majd a hétvégén összekapom ezt a részt is. Vagy nem. :D

Alig öt órám maradt alvásra, és holnap hajnalban nagyon morcos leszek, amikor zenél a telefonom. Sőt, lehet, hogy azt sem nagyon tudom majd, hogy hol vagyok. Na de ez már nemigen fog változni.. hacsak utol nem ér majd engem is az a "kórság", ami a nálam pár évvel idősebb ismerőseimet már sújtja. Ők mindannyian kóros álmatlanságban szenvednek. Na az sem lehet valami jó. Én kiegyezem az arany középúttal is.

2015. máj. 5.

Mesterséges világok

Mostanában sokszor gondolkodtam ezen a témán, aminek nem tudtam jobb nevet adni, mint ami a címben is szerepel.
Mint mindig, ezúttal is a saját tapasztalataimra hagyatkozom csak, nem végeztem semmiféle közvélemény kutatást sem ezügyben, sem nem olvastam utána sehol.
Szóval, azon tűnődtem a múltkor, amikor eléggé magam alatt voltam, hogy milyen kevés igazi embert ismerek (a jelenlévők ugye mindig kivételek). Próbáltam rájönni, hogy mitől nem érzem őket igazinak, vagy mi is az, amit hiányolok belőlük, vagy épp túl soknak találok bennük, és folyton oda jutottam, hogy tulajdonképpen egy-egy arcát ismerem csak az illetőnek, és arról "ítélkezem". Itt, ezen a ponton jutottam el oda, hogy saját magamat tekintve rájöttem, hogy egy csomó világban létezem. Mert nekem is más arcom van anyaként, más arcom van feleségként, más arcom van barátként, testvérként, sógornőként, kollégaként, beosztottként. Na és itt is vannak ezek a mesterséges világok. Ahol meg kell felelnünk a szerepünknek. Mert "elvárások" vannak velünk szemben ezekben a világokban. Fenn kell tartanunk a látszatot ezeknek a látszatvilágoknak, hogy működhessen az a fajta hierarchikus rendszer, amire egyesek szerint szükség van.
Van bennem hiba, nem is kevés, mert ugyan én magam is kénytelen vagyok megfelelően viselkedni, amikor valamelyik világomban egy nálam "rangban feljebb állóval" beszélek, mégis.. valamiért én mindenkit ugyanúgy próbálok kezelni minden helyzetben. Mert miért is tekintek másképp a gyerekem osztályfőnökére a fogadó órán, mint amikor összefutunk a boltban? Ugyanaz az ember, mégis... ha sorban állunk egymás mögött a kasszánál, valahogy nincs ott az a kis feszültségféle, mint amikor az iskolában ülünk egymással szemben. A kasszánál tök egyenrangúak vagyunk, az iskolában viszont ő afféle "feljebb való", akitől tartani kell. De ugyanígy van ez az orvossal is, meg a főnökkel, meg egy csomó emberrel.
Valószínűleg sok gondtól és feszültségforrástól kímélnénk meg magunkat, ha befejeznénk ezt a fajta rangsorolást, és nem léteznének ilyen hierarchiák. Lehet, hogy még nem vagyunk rá alkalmasak, de attól én még hiszek abban, hogy nem kell főnökösködni ahhoz, hogy elérje az ember, amit akar. Normális emberi kapcsolatokban nincs erre szükség, mert az ember felfogja és érti azt, hogy másféle beosztás másféle felelősséget kíván. Vagy hogy például a gyerekem anyjaként kutya kötelességem a gyerekemet figyelmeztetni a hibáira és a hülyeségeire is, többek között azért, hogy tanuljon belőle.
De normális emberi kapcsolatokban nem keres az ember egy-egy érdeklődő "hogy vagy" kérdés mögött semmit sem, mert nincs is mögötte más, csak őszinte érdeklődés.
Na, ezek a normális emberi kapcsolatok azok, amiket ezek a mesterséges világok megölnek. Nincsenek. Tucatemberek vannak, látszatérzelmekkel.

De csak azért is elmesélem, hogy a vége mégis jó legyen, hogy nálunk semmiféle mesterséges dolog nem lelhető fel (esetleg néha, nyomokban tartalmazhat ilyesmit). Mert tegnap nem is teljesen komolyan odavetettem egy pár mondatban a ma szabadnapos férjemnek, hogy "Ha meg akarsz holnap lepni, akkor anyám itthon lesz, és elültettetheted (na ez a szó majdnem kifogott rajtam) vele a virágokat, és főzhetsz nekem valamit." És.. arra jöttem haza, hogy főzött is, és a virágok is a ládában vártak. :) Ez pedig elég is bőven ahhoz,hogy az ember tudja, hogy szeretik. :) :) Őszintén, minden sallang és elvárás nélkül. Pont ennyire egyszerű ez.

2015. máj. 4.

Saját tapasztalat jeligére

Szükségem lenne némi segítségre. Borzasztóan keveset iszom. Nemhogy a napi két liter nincs meg, de van olyan nap is, amikor annak a kettőnek a fele is csak némi jóindulattal. Nem volt ez mindig így, mert volt idő mikor éjszaka is felébredtem inni, de mostanság valahogy így alakult, és nem tudok kimászni belőle.
Egyrészt... nem tudom mit igyak. Melóban csak vizet lehet, de a sima vizet utálom (mert semmi íze), az ízesítettek jó részét meg egyszer még csak-csak, de másodszorra már lenyelni is alig bírom. A tea nem a barátom, a cukros löttyöktől összeragad a szám, a gyümölcslevektől fáj a gyomrom.
De még ha ezen valahogy túl is teszem magam.. hogy lehet rászoktatni magam arra, hogy többet igyak? Volt már a telefonomon ilyen alkalmazás, de amikor idegesített már, akkor simán kikapcsoltam. Szóval valami fondorlatosabb kéne.

Valaki, aki járt más hasonló cipőben, remélem megosztja velem a tapasztalatait.

2015. máj. 3.

Anyák napja kapcsán

Meg mert mindjárt kiderül rólam, hogy még mindig nem vagyok feminista. Amellett, hogy szeretek dolgozni, szeretem a munkámat, és legfőképp szeretem azt, hogy a munkámért jól meg is vagyok fizetve. Mégis, még mindig azt gondolom, hogy úgy működne jól, vagy legalábbis jobban a társadalom, ha legalább az anyák valóban csak félnapos munkakörökben dolgoznának. Az, hogy ez valóban napi négy órát jelentene, vagy akár kétnaponta nyolcat, esetleg egy hét munka, egy hét pihi, ez már igazán részletkérdés csak.
Azt gondolom, hogy egy család mozgatórugója, szíve-lelke az anya. Természetesen az apa is pont úgy részt vesz mindebben, mint az anya, de mégis.. azt látom, és azt tapasztalom, hogy amikor anya fáradt, nyűgös, urambocsá' beteg, akkor valahogy mindenki megrogyik. Ha anyának nincs ideje valamire, akkor állnak tehetetlenül, vagy csak hagyják, hogy majd lesz valahogy. Ha anya elfelejti, hát akkor az el van felejtve. Márpedig, egy ilyen felgyorsított világban, ahol anya pont ugyanannyit dolgozik, mint apa, ezek a dolgok előfordulnak. Hogy fáradt, hogy nincs kedve, vagy épp nincs ideje, és el is felejt dolgokat. Vagy nem tud elmenni valahova, mert épp nem kap szabadságot, mert mondjuk a kolléga előbb szólt.
Amikor a gyerekek kicsik még, olyan természetes, hogy anya a nap huszonnégy órájában ott van. Mindenkinek így természetes, és így is van ez rendjén. Miért is lenne ez másképp akkor, amikor már nagyobbak, esetleg nagyok is már? Pont ugyanúgy szüksége van a kilenc évesnek rá, mint a tizenhat évesnek. Más dolgok miatt, az igaz. Mert tizenhat évesen már nem kell megpuszilgatni a bibis ujját, de van jó pár dolog, amire viszont legalább háromszor annyira oda kell figyelni ilyenkor. Kéne, ha lenne rá idő, energia, és kapacitás. De nincs.
Egy tökéletes világban ez úgy működne, hogy az a sok-sok anya, akik itt élnek ebben a világban szépen megosztozna a munkakörökön. És ott, ahol most egy anya dolgozik, legalább kettő dolgozna. De az igazán tökéletes világban akár hárman is lennének. És ez a három anya nem versengene egymással, mert ugyanazt várnák el maguktól is, és ugyanazok lennének a céljaik is. Nem okozna problémát egymás helyettesítése, ha valamelyik gyerek beteg, és nem beszélnék ki a másikat a háta mögött sem azért, mert "bezzeg Pistikének már másodszor fáj a hasa ebben a hónapban, mikor az én Józsikám még nem is volt beteg az idén". Ebben a tökéletes világban együttérzőek és kedvesek lennének egymással az anyák. Örülnének egymás örömének, és egyformán büszkék lennének az összes gyerekre. Ebben a tökéletes világban ezek az anyák, akik egy munkakörben dolgoznak vállvetve, bármikor át tudnák venni egymás munkáját, mert mindegyikőjük arra törekedne, hogy mindent megosszon a másikkal.
Ez lenne az a tökéletes világ, ahol sokkal kevesebb tanulási zavaros, depressziós, magányos gyerek lenne. Ez lenne az a tökéletes világ, ahol az anyák kiegyensúlyozottabbak, egészségesebbek lennének. Ez lenne az a tökéletes világ, ahol a családok Családok lennének.

De ez talán sosem jön el. Addig még elvagyunk a magunk tökéletlenségében. Lavírozgatunk a szerepeink között, és igyekszünk nem belenyomorodni és belefásulni semmibe. Azért, mert anyák vagyunk, elsősorban, és mindenekfelett Anyák. És az anyák köztudottan nem fáradnak el.


2015. máj. 2.

Valaki mondja meg

hogy hogyan kell olyan blogsablont csinálni, amilyen pl. kovtamának is van. Annyiszor próbáltam már összehozni azzal a picture window sablonnal valamit, de sehogy sem sikerül. Gondoltam, most már akkor megkérdezem, hátha valakinek lesz hozzá türelme, hogy leírja nekem. :)

A telihold nincs rám jó hatással. Ugyan nem ugatom még a holdat,és nem is változom át vérfarkassá sem,  de mindenféle egyéb problémáim vannak. A türelmetlenség csak az egyik ezek közül. A motiválatlanság meg egy másik. És itt van még az álmosság is. Ez már három, és még mindig nem mind. Igyekszem is csendesen lenni, hogy csak saját magamnak menjek az agyára, másnak ne.

2015. máj. 1.

Végre május

Ma megünnepeltük a munkát. Stílszerűen úgy, hogy semmit nem csináltunk. :) Őszintén szólva gyerekkorom óta nagy kérdés nekem, hogy egyrészt miért kell ünnepelni a munkát, másrészt mi a logika abban, hogy éppen a munka ünnepe munkaszüneti nap? Sehogy sem sikerült soha rájönnöm. Na nem mintha kifogásom lenne a munkaszüneti nap ellen, sőt.. :) Igaz, a munka ellen sincs kifogásom, de vannak azért olyan napjaim amikor azt érzem, hogy ünnepelhetnénk minden nap a munkát így, mint ma. :)
Aludtam egy jót, szerintem gyakorlatilag mozdulatlanul, és jól is esett, de korántsem úgy keltem ma sem, mint aki friss és üde.


Sokkal inkább éreztem magam nyolcvan évesnek, mint harminchatnak. Eszembe jutott újfent a doktornéni, akihez nyolcadikos koromban jártunk fel Pestre (tulajdonképpen Budára, de mindegy, ez részletkérdés), hogy hányszor mondta, hogy "mindennel baj fan". Kicsit törte a magyart, valahonnan a Szovjetunióból származott. Rengeteg injekciót kaptam tőle, volt, hogy minden nap többet is, és nem tudom, nem e mostanra ürült ki belőlem teljesen minden. Nem akarom elhinni azért még most sem, hogy mindennel baj van, de hogy valami van, az már biztos. Az összes izületem nagyon fáj, ha nem szégyelleném, néha sírnék is miatta, amikor a térdeim nem akarnak már hajlani, vagy amikor minden mozdulat fájdalmat okoz. De teljesen tanácstalan vagyok, hogy hova is menjek, mit is csináljak most. A reumatológián jártam már, a sebészetre nem hiszem, hogy mennem kéne, főleg azok után, amit a héten Erikkel kapcsolatban tapasztaltam. Ortopédia? Vagy csontkovács? Vagy hagyjam a fenébe, aztán majd lesz valahogy? Mindegy is.
Mindenesetre azért ez a május elseje már kecsegtet azzal, hogy lassan tényleg jó idő lesz, és sok lesz a napsütés, és a napsütéssel egyenes arányban nő majd a jókedve is mindenkinek. És ez a május hoz majd egy nyelvvizsgát a legnagyobbnak, egy erdei iskolát a legkisebbnek. Meg még ki tudja mit. Ki fog derülni.:)