Először azt gondoltam, hogy ennek, amiről most írni fogok, az lesz a címe, hogy "megfelelés". De aztán végül üresen hagytam a címsort, mert mégsem érzem jónak.
Az az ember vagyok én, aki a békesség kedvéért az esetek kilencvenkilenc százalékában elfogadja a másik álláspontját, és kb. öt perc elteltével még meg is győzi magát, hogy ez tényleg így van jól. Emiatt egy csomó mindent nyomtam már el magamban, amit ugyan nem tekintettem sosem áldozatnak, de attól még így van.
Azért persze, vannak helyzetek, amikor ez nem így van, ugye azokban a maradék egyszázalékokban. Ilyen lesz ez a szombat is. Mert ugyanazon a napon, egy órás eltéréssel két helyen kell lenni. Az egyik fontos esemény valakinek az életében, akit nagyon kedvelek, a másik pedig fontos esemény más szempontból. Egyáltalán nem egy fajsúlyú a kettő, és abszolút értem, hogy rajtam kívül ez senkinek nem fontos. Nekik nincs dilemma, egyértelmű, hogy a másik fontos esemény a fontos, és kész. Én meg most az egyszer azt mondtam, hogy na nem, nekem mindkét helyen ott kell lennem. A fejemben már nagyjából meg is van a megoldás, és akkor is így fogok tenni, ha hülyeségnek tűnik, és ha nem könnyítik meg a dolgomat. Jobban esne, ha úgy lenne, hogy megkönnyítik, az biztos.
A lelkemnek azonban arra van szüksége, hogy az a valaki, aki az elmúlt hetekben többször, többféle módon és formában kimondta, hogy mennyire fontos neki, hogy ott legyek, át is élhesse, hogy ott vagyok. Pont.
(és mégsem az lesz a címe, amit elsőre gondoltam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése