2015. júl. 19.

Micsoda boldogság

El sem tudom mesélni szerintem ezt rendesen. Egy dolog megélni valamit, és megint más dolog azt úgy elmesélni olyanoknak, akik nem voltak ott, hogy megmaradjon az érzés, és minden, amit én akkor és ott átéltem. De micsoda blogger lennék, ha meg sem próbálnám átadni?
Adott volt a mai hőségriadós napon a kérdés, hogy mit is csináljunk. Azon kívül persze, hogy megmártózunk a Balatonban, mert az nem kérdés egyik napon sem. Ma is megtettük többször. De nem nyaralás a nyaralás, ha csak áztatjuk magunkat a tóban, meg aztán henyélünk itthon egy kis főtt kukorica és görögdinnye társaságában az asztal mellett, valamit csinálni is kell, valahova menni is kell. Ha meg már Balaton, akkor nézzünk meg minél több kikötőt, és hajóállomást. Így került szóba először Fonyód. Mert hiába a szomszéd város, az idén még nem jártunk ott. Nos, a mai napon is csak átutazóban, mert vasárnap délután ötkor még szinte kirakhatták volna Fonyód elejére a "megtelt" táblát, a hajóállomás közelébe nem fértünk be. De élmény itt is volt, mert láthattuk, ahogy kézzel húzzák fel a vasúti sorompót. :) Fonyód helyett életbe lépett a "B" terv, és elindultunk Balatonföldvárra. Mert ugyan jártunk már a városban, de a kikötőben még sosem. Rekkenő hőség volt, ezt nyilván nem kell senkinek sem ecsetelnem, mert mindannyian ugyanazt éreztétek ma, akárhol is vagytok az országban. De minden izzadtságcseppet megért látni ahogy először a Szaturnusz vitorlás kikötött, majd aztán "szélsebesen" (szél mondjuk nem volt hozzá) el is indult, hogy átadja a helyét a Fonyódnak. Imádom nézni, ahogy beérnek a kikötőbe, és tűpontos mozdulatokkal kikötik ezeket a hajókat. Egyetlen felesleges mozdulat sincs, egyetlen felesleges szó sem hangzik el közben, hihetetlen szakértelemmel és összefogással végzik a munkájukat. Már önmagában ez is egy kisebbfajta csoda.
Hazafelé nem a "hetesen" indultunk, hanem az "alsó úton", ahol először megcsodáltuk a földvári villákat (és szinte láttam magam előtt, ahogy annak idején azokban a gyönyörű ruhákban járták az utcákat a nagyságák, és a kisasszonyok, és ahogy esténként valahol bált rendeztek), majd aztán Szárszón is elámultunk a gyönyörű vízparti házakon. Imádok nézelődni (és álmodozni, hogy majd egyszer nekem is lesz egy balatonparti házam), és néha fel szoktam kiáltani is, hogy ezt nézd, vagy aztaaaaa, de gyönyörű. Most meg az út szélén egyszer csak megpillantottam két bájos kislányt, előttük kis asztal, az asztal előtt pedig egy kartonpapíron a felirat, "karkötő". Már tovább is haladtunk, amikor felkiáltottam, hogy állj meg, én veszek tőlük karkötőt. Balázs fékezett, és visszább tolatott, mire az egyik kislány még fel is sikkantott.
Azt a sugárzó mosolyú örömet, amit az arcukon láttam, lehetetlenség leírni. Olyan boldogság volt az arcukon, hogy ha nem sütött volna hét ágra a nap, akkor is kisütött volna tőle, az biztos. Csak mosolyogtak, és mutatták a karkötőket, és a kulcstartókat, amiket ők fontak. Választottam egy karkötőt és egy kulcstartót is, és kifizettem. Csak mosolyogtak, és ragyogott a szemük. Nagy kár, hogy a telefonomat a kocsiban hagytam, mert meg kellett volna örökítenem az arcukat. Nekem is óriási boldogságot okozott, hogy örömet szerezhettem nekik azzal, hogy megvettem azt, amit ők nagy gonddal és szakértelemmel készítettek. :) A kulcstartó a munkahelyi kulcstartómra fog kerülni. Ott van általában a legnagyobb szükségem arra, hogy felidézzem majd általa ezeket a pillanatokat. :) A karkötő Rolié lett. A két kislány arcát pedig sosem fogom elfelejteni. :)
Csodás nap volt. :)

2 megjegyzés:

  1. És milyen hosszan csiviteltek még utána,hogy elmentetek:) Örömet szereztél és te is kaptál belőle:) De jó!

    VálaszTörlés
  2. Én is kikötőmániás vagyok :)

    Örömet szerezni jó :)
    Egyszer nekem Szentesen volt egy ilyen élményem, a ház előtt egy kisasztalra ki volt írva, hogy paradicsom és kinder figura eladó, és két kisfiú gubbasztott az asztal mögött egy kis sámlin.

    VálaszTörlés