2015. jún. 19.

A második

A legnagyobb fiúé. Aki egyben a legszerencsésebbnek is mondható, amiért eddig minden tanítója, és tanára is olyan volt, aki a leginkább neki való. Rendületlenül hiszek abban, hogy ez nagyon sokat nyom a latban ami a tanuláshoz való hozzáállást illeti.
Neki ma délelőtt volt az évzárója, és én -értelemszerűen- már nem kísértem el. Ugyan vacilláltam rajta, és Ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy nem akarja, de végül nemet mondott a kérdésre, hogy szeretné e, hogy ott legyek, én meg elfogadtam ezt. Ha azt mondta volna, menjek el, elmentem volna. Tízre vittük át a sulijához. Úgy gondoltam, nagy meglepetés nem érhet minket, bár- bevallom nőiesen- az e-naplóba körülbelül március óta bele sem pillantottam. Nem azért, mert nem érdekelt a gyerekem, hanem mert véresen komolyan gondoltam, hogy a jegyei nem izgatnak. Csupa jó dolgot hallottam vissza róla az angol tanárától, az osztályfőnökétől, a német tanárától, szemmel láthatóan elégedett és magabiztos fiatalemberként cseperedett, mi aggódnivalónk lehetett akkor a jegyek terén?

Épphogy hazaért, mielőtt indultunk dolgozni, de azért még elmesélte, hogy az évzáró irtó hosszúra sikeredett (mintha nem tűnt volna fel, hogy majdnem két órát töltött ott), a keresztény része ugyan csak egy fél óra volt, de utána az Igazgató úr nagyon sokat beszélt. Elmesélte, hogy felállították, és megtapsoltatták az egész iskolával a sikeres nyelvvizsgája miatt (még jó, hogy nem voltam ott, mert ennél a résznél biztosan bőgtem volna, és jól leégettem volna), meg hogy milyen átlagok születtek, és ilyesmi.
A bizonyítványában valóban semmi meglepő nincs. Olyan, ahogy gondoltuk. Tökéletesen tükrözi a gyerekünk tudását és érdeklődését, és természetesen büszkék vagyunk rá még mindig. :) Gazdagabb lett az idén egy csomó mindennel ezen a bizonyítványon, a két tantárgyi dicséreten, és a jutalmul kapott könyvön kívül is. :) Mi meg továbbra is nagyon szerencsések vagyunk, hogy mi lehetünk a szülei.



2 megjegyzés: