Egymás után három napon közel tíz órát (ma még egy kicsit többet is) dolgozni naponta, az nem semmi. Magam sem hittem volna magamról pár évvel ezelőtt, hogy képes leszek rá. De igen. :) És ez jó, és ez az érzés fogja velem végigcsináltatni a holnapi ugyanilyen hosszú napot is. Ilyenkor azért mindig azt gondolom, hogy mennyire jó, hogy nem hagytam magam, és csakazértis felálltam minden nyomoromból, és továbbléptem. És ilyenkor azt érzem, hogy akkor az is elképzelhető, hogy majd ez a térd-csukló mizéria is egy pár év múlva már csak emlék lesz. :)
Az mondjuk tényként ide kívánkozik, hogy az ilyen napokon itthon már csak úgy épphogy létezem. Nem mondhatjuk rám, hogy én vagyok a szuperanyu, és a szuperfeleség ezekben a napokban, és az a helyzet, hogy holnap reggel már a ruháskosárból fognak öltözni is. De sebaj.. majd a hétvégén összekapom ezt a részt is. Vagy nem. :D
Alig öt órám maradt alvásra, és holnap hajnalban nagyon morcos leszek, amikor zenél a telefonom. Sőt, lehet, hogy azt sem nagyon tudom majd, hogy hol vagyok. Na de ez már nemigen fog változni.. hacsak utol nem ér majd engem is az a "kórság", ami a nálam pár évvel idősebb ismerőseimet már sújtja. Ők mindannyian kóros álmatlanságban szenvednek. Na az sem lehet valami jó. Én kiegyezem az arany középúttal is.
Respect!
VálaszTörlés