Készül a fejemben egy ideje egy bakancslista az idei évre. Nem szerepelnek rajta elérhetetlen dolgok, mégis habozok papírra vetni őket, mert akkor már az olyan "végleges". Akkor már biztos, hogy annyira akarom majd, hogy hihetetlen mértékű csalódást fog okozni, ha bármelyik is közülük nem teljesítődik majd. Úgyhogy addig, amíg majd egyszer nyilvános lesz (mert a papír minden esetben úgyis azt jelenti, hogy blogposzt születik belőle) még csiszolgatok rajta. Azok maradnak, amiket nagyon-nagyon szeretnék. :) A többit meg majd elhalasztom egy következő évre.
Ma templomban voltunk. Nem jellemző része az életünknek a templomba járás, pedig mindketten hiszünk Istenben, és nincs is kifogásunk a templomba járás ellene egyáltalán. Egyszerűen csak így alakult. Ma viszont ott voltunk a Gyászmisén. A mise magával ragadott, lenyűgözött, és többször is könnyeket csalt a szemembe. A férjem külön áldásban részesült édesapaként, ami annyira különleges érzés volt még nekem is, hogy majdnem csak irigyeltem érte, hogy ő a férfi kettőnk közül. A magával ragadó érzés ellenére azért kicsit hülyén is éreztem magam, mert -ellentétben azokkal, akikkel egy padban ültem- halvány lila segédfogalmam sem volt egy csomó mindenről, amit ott épp csinálni kellett. Lestem persze a szomszédokról, hogy mikor kell felállni, mikor lehet leülni, hogy mikor kell térdelni, csak ettől, hogy lesnem kellett mégis olyan kívülállónak éreztem magam. Pedig amúgy otthonos a hely, mert itt mentem férjhez. :) Szóval, a mise végén átsuhant az agyamon, hogy néhanapján betérhetnénk, hogy a gyerekeink némi képet kapjanak arról, mi hogy zajlik ott. Na majd meglátjuk.
Mi is ritkán járunk, de amikor alkalmanként elmegyünk egy istentiszteletre, akkor mindig nagyon megnyugtató, és tényleg béke költözik a lelkünkbe. Ilyenkor mindig mondjuk, hogy jó lenne gyakrabban jönni, aztán valamiért mégis elmarad.
VálaszTörlés