2014. jún. 30.

Szegény hétfő

Mert most én jól ráfogom, hogy azért történt ma reggel, ami és ahogy, merthogy hétfő van. Na de nem csak úgy egyszerűen hétfő, hanem egy olyan, aminek még besegített a vihar is, így aztán duplán fogtak össze ellenem.
Csoda e, hogy ezek után én, akinek hatra dolgozni kellett menni, képes voltam elaludni. De úgy istenigazából ám, mert ugyan be volt állítva a telefonom négy húszra, de tuti, hogy nem ébresztett a dög, mert a mellettem (sokkal éberebben) alvó Balázs volt az, aki öt óra huszonhétkor nem éppen a "jó reggelt drágám" finomsággal oldalba bökött, hogy "Tudtam, hogy elalszol". És hát igen, így aztán ez a hétfő mindenhogyan indult, csak jól nem. Mert ugyan elkészültem tíz perc alatt, és éppen az éberalvó férjemnek köszönhetően el sem késtem, és amúgy az álom is egyetlen pillanat alatt kiment a szememből, de mégis egy sz.r hétfő volt.
Mert:
-esett egy fél napig
-fújt a szél egész nap
-fájtak a lábaim már megint egész nap (hülye ortopéd lábak)
-nyűgös voltam

Mégis, a legeslegjobban ez hiányzott:

2014. jún. 29.

Viharos gyorsasággal..

Nem fogom bő lére ereszteni a mondanivalómat, mert hozzánk már ideért az időjósok által beharangozott hidegfront... és villámlik, meg dörög, meg már esett is. És már kétszer volt áramszünet.
Egyáltalán nem tettem volna szemrehányást érte, ha most éppen tévedtek volna, és mégsem érkezik semmiféle vihar, meg lehűlés, mert nekem aztán cseppet sem hiányzik. Az meg főleg nem, hogy csak húsz fok legyen. Még leírni is szörnyű. Húsz fok nyáron? Bahhh... Na de remélem hamar túl leszünk majd ezen is, aztán a július végre olyan lesz, amilyennek lennie kell. :)
Amúgy meg azon gondolkodom ma este, hogy hogyan lehet az, hogy amikor ma végre eleget ittam, akkor kezd el fájni a vesém? Fordítva kéne ennek lennie, nem? Nem vészes, de azért érzem rendesen. (és ennek sem hiányzik a húsz fokos "hideg")

Újabb vihar érkezett, így jobb, ha közzéteszem a bejegyzést... mielőtt elszáll az éterben. :)

Ja, és észrevettétek már, hogy újabban azokat a hozzászólásokat "benyeli a blogger", amiket úgy írunk, hogy előbb megírjuk, és csak utána lépünk be? Elég hülye dolog, de már kétszer jártam így...

2014. jún. 28.

Kicsit kesergős

Lassacskán elérjük a teljesítőképességünk végső határát. A nagyobb baj az, hogy épp mindketten itt tartunk, és így nemhogy nem tudjuk egymást biztatgatni, hanem még egymást is inkább csak hátráltatjuk abban, hogy valamennyit enyhüljön a teher. A nyaralás hátralévő idő még elég erőltetett menetben fog zajlani, a jövő hét mindenképpen nagyon gáz lesz.
Jó lenne, ha legalább azt tudnánk, hogy egyetlen nap lesz, amikor nyugi van, de most még úgy néz ki, hogy nemhogy nyugi nem lesz, de még mindig jön valami, amivel eddig még nem számoltunk, vagy nem gondoltunk rá.
Nyilván nem csoda, hogy az összes izmom magnéziumért sikoltozik, amit persze elfelejtettem venni, mert már jó ideje nincs szükség rá rendszeresen. Most kéne, mert nem csak az izmaim készültek ki, de amúgy is sokkal idegesebb vagyok az egyébként normálisnál.
Na de majd csak túl leszünk ezen is. És holnap még vasárnap lesz. Amikor lesz időm még előre főzni, mosni, meg ami még eszembe jut. Ha egyáltalán a térdeim is hagyják, hogy reggel felkeljek.

2014. jún. 27.

Trendi?

Amikor kiderül valamiért valaki számára, hogy nekünk bizony csak egyetlen bankszámlánk van, és ráadásul mindegyikünk tudja a másik jelszavait is az email címéhez, vagy akár a bloggerhez is, akkor van, hogy nagyon elcsodálkoznak. Volt, aki ki is mondta, hogy azért, mert mi amúgy annyira modernek és fiatalosak vagyunk, hogy nem is gondolná, hogy épp ebben vagyunk maradiak.
Én meg ennél a maradi szónál ragadtam le ennek kapcsán. Mert az egy dolog, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ez nem trendi dolog, gondolom azért, mert nem is foglalkoztam vele még. :) De a másik dolog az, hogy sosem azért volt ez így, mert épp modernek vagyunk, vagy konzervatívak. Egész egyszerűen csak sosem volt arra szükség, hogy másképp legyen. Már akkor közös bankszámlánk volt, amikor még nem is voltunk házasok. (elárulom, nekem sosem volt sajátom) Mindig két kártyánk volt hozzá (bár igen, tudjuk egymás pin-kódját is), de ez is leginkább csak praktikus okokból, mert ugye én nem vagyok ő, ő meg nem én, és nem feltétlenül megyünk mindig együtt vásárolni, vagy ilyesmi. :)
A jelszó-kérdés pedig nem is tudom, kérdés volt e valaha is. Amit nem tudunk, azt is tudjuk, mert el vannak tárolva a gépen, és bármelyikünk be tud lépni a másik fb-fiókjába is. Nem szoktunk amúgy, de megtehetnénk. Közös levelező programba töltjük le a leveleinket is.
Nem tudom, hogy ez trendi e, vagy épp pont nagyon nem. :) De mindegy is. Mert ezt mifelénk úgy hívják, bizalom. :) Ha az nincs, akkor hiába is lennénk trendik. :D Ha meg van, akkor meg ugye hogy mindegy, hogy mások minek minősítenek. :)

És éppen ma mondta a kolleganőm, hogy minél jobban ismer bennünket, annál biztosabb benne, hogy mégiscsak létezhet olyan, hogy valami örökké tart. Mert velünk kapcsolatban olyan biztos ebben. :) Hát ami azt illeti, én remélem, hogy így lesz. :) Közös bankszámlával. ;)

2014. jún. 26.

Uncsi

Hogy én néha mennyire unom ezt a folyton mindent ugyanúgy csinálást.. még az is üdítő változatosságnak számít, hogy két műszakban dolgozom. Mert legalább annyi van, hogy egyik héten délelőtt dolgozom, és délután vásárolok, főzök, mosok, míg a másik héten délelőtt vásárolok, főzök, mosok, délután meg dolgozom. Közben meg amúgy mégis mindig, minden ugyanaz. Képes vagyok szinte ugyanazokat a kajákat csinálni örökké, mert legyen meg gyorsan, egye meg mindenki, lehetőleg lakjon is vele jól mindenki, és ne legyen utána negyvenötféle edény, amit mosogatni kell. Mint valami őrült robot, ugyanazokat a dolgokat csinálom nap mint nap, és őrült mértékben unom. Még az is mindig ugyanaz, hogy mennyi időt olvasok a kádban, pedig nem mérem, hanem valahogy be van kódolva, és amikor az az idő eltelik, leteszem a könyvet, megmosakszom, és kiszállok.
Lassan elkezdhetem vágni a centit, annyira nem sok idő van már hátra a nyaralásig. Most már aztán nagyon türelmetlenül várom, mert annyira jó lesz, hogy lesz időm unatkozni. :) Nem kell minden percben valamivel végezni, mert ha nem, akkor már később nem fog menni.
Egyébként meg az a véleményem, hogy minden évszakban kéne mindenkinek minimum egy hét, vagy inkább tíz nap, amikor elvonulhat mást csinálni, mint amit szokott, és akkor sokkal boldogabb, egészségesebb, és hatékonyabb lenne mindenki.

Na és ez egészen más téma, de valaki magyarázza már el nekem, hogy miért írja valaki a másiknak azt, hogy puszim? Mi az, hogy puszim? Miért az enyém? Ezen már egy ideje gondolkodom, de szerintem sosem jövök rá.

2014. jún. 25.

Kifogás, nyafogás

avagy Na, akkor gondolkodjunk!
Mert sosem látott mélyrepülésben van a testem. Kimondhatom egészen nyugodtan, hogy elkezdett rámrakódni az a fajta "középkori háj", amit azért még nem vártam volna, lévén a középkorúság majd úgy tíz-tizenöt év múlva fog csak bekövetkezni nálam. Na de korán is őszülök, gondolom, ez is korábban érkezik. És hát.. hogy is mondjam csak.. nemhogy nagyon utálom, de egyenesen undorodom tőle.
A legkézenfekvőbb megoldás nyilván az lenne, ha most akkor nagy hirtelen száznyolcvanfokos fordulatot vennék életmódilag, és holnaptól lecserélném a péksüteményt zöldségre, az autóval járást sportra, és lehetőleg reggel vagy este, vagy akár reggel és este elmennék futni, vagy biciklizni, vagy lenyomnék egy hatvanperces agyameldobom kardio edzést. Nos, ez nekem nem megy. Egyrészt lustább vagyok ennél, másrészt a magam kajájára kb. akkora energiát fordítok, amennyi épp ahhoz kell, hogy éhen ne haljak. És még akkor abba ne is menjünk bele, hogy konkrétan jól sem tudok lakni zöldséggel. (főleg mert nem is nagyon szeretem)
Mégis valamit kéne tenni. Kattogok rajta, hogyan is lehetne a szokásos fedettpályás távolbanézős sporttevékenységemmel hájat eltüntetni, de az egészen biztosan nem működik, hogy nézem, és olvad lefelé. (már kipróbáltam)
Simán alávetném magam valamiféle hájfaragó eljárásnak is,még az sem zavarna, hogy vágnak, meg varrnak, és az nyilván fáj. Ha eltüntetné, hadd fájjon. De azért egy ilyennek az ára eléggé elriaszt ahhoz, hogy komolyan ne foglalkozzak vele.
Nem jövök rá, mit is kéne tennie egy magamfajta lusta disznónak ahhoz, hogy a helyzet változzon. Nyilván meg kéne mozdulni. És lehet amúgy, hogy csak el kéne egyszer kezdeni, aztán már menne.
Egy biztos.. a hájamnak mennie kéne. Lehetőleg minél előbb. (és nem kell azt mondani, hogy ugyanmár, most mutattad a képet a pöttyös ruhában, és azon aztán minden látszik, de semmiféle háj, mert ÉN látom, hogy mi van a ruha alatt)

2014. jún. 24.

Mi van?

Igazából fogalmam sincs, hogy most akkor milyen évszak is van éppen, de mivel azt a fajta halálos fáradtságot érzem, amit tavaszi fáradtságnak szoktak hívni, hát azt gondolom, hogy akkor most tavasz van. És ennek is felel meg az időjárás is. Mert semmiképp nem tudom nyárnak hívni azt, amikor nemhogy nincs melegem kardigánban és hosszú nadrágban, hanem majdnem még el tudnám viselni a mellényt is a kardigán tetején. A nyár attól nyár (nekem), hogy az egyszál ruha is lekívánkozna az emberről, és minimum napi háromszor kell zuhanyozni, hogy kicsit komfortosan érezzük magunkat (jó, hát már aki). Igen, ha már nyár van, és június végén igenis elvárható lenne, hogy nyár legyen, akkor legyen itt szikrázó napsütés, és tomboló kánikula.
Ezt a tavaszt meg köszönjük, de már nem kérjük.. majd ősszel lehet megint ilyen idő. És most jelzem, jó előre, hogy az ősz nem szeptember elsején kezdődik, hanem majd csak szeptember vége felé. És ha kicsit még csúszik is, az sem baj. Ráér. A nyarat úgyis jobban szeretjük.
A tavasszal együtt meg a tavaszi fáradtság is elmúlik, remélem. Mondjuk- biztos, ami biztos- azért ennek érdekében alszom is inkább. Nem bízom én már az évszakokban. :D

2014. jún. 23.

Percek csupán

Vannak olyan percek, amikor olyan jólesik elbambulni, és csak elmosódottan hallani a külvilág zajait, éppen csak érzékelve a körülöttünk lévő történéseket, de élvezni azt a pillanatnyi luxust, hogy épp nem kell pár percig sem döntést hozni, sem utasítást adni, de még csak jóformán lenni sem.
Ezek a percek azok, amikor olyan gondolatok suhannak el, amiket nem lehet megfogalmazni. Amikor olyan érzések törnek elő hirtelen, amikre nincsenek szavak. Van, amikor ezekben a percekben döbbenek rá, hogy mindenféle fáradtság és minden megpróbáltatás ellenére is az egész világot szeretném megölelni. És van olyan is, amikor épp az előzők miatt épp az előző ellentéte érződik.
És vannak olyan percek is, amikor emlékek törnek elő. Pillanatok, amik már voltak. Érzések, amik azoké a pillanatoké voltak.
És van olyan, hogy huszonegy év legfontosabb pillanatai idéződnek fel. Mint tegnap. Amikor éppen huszonegy éve volt annak, hogy először.. :) Életem legjobb pillanata volt. ;) És az a csodás benne, hogy azóta is tart.

2014. jún. 22.

Bizonyítványok

Nem fogom szakítani a hagyományokkal még akkor sem, ha ebben az évben van, amire nem lehetünk éppen a legbüszkébbek. De ettől még a mieink.. :)

Roland (második osztály)
Magatartás: jó
Szorgalom: jó
Magyar irodalom: jeles
Magyar nyelv: jeles
Matematika: jeles
Környezetismeret: jeles
Ének-zene: jeles
Rajz-és vizuális kultúra: jó
Technika-és életvitel: jó
Testnevelés és sport: jeles

Izgult a bizonyítványosztás előtt, ahogy ő mondta, még a tenyere is izzadt. :) Nem volt miért izgulnia, mert ez egy szép bizonyítvány, úgy meg aztán főleg, hogy talán egyetlen napon sem volt úgy az iskolában, hogy szívvel-lélekkel ott volt. De majd változik még, sokat fog komolyodni, ami kell is ahhoz, hogy ez a bizonyítvány valami ilyesmi maradjon. Mert esze az van, csak kitartása és szorgalma nem túl sok... (még)

Erik (ötödik osztály)
Magatartás: változó
Szorgalom: jó
Magyar nyelv: jó
Irodalom: jó
Történelem és állampolgári ismeretek: jeles
Angol nyelv: jó
Matematika: közepes
Informatika: közepes
Természetismeret: jó
Ének-zene: közepes
Rajz-és vizuális kultúra: elégséges
Technika és életvitel: jó
Testnevelés és sport: közepes
Hit-és erkölcstan: jó
Informatika fakultáció: részt vett
Tánc- dráma: jeles

Azt talán nem is kell mondanom sem, hogy ő mennyire izgult a bizonyítvány osztás előtt. Már előző este bele volt betegedve, alig bírt aludni is. Hétre ment, hogy segítsen az osztályfőnökének díszíteni még, és nem is találkoztunk már, csak a bizonyítvány osztás után. Kijöttünk Patrikkal a búcsúzkodás után, és ahogy megláttam Erik arcát, tudtam, hogy nem úgy lett, ahogy ígérték neki. Nincs mit szépíteni rajta, hogy ez nem egy remek bizonyítvány. De már csak azért is álljon itt, hogy emlékeztessen majd engem is mindig arra, hogy ez erre a tanévre a közös bizonyítványunk. Nem csak az övé, hanem a mienk is, és a tanáraié is. Mert igen, neki kell tanulnia egyedül, és önmagának kell tanulnia, nem nekünk, de mi, felnőttek vagyunk azok, akiknek segítenünk kell neki ebben. És van ebben a bizonyítványban olyan jegy, ami azt mutatja, hogy vannak, akik semmiképp sem tudnak neki segíteni, és vannak, akik azt szeretnék, hogy neki is öröm legyen a tanulás. Velük együttműködve (és ezért végtelenül hálás vagyok az osztályfőnökének) sikerült elérni, hogy négy olyan tantárgyból, amiből még április elején épp csak kettesre állt, most négyest kapott. Nem kegyelem négyest, hanem olyat, amiért bizony keményen megdolgozott. A történelem ötösre nagyon büszke vagyok. :) És vessetek rám követ, de sem a tesi, sem a rajz jegy nem érdekel. Csak azt kértük tőle, hogy a matekot javítsa ki. A leckét megtanultuk,és nagyon szégyellem magam azért, hogy neki kellett fizetnie azért, mert későn vettük észre, mennyi mindenben igényel segítséget.

Patrik (nyolcadik osztály)
Magatartás: példás
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: jeles
Irodalom: jeles
Történelem-és állampolgári ismeretek: jeles
Angol nyelv: jeles
Matematika:
Informatika: jeles
Fizika: jó
Biológia: jeles
Kémia: jó
Földünk és környezetünk: jó
Ének-zene: jeles
Rajz-és vizuális kultúra: közepes
Technika-és életvitel: jeles
Testnevelés-és sport: jeles

Az általános iskolai tanulmányait befejezte.

Hát az ő bizonyítványában semmi meglepő nincs, pont ugyanolyan, mint tavaly. Azt meg mi tudjuk, hogy ha esetleg egy fél órát valaha is rászánt volna a tanulásra, akkor ez a bizonyítvány minden gond nélkül lehetett volna kitűnő is. Csak azért nem vesszük a fejét érte, hogy nem szánta rá a fél órákat, mert ő maga is tisztában van ezzel, és úgy áll hozzá a leendő gimis évhez, hogy "azért itt már majd tanulni is fogok". Melegen ajánljuk neki, mert nem biztos, hogy mindig elegendő lesz, hogy olyan agya van, mint a szivacs. :)

És akkor végre lezártuk a 2013/14-es tanévet. Elraktározzuk belőle azt, amit kell, elfelejtjük, amit kell, kipihenjük, amit kell, és majd szeptemberben kezdődik újra.

2014. jún. 21.

Elballagott

Még nem fogtam fel, hiába történt meg. Egyszerűen csak egészen hihetetlen, hogy van a gyerekeim között valaki, aki már nem lesz általános iskolás többé.
A ballagás jó hosszú volt, és a közös, udvari rész néhol egészen érthetetlen is a nem megfelelő hangosítás, vagy még inkább a magát piacon érző vendégsereg miatt. Az Igazgató Úr szépen indította útnak őket, megható volt a pillanat, amikor kezet fogtak vele búcsúzóul. Meg egyáltalán az, hogy ott ül Patrik, és neki szólnak azok a szavak, amik úgy hangzanak, hogy "Kedves búcsúzó nyolcadikosok" Miközben álltam, és hallgattam a mindenfélét, azért peregtek a fejemben a képkockák ezekről az évekről. Nem semmi nyolc év volt, az egyszer biztos. Szerencsés gyerek, mert nagyon sok jó élményt szerzett az iskolában, és alig pár kellemetlen fordult elő.
A ballagás után még fel kellett mennünk az osztályterembe, az osztályfőnökük akkor adta oda a bizonyítványokat. Arra nem számítottam, mert egy szóval sem árulta el Patrik, hogy még nekünk, szülőknek is készültek az osztályfőnök irányításával. Hát.. ha addig csak egy-egy kósza könnycsepp gurult is le az arcomon, itt teljesen végem volt. (meg az összes anyukának velem együtt). Talán tíz percig tartott, vagy kicsit tovább, mindenki mondott egy pár sort, szólt egy-két dal, és végül, egy szál rózsát adtak köszönetképp.
Aztán már csak a bizonyítványosztás maradt a végére, és tényleg búcsút inthetett az általános iskolás éveinek.
A két felsős osztályfőnök
Belepislogott.. :D

Kézfogás az Igazgatóval

Az a bizonyos szál rózsa

És bónuszként.. én.. :D :D

Tabló

Fradis ballagás

2014. jún. 20.

Készülődünk

A holnapi ballagásra. Elkészült minden ajándék végül, a virágcsokorért is sikerült odaérnem (igaz, késtem.. mert nem gondoltam, hogy több, mint egy órás lesz az alsósok évzárója).
A nagy, ballagó gyermek ma este megkapta a csokrot, és a szalagot, megnézhette a tortáját, és megkapta a macit is, amit erre az alkalomra csak és kizárólag az ő részére varrtak. Kézzel, az első öltéstől az utolsóig. A maci szimbolikus jelentésű nálunk. Mindenkinek van egy születésére kapott macija, és úgy tervezem, mindenkinek lesz egy ballagós macija is. Aztán majd még meglátjuk, hogyan tovább.. de remélhetőleg ezt a két macit majd még a gyerekeiknek is meg fogják mutatni.
A nagy rohanásban (és fejfájásban) ma még nem volt időm meghatódni. Teljesen meg is leptem ezzel Patrikot, hogy képes voltam sírás nélkül átadni mindent. :) (ugye-ugye, okozok én még meglepetéseket).
Azért illúzióim nincsenek a holnapi nappal kapcsolatban, és szemfestéket eszembe sem jut magamra kenni. És nem, nem vagyok szomorú, csak épp most megint egy korszaktól búcsúzunk. Ami sosem könnyű.

Ha meg belegondolok, hogy ez a kép is épp tegnap készült a legelső tanévnyitón..

2014. jún. 19.

Megváltozott

Mit is mesélhetnék? Leginkább semmit. Érzem én is, hogy annyira megváltozott az életem, hogy lassan-lassan már kihat ide is. Mert vannak dolgok, amikről mesélnék szívesen, még csak unalmasak sem lennének, de azokról nem lehet. Más meg nemigen van.
A megváltozott élet miatt eléggé le van foglalva az agyam azokkal a gondolatokkal, amik oda feltétlenül kellenek, a testem meglehetősen fáradt örökké, így aztán ha néha akad is világmegváltó gondolatom, mire megörökíteném, már nem is akarom mégsem.
A megváltozott életem miatt értek már hatalmas nyereségek is, de nagy veszteség is. Ezekről sem beszélek, mert biztos vagyok abban, hogy nem is tudnám jól elmesélni. A másik meg az, hogy még mindig hiszek abban, hogy minden okkal történik.
Néha kicsit szomorkodom a megváltozott dolgok miatt, néha pedig örülök neki, hogy így alakult. Ezt is meg kell tapasztalnom, hogy aztán majd ebből a helyzetből is erősebben, többet tanulva léphessek át a következőbe. :)

2014. jún. 18.

Hajjajj

Ez ma nem egy vidám nap Erik fiamnak. Nem csak a tippmix-e ment el már a hat órás meccsen, de most, amikor mindjárt vége a spanyol meccsnek is.. és ezzel a világbajnoknak vége az idei világbajnokságnak is.
Rossz volt nézni, amit most foci címén játszottak ők, de még rosszabb volt nézni a fiam arcán a végtelen csalódottságot. Mert neki Torres és a többiek hősök. Legalábbis eddig azok voltak. Hősök, akik fegyver helyett tiki-taka-val harcoltak. De most ez sem jött be. A hollandok csúnyán leigázták őket, és most még Chilétől is kikapnak kettő nullra.
Sajnálom őket. De még jobban Eriket, amiért csalódott. :( Na de reméljük hamar kiheveri.

2014. jún. 17.

Azért jó

Régóta meggyőződésem, hogy minden életszakaszunknak van egy sajátos énje. Mióta gyerekeim is vannak, azóta még jobban meggyőződhettem erről, mert náluk is így van ez. Egészen bámulatos dolog látni az ő fejlődésüket e téren is, mert míg magammal és Balázzsal kapcsolatban leginkább a tinikorunktól kezdve emlékszem csak igazán ezekre a dolgokra, addig náluk az első pillanattól itt él bennem minden. Hatalmas csodaként tekintek arra, hogy részese lehetek az életüknek, és láthatom az összes ilyen fejlődési szakaszukat. Érdekes, hogy a fő jellemvonásaik semmit sem változtak sohasem, mégis ezek is valahogy alakulgatnak-csiszolódnak, vagy inkább kiforrnak.
Többek között ezért van az, hogy nem nagyon vannak nálunk irányelvek arra vonatkozóan, hogy mit csináljanak. (ami ugye nem egyenlő azzal, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak) Kíváncsian, a tőlünk telhető legnagyobb támogatással figyeljük, hogy merrefelé tartanak, és csak néha, amikor már nagy a szükség szólunk bele abba, ha esetleg nagyon rossz irányba tartanak. (volt már ilyen.. és minden bizonnyal lesz is még).
Kemény erőpróba néha ez a fajta szemlélődés, mert a saját tapasztalataink birtokában már másképp gondolkodunk, mint ők. Ráadásul a szüleik vagyunk, és az is a feladatunk, hogy vigyázzunk rájuk, akár önmaguktól is próbáljuk megmenteni magukat. Mégis néha fel kell vennünk az ő "szemüvegüket" és azon keresztül is körülnézni. Nem könnyű így látni már, amikor a mi szemünket rég elhomályosítja a hétköznapok szürkesége, és nem látjuk annyira színesnek és érdekesnek a világot, mint ők. De kell így is látnunk, sőt, most kell csak igazán tudnunk így is nézni, mert kezdődik a kamaszkor, és ha nem leszünk képesek erre, menthetetlenül el fogjuk veszíteni őket. Mert nekik most az a dolguk, hogy távolodjanak tőlünk. Kipróbálják magukat nélkülünk, szembeszálljanak velünk. Azon fog múlni, hogy majd pár év múlva hogy találnak vissza (vagy visszatalálnak e?), hogy mi most melyik szemüvegen keresztül nézünk. És mennyire találjuk meg az egyensúlyt a féltés, és az engedékenység között.
Mindhármójukhoz másféle kulcs való. A háromból kettőt úgy tudunk jól kezelni, hogy az egyiknek a kulcsa inkább nálam van, a másiké pedig inkább Balázsnál. A komoly lecke az lesz, amikor majd a legkisebb királyfi összemixelt kulcsát keressük. Mert azt bizony össze kell majd raknunk kettő félből.. mert ő itt is van, meg ott is van. :)
Egyébként a világ legjobb dolga szülőnek lenni. Legalábbis ennek a három fiúnak nagyon jó dolog a szülőjének lenni. Pedig ha össze vagyunk zárva egy autóba több órára, akkor néha kiakadok. :D

2014. jún. 16.

Mi a szösz?

Ha lenne hozzá elég merszem, akkor biztosan megfejtettem volna már, hogy miért is épp ma van ez így, ahogy van. De sem merszem, sem energiám nincs már.
A mai nap a görcsök napja. Már éjszaka kezdődött, amikor még csak a vesém nem hagyott. Így aztán éjjel egyig néztem a meccset. Három órát sikerült aludnom, és tompa fájdalommal ugyan, de bizakodva vágtam neki a mai napnak, hogy biztos elmúlik.
Aztán a helyzet lassan, de biztosan fokozódott. Eleinte csak a vesém. Amitől néha még sántikálnom is kellett. De vettem be egy no-spa fortét, és azzal annyira jó lett, hogy tudtam tőle dolgozni is. Mind a tíz órát, amit kellett.
Itthon aztán elszabadult a pokol. Én nem tudom, hogy azért e, mert addigra már voltam annyira fáradt, hogy ne tudjam "kontrollálni" a fájdalmat, vagy simán csak a tudat, hogy itthon már lehet fájni, vagy akár a kettő együtt.
Mostanra már nem csak a vesém, hanem a gyomrom is. Meg a hasam. A gyomrom, mint egy kőszikla, olyan kemény, és viharos görcsök gyötrik. Nem nyugtatta meg a fagyi sem.
Úgy megyek aludni, hogy veszek be görcsoldót, hogy a mai éjszakám jobb legyen a tegnapinál. De reggelre eltűnik ez, az tuti. Nem érek én rá ilyesmire mostanában. :)

2014. jún. 15.

A sablonról

... ami mire elkészült teljesen, addigra természetesen már nem tetszik igazán. Mert most mégis túl harsány, és túl keskeny, meg mindenféle egyéb baja van már. Pedig végre működnek a modulok alatta, és nyári is, meg minden. Ráadásul az elmúlt két napban legalább húsz volt, amit letöltöttem, kicsomagoltam, feltöltöttem, majd aztán csalódottan lemondtam róla. Vagy azért, mert nem jelentek meg a képek alatta, vagy azért, mert nem működött egyetlen modul sem, vagy pedig azért, mert sehogy sem tudtam törölni a beleírt "read more" opciót. (ami miatt az előzőnek is mennie kellett)
Elképzeltem magamnak egy helyes kis kockásat, aminek a fejlécében csodás nyári fotók vannak, mondjuk egy balatoni naplemente, meg napvirág, meg mojito, meg napsütés, de ilyen sablon nem létezik. Én meg nem tudom megcsinálni, dacára annak, hogy már egy csomószor megpróbáltam. Biztos nem jól próbálkozom, de hát ez van. :) Az elképzelésem után megalkudtam különböző sablonok mellett, gondoltam, hát legyen.. beérem én kevesebbel is, de azért mégis az után az elképzelt után vágyakozom.
Szóval... ha erre jár valaki, aki pusztán az én két szép szememért összedobna nekem egy ilyen vágyottat, vissza ne fogja magát. :)
És egy másik sablonról is még.. ami szerint éljük az életünket. Van egy séma, amit úgy ráhúzunk mindenkire, valami, ami jó és normális, és úgy kell csinálni. A sablon szerint óvodába, iskolába, középiskolába, főiskolára/egyetemre járunk, majd dolgozunk, családot alapítunk, és végül, valamikor sok-sok év múlva nyugdíjba megyünk. Menet közben szorgosan úgy teszünk, ahogy elvárják tőlünk, úgy neveljük a gyerekeinket is, hogy beleilljenek a sablonba, és szépen folytassák a sormintát. Csakhogy a sablonon belül emberek vagyunk. Érző emberek. Akik boldogok, szomorúak, félnek, egészségesek, betegek, bizonytalanok, stb. És ezek a dolgok azok, amikkel olyan nehéz valamit kezdeni. Mert nincs leírva sehol, hogy hogy kell csinálni azt, ha boldogok vagyunk. Szabad e, illik e lépten-nyomon erről beszélni? Vagy ha szomorúak vagyunk, van e létjogosultsága a szomorúságunknak bárhol előbukkanni? Szabad e nyilvánosan sírni, és kimutatni, ha valami fáj? Ki tudja ezt? Nyilván ezt is csináljuk valahogyan, olyan félmegoldásokkal, mert sosem lehet tudni, hogy épp beleillünk e a sémába, avagy nagyon kilógunk.

2014. jún. 14.

Nem is olyan könnyű

A változásokban a kezdet a nehéz. Az a kezdet, amikor az elképzelésből tett kell, hogy legyen. Persze, nem mindenki van ezzel így, de én igen. Egyszerűen úgy járok mindig, hogy szépen elsodornak a hétköznapok, és azon kapom magam, hogy megint eltelt egy hét, vagy egy hónap is már, és még mindig ugyanúgy csinálok mindent. Amikor ezzel szembesülök, akkor persze ingerült leszek, és azonnal elveszítem az összes energiámat, és rögtön terveket szövögetek, hogyan is fogom csinálni.
Aztán persze jön a következő nap, ami megint ugyanolyan, mint az összes előző, és megint nem maradt idő semmire.
Lassan gondolatom sem marad...

2014. jún. 13.

Képekben mondom el

hogy nálunk is megkezdődött tegnap a

ma a


Holnap pedig először elhozzuk az autónkat innen:


Aztán elmegyünk vele ide:

Csak a holnap előtt még lesz ilyen is:

2014. jún. 12.

Kommentár nélkül


Büszke vagyok rád

Büszke vagyok rád fiam,
nagyon-nagyon büszke.
Lelked lett lelkem
homálytalan tükre,
melyben benne van mindaz,
amit adni akartam,
az-az egyszerű szeretet,
mit mosolyba fontam,
hogyha felnőttként
tekintesz vissza,
úgy ragyogjon ajkadon,
mint anyád
régi volta.

Maradjon meg mosolyod
akkor is, ha néha,
könnyek gördülnek
a szemránc hasadékba,
mert ha nevetni látlak,
könnyebb lesz az élet,
amit őszezüstbe öltöztettek
a gyorsan múló évek.

Csak néhány pillanat az,
mit veled tölthetek,
mert ajándékba adtak
az égi Istenek,
s majdan el kell válnunk ahhoz,
hogy magad uralhasd
önnön saját sorsod,
de bármerre visz utad
soha ne feledd,
anyád útja marad az,
mi felfelé vezet. (Kun Magdolna)

2014. jún. 10.

Meleg van

Ez a meleg szemmel láthatóan egy csomó emberből kihozza az "állatot". Vannak, akik egyáltalán nem tudják kontrollálni az érzelmeiket, a hangulatingadozásaikat. Gondolom ők egyébként is ilyenek, csak talán jobban tudják leplezni olyankor, amikor nem izzadnak ennyire. :)
Nem történt amúgy semmi, csak megfigyeltem ezt. :)
Bevallom, az alvás nekem sem lesz egy leányálom. Harminc fok van a szobában. És ugyan szeretem a meleget, de a melegben alvást kevésbé. Ilyen estéken mindig megfogadom, hogy holnap rábeszélem Balázst, hogy vegyünk egy klímát. :)

2014. jún. 9.

Nagy kár

hogy a mai nappal már vége is van a hosszú hétvégének. Most bírnám nagyon, ha mondjuk ma lenne péntek, és kezdődne elölről az egész. Olyan jó ez a nyári hangulat, hogy leginkább szabadságra jönni vágyom, meg nyaralni menni. :) De majd eljön annak is az ideje (már csak 32 nap), remélhetőleg sokkal hamarabb, mint ahogy én azt most gondolom.
Nem csináltunk semmi különöset ezen a hosszú hétvégén, leginkább látogatóba mentünk a kórházba. De azért jutott idő pihenésre is. Megkezdődtek a maratoni fűlocsolások és lépcsőn ücsörgések, ami mind-mind azt a jó érzést hozza nekem, amit a nyár jelent. És én ilyenkor kezdek el élni, mikor ilyen az idő. :)
A gyerekeknek (főleg annak, aki már megjárta a Balatont is az idén) máris hihetetlenül jó színük van. :) És olyan jól áll nekik. :D
Jövő héten meg már kezdődik a foci vébé. Azon bánkódom egy kicsit csak, hogy egy csomó meccset nem is fogok látni az időeltolódás miatt. :( Na de majd megnézem azokat felvételről. :D
Holnap meg kezdődik a négynapos munkahét. :) Azt lehet szeretni, amikor a hétfőt rögtön keddnek hívják. :)

2014. jún. 8.

Alakul

Úgy nagyjából minden.
A legfontosabb most, hogy apósommal minden a legnagyobb rendben van. Már tegnap úgy találtam, mikor Patrikkal mentünk látogatóba hozzá, hogy a folyosón ment épp előttem. Egy pillanatra azt hittem, a szemem káprázik, de nem, tényleg ő volt. Megszabadult a csövektől, és ezzel együtt a fájdalmak nagy részétől is. :) Egészen más volt így látni, mint még pénteken az őrzőben, amikor mozdulni sem tudott. Az meg amúgy egészen hihetetlen és felfoghatatlan nekem, hogy valaki, akinek a teljes koronáriáját kicserélték csütörtökön, szombaton a saját lábán megy a mosdóba. Tegnap még enni nem nagyon tudott, de sikerült a lelkére beszélnem, és megcsillantanom előtte valamit, amit megkívánt (fagyi). Ma reggel azzal hívott fel, hogy megevett egy szelet lekváros kenyeret egy pohár tejjel. :) Délután még a tegnapinál is egy kicsivel jobban nézett ki, elújságolta, hogy az ebédet megette, evett fagyit, örült annak a házi kosztnak is, amit vittünk. Úgy tűnik, abszolút sínen van minden, és ez nagy megkönnyebbülés. Hosszú idő lesz még, mire a régi formáját visszanyeri (ha egyáltalán szabad neki hagyni, hogy azt visszanyerje teljesen), de jó úton jár, és szemmel láthatóan jó kezekben van. Még akkor is, ha a szerdán efelől még voltak kétségeim.
A suliból is már csak egy hét van. A nagy hajrának nagyjából vége, Patrikot mondjuk leginkább teljesen hidegen hagyja az egész már (és ő még lógni is fog egy napot, hogy megcsináltassuk az adatlapot a diákigazolványához, meg az orvosi alkalmasságit), Erik is hellyel-közzel mindenből tudja már mi is a végeredmény (erről majd külön posztban valamikor), Rolinak pedig.. hát neki jó lesz, ha vége lesz. A fáradtságtól kicsit kontrollálhatatlan mostanában, talán jobban, mint valaha.
A június azt fogja hozni magával, hogy Patrik kapcsán lezárjuk az általános iskolás éveket. Azt hiszem, vissza fogom sírni, legalábbis azt a részt mindenképpen, hogy vele volt a legkevesebb gondunk e téren. :) Furcsa lesz, és lehet, hogy lesz ez még másképp, de jelen pillanatban csak azt érzem, hogy jól van, legyünk túl rajta, és lépjünk tovább. Nyilván ott, abban a pillanatban majd gombóc lesz a torkomban, és biztos sírni is fogok (sose bírom ki).
Kicsit próbálok minden téren átállni valamiféle nyári időszámításra, mert érzem magamon, megint egy kicsit elvetettem a sulykot. Amikor észbe kapok, és odafigyelek arra, amire kell, akkor eltelik úgy a nap, hogy nem kell egyetlen fájdalomcsillapítót sem bevennem. Ha nem figyelek, akkor napi többet is, ami a gyomromon bosszulja meg magát. Ráadásul fennáll a veszélye, hogy az eddigi legerősebbhez is hozzá fogok szokni, mert egyre lassabban hat.
A nyárra van magamnak egy nagy feladatom is, mindezek ellenére. De a feladat nem jár fizikai megterheléssel, sőt.. majdnem szorosan kapcsolódik is az előzőekhez. Nem árulom el előre, ha teljesítem, majd akkor. :) Már csak azért sem, mert ha nem sikerül, akkor az égő lesz, mint ahogy az is, hogy hányszor fogadkoztam már, hogy leteszem a cigit. (épp ezért ez a mostani feladat nem erről szól)
És alakul az időjárás is. Bár én még idebent igénylem a zoknit, sőt, ha megy a ventilátor, akkor a kardigánomba is belebújok, de úgy egyébként ez már bőven az én időm. :) Nem panaszkodom a télre sem, mert nem volt nagyon durva (soha hidegebbet, de tényleg), de azért ez az igazi.. mikor szikrázóan süt a nap, és meleg van.

2014. jún. 7.

Pünkösdre

Nem tudok én sem többet mondani most, és őszintén szólva miután elolvastam, már nem is akarok.
Csillagos bejegyzésében van a lényeg.:)


2014. jún. 6.

Gyorsan csak

Lejelentkezem azért, bár bevallom, nagyon hosszú idő után először fordult elő, hogy majdnem lefeküdtem bejegyzés nélkül.
Csak azért nem tettem, mert tudom, hogy lenne, aki aggódna, főleg az előző bejegyzésben taglaltak miatt.
Apósom jól van, ma már lekerült az intenzívről, az őrzőben van az osztályon. Voltunk nála látogatóban, örült nekünk. Láttuk már fényesebb állapotban, és több életkedvvel, de biztos fogjuk is még. :) Napról napra jobban lesz majd, és akkor jobb lesz a kedve is, meg minden.
Én meg hulla fáradt vagyok. Percenként harmincat ásítok, és egy hétnyi alvásról álmodozom. :) Egy hétig azért biztos nem, de négy óra helyett minimum nyolcig holnap lehet. :)

2014. jún. 5.

Ezen is túl

Nem volt könnyű az elmúlt két napunk. Általában sem egy sétagalopp hétköznapjaink vannak, de ez a két nap szinte minden eddigit felülmúlt. Vagy legalábbis ez a a helyzet volt, amiben még sohasem voltunk.
Kedden reggel bevittük apósomat a kórházba. Úgy volt, hogy szerdán 11-kor műtik.
Elolvastam a műtéti tájékoztatót, majd azt tanácsoltam neki, hogy ne olvassa el, inkább csak ott a lap alján írja alá. Nekem is gombóc volt a torkomban, amikor a kíméletlen őszinteséggel taglalt halálozási arányokról és egyebekről olvastam, gondoltam, neki ezt nem kell így írásban látni, mikor egyébként is az a legnagyobb félelme, hogy nem fog felébredni. Meg amúgy is tudott mindent már.
Szerdán váltott szakban dolgoztunk Balázzsal, én reggel, ő délután. Talán jobb is volt így, mert amíg én a szokásos magamba zárkózottsággal izgultam, ő a legkisebb váratlan feszültségtől is bombaként robbant. (na, többek között ezért vagyunk ilyen jó páros, mert még ebben is kiegészítjük egymást :D) Így aztán keveset kommunikáltunk, azt is tőmondatokban leginkább. Tudtam én, honnan fúj a szél, és bölcsen úgy döntöttem, nem piszkálom, majd túl leszünk ezen, és akkor megkönnyebbül. Elmúlt a tizenegy óra, és mivel nem kaptunk hírt az ellenkezőről, így úgy gondoltuk, meg is kezdődött a műtét.
De mekkorát tévedtünk. Háromkor hívott apósom (az ütő állt meg bennem, mikor megláttam a nevét a kijelzőn), hogy fél háromkor lemondták a műtétet, mert elhúzódtak az előzőek, így rá már nem került sor a műtét hosszúsága miatt. Addigra persze túl volt minden előkészületen, rendesen be volt nyugtatózva is, akkor még hallatszott a hangján is. Mint kiderült, azért nem telefonált, mert aludt egész délelőtt. :) A műtétet ma reggelre halasztották.
Ma hajnalban úgy mentünk dolgozni, hogy mindkettőnk gyomra helyén egy icipici csomócska volt csak. Tudtuk, hogy ma bekövetkezik, tudtuk, hogy kell, és jó lesz neki utána, na de ki az, aki nem félne egy hat-nyolc órásra saccolt szívműtéttől?
Egykor még nem tudtunk semmit, illetve azt gondoltuk, hogy a nagyján már túl van, hiszen a reggeli elsőség azt jelenti nálunk, hogy nyolckor nekiálltak. Hát.. tévedtünk. Egykor vitték be a műtőbe. Majdnem infarktust kaptam én is, mikor megtudtam. De legalább már bent volt a műtőben. Innentől minden gondolatunk ott járt, még akkor is, ha egy szó nem sok, annyit nem beszéltünk róla. Vártuk, hogy teljen az idő, és lehessen telefonálni.
Valamiért mindenki úgy gondolta, hogy én fogok telefonálni a kórházba. Tulajdonképpen én is, mert úgy éreztem, a menyeként én leszek az, aki majd felkészíti a fiait arra is, ha valami nem úgy alakult, ahogy kellett. Remegő kézzel hívtam az intenzív osztályt. Foglalt volt. Olyan öt alkalommal. A hatodikra kicsörgött. Majdnem elfelejtettem a nevemet is, amikor felvették. Akkor vettem először levegőt, amikor azt hallottam az egyébként cseppet sem kedves nővértől, miközben átadta az orvosnak a telefont, hogy a "11-es ágyon fekszik". Az orvos nagyon kedvesen tájékoztatott arról, hogy minden rendben van, stabil az állapota, a műtét a tervek szerint zajlott, jelenleg még lélegeztetik és altatják, de még ma este felébresztik, és talán holnap lekerülhet az őrzőbe is az intenzívről.
Amikor letettem a telefont, gondolkodás nélkül berohantam, hogy megosszam Balázzsal a jó hírt. Láttam az arcán a határtalan megkönnyebbülést, és el kellett fordulnom, hogy ne lássa, nekem bizony folynak a könnyeim.
Így vagyunk most. A legelső nagy izgalmon túl vagyunk, és nagyon bízunk benne, hogy minden ilyen jól fog sikerülni, és végül, amikor már mindenen túl lesz, jobb lesz az a koszorúér, mint valaha. :)

2014. jún. 4.

Üres

Van olyan, hogy az ember kiüresedik? Egyszerűen csak nincs újabb gondolata, csak járja körül a régieket újra és újra, miközben már egyébként saját maga is unja magát emiatt.
Valahogy így vagyok én most. Tennivaló lenne bőven, minden napra akár kétnapnyi is, de ehhez semmi affinitásom nincs.
Ráadásul valamiért az év végi hajrát még az év elejinél is jobban utálom. Nem tudok felpörögni ehhez a ritmushoz, mert én ilyenkor már épp leeresztenék. Most meg még azt sem, mert leginkább feszengek csak a helyzettől, amit ez az idei év vége teremt. A ballagás úgy lóg a fejem fölött, mint Damoklesz kardja, egyre közelít is, és én egyre ötlettelenebb vagyok. Még mindig nem tudom milyen legyen a szalag, és akkor sem elégszem meg a boltban kaphatóval, akkor is csináltatni fogom. Az idézet az egyetlen, ami megvan hozzá. Az is valami.. :D
Kimerültem és kipurcantam.
De már csak egy kicsivel több, mint egy hónap, és jöhet a feltöltődés, és a gondtalanság. :) De jó lesz... :))

2014. jún. 3.

Ha még egyszer...

...csak egyetlen egyszer találkoznánk, legalább egy napra. Annyi mindent tudnék neki mesélni. Vagy lehet, hogy nem is mondanék semmit, mert azért abban biztos vagyok, hogy Ő mindent tud rólunk. Egészen biztos, hogy egy percre nem tévesztett bennünket szem elől, figyeli az ő barátját, és figyel engem is. Meg minket így együtt. Néha egy-egy pillanatra még látni vélem ahogy jön. Vagy hallom a hangját.
Annyi év eltelt már, mióta nem jön igazából többé. A hiánya nem szűnt meg. Az emléke sem tűnt el. Néha van, hogy nem gondolok rá napokig, aztán valamiért minden nap többször is. Azt gondolom, vagy azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor van itt a közelemben. Tudom, hogy megdorgálna, és napi több órát töltene telefonálással, amiért mégis elhanyagolok egy csomó dolgot magammal kapcsolatban. Lehet, hogy előfordulna, hogy kocsiba ülne, és jönne, hogy személyesen győzzön meg. Olyan érveléssel, ahogy csak ő tudott. Olyan szeretettel kevesen tudtak eddig kiosztani, ahogy ő tudta. (ennek Erika a mestere még)
Ma lenne negyvennyolc éves. Nem tudom milyen lenne most. Nem engedték az égiek, hogy megtudjuk, mert szükség volt rá máshol. De azért... ha még egyszer együtt ünnepelhetnénk a születésnapját.... De jó is lenne. :)

2014. jún. 2.

Mégiscsak leválunk

El sem tudtam képzelni majdnem tizenöt évvel ezelőtt, hogy valaha is könnyek nélkül képes leszek elengedni. Abban a pillanatban, amikor először megpillantottam, valami olyan erős kötelék alakult ki közöttünk, amiről azt gondoltam, soha, egyetlen percre sem fog lazulni.
Igazi elsőgyerekes anyukaként minden percben aggódtam érte, minden percemet és minden gondolatomat rá áldoztam. Sok-sok év telt el úgy, hogy egyetlen éjszakát sem töltött el nélkülem. Nem voltak mamánál alvós napok, vagy hétvégék (egyszerűen csak így is alakította a sors), mindig csak mi voltunk.
Amikor először aludt máshol, lerágtam az összes körmöm. Biztos voltam benne, hogy valami baja lesz. Persze nem lett.
Amikor először ment el valahova hosszabb időre csak azért, mert ő akarta, majdnem megsértődtem, hogy nélkülem akar menni.
Aztán.. eltelt ez a sok év. Tanultunk sokat, mindenről, egymásról, egymástól, és mostanra kicsit kezd is átalakulni a viszonyunk. Nyilván sosem lesz más, mint ami.. hiszen ő a kisfiam, én meg az anyukája vagyok. Mégis.. hiába kamasz, tökéletesen megbízom benne. Tudom, hogy fognak inni egy-két sört, urambocsá' még esetleg valami mást is becsempészett valaki. De tudom, hogy van esze, és képes használni is. Millió dologról beszélgettünk az elmúlt sok-sok évben, és tudom, hogy képes elővenni azt a bizonyos "jobbik eszét" minden helyzetben. :) Kamaszfiú, nagyszájú és nagyokos, mégis bízom benne.
És most először van az, hogy egyetlen könnycsepp és különösebb litánia nélkül elengedtem. Nem érzek késztetést arra, hogy minden percben sms-t írjak neki, vagy megcsörgessem. Örülök, hogy felhívott, tudatni, hogy megérkeztek, és örültem, hogy felhívott délután is. Elmesélte, vele mi újság, megkérdezte, itthon mi van, és ennyi volt.
Felfogtam, és megértem rá, hogy szüksége van néha ilyesmire is. Egyedül lenni. Nélkülünk. Mert ez az élet rendje. Ő leválik rólam, én meg róla.
És tessék.. most azért csak kibuggyantak azok a könnyek. Mert könnyűnek nem könnyű ez. Mégiscsak az én kicsi fiam... és mégis olyan üres nélküle a lakás. :)

2014. jún. 1.

Bronzmeccs volt...

És ezt most olyan nehezen tudnám elmesélni. Mert aki nem szereti a focit, annak minden bizonnyal hiába is mesélném, csak legyintene egyet, hogy ugyan már, mi jó van abban, hogy húszan kergetnek egy labdát, mellettük rohangál egy ember síppal a kezében, és még ketten állnak a kapukban egymással szemben. Hát ha így kisarkítanánk, nem is lenne benne semmi jó. :)
De egy ilyen meccsen, mint ez a mai... húúú, hát ezt át kell élni. Annak, aki szereit a focit, egy fergeteges élmény, annak, aki meg nem, lehet, hogy megváltozna róla a véleménye.
A létszám nem volt mindennapi. A hivatalos nézőszám 13689, ami azt jelenti, hogy kicsit több, mint tizennégyezren ültünk a Puskás Ferenc Stadion lelátóin, várva, hogy sikerül e bronzérmesnek lenni. Már az a pillanat, amikor a játékosok melegíteni jöttek ki, borzongatóan szép volt. Amikor ez a rengeteg ember egy emberként örül nekik, és azonnal zúg a "Fradi" kiáltás.
És még mennyi csodás és megható pillanat...
-amikor a Himnuszt énekelték, bevallom, kicsordult a könnyem
-amikor az első tizenöt, szurkolásmentes perc után "felrobbant" a stadion
-amikor láttam és hallottam a lelkes gyerekeket, akik csillogó szemekkel várták a gólt
-amikor a bronzérmes U16-os focistáink körbefutottak a pályán, és nekik zúgott a "Szép volt, fiúk", és a "Hajrá Fradi"
-amikor Bönig gólt rúgott, és ez a tizennégyezer ember együtt örült, táncolt, ugrált és énekelt
-amikor Leonardo nevét kiabálták a tizenegyesrúgás előtt
-amikor Leonardo berúgta
és a végén.. amikor már a biztosnál is biztosabb volt, hogy a bronzérem a mienk. .....
-a "Veled vagyunk, Akeem" feliratú pólók...
-Mateos karjában a kisbaba kisfia
-az ünneplés percei
-az ünneplés hangjai
És úgy az egész. Leírhatatlan. És kár, hogy vége a tavaszi fordulóknak..
Megyünk ősszel is, mert amúgy is talán valamiféle kabala lehetünk a kedvenc csapatunknak, mióta kijárunk a meccsekre, folyton nyernek. ;) Na.. rajtunk nem múlik, hogy jövőre az Arany legyen a mienk. :)