2014. okt. 25.

Szombat esti mindenféle

Arról álmodom, körülbelül fél éve már, hogy nem fáj semmi, és egy egész napot azzal töltök, hogy csak mosolygok, és jól érzem magam. :) A mosoly-rész azért megy még, a jól érzem magam is összejön néha, csak ez a fájás, na, ez nem akar békén hagyni.
Vannak hetek, amikor úgy érzem, tök jó ez a masszírozás-kimozgatás, és minden fillért megér. Aztán amikor olyan nap van, mint ez a mostani is, akkor komoly kétségeim támadnak afelől, hogy biztosan jó e ez az út, vagy mégis inkább valami drasztikusabb megoldást kéne keresnem. Nem tudom. Az biztos, hogy jelenleg még az is fáj, ahogy hozzám ér a melltartóm pántja, és ugyan lazítottam rajta már épp eleget (már majdnem funkcióját is vesztette, tudniillik tartani már nem tart, csak épp rajtam van), de még mindig úgy érzem, hogy szorít, feszít. És ha mindez nem lenne elég, a bal kezem is újfent fáj és erőtlen, és van egy pont, ahol ki is tudom tapintani, hogy na, itt a legjobban. És akkor onnantól lezsibbad az egész. Mindehhez még van ez a térd-izé, amin amúgy a család kisebb-nagyobb férfitagjai jókat röhögnek, de nekem már sírhatnékom van tőle. Mert adott a szitu, hogy pl. ülök a széken egy fél órát. És akkor fel kell állni, és el kell indulni. Ami nem megy, mert a térdem nem hajlik, csak húzom, és röhejesen próbálok mégis valahogy menni.
De mindezek ellenére nem arról szólnak a napok, hogy hogyan is kéne magamat felkötni, vagy ilyenek, mert pl. ma is focimeccsen voltunk. Ahol ugyan nyerni nem nyert az a csapat, ahol mi érdekeltek voltunk, de hát mindig amúgy sem lehet. És miután fociból sosem elég, még ezek után megnéztük a tévében a Real-Barca meccset (Hala Madrid), és azt nézve megállapítottam, hogy na igen, azt, ami ott van, már nevezhetjük szurkolásnak, és hívhatjuk őket szurkolónak. Nem úgy, mint ezt itt. Az igaz, hogy mindenki az ellenkezőjét állítja, de nekem mégis meggyőződésem, hogy nem azért nincs a magyar focinak szurkolója, mert rossz a magyar futball, hanem azért nem tudnak elég jól és elég felszabadultan játszani, mert nincs olyan szurkolótábor, akik minden helyzetben mellettük állnának. És ez igaz a válogatottra is, meg igaz a csapatokra is. (és igen, végtelenül haragszom amiatt Balázsra, hogy még egyetlen Fradi-meccsen sem voltunk az ősszel, mert szerinte ez a csapat nem ér annyi pénzt, amibe a jegy kerül. Még akkor is haragszom, ha amúgy tényleg nagyon drága, mert másképp hangzik az, ha azt mondja az ember, hogy nekem erre nincs ennyi pénzem, mint az, ha azt mondja, hogy ez a csapat nem ér annyit).
Na és nézem az x-faktort is természetesen. És- vessétek rám a köveket- ma azért drukkoltam, hogy ez a Jenny lány essen már ki. Nincs baj a hangjával, de az első pillanattól kezdve a hideg ráz tőle. És így vagyok Zsófival is. Van bennük valami, ami miatt nem tudok velük szimpatizálni. Az ugyan sikk lenne, ha a Virtuózok c. új műsort nézném, mint ahogy a Fölszállott a páva nézés is afféle kultúrális szűrőnek számított már legutóbb, de vállalom, hogy én ilyen kis egyszerű, földhözragadt izé vagyok, aki inkább nézi az amatőrök bénázását. A komolyzenéhez nem értek, és nem is az én világom, a néptáncot-népdalt pedig még az általános iskolában megutáltatták velem egy életre. A Rising Staron még gondolkodom, de szerintem azért holnap csak belekukkantok. :D

Az órákat pedig el ne felejtsétek átállítani.

1 megjegyzés: