2014. okt. 31.

Van már :)

Minden csodálkozás ellenére jól tettem, hogy a héten először épp pénteken mentem dolgozni. Mert így épp csak belekóstoltam a dolgozásba, meg a munkahely légkörébe, és rögtön kettőt megint itthon lehetek. És ez most így a lehető legjobb. Nem azért, mert kevésbé szeretem már a munkámat (sőt, ahogy telik az idő, és én egyre magabiztosabb vagyok, úgy lesz ez mindig jobb és jobb), hanem mert a lelkem még épp nem nyüzsgésre vágyik, hanem épp az ellenkezőjére.

És tegnap nem mondtam, de azért csak elárulom, hogy tegnaptól van már téli kabátom is. Fekete. Végre. És amikor megvettük, akkor eszembe jutott, hogy anyám azért nem vett nekem sohasem fekete kabátot, pulóvert, miegymást, mert "ördögbőrbe ne bújjál", pedig régen is nagyon szerettem volna. És sohasem volt. De most van. :) És nagyon tetszik, és nagyon jó meleg. Annyira örülök neki. Meg annak is, hogy nem alkudtam meg semmi más kabáttal, pedig mire meglett, jó sokat megnéztem és felpróbáltam, de valahogy egyik sem volt az igazi.
Most még gondolkodom rajta, hogy egy jó élénk rózsaszín sálat és kesztyűt kéne beszereznem hozzá. (a sapkát még nem tudom) Ilyenkor sajnálom, hogy nem tudok kötni. Biztos kötnék ezer féle színben sálat ehhez a fekete kabáthoz, és mindig azt venném fel, amihez kedvem van. :)

2014. okt. 30.

Feldolgozás

Szép lassan, ahogy telik az idő, elkezdtem a feldolgozást a hétvégén történtekkel kapcsolatban. Főleg, mivel holnap már megyek dolgozni, és úgy nem lehet, hogy egyfolytában aggódok. Persze, ettől még fogok, de azért most már sikerült eljutnom odáig, hogy nem ugrik a gyomrom egy csomóba ahányszor csak az ominózus küszöb felé kell mennem, és nem vizslatom folyton a gyereket sem, hogy vajon sápadt e, vagy ilyesmi.
Igazából én szkeptikus vagyok ezzel a "csak a kamaszkor" magyarázattal szemben, és erre megvan a magam jó oka, de ettől még elfogadtam, hogy jelen pillanatban más választ a kérdésemre senki nem fog adni. Maradtak kérdőjelek bennem, sok mindenről, de úgy gondolom, időt kell hagynom arra, hogy majd ezek a kérdőjelek átalakuljanak. Van ennek az egésznek másfajta nézőpontja is, és ha azt nézem át, akkor van bőven "feladatom" ezzel kapcsolatban, amit ez az egész helyzet a pofámba vágott. Bár persze, már bőven saját magának kapja a pofonokat ez a kamasz gyerek, és nem nekem, de a saját részemre is hordozott magában tanulságokat.
Nem volt könnyű ez az elmúlt pár nap, de ez is valami olyan, amin már túl vagyunk, Idővel egy rossz emlékké fog szelidülni az a rémület, ami most jelképezi.

2014. okt. 29.

Téli ruhák

Miért van az, hogy olyan téli csizmákat árulnak, ami végig bundás, kivéve a talpát? Mikor pont onnan fázik az ember először. Jó, sejtem én is, hogy azért, hogy vegyek bele külön talpbetétet, ha fázik a lábam, de akkor is....
És vajon miért van az, hogy a téli kabátok vékonyak? Mint a papír, komolyan..és nem, nem hiszem el, hogy ettől függetlenül meleg lehet. Akinek ez meleg, az szerintem még nem fázott sosem. És nem szeretem azokat a kabátokat, amikben nem lehet mozdulni sem, de azért egy téli kabát legyen már olyan, amin nem fúj át a szél. 
Így aztán, fentiekből kiindulva, csizmám már van, kabátom még nincs. És a kabát-felhozatal, ha ilyen marad, akkor marad is a a régi. Mert az ugyan csúnyának csúnya, és egyáltalán nem divatos, de legalább meleg. És ez a melegség fontos szempont. 
Amúgy meg minden bizonnyal öregszem mégis, mert újabban azon kapom magam, hogy megnézem a sapkákat, meg a sálakat is, és elképzelem, hogy milyen jó is lehet, amikor még ezek is melegítenek. Én, aki sosem hordtam ilyesmit, mert a sapkában süket vagyok, a sálban meg fuldoklom. 
A szekrényeket meg nem nagyon merem megnézni, mert félek tőle, hogy a fiúknak is csupa használhatatlan téli kabátot fogok találni. Ők ugyan fázni még egyáltalán nem fáznak (nem is az én fiaim), viszont nem keveset nőttek azóta, mióta ezek a cuccok nincsenek használatban. Ettől függetlenül kénytelen leszek előszedni ezeket is, még mielőtt eljön az az idő, amikor csak rájuk kellene parancsolni ezeket a melegebb darabokat. 

Igazából szívesebben keresgélnék a rövidnadrágok között. 

És azt mondtam már, hogy mennyire utálok vásárolni?

2014. okt. 28.

Minden oké

Minden rendben, a gyerekünk úgy tűnik, csak úgy "magától" ájult el, minden különösebb ok nélkül. A fura vérnyomása nem érdekes, esetleg néha mi is mérhetjük itthon. És akkor ennyi. Nincs tovább vizsgálódás, mert nem tartják szükségesnek.
Nem mondom, hogy most ettől a legnyugodtabb vagyok. És nem azért, mert azt szeretném, ha valami baja lenne a gyereknek. De ez a bizonytalanság ez mindennél rosszabb. Mert nem tudjuk mitől volt, így aztán nem is tudunk védekezni ellene. Azért reménykedem, hogy nem is lesz mi ellen védekezni, mert ez utoljára fordult elő vele. Azért a holnapi zárójelentésre kíváncsi leszek. ;)

Más téma:
Ma vége eljutottam a könyvtárba is délután. Dupla öröm volt. Vagy tripla. Egyrészt nagyon jó volt a könyvtár nyugalma az elmúlt napok után. Másrészt végre visszavihettem azt a könyvet, amit végigolvasni képtelen voltam, de amíg itt volt, nem hagyott békén, és mindig olvastam belőle egy kicsit. De komolyan mondom, ez a könyv rettenetesen beteg. Nem is beteg, elmeroggyant. Pedig nem vagyok sem prűd, sem semmi ilyesmi, és a vámpíros sztorikkal sincs bajom. De ez valahogy minden határon túlment nálam. Amikor ott tartottunk, hogy az egyébként sósavval lemaratott arcú ember, aki éppen meghalt, feltámadt a hullaházban, és kinyírta a hullaszállítót, majd elsétált a saját lábán, na, ott teljesen kiakadtam, hogy azért ezt ne már. Valahogy ezek a svéd írók nem jönnek be nekem. De ez a könyv ez nagyon nem. Hatalmas megkönnyebbülés volt ma otthagyni. Harmadrészt pedig megint van olvasnivalóm. Semmi vámpíros. Csupa normális.

2014. okt. 27.

Kórházi hírek

A legelső éjszakán túl vagyunk, Patrik aludt, mi nem igazán.
Délelőtt mentünk, addigra túl volt a vérvételen, és épp mozdulatlanul feküdt, mert épp akkor úgy kellett, hogy aztán felállítsák és megmérjék a vérnyomását ötpercenként.
Megnézte a szemész is.
Jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy nem találtak semmit, mert minden lelete negatív. De még minimum egy éjszakát maradnia kell, hogy megfigyeljék.
Erre este megtudtam tőle, hogy az utolsó vérnyomásmérésnél 164-et mértek. Ami baromi sok. Lélekben felkészültem rá, hogy még holnap sem fogják emiatt hazaengedni.

Őszintén szólva kivagyok, mint a liba. És még mindig össze vagyok zavarodva, és még mindig kísért az emlékkép, ahogy ott fekszik...
Holnap talán a mainál is okosabbak leszünk. Meg bizakodóbbak.

Nagyon ijesztő

Nem tudom megmondani, hogy mit érzek most, mert annyi mindenféle kavarog bennem. Elsősorban nagyon meg vagyok ijedve még mindig. Meg minden bajom van.
Teljesen szokványos napunk volt, minden úgy zajlott, ahogy szokott. Nem zavart meg senkit és semmit az óraállítás.
Aztán este, épp azt néztük a tévében, ahogy a tüntetők randalíroznak a Fidesz-székház előtt, amikor a szemem sarkából azt látom, hogy Patrik mintha futni készülne a konyhában, és ugyanabban a másodpercben dőlt rá a szék is. Még talán ki is szóltam, hogy "mit csinálsz?", amikor a következő tizedmásodpercben már felfogtam, hogy a gyerekem a szemem láttára ájult el. Felugrottam, és rohantam, a nevét mondogattam, és próbáltam felvenni (mintha tudnám). Hason feküdt, és nem mozdult, valami furcsa mormogó hang jött belőle (mintha nyögne). Egy másodpercen belül Balázs is ott volt már, ő volt, aki a feje alá nyúlt, hogy megnézze a nyelvét (nekem eszembe sem jutott). Akkor megláttuk alatta a vértócsát, de még nem tudtuk honnan jön a vér. Aztán kiderült, hogy a szemöldöke fölött nyírta szét a küszöb, és az vérzik olyan istentelenül. Magához tért elég hamar, a sebet nyomta neki Balázs, hogy ne dagadjon fel, aztán lassan felültettük a székre. Pár perc múlva megint fülzúgásra panaszkodott, és közölte, mindjárt el fog ájulni megint. Ijesztően sápadt volt, és ha addig nem lettem volna már amúgy is rettenetesen besz.va, akkor ebben a pillanatban már igen.
Ezek után mondták nekem, hogy akkor hívjam ki az ügyeletet. Az általam tudott szám nem felelt, a 112-t meg képtelen voltam már tárcsázni, mert addigra elfelejtettem hogyan kell a telefonomon a billentyűzetet előhívni. Nem vicc, tényleg így volt. Balázs kereste meg a tudakozóban a telefonszámot, ő tárcsázott, bár végül arra már alkalmas voltam, hogy beszéljek."Küldjük a kollégákat."-hangzott a vonal másik végén, és valóban öt perc múlva megállt a mentő a ház előtt.
Mértek vérnyomást, csináltak egy ekg-t, aztán végül arra jutottak, hogy megfigyelésre mégis be kell vinni őt kórházba.
Először a baleseti ambulanciára vittek, ahol ellátták a szétnyílott részt, meg megröntgenezték a koponyáját, majd ők továbbküldték a gyerekosztályra megfigyelésre. Nagyon kedves, nagyon barátságos és nagyon fiatal orvos volt, aki felvette, elvégezte a szokásos vizsgálatokat, majd kapott egy ágyat.
Sosem volt még kórházban, így aztán eléggé el volt anyátlanodva mikor eljöttem. Mondjuk én is, nem csak ő. Holnap reggel elkezdik vizsgálni. Reméljük nem találnak semmi komolyat.
Én meg itt csendesen imádkozom, hogy soha többé ne kelljen látnom ilyet.

2014. okt. 25.

Szombat esti mindenféle

Arról álmodom, körülbelül fél éve már, hogy nem fáj semmi, és egy egész napot azzal töltök, hogy csak mosolygok, és jól érzem magam. :) A mosoly-rész azért megy még, a jól érzem magam is összejön néha, csak ez a fájás, na, ez nem akar békén hagyni.
Vannak hetek, amikor úgy érzem, tök jó ez a masszírozás-kimozgatás, és minden fillért megér. Aztán amikor olyan nap van, mint ez a mostani is, akkor komoly kétségeim támadnak afelől, hogy biztosan jó e ez az út, vagy mégis inkább valami drasztikusabb megoldást kéne keresnem. Nem tudom. Az biztos, hogy jelenleg még az is fáj, ahogy hozzám ér a melltartóm pántja, és ugyan lazítottam rajta már épp eleget (már majdnem funkcióját is vesztette, tudniillik tartani már nem tart, csak épp rajtam van), de még mindig úgy érzem, hogy szorít, feszít. És ha mindez nem lenne elég, a bal kezem is újfent fáj és erőtlen, és van egy pont, ahol ki is tudom tapintani, hogy na, itt a legjobban. És akkor onnantól lezsibbad az egész. Mindehhez még van ez a térd-izé, amin amúgy a család kisebb-nagyobb férfitagjai jókat röhögnek, de nekem már sírhatnékom van tőle. Mert adott a szitu, hogy pl. ülök a széken egy fél órát. És akkor fel kell állni, és el kell indulni. Ami nem megy, mert a térdem nem hajlik, csak húzom, és röhejesen próbálok mégis valahogy menni.
De mindezek ellenére nem arról szólnak a napok, hogy hogyan is kéne magamat felkötni, vagy ilyenek, mert pl. ma is focimeccsen voltunk. Ahol ugyan nyerni nem nyert az a csapat, ahol mi érdekeltek voltunk, de hát mindig amúgy sem lehet. És miután fociból sosem elég, még ezek után megnéztük a tévében a Real-Barca meccset (Hala Madrid), és azt nézve megállapítottam, hogy na igen, azt, ami ott van, már nevezhetjük szurkolásnak, és hívhatjuk őket szurkolónak. Nem úgy, mint ezt itt. Az igaz, hogy mindenki az ellenkezőjét állítja, de nekem mégis meggyőződésem, hogy nem azért nincs a magyar focinak szurkolója, mert rossz a magyar futball, hanem azért nem tudnak elég jól és elég felszabadultan játszani, mert nincs olyan szurkolótábor, akik minden helyzetben mellettük állnának. És ez igaz a válogatottra is, meg igaz a csapatokra is. (és igen, végtelenül haragszom amiatt Balázsra, hogy még egyetlen Fradi-meccsen sem voltunk az ősszel, mert szerinte ez a csapat nem ér annyi pénzt, amibe a jegy kerül. Még akkor is haragszom, ha amúgy tényleg nagyon drága, mert másképp hangzik az, ha azt mondja az ember, hogy nekem erre nincs ennyi pénzem, mint az, ha azt mondja, hogy ez a csapat nem ér annyit).
Na és nézem az x-faktort is természetesen. És- vessétek rám a köveket- ma azért drukkoltam, hogy ez a Jenny lány essen már ki. Nincs baj a hangjával, de az első pillanattól kezdve a hideg ráz tőle. És így vagyok Zsófival is. Van bennük valami, ami miatt nem tudok velük szimpatizálni. Az ugyan sikk lenne, ha a Virtuózok c. új műsort nézném, mint ahogy a Fölszállott a páva nézés is afféle kultúrális szűrőnek számított már legutóbb, de vállalom, hogy én ilyen kis egyszerű, földhözragadt izé vagyok, aki inkább nézi az amatőrök bénázását. A komolyzenéhez nem értek, és nem is az én világom, a néptáncot-népdalt pedig még az általános iskolában megutáltatták velem egy életre. A Rising Staron még gondolkodom, de szerintem azért holnap csak belekukkantok. :D

Az órákat pedig el ne felejtsétek átállítani.

2014. okt. 24.

Jön a tél

Ha nem lenne ez amúgy is elég feltűnő abból, ahogy elromlott az idő, akkor feltűnik abból, hogy a két kedvenc kutyánk viselkedik. A hét második felére rendesen "befordultak", tegnap és ma már odáig jutottunk, hogy sem enni nemigen volt kedvük, se kijönni a házukból. Ez utóbbit persze ketten használtak egyet, természetesen a kisebbiket, mert oda csak úgy épphogy férnek be, és emiatt aztán jól össze tudnak bújni. Azt meg szeretik. (még nyáron is így aludtak nem is egyszer) Ezügyben az én kutyáim teljesen, mert pont úgy szeretik a meleget, meg a bújást, mint én. :)
Balázs már tegnapelőtt mondta, hogy előszedhetnék nekik valamit a fekhelyükbe, ami még nyáriasítva volt, azaz semmi nem volt alattuk, mert nyáron épp az a cél, hogy alkalmasint le tudják hűteni magukat, az meg egy pléddel-akármivel ellátott fekhelyben nem fog menni. Elfelejtettem ezt a kérést, egészen ma délutánig. De akkor eszembe jutott, és sürgősséggel pótoltam.
Arthur és Freddy addig, amíg én előszedtem a szekrényükből (nem vicc, tényleg van egy szekrény odakint, ahol az ő dolgaik vannak) a plédeket, és behajtogattam gondosan a két fekhelybe nagy könyörgés árán hajlandók voltak hátramenni a kert végébe elintézni a kisebb-nagyobb dolgaikat.  Még gondoltam is közben, hogy minek strapálom magam, hogy mindkettőbe teszek valamit, úgyis csak az egyiket használják ebből is.
Arti jelentkezett előbb. Addigra én már végeztem, és az ajtót is becsuktam, de tudta, hogy valami történt odabent, mert se szó, se beszéd bemasírozott a kutyaajtón. Freddy-nek még kiabáltam egyet-kettőt, de nem jött, úgyhogy én bejöttem elmosogatni az edényeiket. Mire végeztem, már ő is állt a kapuban, és alig várta, hogy kinyissam neki. Ő velem együtt jött be a helyükre, és azzal a lendülettel, amivel érkezett, bevágódott a fekhelyre, összetúrta jobbról is, balról is a plédeket, vagy negyvenszer megrázta magát, aztán beledörgölőzött, és ezek után részéről is át volt véve a cucc. Arti addigra már egyszer összetúrta, mert messze nem úgy volt, ahogy én azt hagytam. Ha már ott voltam, megálltak a kajás vödör előtt, és addig néztek, amíg nem adtam nekik enni.
Ezek után pedig már nem is lehetett őket kint látni. A legmélyebb egyetértésben horkolnak jelenleg is, természetesen egy fekhelyen ketten.

2014. okt. 23.

Huhh

A legjobb a mai napban kétség kívül az volt, hogy háromnegyed tízig aludtam. Igen, igen, jól látjátok. :D Nem tudom hogy csináltam, de jólesett, az egyszer biztos. :)
Mondjuk segíteni nem sokat segített rajtam, mert kb. kiállhatatlanabb voltam, mint valaha. Meg is van az eredménye, és azt hiszem, magamat sokkal jobban megszivattam, mint bárki mást. Szépen beraktároztam mindent a szokásos helyre, így aztán most van egy tenyérnyi rész a hátamon, ami húdefáj.
Hiába no, hülyeségre nincs orvosság.

2014. okt. 22.

Könnyű vagy nehéz?

A múlt héten volt talán, -és akkor annyira meg akartam jegyezni, hogy majd itt is elmeséljem, hogy végül persze, hogy elfelejtettem- hogy egy cigiszünetben beszélgetve megjegyezte egy kolléga, hogy biztos könnyű engem is, és Balázst is szeretni, ha így együtt maradtunk kamaszkorunk óta. Nehezen értelmeztem a mondatot, és ott és akkor furán is éreztem magam, mert egy ilyen megjegyzés után legalább tíz szempár várta, hogy mit fogok erre válaszolni. Az a fajta csend volt, amitől az ember zavarba jön egy kicsit. Akkor és ott azt mondtam, szerintem nincs ilyen, hogy könnyű valakit szeretni, de ha az ember szereti a másikat, akkor mindent megtesz azért, hogy minden jó legyen. Az idősebb generáció tagjai, akik várták a válaszomat, bölcsen bólogattak erre egy sort.
De azóta többször is eszembe jutott ez a könnyű engem szeretni dolog. És azon gondolkodtam, hogy vajon könnyű e, vagy nehéz? Nem mondom, hogy könnyű eset vagyok, bár azt mondják, nagyon könnyen alkalmazkodom, és nagyon könnyen elfogadok bármit. (ez amúgy csak kívülről tűnik úgy, hogy milyen jó nekem, belül nem mindig az)
De amikor arról van szó, hogy valaki kimutatja azt, hogy fontos vagyok neki, érdekes módon elég hülyén kezelem. Mert persze, szeretem, ha valaki elismer, és dicsér, de nem tudok mit kezdeni azzal, ha a külsőmre tesz valaki egyértelműen pozitív értelmű megjegyzést. Egy köszi-t azért ki tudok nyögni, de se el nem hiszem igazán, se nem értem. Nem szeretem, ha "tutujgatnak", vagy "babusgatnak", egyenesen fel tudnék robbanni tőle. Így aztán nem is nagyon teszi ezt senki.
De nagyon szeretem, amikor Balázs váratlanul megölel, és hagyja, hogy jól odafészkeljem a fejemet a vállára, és ellazuljak. Azt is nagyon szeretem, amikor azon kapom magam, hogy engem figyel, és abban a pillanatban, ahogy összekapcsolódik a tekintetünk, mosolyog. Azt is szeretem, ha valaki figyel rám. Ha emlékszik, hogy miről beszéltünk a múlt héten, vagy a múlt hónapban.
Igazából nem hiszem, hogy nagyon nehéz lehet velem. :) Vagy nem is tudom. :)
Azt biztosan tudom, hogy nekem sosem volt nehéz dolgom szeretni a férjemet. És sosem volt nehéz dolgom akkor sem, ha a barátaimról volt szó.

2014. okt. 21.

:)

Különösen nyűgös hetem van, így nagyon nagy szerencse, hogy mindjárt vége is lesz.
Holnap péntek lesz. :)



Az is külön öröm, hogy a gyerekeknek is megkezdődik holnap délutántól az őszi szünet. Éppen pont rájuk fér egy kis lazítás. :)

2014. okt. 20.

Agyhalott

Két mentségem van erre. Az egyik, hogy ma hiába van hétfő, mégis már szerda van.
A másik meg, hogy négykor keltem, egy olyan éjszaka után, amikor fél óránként ébren voltam. Én, aki híresen mélyen alszik.
Pedig amúgy mindent megtettem a hangulatom és a közérzetem javításának érdekében. Többek között levágattam a hajam. Kicsit többet is, mint ahogy azt gondoltam, de sebaj. Három hét se kell neki, hogy újra megnőjön. Meg különben is minden hajfestés előtt azzal fenyegetőzöm, hogy kopaszra fogom lenyíratni.
Nem épp kedélyjavító amúgy az olvasnivalóm sem. Csak azért nem teszem félre, mert kíváncsi vagyok rá, hogy mitől lett ez a könyv annyira nagyon nagy szám.
Ti mit olvastok?

2014. okt. 19.

Határozottan fogalmam sincs

Nem tudom, hogy mikor jön el az a pont, amikor nem lesz elég a halogatás, meg az ide-oda tologatás, és mással foglalkozás, hanem muszáj lesz majd ott és akkor megállnom, és abban a szent pillanatban eldöntenem, hogy akkor mi az, amin változtatni fogok. Nem majd, ezerszer átrágva és meggondolva, ezerféle kifogást keresve, és ezermillió nyafogást megejteni addig, hanem ott és akkor. Akár írásba is adva, hogy a szó se szállhasson el.
Minden porcikám követeli a változást, mégis itt toporgok egy helyben, ebben az ismerős (és emiatt ugye teljesen otthonosan meleg is, még ha sz.r is) helyzetben, mert az mégiscsak olyan jól kitaposott.
Egy csomó mindenről másképp gondolkodom már, mint régen. Egy csomó mindent másképp is látok. Bizonyos dolgokban sokat szelidültem, más dolgokban pedig sokkal kevésbé ismerek tréfát, mint régen. Szóval változom én folyamatosan, mégsem követem igazán saját magamat sem. Valahogy orrhosszal maradtam le saját magam mögött, és most ennek iszom a levét.
Vannak jelek, amikre jobban kéne figyelnem, de persze nem.. hessegetem el szépen magamtól a gondolatot is, hogy tudomásul vegyem.
Sosem voltam még ennyire határozott egy csomó mindenben, mégis sosem voltam még ennyire bizonytalan sem a jövőt illetően. Itt van egy útelágazás, toporgok tanácstalanul, és minél többet tudok, annál kevésbé tudom eldönteni merre is induljak. (nem, nem munka) Egészen mást mond az eszem, mint amit a szívem súg.
És még ehhez társul az a fajta önértékelési probléma is, ami sosem látott méreteket öltött.
Egyébiránt hozzátenném, hogy nem sajnáltatom magam. Eszemben sincs. Ezeket a gondolatokat is azért írom le, mert azt gondolom, nem egyéni probléma az enyém. És ki tudja? Talán én épp gondolok olyat, ami másnak jól jöhet. Arról nem is beszélve, hogy amikor eljutok odáig, hogy le tudom írni, az mindig félsiker szokott lenni. :)

2014. okt. 18.

Nem százas

Azt mondják, ilyenkor ősszel az emberek is elkezdenek lecsendesedni, nem csak a természet. Hát nem tudom.. én éppenséggel leginkább egy fortyogó, és bármelyik pillanatban kitörni kész vulkánhoz érzem magam hasonlónak, nem pedig valami lecsendesedő lelkű embernek.
Annyira szeretném elmagyarázni valakinek, hogy mi zajlik bennem, de annyira nem tudom még magam sem ezt igazán, hogy az lesz a célravezető, ha most nagy hirtelen rázúdítom mindenkire, és majd lesz belőle valami. Talán majd közösen kibogozzuk.
Nagyon szeretnék mostanában találni valamit magamban, magamon, amit szerethetnék. Újabban arra vágyom, hogy valami igazán "Diusos" stílusom legyen, amiről bárki, bármikor megmondja, hogy ez én vagyok. Újabban nagyon vágyom arra is, hogy ne csak lássanak, hanem észre is vegyenek. Akarom tudni és hallani, hogy még esetleg labdába rúghatok.
Szerintem még bőven messze van azért az, amit a férfiaknál kapuzárási pániknak hívnak, de talán van ebben valami olyasmi, hogy a gyerekek nőnek, és újabban egyre többször igénylik mások (velük egykorúak) társaságát, ami persze teljesen rendben van így, csakhogy az én életem arra van berendezkedve, hogy az ő igényeikkel foglalkozzak. Mindig, minden előtt ez szerepelt, és úgy beleivódott a személyiségembe, hogy néha végső kétségbeesésemben azt gondolom, jajj, gyorsan, legyen még egy-két-három gyerekünk, mert most én éppen senkinek sem kellek. Józan pillanataimban persze (és azért ebből van a több még) eszembe sem jut ilyen, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez a most zajló folyamat egyrészt így normális, másrészt évekig is eltart még, hamadrészt még rosszabb is lesz. Csakhogy azt is gondolom, hogy ezzel a mostani legelső, bevezető szakasszal a legnehezebb megbírkózni. Most kellene valami olyan, ami megnyugtatná a lelkemet, de nem kellene plusz tízezer energiát fektetnem. Mert az nincs. És amúgy is, egy csomó energiám elmegy arra, hogy megsajnálom magam. :D
De ilyenek jutnak eszembe, hogy de jó lenne, ha csinálna rólam pár fotót valami nagyon profi fotós. Valami olyat, amiről látnám az én énemet. Nem azt, amit én a tükörben látok, hanem amit mások látnak. Nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy a kettő ugyanaz.
Nem vagyok normális, na. De majd elmúlik.

2014. okt. 17.

Motoszka

Néha elképedek magamon, hogy micsoda érzelmi nulla is tudok lenni. És nem is jó érzés ez, mert világéletemben érzelem motivált voltam, és amikor azt érzem, hogy nem érzek semmit, akkor az gáz. Még nem tudtam azt megfejteni, hogy ez mitől van így, amikor így van, de végtelen hálát érzek olyankor, amikor egyszer csak egy olvasmány kapcsán csak úgy folyni kezdenek a könnyeim. Vagy a tévéműsoron. Meg amikor azonnal feltámad bennem az ösztön, hogy megvédjem, és megvigasztaljam a bánatos embert. Ilyenkor megkönnyebbülök, hogy jól van, hála az égnek nincs velem nagy baj, ha mégis előfordulnak még ilyenek.
Aztán ezek kapcsán azon gondolkodtam ma, hogy mennyire elhatározás kérdése e bármi is. Mostanában megint motoszkál bennem, hogy változtatni kéne valamin. Nem tudom még pontosan mit is szeretnék, de valami mást is, mint ami van, mert azt érzem, hogy be vagyok/vagyunk fásulva és zárkózva. Talán az a fajta energia hiányzik az életemből, amit az ilyesmi okozna.
És még az is motoszkál bennem, hogy valahogy el kéne érnem, hogy mire majd a negyvenedik születésnapom lesz, addigra olyan jól nézzek ki, mint még soha. (és nem lenne baj, ha nem a plasztikai sebész oldaná meg ezt :D :D)

De a legeslegfőbb gondolatom ez volt ma:


2014. okt. 16.

Ez a sorsom

Szerintem előző életemben valami örömlány lehettem, akit végül megfojtottak. :D Csak ezért lehet az, hogy mindig én szívom meg jobban (ezt csúnyább szóval kellene ideírnom). A megfojtást meg csak azért gondolom, mert a nyakamhoz SENKI NEM érhet hozzá. Soha, semmilyen körülmények között. Az tabu. :D Ezen kívül úgysincs más tabu,ennyi meg kell.
De örömmel teljesítem a karmám erre az életre szánt feladatait, amikor csak tudom. Nem számít, a éhes vagyok, vagy álmos, vagy simán csak tele a hóciőm. Ha meg kell csinálni, akkor megcsinálom, és kész.
Mondjuk ezért nem bánnám, hogy lassan letölthetném a "büntetésemet' ezügyben. Lehet, hogy kevésbé lennék fáradt.

2014. okt. 15.

Csak egy ölelés

Nem nagyon van miről írnom. Ugyan mozgalmas napon vagyok túl, egy kissé tán mozgalmasabb is volt annál, amire vágytam, de mégsem olyan, ami billentyűzetkopást érne.
Üres a fejem teljesen, és fáradt vagyok. De az nagyon. Szerintem már el sem fog múlni sohasem. Pedig semmi okom ilyen ramatyul érezni magam, mert a létező legjobb lett a laborleletem. De tényleg. Még csak vérszegény sem vagyok.
És akkor ezt még Nektek így, az ölelés világnapján. :)


2014. okt. 14.

Döntöttem


Őszintén hiszem, hogy az ember általában ösztönösen, az első pillanatokban tudja, megérzi, hogy mi az, ami jó lesz neki, és mi az, ami nem. Csak ezután az ösztönös pillanatok után kezdődnek a harcok odabent, és jönnek a kétségek, kérdések, bizonytalanságok.
Az én első, ösztönös döntésem tegnap egyértelmű nem volt arra az ajánlatra, amivel szembetaláltam magam. Aztán igen, jöttek a kis belső, motoszkáló hangok, és próbálkoztak mindenfélével. Olyan dolgokkal, amikkel az egy-két évvel ezelőtti énemet azonnal meggyőzték volna, és el is hessegettem volna az ösztönösségemet.
Nem nagyon értettem magamat sem ezzel az egésszel, egészen addig, amíg aztán hangosan ki nem tudtam mondani késő este, amikor már lehetett. Azzal a jóleső érzéssel feküdtem le, hogy az ösztönömre fogok hallgatni.
Reggel persze megint elkezdtem elbizonytalanodni. Soroltam magamban az érveket mellette, és volt egy-kettő, ami csábító volt nagyon. De aztán jöttek az érvek ellene, és akkor meg az volt bennem, hogy nem, nem akarom.
Végül egy pár mondatos beszélgetéssel lezártam magamban az egészet.
És ma lezártam teljesen ezt az ügyet. Az ösztönömre hallgatva nemet mondtam. Azt, hogy jó döntést hoztam e, csak az idő válaszolja meg majd. De szerintem igen.

2014. okt. 13.

Ezt nem szeretem

Nem szeretem az olyan helyzeteket, amire nem tudok felkészülni. Semmilyen formában sem szeretem a váratlan dolgokat. Azokat meg főleg nem, amikre nem lehet egyértelműen válaszolni, nem lehet egyértelműen dönteni. És az meg mindennél rosszabb, amikor egy ilyen váratlan helyzet miatt mérlegelni kénytelen az ember, majd aztán a mérlegelés után levonni a megfelelő konzekvenciákat, és hozni egy döntést. Majd vállalni a döntés után a következményeket, legyen az akármilyen. 
Szeretem, vagy nem, mégis időnként kerülök ilyen helyzetekbe. 


Nyilván megoldom majd, és hosszas vívódás, mérlegelés, mindenféle után döntésképes leszek. Nyilván. És azért az jó, hogy sosem tudom meg, hogy mi lett volna, ha... :D

2014. okt. 12.

Választás... másképp

Gondoltam arra is, hogy kifejtem, hogy vajon mi visz rá valakit, hogy induljon az önkormányzati választáson? De ehhez ugye azon is el kéne gondolkodni, hogy aki valamelyik párt színeiben indul, az vajon hogy dönti el, hogy akkor ő belép ebbe v. abba a pártba. De aztán rájöttem, hogy igazából nem is annyira érdekelnek az ezekre a kérdésekre adandó válaszok. :)
De ha már választás.. hát játszunk el egy kicsit a szóval. Mert mindenkinek eszébe jut róla valami. Kismillió helyzetben választunk, döntünk életünk során. Millió kis apróságról, és egy-két fontos dologról is. Meg a legfontosabbról. Mert szerintem életünk legkomolyabb választása az, amikor társat választunk magunknak. Valakit, aki a lényünk másik fele. Aki nélkül nem vagyunk már egészek, aki nélkül többé nem ér semmit az egész. 
És akinek, ha születésnapja van, az olyan, mintha a tied lenne. Azzal a különbséggel, hogy azt, hogy ő örüljön, jobban akarod, mint ahogy a saját születésnapodat várod. Nem sikerült maradéktalanul örömet szerezni neki, de a hiányosságokat pótolni fogom. Ezt a mai szülinapot még úgyis követi egy csomó. És egyszer még majd olyan is lesz, amit megemleget. :)
És egyszer majd egy hasonló táblácskát is kapni fog. :)



Egy biztos. Az a nap, amikor Őt választottam, életem legjobb döntésének napja volt. :) 

2014. okt. 11.

Ez is megvan

Most, hogy már túl vagyok ezen a héten, elárulhatom, hogy még olyan nem volt az elmúlt másfél évben, hogy ennyire kiboruljak. Testem-lelkem egyformán odavan.

A helyzeten segíteni fog valamennyit, hogy holnap nem kell negyed ötkor kelnem, és várhatóan a nap is sütni fog. Sőt, várhatóan én is sütni fogok.

2014. okt. 10.

Maraton

Akkor, amikor nagyszabású futórendezvény van, mint amilyen lesz holnap is, akkor egy kicsit mindig bánom, hogy én űzök semmiféle sportot. Azért a futóversenyeknél éleződik ez ki bennem a legjobban, mert ez lenne a létező legegyszerűbb sport, amibe belefoghatnék, mert nem kell hozzá más, csak egy cipő, meg én. (igen, tudom, hogy nem ennyire egyszerű, de a kezdet talán ilyen lehet)
Az külön élmény lehet, amikor készül egy ilyenre az ember, pláne lefutni a maratont. Fantasztikus érzés lehet, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni, és ez csak és kizárólag az én saját szorgalmamnak és kitartásomnak köszönhető. Nem tudom, hogy fogok e még annyit változni, hogy valaha is elmondhatom ezt magamról, és mondjuk majd valamelyik következő maratonra (vagy legalább egy mini-maratonra) már készülhetnék. Jelenleg nem látok esélyt rá, de ki tudja? Olyan dolgok is megtörténtek már, amit szintén nem tudtam elképzelni sosem.
A holnapi maratonon Timinek  fogok nagyon drukkolni, mert ő például pont úgy kezdte ezt az egészet, ahogy én leírtam. És holnap maratont fut. :) Szóval, nem lehetetlen a dolog.
Amikor meg majd azok, akik megkapják ezen az eseményen a befutócsomagot, akkor majd eszükbe juthat, hogy az abban lévő dobozos, alkoholmentes ital megfordult az én kezeim között is a héten. :)
Hajrá,Timi!

2014. okt. 9.

Roland mondta

Nem nagyon szoktam itt elmesélni a "gyerekszájakat", de ezt a mai beszélgetésemet Rolanddal meg kell osztanom veletek is.
Pékségben voltunk, csak mi ketten. Ez a létező legritkább eset sajnos, hogy vele megyek kettesben valahova, de most így alakult. Hazafelé majszolta az islerét, és közben beszélgettünk.
-Emlékszem a V...a Alexandrára az oviból?-kérdezem
-Ühüm.-válaszolja-Az a kis dagi?
-Az anyukája ott dolgozik, ahol én, és a múlt héten mesélte, hogy az oviban Te voltál a szerelme.
-Fúúúúújjj, nemááááár.-kiált fel felháborodva-Az a lány dagi. Nagy a hasa.
-Na és? Olyan szép kis arca van. És különben is, akinek nagy a hasa, az már nem is lehet szép?
-Hát de. De ő nem tetszik nekem.
-De miért nem?
-Mert az oviban háromszor is nekem jött bocsánatkérés nélkül, és még a micsodámba is belerúgott egyszer.
(ezzel nem nagyon tudtam vitázni)
-És akkor milyen lányok tetszenek neked?
-Nem tudom.
-Na de mégis? Van olyan kislány, aki tetszik neked?
-Az Anna meg a Katica.
-És ők miért tetszenek?
-Hát mert szép a hajuk, meg a hangjuk.
-Ez fontos?
-Igen. Meg szégyellősek is. És én a szégyellős lányokat kedvelem.
-Miért?
-Mert ők nem fognak megcsalni.
-Megcsalni? Mi az, hogy megcsalni?
-Hát tudod, amikor velem is jár, meg egy másik fiúval is. De egy szégyellős lány ilyet biztos nem csinál, úgyhogy nekem a szégyellős lányok tetszenek.

Elég határozott elképzelései vannak. :) Jókat mosolyogtam rajta, és közben az isler is elfogyott, meg haza is értünk. :)

2014. okt. 8.

Miben hiszel?

Nagyon bírom, amikor mostanában lépten-nyomon hallom, olvasom a mindenféle okosságot az univerzumról, a vonzás törvényéről, és az összes ezzel kapcsolatos dologról. Mindenki tudja, hogy hogy is kell ezt csinálni. De azt hiszem, TUDNI mégsem tudják, csak egészen kevesek.
Mert ha tudnák, akkor gondolom, úgy is élnének. De azok az emberek, akik osztogatják az ezzel kapcsolatos képes idézeteket, meg mondogatják, hogy "csak nagyon kell akarni", és akkor majd bevonzod, ugyanakkor ömlik a szájukból a szenny, ők nekem nem hitelesek.
Ráadásul tudni és hinni nem ugyanaz. Egy dolog tudni, hogy hogyan működik a vonzás törvénye, és megint más dolog hinni benne. Attól még, hogy valaki elolvassa a Titok című könyvet, nem lesz szakértője a módszernek. Mégis, vannak egy csomóan, akik egy olvasás után nekiállnak ezt oktatni is másoknak, és akkora elánnal térítik a többieket, hogy az lesz belőle, hogy addig legyezgetik a saját egojukat, hogy még maguk is elhiszik, hogy ők aztán jók, és a jónál is jobbak.
De én azt gondolom, előbb van a hit, és aztán lesz az ebből fakadó tapasztalás, és majd csak ezután következik valami, amit az ember át tud adni a másiknak. Nem tudást, nem tapasztalást, mert aki nem hisz, annak nem lehet ezt megtanítani. De előfordulhat, hogy az egyik ember élete, és tapasztalásai hatással vannak a másik emberre, és esetleg ettől kezd el másképp gondolkodni, más szemmel nézni a világra. Mondjuk, hogy ez a tanítás.
Az meg külön vicces nekem, amikor azt mondja valaki, hogy Istenben nem hisz, de úgy egyébként az Univerzum teremtő erejében igen. Még sosem kérdeztem meg senkitől sem, aki így gondolkodik, hogy ha nincs Isten, akkor honnan van mindez, amik vagyunk? Mitől lettünk mi emberek? Ki gondolta ki, hogy ilyenek legyünk?
Mondjuk mindegy a válasz. Mert én hiszem, amit hiszek. Tapasztalok is, amit tapasztalok. Aztán hogy ettől valaha valaki is másképp gondolkodott, vagy más szemmel nézett a világra, azt nem tudom. Nem is kell tudnom.

2014. okt. 7.

Fogjuk a csillagokra

Én nem tudom én vagyok e extra nyűgös a mindenféle különleges bolygó-együttállások miatt, vagy másoknál is van ilyen a héten, de még csak kedd van, de már úgy érzem, csütörtök is elmúlhatott volna igazán. Ritkán, de van ilyen, amikor annyira embert próbálónak érzem ezt a kétféle helytállást, hogy nemhogy sírni volna kedvem, de leginkább ordítanék, és toporzékolnék. De most ez van. Nem jut eszembe napok óta egy épkézláb ötlet, hogy mit főzzek, így aztán ma is ilyen fagyasztott izét ettünk, de csak mert Erik azt mondta, az biztosan finom. Mondjuk, ha ő nem mondja, lehet, hogy még most is ott toporognék a boltban azon tanakodva, hogy mit is kéne enni.
Legjobb volna feküdni, és olvasni tovább az Inferno-t, vagy csak hagyni, hogy magától csukódjon be a szemem, hogy legalább egy fél órára kizárjak mindent és mindenkit. Nem akarnám hallani a nevemet, nem akarnám, hogy kérdezzenek tőlem, hogy kérjenek akármit is. Ma is így jöttem haza, hogy lesz egy fél órám erre a célra a kanapén. Haha.. fél óra? Öt perc sem.
Egészen mostanáig. Mert most még pont öt és egy negyed órám van arra a célra, hogy becsukjam a szemem, kizárjak mindent, és aludjak. :)

2014. okt. 6.

Titkolózós

Múltkor úgy adódott, hogy öt perc alatt kellett "összedobnom" egy esszét. Meg voltak adva a főbb szempontok, így aztán gyerekjáték volt az egész. Nekem. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy azok, akik utána megnézték, ezt nem tudják rólam. Hogy egy ilyesmi olyan természetes nekem, mint hogy főzzek egy kávét. (azért nem borsófőzeléket írtam, mert az a múlt héten éppenséggel elég rendesen kifogott rajtam... :D). És még akkor sem voltam képes elárulni, sőt, azóta sem, hogy ez az írói véna azért valami velem született dolog lehet. Nem tudom, hogy miért. Sosem szégyelltem. Sőt.. néha még büszke is vagyok/voltam rá, hogy képes vagyok olyat írni egyszerű szavakból és mondatokból, ami mást érdekelhet, gondolatokat ébreszt benne, meghatódik, vagy épp harsányan röhög. De ott és akkor valamiért úgy döntöttem, hogy ezt nem kell rólam mindenkinek tudni.
Azóta aztán párszor már elgondolkodtam rajta, és végül arra jutottam, hogy az a világ, és ez a világ egészen más síkon mozog. Meg akarom őket tartani külön, hogy az én különböző énjeimnek is legyen hol otthon lenniük. Ráadásul ezzel egy csomó kérdéstől is megmenekültem. Ilyenektől, hogy "és miket szoktál írni?" "elolvashatom őket?" "bármiről tudnál írni?". Nem, az ilyenekre nem szeretnék választ adni. Gondolom ezért nem lennék jó író. Mert a jó író mindent átad magából feltétel nélkül, bármikor.
Én meg ilyen kis önző vagyok. :)

2014. okt. 5.

Idén is x-elünk

Tegnap "panaszkodtam" a negatív emberekre, így aztán ma nem érezném magam hitelesnek, ha neki állnék rinyálni, hogy hát nekem itt is fáj, meg ott is fáj. Nem is teszem.
Elmesélem helyette, hogy az idén sincs nélkülem x-faktor. Nincs az a feeling, mint a régesrégi szériákban, de határozottan jobb lesz ez, mint tavaly volt. Azt hiszem, sokkal jobb lesz ez a mentor-négyes is, mint a tavalyi. Érdekes volt a mentorházba kerülés is. És biztosan érdekes lesz majd az is, hogy kiket visznek magukkal az élő show-ba a mentorok.
Alföldi Robit továbbra is imádom, senki nem tud úgy kritizálni, ahogy ő. Kemény, határozott, és azt hiszem, ha engem hordana le a sárga földig, a gatyám is tele lenne hirtelen, de érződik minden mondatából, hogy építő a kritika, nem pedig szemétkedés.
Little G is szimpatikus, nagyon kedves arca van, és mosolyog a szeme is, amitől első látásra szimpatikus volt nekem. :)
Gabit is szeretem, mondhatnak rá bármit. Harsány, polgárpukkasztó, de hatalmas szíve is van.
Szikora Robi pedig.. hát nem lehet nem szeretni azt a szép lelkét. :)

A versenyzők közül már van pár kedvencem, de még kivárok... remélem, hogy nem kell csalódnom, és őket viszik majd tovább a mentorok. De meglátjuk. :)
Lehet, hogy butaság, lehet, hogy talmi kis semmi az egész műsor, de tökéletesen jó agykikapcsoló lesz nekem minden hétvégén. :) És ha másért nem is, ezért már megéri.

2014. okt. 4.

Emberek...

Mostanában szétgyilkolja a lelkemet az a sokféle negativitás, amit mindenhonnan érzékelek. Sosem volt még olyan, hogy ennyire ne tudtam volna függetleníteni magam tőle, mint most. Biztos, hogy ez is okozhatja többek között azt az örökös fáradtságot, amit érzek, mert minden energiámra szükség van ahhoz, hogy a saját érzéseimet ne fordítsa át ez a rengeteg sz.r, ami ömlik mindenfelől.
Az, hogy mi megy a nagyvilágban, már kevésbé zavar. Nem érdekel, hogy ki miből vesz magának százmilliókért házat, vagy hogy ki indul, vagy nem indul a választáson. Nem az én problémám még akkor sem, ha esetleg közvetve érinteni fog engem is.
De az, amikor nap mint nap tapasztalom, hogy az emberek már nem is csak kétszínűek, hanem egyenesen a szivárvány minden színében tündökölnek, hát az felháborít, elkeserít, és nem is tudom megérteni. Azt mondták valamelyik nap, hogy "jó nekem, mert rólam minden lepörög". Magamban mosolyogva nyugtáztam ekkor, hogy hála a jó istennek, ezek szerint képes vagyok jól álcázni az ellenérzéseimet ezekkel a dolgokkal szemben, és néha még az is sikerül, hogy pár pillanatra kívül helyezzem magam a történéseken. Nem pörög le egyébként rólam semmi, de tudom, hogy az nem visz előre senkit és semmit, ha első felindulásból dönt vagy reagál le valamit. Éppen ezért nem dühöngök, nem vágok pofát, nem röhögöm ki, és nem mondok semmit sem az ilyen helyzetekben. Veszek egy mély levegőt,és elteszem magamban későbbi elemzésre a helyzetet. Na, ezt nem kéne.. eltenni későbbre, mert ebből is jó sok problémám akad amúgy, de mindegy. Vagyok annyira naiv és emberszerető, hogy mindenkinek találok mentséget is arra az adott viselkedésére, és épp ezért nem vagyok haragtartó sem. Mert azt gondolom, hogy nem akart engem bántani, csak épp rosszul reagált le valamit, mert épp rossz napja van.
Mondjuk nem értem, hogy ha nekem megy, hogy nem közvetítem ki másra a rosszkedvemet, a fájdalmamat, az aggodalmamat, vagy bármi ilyet, akkor másnak miért nem? Miért gondolja, hogy másoknak ezeket látni kell belőle, sőt, leginkább csak ezt kell látni?
Sokkal jobb lenne mindenkinek, ha megtanulnánk az örömöt látni, és a szépet, és ezekkel a dolgokkal foglalkoznánk. Mert mindenkiben van szép is, jó is. :)


2014. okt. 3.

Álmos

Mozgalmas nap volt ez a mai is. Így nem csoda, hogy jelen pillanatban a kétnapos vizihulla is fittebb nálam. Az előbb már a kádban is elszundikáltam (ennek fényében mondjuk elég morbid az előző hasonlatom).
Nagyon örülök neki, hogy most akkor mindjárt elvonulhatok az ágyamba, mert annyira fáradt vagyok, hogy már fáj.
Így aztán ma csak ennyi.. (már megint)


2014. okt. 2.

Fura

Ez az egész hét olyan most nekem, hogy sehogy sem találom a helyemet. Se itthon, se odabent semmi nem jó, és semmi nem az igazi. Egyetlen pillanatra sem kapcsol ki az agyam, és mindig azon agyalok, hogy mit hogyan kell megoldani, hogy kéne másképp csinálni. Megvan mindennek az eredménye, tegnap és ma többször is volt olyan szívdobogásom, hogy rendesen megijedtem tőle. (a többit meg nem is mesélem el :P) Vannak dolgok, amik teljesen kitörlődtek, fogalmam sincs róla, hogyan és mikor csináltam meg. Egyáltalán, hogy tutira ott voltam én? Tudom, most kéne akkor a vészféket meghúzni, és azt mondani, oké, itt álljunk meg, tervezzünk újra mindent, vagy csak csináljunk egy újratelepítést, de félek én ettől a vészfékezéstől. Butaság egyébként, belátom.. mert nem kéne addig hajszolni ezt az egészet, amíg majd valami komolyabb is megtörténhet. Az van bennem, hogy addig, amíg megyek, és csinálom, és nem állok le, addig nem is történik, mert nincs rá időm úgysem. Struccpolitika, mi más. :)

Azért talán a helyzet nem reménytelen. Holnap már péntek lesz, és a hétvége is rendesen két napos lesz. :) De előtte még reggel visszamegyek dolgozni.


2014. okt. 1.

De hogyhogy?

Engem is zaklat mostanában újabban a kérdés, hogy mit is kezdjek a blogommal, mint annyi mindenki mást is blogberkekben. Van, aki már eldöntötte, hogy búcsúzik, és annyira szépen köszönt el, hogy teljesen meg is hatódtam tőle. És vannak, akik nem köszöntek el, nem hagyják abba, mégis kevesebbet írnak, mert nincs idejük rá, vagy mert úgy vannak vele, mint én is, hogy néha megkérdezem magamtól, mit is keresek még mindig itt? Elmondtam már mindent, amit elmondhattam, amit meg nem mondhattam el, az a jövőben is így marad. Kitártam a lelkemet, néha egészen lecsupaszítva tártam ide. Persze, olyankor ez jó is volt.
De újabban kicsit üresnek tűnik nekem minden posztom. Általában azért, mert mire idejutok, már eléggé fáradt és dekoncentrált vagyok ahhoz, hogy képes legyek normálisan, érthetően megfogalmazni amit gondolok. Van egy jó pár dolog, amiről nem írok, mert megtiltottam magamnak. Nem tudom mi lenne az, amitől elégedett lennék, de éppen most én sem vagyok az.
De nem hiszem, hogy abbahagyom. Még csak szüneteltetni sem fogom. Meg ritkábban írni sem fogok. Mert úgy egyébként meg annyira a mindennapi énem része lett már, hogy nem csak hiányozna, de egyenesen úgy érezném,a fél karom hiányzik. De amúgy ezt is mondtam már. :)
Szóval, néha előfordulnak majd ismétlődések. De ebből is látszik majd, hogy nem vagyok valami köpönyegforgató fajta. Esetleg még az is kiderülhet, hogy nem is változtam olyan sokat. :)
Lesz, ami lesz, csak folytatom...