Jobb...

Néha az ember már attól is jobban érzi magát egy kicsit, ha őszintén bevallja, akarom mondani leírja ami odabent dúl benne. Én is így jártam. Némiképp megkönnyebbülve ébredtem fel, és még ráadásul a megfelelő fájdalomcsillapítót is beszereztük, meg a fogorvosi kört is sikerült abszolválni. Fog újra a helyén, de már csak egy rövid időre. Eljött az ideje, hogy végleges megoldást találjunk. Hat év után mondjuk éppen ideje is lesz már, és az érintett alig várja. Nem nagyon érdekli micsoda tortúra vár még rá, fog e fájni, vagy nem, csak legyen már meg. Szeptember közepén jön el az ő ideje.
És azt nem meséltem el még, hogy úgy adódott, hogy időközben Erik is saját telefonszámmal rendelkezik már. Nagyon boldog, bár egyelőre sokkal jobban izgatja a telefonjának a játszós-internetezős része, mint az, hogy bárkit is felhívjon. Valószínűleg ez nem is nagyon fog változni, de azért egészen megnyugtató, hogy a háromból két gyerekemet is el tudom érni, ha épp tudni szeretném mi van velük. A vicces mondjuk az, hogy tízből hatszor az a gyerek veszi fel a telefont, akinek még nincs is telefonja. Csak épp ő van ügyeletben a készülékek mellett, amikor a nagytesói fociznak. De ez nem baj, sőt.. tetszik, hogy képesek két idióta kamaszvihogás közben is felelősségteljesen gondolkodni, és nem vinni olyan helyre a telefont, ahol kieshet a zsebükből, és összetörhet. (mondjuk gondoltam már rá, hogy be kéne szerezni nekik olyan tartót, amit a futók is hordanak a karjukon)
A héten körül kéne néznem itthon iskolás-cucc fronton, mert lassan el kell kezdeni beszerezni a beszereznivalót. És jól rá kell készülni, hogy menjen egy körben. Többször egészen biztos, hogy nem lesz kedvem végigjárni egyik üzletet sem. :)

Na és egy rövid kérdés, hogy kellőképpen fontolóra vegyem azt az ígéretemet, miszerint ötszázezernél blogtali... ha így lenne, hányan lennénk?