Néha úgy érzem magam, mintha arra lennék kitalálva, hogy folyamatosan hárítsam a villámokat, és békítsem a békételeneket, vigasztaljak, bátorítsak, segítsek. Stb. Stb.
Kicsit erőt és embert próbáló feladat ez időnként, főleg, amikor itthon is, és a munkában is ezt kell tennem. Mindkét helyen nagyjából ugyanúgy, mégis másként. A nagy különbség, hogy itthon gyerekekkel teszem ezt, ott meg felnőttekkel. Elárulom.. a gyerekekkel van könnyebb dolgom. :)
Szeretek együtt dolgozni azokkal, akikkel folyamatosan együtt dolgozom. Mostanra látom az arcukon is már a hangulatukat, tudom, melyikőjükkel mikor hogyan kell kommunikálni, tudom, mikor kell békén hagyni. Megtaláltam az egyensúlyt is, hogy mindenki egyformán legyen terhelve is, meg foglalkoztatva is, ne érezze magát mellőzöttnek, vagy épp ne szakadjon a nyakába túl sok minden egyszerre. Nem volt könnyű, főleg, hogy dacára mindennek, nem és nem érzem magam a felettesüknek. Más beosztásban dolgozunk, más a feladatunk, és igen, én vagyok az, aki megkérem őket erre vagy arra annak érdekében, hogy az én munkám el tudjon készülni, de ez egyáltalán nem főnök-beosztott viszony. Én úgy tekintem ezt, hogy szépen "mellém vannak ők rendelve", mint valami mellékhatározó a mondatokban, és egyikünk sem sokra megy a másik nélkül. Abszolút tisztelem őket azért, amit csinálnak, és nem egyszer fordul elő, hogy nem bírom nézni, ahogy ketten gürcölnek valamivel, és megyek, segítek én is, hogy könnyebb legyen.
Az tudom, hogy ők is tisztelik az én munkámat, és semmi pénzért nem cserélnének velem. Úgyhogy tulajdonképpen minden jó így, ahogy van, mert mindenki a helyén van, és jól együtt tudunk működni.
Igen.. csak épp mi mindannyian nők vagyunk. Meg a másik műszakban is ugyanez a helyzet.
Garmadával fordulnak elő az ovis sztorik.. amikor majdnem csak ott tartunk, hogy "a Gizi elvette a babámat, és még ki is nevetett..". Ezeket nehéz jól kezelni. Úgy igazat adni az egyiknek, hogy közben ne bántsam a másikat. Vagy úgy együtt dolgozni velük, hogy ketten épp nem szólnak egymáshoz, és maguk sem tudják azt sem, hogy miért.
Nem lesz erre megoldás, azt tudom, mert így megy ez, ahol ennyi nő van.
Arra törekszem annak érdekében, hogy minden bonyodalom ellenére mégis nyugalom legyen közöttünk, hogy azt éreztetem mindegyikőjükkel, hogy bármilyen helyzetben mellettük állok. Furcsállják, mert nem ehhez vannak szokva, de szemmel láthatóan tetszik nekik. :)
És ki tudja.. még a végén az is kiderülhet, hogy mindannyian kinőjük az ovit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése