2013. ápr. 30.

Kispatak

Nem az, amelyik mindig rohan, hanem ez egy másik. Gyerekkorom óta járok arrafelé a "kishídon" (van neki egy kevésbé elegáns neve is, de én úgy sosem hívtam). Akkoriban féltem, mert a híd ezeréves volt, mozgott és nyikorgott, alatta a patakmeder mindig tele volt dobálva ezzel-azzal, és mellette a bokrok olyan sűrűn nőttek, hogy mindig azt vártam, majd kiugrik onnan valaki.
Most, felnőttként is sokat járok arra, és azon kapom magam, hogy nagyon szeretem, és épp ma gondoltam arra, hogy ha pár perccel előbb indulnék dolgozni, akkor még megállhatnék egy kicsit a híd közepén. Nézném a patakot, és beljebb, azok között a sűrűn benőtt bokrok között hátha észrevenném a koboldokat, akik márpedig tutira ott laknak. Egészen biztos vagyok benne, hogy van lakó is ott, mert az nem lehet, hogy egy ilyen jó kis búvóhelyet ne használnának. Búvóhelynek márpedig ideális, mert körülbelül gyerekkorom óta nem láttam oda lemenni senkit. Pedig régen, az igazán bátor gyerekek meghódították a "dzsindzsát", és úgy emlékszem, volt egy pár hét az egyik nyárból, amikor még valamelyik utca gyerekei be is rendezkedtek ott, és megalapították a "Dzsindzsa-királyságot". Mi, gyávák (többnyire lányok) meg csak irigykedve néztük, ahogy eltűnnek a bokrok között, és sokszor egész délutánokra eltűntek ott. Gondolom haditanácsot tartottak, meg technikai megbeszélést folytattak.
Azóta felnőttünk, és az utánunk következő generáció már nem játszott ott. Nem tudom miért, lehet, hogy időközben kikerült valami magánterület tábla, vagy simán csak felfedeztek maguknak valami új helyet. De... az is lehet, hogy addigra a koboldok birtokba vették. És ezek a koboldok mindenféle varázslattal és fondorlattal távol tartják onnan az embereket, hogy maradjon csak minden úgy, ahogy van. Szívesen kezet ráznék az egyikükkel, vagy akár mindegyikkel, amiért ilyen kitartóak, mert tulajdonképpen nagyon jó, hogy így van ez, ahogy.
Csak hogy nagyjából érzékeltessem milyen, teszek ide egy fotót, amit úgy gugliztam, és csak hasonló ahhoz a területhez, amiről beszélünk, de azért talán el tudjátok képzelni.
Fotó innen

A kispatak most kristálytiszta, a hidat tavaly kicserélték, így most, ezzel a koboldlakta dzsindzsással (Koboldkirályság?) egy nagyon szép kis hely. Szerintem csütörtökön mégis elindulok öt perccel előbb, hátha összefutok valami főnök-kobolddal.. :)

2013. ápr. 29.

Hétfő esti szössz

Elképesztően szemfényvesztő világban élünk. Mert bevezették a chipsadót, elvben a mi egészségünk védelme érdekében. Ugyanezen okból ki lettek tiltva a dohányosok mindenhonnan... erre mit látnak szemeim? Most majd megint lesz/lehet árrés a cigarettán, miután megvannak a pályázatok nyertesei. Annyira nem akarom azt hinni, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják szép lassan, de biztos módszerrel ölik ki belőlünk a tudatot és az öntudatot, mígnem el nem jutunk a droidszintig. De annyira úgy tűnik, hogy mindig hülyére veszik az embert... Mondjuk ez nem az én dolgom, mert akár le is szokhatok a cigiről, és akkor jól ki fogok tolni mindenkivel.. :D (mélyaltatás egy hétig, és meg van oldva) De azért fura. Manipulálva és félrevezetve érzem magam egy kicsikét.
De mindegy, ez egy jó kis tevékeny hétfő volt, főztem-sütöttem-tettem-vettem-dolgoztam.. és még a nap is sütött, meg meleg is volt. Szóval amúgy szavam nem lehet, meg nincs is. Csak ezen akadtam fenn egy egészen kicsit. De már túl is jutottam az egészen. Ha árrés, hát akkor árrés. (mondhatnám ezt úgy is, mint Torrente, de azért ez nem egy olyan blog.. :D :D ) Na, tegye fel a kezét, aki kapásból tudja, hogy hogy is mondta Torrente? És tegye fel a kezét, aki kigulizta... :D :D

2013. ápr. 28.

Két világ közt

Olvasok most egy könyvet, csak mindig elfelejtem átállítani ott, ahol ezt szoktam.. Allison Pearson: Csak tudnám hogyan csinálja a címe. Azért vettem ki a könyvtárból, mert gondoltam, majd jókat fogok rajta szórakozni. Ellenben véresen komoly a dolog. Mert kérem szépen, ahogy haladok a könyvben, úgy kapom magam azon egyre nagyobb szomorúsággal, hogy tökéletesen azonosulni tudok Kate-tel. És tegnap este majdnem arról írtam bejegyzést, hogy csak kéne írnom egy "Hogyan működik a családunk?" című kézikönyvet arra az esetre, ha valami történne velem, mert egy csomó mindenről fogalmuk sincs nélkülem. Például, hogy hol szoktam venni a szemeteszsákot, ami pont passzol a kukába, és nem túl vastag, se nem túl vékony, és nem is túl drága. Igazán apróság, de a szemeteszsák is része az életünknek, na. Na mindegy, erről nem írtam, viszont azért emlékeztettem magam rá, hogy mégis valahova jegyezzem már fel az ilyeneket.
A szomorúság oka pedig, ahogy szembesülök azzal, hogy ahogy a könyvben is, úgy a valóságban is mekkora a szakadék azok között az anyukák között, akik dolgoznak napi akárhány órában, és azok között, akik otthon főállású anyaként élnek. Ezer évig voltam "csak" anya, és tökéletesen tudom, mennyire nagyon fárasztó. Az ember huszonnégy órás szolgálatot ad a hét minden napján, szórakoztat, takarít, számonkér, ellát, főz, mos, és mindemellett még társadalmilag is kissé le van nézve, merthogy "csak" otthon van. Ebben éltem tíz évig (jó, hát nem ezer..), tudom milyen. A mostani életem merőben más. Merthogy dolgozom, rendes munkaidőben, rendes fizetésért. Mint a nagyok. Mondhatnám, hogy teljes jogú állampolgár vagyok újra. De nem. Mert most meg a másik körből kerültem ki, és azok, akiknek minimum annyi gyereke van, mint nekem, azt gondolják, hogy "micsoda hanyag, le sem sz..ja már hogy mi van a gyerekeivel, soha sehol nem látni, mert nem ér rá.. csóri gyerekek egész délutánokat vannak egyedül.. meg szegények, már megint buszoznak, senki nem jött eléjük".
Kicsit tudathasadásos állapot itt állni a két világban egyszerre. Merthogy nem szűntem én meg "csakanya" lenni, mint ahogy nem vagyok karrierista nő sem. Egész egyszerűen szeretnék helytállni mindkét helyemen a lehető legjobban, ami épp telik tőlem. Igen, ebbe már nem fér bele, hogy süssek akármit is hétközben, és a boltban vesszük a péksüteményt, mert sem időm, sem energiám arra, hogy dagasszak, kelesszek. És igen, nem fér bele az sem, hogy elmenjek eléjük az iskolába, esetleg két hetente egyszer-kétszer. Meg még egy csomó minden más sem fér bele. Merthogy amellett, hogy ugyanúgy az anyjuk vagyok, aki igyekszik ugyanúgy odafigyelni minden dolgukra, ugyanúgy vagyok itthon is az, aki mosfőztakarít, és ugyanúgy vagyok (lennék, ha épp nem intéztem volna el az arcomat egy krémmel) a férjemnek tetszeni akaró nő is. Mint ahogy vagyok az is, aki a munkahelyén mindenáron jól akar teljesíteni, és be akar illeszkedni.
Emiatt aztán előfordul, hogy nem vagyok egyik világban sem jelen igazán, hanem csak úgy vagyok. Néha lopva elmorzsoltam már egy-két könnycseppet, amikor épp nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Amúgy meg csak azt akartam írni, hogy nem csinálja az ember sehogy, csak úgy jön.. mindig igazodom az épp aktuálishoz, és kész. Mondjuk könnyebb lenne, ha nem lennének ezek a bélyegek.. de vakarászom szorgosan.. :)

2013. ápr. 27.

Ki van nálunk?

Mostanában elég sokszor kapom fel a fejem itthon, mert valami idegen férfihangot hallok. Egy pár pillanatig gondolkodom rajta, hogy ki lehet az, valaki jött hozzánk? Ha az udvarról hallom, csodálkozom, hogy Freddy hogyhogy nem akarja szétszedni a kutyakennelt, és kijönni, ha már egyszer valami idegen van itt...
Aztán leesik.. nem idegen.. hanem Patrik. Aki mutál épp, és emiatt aztán igen fura hangja van. Igazi férfihang. Ami nekem elég ijesztő, merthogy ez a férfihangú belőlem született. És én erre még nem készültem fel, hogy ilyen férfihangú, férfiméretű gyerekem legyen. Mondanám, hogy kérném vissza a régit.. de ilyet úgysem lehet, úgyhogy igyekszem majd inkább gyorsan megszokni. Úgyis hozzá kell szoknom, mert úgy átlag háromévenként fog ismétlődni a jelenség.. és nem lenne nagy baj, ha nem lennék minden esetben ilyen hülye és rutintalan. :D
Amúgy meg nemcsak a hangja lett olyan felnőttes... hanem az egész gyerek. Gyerek? Hahaha.. az apja papucsa pont jó a lábára (tehát neki még majd nagyobb lesz). Észrevétlenül ugyan, de azért úgy tűnik, nőtt is, mert engem már utolért. Vannak felnőttes gesztusai, és megnyilvánulásai, és ugyan még idétlenül vihog, ha valamitől zavarba jön, de már megmondja és felvállalja a véleményét. Még őszintén és egyenesen... (és de jó lenne, ha ez így is maradna mindig) Olyankor, ha meg van kérve valami házimunka elvégzésére, kicsit gyerekesen megpróbálja elodázni (mert ő azt nem tudja), de azért megcsinálja. Porszívózott, mosogatott a héten.. és még a mosógépet is kiszedte, bár arra nem sikerült rájönnie, hogy is kell eltüntetni onnan a programot. (ennyire azért nem kocka)
Az agya még mindig szivacs, a tudása úgy tűnik nekem, hogy biztos, akármiről is legyen szó. Amit egyszer megtanul, az örökre megmarad. Különös érdeklődéssel fordul a számítógépes világ felé, és már sokkal jobban érdekli mindennek a háttere, mint akár egy-egy játék. Olyan szavakkal dobálózik e téren, amit nem mindig értek teljesen, de nem vitázom.
Ma, miközben néztem Az ének iskoláját, és megláttam (hallottam) Álmost, folytak a könnyeim. Pedig akkor még csak beszélt. (és mikor énekelt, még jobban, mert Erik énekelte vele) Annyira az én fiamat láttam benne, kicsit szomorkás, kicsit magányos, kicsit a peremen. És ahogy erről a fiúról mondták, úgy róla is igaz lehet, hogy azért, mert kilóg a sorból. Nem menő gyerek, hanem okos. És komolyan veszi magát is, minket is (még). Ha azt kérjük, ne is vegye elő a telefonját a suliban, akkor nem veszi elő. Ha itthoni feladata van, akkor megcsinálja. Felkészül a suliban a dolgozatokra, vizsgákra, az esetek kilencvenöt százalékában teljesen egyedül. És tény.. nincs a szó szoros értelmében barátja. Ez nem jó érzés, mert olyan, mintha azt éreznéd, hogy nem is szereti senki a korosztályából, vagy épp keresed a gyerekedben a hibát, hogy miért nem képes egy normális kapcsolatot kialakítani. De kezdem érteni.. a saját korosztálya nem lehet a legszórakoztatóbb számára (és ezt most tényleg nem nagyképűségből mondom), mert agyban már előttük jár.
Igazából kicsit emlékeztet a saját koravén énemre, csak én sosem voltam ilyen okos. Emiatt aztán hajlamos vagyok rá, hogy kicsit elfogult legyek vele. Meg azért is, mert amúgy meg én vagyok az anyja. Még akkor is, ha az lehetetlen, hogy egy ilyen férfihangú lény azt mondja nekem, hogy "Anya".

2013. ápr. 26.

Nem vész el, csak átalakul

Nem tudom hanyadikos tananyag ez az energia-törvény, vagy mi is a neve. (jó, hát a fizika nem volt a kedvenc tantárgyam.. még csak köszönőviszonyban sem volt vele) De azért, amit be kellett magolni, az megmaradt. Ahogy ez is. Hogy az energia nem vész el, csak átalakul.
Sok mindent lehet rám/ránk mondani, de azt nem, hogy nem élünk eléggé aktív életet. A héten minden napunk hajnali háromnegyed négykor (Balázs) és fél ötkor (én) kezdődött, és nyolckor (Balázs), illetve tíz-tizenegy körül (én) ért véget.
Azt csak néha látom, hogy ő mit csinál bent, de néha rossz nézni annyiféle dologgal foglalkozik egyszerre. A magam dolgáról tudok nyilatkozni érdemben.. és én bizony abban a napi nyolc és fél órában (meg néha kilenc, vagy tíz) meg sem állok. Mindig van mit csinálni, néha egy kicsit lehet lazábbra venni a tempót, de az idő kilencven százalékában magas hőfokon kell égni, és pörögni.
Az energiám a munkaidő eltelésével egyenes arányban csökken. Dél körül szoktam álmodozni arról, hogy majd hazajövök, és jól nem csinálok semmit, hanem alszom egyet. Aztán fél három és három között az energiám elkezd átalakulni, és négykor azon kapom magam, hogy ha épp nincs mit csinálni, akkor unatkozom.
Így esett, hogy a héten hajat is vágtam, meg ma még munkaidő után Pesten is voltunk, meg hazafelé vásárolni is (és azt az Artis pólót még mindig bánom, Balázs :P), és fél hétre sikerült hazaesni. Addigra mondjuk mindkettőnknek fájt a dereka is, meg minden bajunk volt, de még egy gyors vacsora után felmentünk anyámékhoz szülinapot is köszönteni.
És mostanra ugyan rend van a konyhában is, de az energia átalakult valami nagyon mássá. Konkrétan szédülök az álmosságtól, és nagyon örülök, hogy holnap nem hajnalok hajnalán kezdőik a nap. :)

2013. ápr. 25.

Álmodj

hintát,
homokozót..
Álmodj rétet,
kis patakot.

Bármelyik jöhet álmomban. Máris... :) És akkor sem fogok megsértődni, ha akármelyik is valóra válik. 

2013. ápr. 24.

Díjat kaptam, lájf

Amikor majd szépen sorban letisztáztam magamban az összes furábbnál furább gondolatomat, akkor fog idekerülni, hogy aztán majd Ti is (akik még addig kitartotok) együtt gondoljátok tovább velem. Addig nem, mert nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy valamit félreérthetően írok le, vagy nem elégszer vizsgáltam át magamban, hogy azzal a tökéletes meggyőződéssel adjam tovább, amit érzek is vele kapcsolatban. Semmi titkos dolog egyébként, továbbra sem tervezek szülni sem többet (pedig már megint egy csomóan akarják belém beszélni), és nem is történt semmi kirívó, csak épp mindig van valami agyalnivaló. Még amíg van agyam hozzá. Mert azért az hanyatlik ám rendesen. Olyanokon kell gondolkodnom, hogy mennyi is kilencszer kilenc. A matektanárom elég csúnyán nézne rám, az biztos. :)
Kaptam ma egy kedves és nagyon helyes díjat. Mesélőtől (akinek sajnos nem tudom a keresztnevét, mondjuk nem is ildomos nevén nevezni valakit, aki nicknevet használ...), mégpedig azért, mert szeret velem együtt gondolkodni. :) Itt is köszönöm szépen neki, kellemes meglepetés volt. :)

Szabályok:
1.  Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3.  Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról

A kiválasztás, mint mindig, most sem könnyű. Mert kiválasztani épp négyet a sok kedvenc közül, akik nem is annyira kedvencek, mint inkább az életem részei, hiszen nap mint nap bekukkantok hozzájuk. Ilyenformán akár mindenkié is lehetne, de nem akarok szabályszegő lenni. Igyekeztem azt is figyelni, hogy ne adjam olyannak, aki mástól is megkapta már. :) (hát ez vagy összejött, vagy nem) Akik kapják, valamiért mindig inspirálnak engem, megmosolyogtatnak, feltöltenek, és jó náluk lenni.
Ők pedig:
1. Dominika
2. Kovtama
3. Timi
4. Lili (akinél külön kiemelném, hogy Ő az a blogger, aki a legtöbbször bőgetett meg, és Ő az a blogger is, akinél a legtöbbször röhögtem féktelenül)

Most még gyorsan elmondom náluk is, hogy ők is tudjanak örülni, és már el is teszem magam holnapra.

2013. ápr. 23.

Napi semmi

Annyi minden volt eszemben napközben, azokban a lopott öt-tíz percekben, mikor nem a munkámra kellett figyelnem, amiről írni akartam. Volt egy pár olyan dolog is, amit nem akartam elfelejteni, merthogy az nem nyavalygás lett volna. Erre nem elfelejtettem? Hát dehogynem...
Ettől még nem fogok nyavalyogni (jusztse), és éppenséggel írhatnék a tök biztonságos témáról, az időjárásról. Amivel azt hiszem, éppen most mindenki meg van elégedve. :) Nagyon kivételes és ritka alkalom, jól meg is kell jegyezni, hogy ez volt az a két hét, amikor senki nem fázott, senkinek nem volt melege, nem esett, viszont jó sokat sütött a nap. És ebben a két hétben szépen rácsodálkoztunk újra (én legalábbis) a zöld összes árnyalatára, ami már előbukkant. Határozottan tetszik. És határozottan meg tudnék barátkozni a gondolattal, hogy ezentúl mindig így.. se több, se kevesebb. :) Mondjuk én még elbírnék pluszban akármennyi fokot, de ha így maradna mindig, nekem aztán az is jó lenne.
Egyébként meg, ha újrakezdeném, akkor egészen biztosan logisztikus lennék. És nem állnék meg középszinten, hanem igen magasan űzném ezt a tevékenységet, mert továbbra is lenyűgöz az a sok kis puzzle-darabka, ahogy szépen egymáshoz illeszkedik, és végül az eredmény odakerül akár hozzátok is. :) És milyen tök jó lenne ennek az egésznek abban a részében is részt venni, ahol a (jó)döntések születnek, akik kidolgozzák az egésznek a működési stratégiáját. De egy családban éppenséggel elég egy ilyen stratéga ezen a vonalon, úgyhogy én megelégszem most már azzal, ami épp van. :) A vágyak pedig azért vannak, hogy egyszer valóra váljanak.
Ennek ellenére egyik fiamnak sem fogom javasolni ezt a pályát, mert azt hiszem, most már túl sokan is vannak, akik ezen a pályán tevékenykednek (meg fognak tevékenykedni). Az más, ha ők ezt választják, lebeszélni nem fogok róla senkit. :) (és ne is kérdezzétek, nincs alternatíva a javaslatra).
Olvastam ma pár helyen olyat, amire majd mindenképp reagálni szeretnék. De ma nagyon fáradt vagyok, így ezt már kihagyom..

2013. ápr. 22.

Tények és tévhitek (és némi család)

Semmi tudományos okfejtés nem lesz. (most sem) Egyszerűen csak vannak dolgok, amikről eddig azt képzeltem, hogy mindig csak mások gondolják úgy, akiknek minden bizonnyal van egy jó adag üldözési mániájuk, meg ilyesmi. De nem. Én voltam eddig tévhitben, és mégis úgy van, hogy ha az ember nem elég szórakoztató, és nem elég feltűnő, akkor bizony el is felejtődik. Meg az is úgy van, hogy az ember eléggé őszinte, akkor már nincs kérdés sem, mert nincs is mit megkérdezni. Sőt, az is úgy van, hogy ha az ember nem áll be a sorba (akármilyen is az a sor), akkor a sor mellé sem állhat már.
Tulajdonképpen mindegy. Jobb ez így, látni és meglátni, még épp idejében. (és nem, nincs semmi baj, és nincs ebben személyeskedés sem, csupa-csupa általánosítás)
Egyébként azon kapom magam, hogy lényegében változom. Már megint. Épp olyan irányba, amilyenbe sosem gondoltam volna, és épp nekem előkerül egy olyan antiszociális énem, amilyenem sosem volt még. Most meg szükség van rá egy bizonyos mértékig az életem minden területén, mert épp ez segít át a mindennapok sodrásán. Ugyanakkor épp ez adja a legtöbb gondolkodni valót is, amikor még marad erre bármi idő is, mert szükségem van a csendre és az elhatárolódásra, ugyanakkor néha szükségem lenne arra a régi pörgésre is, ami zajlott körülöttem, velem. Nem lesz többet ilyen, ebben már egészen biztos vagyok, és néha szomorú és fájdalmas elviselnem az egészet, ugyanakkor nem okolhatok senkit, még igazán magamat sem, mert egyszerűen csak így alakult.
Mire pedig idáig eljutok, igazából rájövök, hogy semmi sem változott, csak épp megint lehullt egy csomó álarc. Jelen pillanatban nem vagyok alkalmas arra, hogy írjak, pedig az írás kikapcsol, feltölt, és egy rakás energiát is ad. Épp a tökéletesen racionális és összeszedett felemnek kell nagyon erősen működnie, így aztán az álmodozó és naiv énem kicsit (nagyon) a háttérbe szorult. Az, hogy azt az énemet jobban szeretik, hát egy dolog..

Na és még: mert nálunk mindig történik valami. Tegnap Patrik egy nem éppen sikeres kanapéra való lefekvést abszolvált. Aminek eredményeképp valahogy "túlhajlott" a nyaka. Épp csak annyival, hogy roppanjon egyet, és aztán úgy maradjon, ahogy volt. A nyaka azóta is merev, de legalább ma már nem zokog a fájdalomtól. Tegnap még itt tartottunk. Hogy hozzá se érjünk, mert azonnal sírva fakadt a fájdalomtól. Ma látták a sebészeten. De nincs sebészeti teendő. Fastum gél, és türelem. Nem tudom, ez utóbbiból melyikünknek van épp kevesebb. :)
A többiek jól vannak. Rolin azért már látszik a jó idő, tele van sebekkel.. majd megint örülhetek, ha a nyár végére nem hívják ki a gyámhatóságot a kis ütött-kopott fiam miatt. :) Erik pedig, a maga összes tizenegy évével ma reggel mindenki helyett helytállt.. és felkelt, felöltözött, elrendezte a kutyákat, az öccsét, beágyazott, és összekészült az iskolába. Mondom.. tizenegy. :) Ahogy ezt leírom, az az álmodozó énem kicsit sír belül, amiért ezt így kell... a racionális énem pedig boldog és büszke, amiért ez így megy.

2013. ápr. 21.

Az ének iskolája

Nem sokáig maradtam a szombat estékre énekelős műsor nélkül. Ami nekem szerencse. Másoknak nem feltétlenül, de hát nyilván ők nem is nézik ezeket. Egy pár hete láttam a műsor beharangozóját, és már akkor tetszett.. Aztán tegnap este a kellően zombi hangulatomban lefeküdtem a tévé elé, hogy megnézzem.
Miután tudok valakiről (akit nem ismerek), akinek "köze van" az egészhez, jó sokszor jutott eszembe, miközben néztem. Az egész koncepció úgy, ahogy van, tetszik. Friderikusz Sándorból végre visszajött valami, amit én régen olyan nagyon szerettem benne, még akkor, amikor voltak azok a beszélgetős műsorai péntek késő esténként (ott volt pl. nála az a fiatal srác, aki meggazdagodott abból, hogy behozott mindenfélét, és eladta.. emlékeztek?), meg a Friderikusz show-k elején. Mint osztályfőnök, abszolút a helyzet magaslatán áll, és mivel gyerekekről van szó, abszolút jól áll hozzájuk.
A gyerekek pedig.. hát.. mit mondjak, lenyűgöztek. Mindenki a maga módján azonnal a kedvencem lett, és amikor a negyedik olyan gyerek jelent meg, aki azonnal szimpatikus volt, akkor máris azon kezdtem el aggódni, hogy jajj, ennyi kis helyes közül hogy lehet majd egyet kiválasztani?
Nagyon-nagyon tetszett, hogy semmivel sem volt több annál, amit bármelyik gyerek el nem bír, viszont pont annyival volt több, amitől mégis különlegesek lesznek.
Miközben néztem, és hallgattam őket, jó sokszor gondoltam a saját gyerekeimre. Most épp abból a szemszögből, hogy milyen büszkék is lehetnek ezek a szülők most. Néha felnőtteket megszégyenítő módon énekeltek ők tegnap este, még az én botfülem is érzékelte, hogy bizony, vannak itt egészen különleges hangi adottságokkal rendelkező gyerekek is.
És még eszembe jutott, hogy milyen üdítő változatosság is lesz szombat esténként belecsöppenni ebbe a világba, ahol ennyi kedves és tehetséges gyerek van, akik őszinték, és szívből, érzéssel énekelnek. Pont jó kikapcsolódás ebből a szörnyen romlott világból, ahol mindenki a szomszéd nője a zöldebb. :)
Ja, és most szólok.. hogy a Fölszállott a páva is lesz megint.. azoknak, akik a másik stílustól hidegrázást kapnak. :)
De azért, ha lesz egy szabad fél órátok jövő szombat este, nézzetek be ebbe az iskolába Ti is. Nem fogjátok megbánni.

2013. ápr. 20.

Ne így!

Elsősorban magamnak szól majd okulásul ez a poszt, hogy majd akárhányszor újra elkövetem ugyanezeket a hibákat, akkor majd mindig itt legyen emlékeztetőnek. Azt ígértem magamnak még a blogolásom kezdetén, hogy mindig őszinte leszek. Akkor is, ha ez majd épp nem a legjobb fényt veti rám, mert az is én vagyok. Ezt most mégis elég nehezen fogalmaztam meg. Na nem azt, hogy hogyan írjam, mert a szavak ilyenkor már itt vannak az ujjaim végén (vagy a nyelvem hegyén, ahogy tetszik), de egyáltalán azt, hogy belássam, hogy igenis, ezt bizony irtó szarul csináltam. Nem rosszul, nem elbaltáztam, hanem szarul csináltam. És még ennél csúnyábbat is tudnék, mert bizony, nagyon haragszom magamra. 
De kezdjük az elején. A héten ugye újra munka volt. A múlt heti szabi után, amikor ahelyett, hogy bőszen lógattam volna a lábam végigsikáltam a lakást, és gyakorlatilag egész héten reggeltől-estig meg sem álltam. Bent a munkahelyen iszonyatos mennyiségű munka várt, ráadásul a héten nemcsak sok volt mennyiségileg is, amit csinálni kellett, hanem a pakolni való súlya is igen megterhelő volt. Ez egy-egy nap végére rendesen kicsinált. Annyi könnyebbséget szereztem magamnak, hogy rendeltünk kaját, így főznöm nem kellett. Cserében minden délelőtt mostam, vagy felmostam, vagy csak összepakoltam, lényeg a lényeg, onnantól, hogy a fiúkat elvittük suliba, amíg nem indultunk dolgozni minden percet kihasználtam egy kis házimunkára. 
Emellett lelkileg padlóra küldött, hogy amiről azt gondoltam, ugyanolyan, ahogy én elfogadtam, az nem is úgy van. Naiv és hiszékeny vagyok, ráadásul magamból indulok ki, mert azt hiszem, ha én mindenkit elfogadok olyannak, amilyen, akkor ez így van velem kapcsolatban is (meg másokkal is). Nagyon nem így van, és nagyon nehezen dolgoztam fel azt a rengetegféle kavarást, amit a héten átéltem, és szemtanúja voltam. 
Megviselt az is, hogy ez a mostani volt az első olyan szülinapja bármelyik gyerekemnek is, amikor nem ünnepeltünk a napján. Akármennyire is megbeszéltük, nem esett jól, hogy még a mai napig sem sütöttem neki tortát (anyám vett neki a munkahelyén, de annyira rossz, hogy még a fele mindig megvan.. pedig csak egy kis zsúrtorta). 
Ez az egész ma csúcsosodott. Reggel Balázs ébresztett, mert beállítottam én ugyan az ébresztőt, csak épp azt felejtettem el beállítani, hogy hétvégén is bekapcsoljon. Szerencse, hogy ő ilyen éber alvó, így nem aludtam el. Nem kicsit fáradtan mentem ma, minden porcikám külön fájt, de próbáltam nem foglalkozni vele. Tizenegy órára már nagyon fáradt voltam, néha azon kaptam magam, hogy a gondolkodás is nehezemre esik. Fél háromra jöttek értem, Balázs és a fiúk. Addigra a fáradtságnak egy olyan szintjére léptem, amikor már nem is igazán voltam tudatában, hogy mennyire is vagyok álmos és mennyire fáj mindenem, csak úgy voltam. Ez ugyan nem mentség arra, hogy emiatt aztán úgy beszóltam, mint még sosem. És most sem tettem volna meg, ha képes vagyok átgondolni, és csak azután reagálni. Nos, most már nem tudom visszaszívni, mert megtörtént, és sikeresen tönkre is vágtam mind az ötünknek a jó hangulatú délutánját. Mert a jó hangulatot azonnal elvágták. 
Eltartott mostanáig, mire letisztult bennem valamelyest ez az egész. Már kibőgtem magam, és jól is esett. Értem, érzem és tudom, hogy minden fogadkozásom ellenére mégiscsak elvetettem a sulykot, és még mindig van miből leadnom, mert még mindig edződnöm kell. Szép kényelmesen hátradőltem a helyes kis rózsaszín felhőmön, és vállon veregettem magam, amiért minden olyan flottul megy. Ami így is volt. Csak épp magamat küldtem vele padlóra. Jól elintéztem. ...... 
Így ne csináljátok! Semmiképp. 

Balázsnak, és a fiúknak pedig :

2013. ápr. 19.

Épphogy...

...ébren vagyok még. És épphogy alszom majd egy kicsikét, mert négy húszra van állítva a telefonom (tuti, hogy nem fogom meghallani), akkor már kelnem kell, hogy mehessek dolgozni. Az, hogy túlalszom magam az ki van zárva. A túlhajszolás egy egészen kicsit sanszosabb, de még ez sem igaz, mert hiszen a múlt héten itthon voltam szabin, és kipihenhettem (volna) magam. Nincs baj ezzel a holnapi túlórával, főleg, mert épp a héten láttam számszakilag azt a bizonyos múltkori szombatot is, úgyhogy semmi gond, szívesen.
És különben is, hamar délután lesz, és akkor még mindig van hátra majdnem másfél nap a hétvégéből.
Arról nem is beszélve, hogy holnap arra fogok hazajönni, hogy főztek nekem ebédet. Azt még nem tudom mit fognak főzni, de mindegy is, mert egészen biztosan finom lesz.
Amúgy azért már várom a délutánt.. és melegen ajánlom az időjárásnak, hogy viselkedjen normálisan, és csak süssön a nap hétágra holnap is egész nap. Esőt köszönjük, nem kérünk. Esett elég. Kicsit több is a soknál..
De várom azért is, mert ma arra érkeztünk haza, hogy a két nagyobb fiunk bejelentette, hogy hülyék voltak, és kitaláltak valami hülye játékot, miszerint Freddy fogja húzni Rolit a rollerral. Meg is tették. Freddy is. Csak épp Rolikám elesett, és végighorzsolta (?) a tenyerét. Ő már aludt, mire megérkeztünk, így csak annyit látok, hogy a tenyere be van ragasztva, és folyamatosan nyögdécsel, forgolódik álmában, és már kétszer is közölte, hogy "fáj nagyon". Szóval.. várom már, hogy majd holnap délután, mikor találkozunk, akkor szemügyre vegyem ezt a sebet, hátha már az anyai pillantásom is használ neki valamit. :)
És most megyek, gyorsan alszom, mert mindjárt reggel lesz.

2013. ápr. 18.

Tanulság

Mindig is hittem abban, hogy semmi nem történik véletlenül az életünkben. Azonban azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb dologról nem derül ki azonnal, hogy miért is történt, de minden hordoz magában valami tanítást. Ami aztán vagy kiderül egyszer, vagy sosem esik le az ejtőernyős fatantusz. De végül is majdnem mindegy, hogy levonjuk e az épp aktuális tanulságokat, vagy nem, mert úgyis okulunk, még ha nem is tudunk róla.
Így aztán semmit nem bánok, ami történt velem, és körülöttem, még akkor sem, ha lehet, hogy ma már másképp döntenék. Amit könnyen megtennék már most, ezzel a tapasztalattal a hátam mögött. Akkor azonban az volt a megfelelő döntés, és emiatt alakult úgy, ahogy.
Nem egészen kettő hónappal ezelőtt, amikor elkezdődött ez a mostani életszakaszom, egy kicsit hülyén éreztem magam. Mert valóban odakerültem a sok éve vágyott munkahelyre, de álmomban sem gondoltam volna, hogy én majd ezt fogom csinálni, amit. Soha, egyetlen percre sem fordult még meg a fejemben eddig, hogy én fizikai munkát fogok végezni. Nem azért, mert bárkit is lenéztem volna, aki ezt csinálta, vagy akár csak "túlképzettnek" gondoltam magam az ilyesmihez. Egyszerűen csak azt gondoltam magamról, hogy én az vagyok, aki majd világéletében valami íróasztal mellett ücsörög, és adminisztrál, könyvel, ügyintéz. Így aztán, amikor bekövetkezett az a véletlen, ami... emiatt is féltem. Mert így, hogy ezt gondoltam magamról, ezzel azt is gondoltam magamról, hogy én fizikai munkára nem vagyok alkalmas. A sok évi mindenféle után egész egyszerűen punnyadtnak gondoltam magam, ráadásul soha az életben nem csináltam ilyen munkát, és nem dolgoztam ennyire "irányított" körülmények között. Most így, hogy majdnem két hónap eltelt már, tudom, hogy nem vagyok punnyadt sem, és igenis alkalmas vagyok rá. Ettől aztán megnőtt az önbizalmam, hiszen végre még magamnak is el kell ismernem, hogy "Nahát, megy ez nekem.."
De nem csak az önbizalmam nőtt meg. Végre megtörténik az, amire azt hiszem, igen komoly szüksége volt itthon mindenkinek. Végre elkezdtem leválni a gyerekeimről, és nem az az anyjuk lenni, aki megfojtja őket a folyamatos gondoskodásával, hanem hagyja őket a maguk erejére is támaszkodni. Őszintén mondom, ahogy közeledett Erik születésnapja, és én szembesültem azzal, hogy éppen délutános leszek, már előre féltem, hogy majd hogy ki fogom borítani saját magamat, mert nemhogy tortát nem sütök neki aznap, de még csak találkozni sem találkozunk fél óránál többet egész nap. És jelentem.. egyetlen könnycsepp nélkül túléltem a dolgot. Megbeszéltük, hogy lesz torta hétvégén, előző hét végén voltunk a Burger Kingben (előre ettünk a szülinapra), és ennyi. Tudom, hogy régebben (még tavaly is) agyon gyötörtem volna magam azzal, hogy mindenáron mindent biztosítani akarok neki, ami eddig volt. És most már tudom, hogy igazából ez a gyereknek sem annyira mérvadó, mint ahogy én ezt belemagyaráztam.
Szóval, sok minden egyéb tanítás mellett, amik nem kevésbé fontosak, ám mégsem ennyire jelentősek ez a legjobb, ami történhetett velem. Megtapasztalni az anyaságot kicsit másképp. És jelentem....... működőképes a családunk nélkülem is. Ki hitte volna?
Most, hogy a bejegyzésem végére értem (mert ugyan órákig tudnék beszélni a dologról, de hatalmas alváshiányom van), azon gondolkodom, mintha már írtam volna erről.... De mindegy.. jobb kétszer, mint egyszer sem.

2013. ápr. 17.

Megint egy évvel öregebb

Eriknek ma születésnapja volt. Éppen tizenegy éve, hogy megérkezett közénk, nem kis riadalmat keltve a maga kis megviselt állapotában. A kapocs, ami akkor bezárult kettőnk között, azóta is ugyanolyan szoros és stabil, mint akkor volt. (és ez így marad amíg csak világ a világ)
A legkülönlegesebb fiam kétségkívül Erik. Mindenképpen kilóg a sormintából, mert az egyetlen sötétbarna hajú és barna szemű közöttük. De nem ettől különleges. Hanem saját magától. Mert olyan, amilyen. Tudom, hogy mindenki egyedi és megismételhetetlen, de Erik szerintem még erre is rátett egy lapáttal.. mert különben hogy lehetne olyan valaki, akire úgy haragszol, hogy legszívesebben soha többet hozzá sem szólnál, mégis inkább kedvesen megöleled?
A legtöbbet tőle tanultunk/tanultam szülőségből. De ezt már sokszor mondtam. Neki van a legnagyobb szerepe abban, hogy olyan anyjuk vagyok, amilyen.
11 évesen már roppant komoly dolgai vannak, ugyanakkor még mindig egy hatalmasra nőtt csecsemő. Nagyon szeretne menő lenni, és Nokia Lumia 810-essel nyomulni a neten, ugyanakkor hihetetlen türelemmel bíbelődik a matricákkal, amiket mostanában megint gyűjt. Egy élmény figyelni, ahogy évről évre változik, ahogy levetkőzött magáról már egy csomó frusztráltságot és keserűséget.
De attól is különleges Ő, hogy nem lehet őt besorolni sehova. Nem illik egyetlen skatulyába sem, mert igazából amilyen hangulata van, aszerint rangsorolja a dolgait. Vannak állandó nemfontos dolgok, amiket majd később még meg fog bánni egészen biztosan, de hagyom, hadd járja a maga útját (majd amikor kell, úgyis közbeavatkozom).
De leginkább attól különleges, hogy Ő a mi fiunk. És annyira boldogok vagyunk attól, hogy Ő is a mi fiunk lett... már tizenegy éve. :)

2013. ápr. 16.

Kicsit szomorkás...

... a hangulatom máma. :) De nincs semmi baj, bár igaz, ami igaz, ma többeknek sikerült megbántani ezzel-azzal. Volt, ami csak rövid ideig érintett rosszul, és volt, amin tovább rágódtam egy kicsit a kelleténél.
Mondjuk ez, amin rágódtam, mindig visszatérő probléma, mert időről időre felüti a fejét bennem a gondolat, és ha már előbukkant, hát akkor foglalkozni is szoktam vele. Nem nagyon tudom még, hogy akarom e ezt ebben a mélységben megosztani mindenkivel, vagy elég e az nekem, ha magamban újfent helyreraktam. Bár helyrerakni sosem fogom.. csak mindig átkerül egy másik polcra, mert épp tettem hozzá, vagy elvettem belőle, és akkor már nem ugyanott van, ahol eddig volt. Mindegy. Vannak dolgok, amiket nem tudok megoldani, mert nem rajtam múlik. Ettől ugyan nem kevésbé rossz érzés, vagy nem kevésbé bántó, de semmiképp nem tudom befolyásolni. Hagyni kell, mint eddig, és majd valahogy úgyis lesz.
Elrágódtam itt magamban azon is, hogy ma este megtudtam, az én fiam lesz az egyetlen az osztályból, aki nem megy a jövő héten Németországba. Őt nem bántja ez, de engem azért igen. Leginkább azért, mert úgy érzem, most akkor miattunk kimarad valamiből, ami jó is lehetett volna neki. Van egy kis (vagy inkább nagy) bűntudatom, annak ellenére, hogy egyetlen rossz szót sem szólt miatta, hogy akkor úgy döntöttünk, ahogy. (ez még tavaly október környéki döntés) Persze azon is gondolkodtam, hogy mitől van az, hogy mindenki elő tudta teremteni a rávalót, csak mi nem? (ha akkor tudom a mostani helyzetünket, lehet, hogy mi is másképp döntünk.. de nincs jövőbelátó képességem) Tény, hogy mi akkor úgy gondoltuk, ez nagy teher nekünk, és nem merjük vállalni. Ez is mindegy már, mert itthon marad most már mindenképp, csak azért nem jó érzés.
De majd ezeken is túljutok sitty-sutty, minden a helyére kerül, és kész. Hiába no, megvolt a tavaszi nagytakarítás. Úgy látszik, idebent is. :)

2013. ápr. 15.

Huhh

Egy lyukas garast sem adtam volna a mai napomért még délelőtt. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogott el reggel, és képtelen voltam szabadulni tőle. Ideges voltam és feszült, és akárhogy harcoltam is az érzés ellen, meg voltam róla győződve, hogy ma lesz egy rohamom. Mint valami buborék, úgy pattant szét bennem minden, ahogy ez a gondolat beférkőzött az agyamba, lebénított, és olyan félelemmel töltött el, amitől aztán minden keserű lett.
Így aztán mindez rányomta a bélyegét az egész napomra, mert naná, hogy fájt a derekam, a fejem, és még a gyomromba is olyan szúró fájdalom nyilallt néha, amitől azt gondoltam, hogy mindjárt összeesek. Nem tudom, hogy mi volt ez, és nem tudom, mitől múlt el.. tény, hogy ahogy közeledett a hazaérkezés ideje, úgy lett percről percre jobb.
Hülyeség az egész, ennyi idő után most elkezdeni aggódni, de lehet, hogy mégis ez volt a kiváltó ok. Mert amikor hazaértünk (mindketten délutánosok voltunk ma), a megkönnyebbüléstől, hogy mindenkivel minden rendben van, majdnem sírva fakadtam.
Mostanra lecsengett az adrenalin bennem, már nem dobol a fülem sem, és nincs az a gyomortáji szorítás.
De nem cserélnék ám.. mert amúgy jó ez.. csak most ez így sikerült. Azért, mert ilyen még éppen nem volt (elégszer). :)

2013. ápr. 14.

Napi bölcs

Jó sokféle bölcsességgel találkozom mostanában, főleg, mióta annyi ismerősöm van a facebook-on. (néha elgondolkodom rajta, hogy vissza kéne térnem a másik fb fiókomhoz, és újfent a virtuális gazdálkodásnak szentelni a szabadidőmet, mert ott legalább tudnám, mitől szaporodtak az állatok.. már bocsánat) A következő sorok egyike sem vonatkozik rátok, sokkal inkább azokra, akiket amúgy személyesen is ismerek, és tudom, hogy milyenek..
Szóval, úton-útfélen olvasgatom a különféle Osho bölcsességeket, meg világmegváltó gondolatokat, a csapból is Vekerdy folyik, meg a mindenféle összeesküvés-elméletek arról, mivel és hogyan mérgeznek bennünket. Vannak dolgok, amikről én is úgy vélekedem, mint ahogy az a sokezer megosztó. Ettől függetlenül nem posztolom ki. Egyrészt, mert azt már megtanultam a saját magam kárán (?), hogy az ember a különböző életszakaszaiban másképp gondolkodik dolgokról. Nyilván az alap megmarad, de folyton árnyalódik a kép, és érik az embert olyan benyomások, élmények, tapasztalatok, amitől másabb lesz.
Vekerdy-vel például alapjáraton egyetértünk. De egy csomó mindenben meg nem. Mert amikor azt mondja, hogy "le kell passzolni a gyereket", hogy "emberi életet" élhessünk, és hogy majd ettől legyünk jó szülők, akkor kicsit felhúzom magam. Mert ez a fajta lepasszolás, amire ő gondol, nálunk sosem működött, még úgy sem, hogy abban az ő általa is említett régifajta nagycsaládban élünk, ahol még dédi is van. Ettől függetlenül úgy gondolom tökéletesen épelméjű vagyok, és nem vagyok kevésbé jó szülő sem azoknál, akiknek megadatik, hogy néha a nagyszülőknél aludjanak a gyerekek, vagy bébiszitter vigyázzon rájuk.
Régebben azt gondoltam, a jó szülő az, aki mindig mesét olvas, és a tévé közelébe sem engedi a gyerekét, minden nap főz valami rendkívül tápláló és egészséges (lehetőleg bio) kaját, csupa kreatív fejlesztőjátékkal játszik a gyerekével, és mindig mosolyog. Persze, ekkor még nem volt gyerekem, csak épp vártam az elsőt. Azóta sokat árnyalódott a kép, és úgy gondolom, a jó szülőség eleve nem létezik. Ahogy olyan sem létezik, hogy jó gyerek. Szülő van, és gyerek. Akik valamiért együtt kell, hogy éljenek (megingathatatlanul hiszem, hogy minden gyerek kiválasztja magának a szülőjét), és az együtt töltött évek alatt kölcsönösen nevelik egymást azzá, amivé kell, hogy alakuljanak. Tudom, hogy mi mindent kaptam a gyerekeimtől, mennyi mindent tanítottak nekem észrevétlenül. De miközben megéltem a különböző árnyalatokat, azt is megtapasztaltam, hogy a gyerekeimnek a legkevésbé sem számít semmi rajtunk kívül egy csomó ideig. Egyetlen percig sem foglalkoztatta őket, hogy ki szereti és ki nem akármelyikőjüket, mert abban tökéletesen biztosak voltak, hogy mi, a szüleik nagyon szeretjük őket.
Pedig nálunk is voltak egészen kicsi gyerekkoruktól kezdve rosszabb és nehezebb napok. Kiabáltam is, és - mit tagadjam?- előfordult olyan is, hogy rácsaptam a kezükre, vagy épp a hátsójukra. Előfordult, hogy nem volt türelmem semmihez, és leültettem a tévé elé Franklint nézni. Sosem kezeltem őket úgy, mintha tényleg kicsik és tehetetlenek lennének, és nem voltam hajlandó pöszén gügyéskedni egyikőjükkel sem. Viszont őszintén megmondtam a véleményemet mindenről. Tudták, amikor épp nem volt pénzünk valamire, és akármekkorák voltak is, elfogadták, hogy épp akkor nem tudok venni a boltban nekik akármit, mert másra kell. Most, mikor már mindenki egészen érdekes korban van, az őszinteségemet kicsit árnyaltabbra kell vennem, mert nem szabad mindenről tudniuk a véleményemet (nem azért, mert nem vállalható, hanem mert vagyok annyira korrekt, hogy nem sározok be olyanokat, akiket ők tisztelnek valamiért).
Az, hogy ez az út mennyire jó, az majd még soká fog kiderülni. De egészen biztos vagyok abban, hogy nem múlik azon túl sok, hogy vasaltam e, vagy takarítottam e egy-egy meseolvasós időben, és ők helyette Franklint(Kisvakondot, Bob mestert) néztek. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy ha nem arra tanítom őket, hogy mindenben a rosszat keressék, akkor boldogabb és elégedettebb emberek lesznek.
És az is tény, hogy azt megbeszéltük már rég.. csak olyat osszon tovább, amiről tényleg azt gondolja, hogy másoknak is látni/olvasni/hallani kell.
...és mindentől függetlenül respect Vekerdynek, csak nem mindenben értünk egyet. :)

2013. ápr. 13.

Ötven árnyalat

Az a bizonyos szürke. Amiről olvastam én hideget-meleget akkor, amikor először megjelent magyarul. Hallottam mindenfélét azoktól, akik már olvasták, és azoktól is, akik nem. Persze, hogy nem nyughattam addig, amíg meg nem szereztem, és el nem olvastam.
Millióféle gondolat született bennem, miközben olvastam az első és a második részt (a harmadikat még nem kaptam kölcsön, de nagyon kíváncsi vagyok rá).
Nem fogom leírni a cselekményt, mert aki olvasta már, az tudja, aki még nem, az meg majd megtudja. Tény, nem a szép nyelvezetű könyvek közé tartozik. Nyers, durva, féktelen, és tele van szexualitással. Ráadásul olyannal, amivel a legtöbben nem is találkozunk. Ebben a formában legalábbis. Akik meg találkoznak vele, azok nyilván megtartják a saját hálószobájuk falai között a titkokat, mert az ilyesmiről nem beszélünk. Legfeljebb suttogunk. Nem tagadom, mert nem én lennék, ha tagadnám, hogy voltak részek, amik -legnagyobb döbbenetemre- felcsigáztak. De nem ezeken gondolkodtam sokat. :)
Amin viszont igen, hogy mennyire tipikusan alávetett típus vagyok én. Merthogy a könyvben a két főszereplő között eleinte ilyen viszony kéne, hogy kialakuljon. A férfi az uralkodó, a nő az alávetett. Az alávetett nő pedig mindenben engedelmeskedik, és nem von kétségbe semmit, nem kérdez, nem ellenkezik. Akárhogy is csűrtem-csavartam magamban, és akárhogy lázadt is néha az emancipáltabb részem, én bizony az vagyok, aki simán megfelelnék ennek a szerepnek. Azt nem tudom, abban az értelemben, ahogy a könyvben Ana-nak kellett volna alávetettnek lennie, úgy menne e, de az élet minden más területén megfelelnék. Bármikor és bármilyen helyzetben képes vagyok eltűrni, hogy más mondja meg, mit tegyek, abszolút kérdés és kétség nélkül meg is tudom tenni, amikor a helyzet úgy kívánja. Na mondjuk ehhez szükség van azért nálam egyfajta szeretet-viszonyra, mert csak úgy akárkinek nem.. de Valakinek bármikor.
A másik, amin sokat gondolkodtam, hogy ezt a fajta szexuális beállítottságot, amit ebben a könyvben ilyen részletesen és érzékletesen szerepeltetnek micsoda bátorság kellett leírni. Azt nem tudom, honnan jött az írónőnek az ötlet, és vajon mennyi ideig dédelgette magában, mire megszületett a történet, de abban egészen biztos vagyok, hogy úgy volt vele, hogy vagy nagyon sikeres lesz, vagy soha az életben nem publikálhat többé. Azt hiszem, a világ ki van éhezve erre a faja nyíltságra is, mert mindent elsöprő siker lett.. ráadásul a sztori olyan, amiről soha senkivel nem lehet beszélni, mégis mindenkinek kicsit mozgatja a fantáziáját. Itt meg aztán szó van még arról is, amiről soha nem is hallottunk (vagy csak én, ezt is vállalom).
Mindenképpen tetszik, hogy a sztori vadsága ellenére van benne valami meseszerű is. Mert a főszereplő férfi a gonosz tökéletes megtestesítője az elején. Sötét, szadista, könyörtelen üzletember, látszólag egy kőszikla. A lány pedig tökéletesen ártatlan, a szó minden értelmében, életszerető, nyílt, és csupa szív. Most, a második könyv végére (bár még pár oldal hátravan, de már csak nem történik semmi..) a szív (a jó) győzedelmeskedett a sötét kőszikla (a rossz) felett, és úgy tűnhet, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ami nyilván nem így lesz, mert nem lenne harmadik könyv is.
Részemről örülök, hogy nem hagytam ki. Kikapcsolt, ámulatba ejtett, és ledöbbentett. Néhol kellemesen megbizsergetett, és néha még az is megfordult a fejemben, hogy "ezt ki kéne próbálnom" (de azt igazán nem árulhatom el, mi is volt az).
De egy biztos: prűd és feminista emberek semmiképp ne olvassák el! Nagyon felháborodnának. :)

2013. ápr. 12.

Az én napom...

Nem is tudom hol kezdjem, vagy hogy kezdjem... Olyan hihetetlenül jó napom volt ma, hogy nehéz is szavakba öntenem. Sima, átlagos pénteknek indult, illetve kicsit többnek az átlagosnál, merthogy dolgozni még ma sem mentem. :) Fodrászhoz viszont igen, és már ez nagyon jó volt, végre megint kiritkították a felesleget (úgy a felét), úgyhogy most jó nekem..
Onnan jöttem haza, amikor már egy boríték várt otthon, rajta az én nevemmel. Kibontottam, és a szám is tátva maradt, széles mosolyra húzódott. Andi lepett meg egy textilből készült kis tálkával, amiben egy finom eperillatú teafilter is érkezett. (holnap fotózni is fogom, és megmutatom) Nagyon szép, és nagyon örülök neki,  olyan jó ránézni. Köszönöm szépen Andi. :)
Aztán kicsivel később megint jött a postás (többen is járnak hozzánk), és megint nekem hozott levelet. Itt már tudtam a feladóról, hogy mi lesz a borítékban, de ettől még nem kisebbedett az izgalmam, míg kihámoztam.. Adri jóvoltából (és a férje jóvoltából is) most már nekem is van ilyen karkötőm:
Mióta csak megérkezett, a kezemen van, és máris szeretem nagyon. :) Nagyon köszönöm Adri az utánajárást, és a lebonyolítást is, nagyon nagy örömet szereztél nekem. 
És ezzel még nem volt vége. Tegnap az egyik helyi adok-veszek csoportban a fb-on egy ismerősöm telenoros alapkészüléket keresett 1-2ezer forintért. Írtunk neki, hogy nekünk van, de olyan hülyén éreztem volna magam 2 ezer forintot elkérni, meg amúgy is tudtam, hogy ez a lány nagyon szépen varr, így írtam neki, hogy mit szólna egy cseréhez? Írta, hogy persze, mit szeretnék. Emlékezett rá, hogy tetszett nekem egy táska nagyon, kérdezte, egy olyan jó lesz ez? Jó bizony..(bár én sokalltam ezt cserébe) Tegnap odaadtuk a telefont, mondtam, hogy ő ráér varrni, nehogy kapkodjon vele... Erre ma délután hív a férje, hogy meghozta a táskát. 
(az enyém nem pont ilyen, de majdnem)

Élőben még sokkal szebb ennél, és holnap remélem készül kép erről is, mert ez csak nagyon hasonló az enyémhez. :) (és a karkötőt is megörökítjük majd a kezemen)

Szóval.. ma elhalmoztak engem mindenféle szépséggel, és ettől nagyon jó napom lett. Még az egész napos eső és fejfájás ellenére is. (és a takarítás is kész) 
Ilyenkor egészen biztos vagyok abban, hogy milyen sok nagyszerű ember van a világon, és mindig sajnálom, akik nem találkoznak ezekkel az emberekkel. :)


2013. ápr. 11.

Tényleg nem normális

Úgy terveztem, amikor eljöttem szabira, hogy az első pár napban lazítok, aztán ezen a héten kitakarítok mindent. Igen, mindent. Mivel nem túl nagy a lakásunk, sőt, egészen pici, ez olyan vállalható dolognak tűnt.
Az első pár napban tényleg lazítottam. És őszintén szólva, most épp bánom is... :D
Hétfőn nekiálltam takarítani, és ment is, mint a karikacsapás. Aztán kedden lazítottam, mert nem volt kedvem nekiállni semminek, meg mert elmentünk megvenni a szabadidőruhát. Tegnap nekiálltam a konyhának, amiről azt gondoltam, egy fél nap elég lesz.. Nos, vagy én vagyok marha lassú, vagy nem tudom. De nemhogy egy fél nap nem volt elég, de még csak be sem tudtam fejezni. Oké, közben főztem is, meg mostam, meg mindenfélét csináltam, de a konyhatakarítás ma lett csak kész. Délután. (és még felmosva nincs is)
Tulajdonképpen elégedett vagyok magammal, mert végre minden egyes szekrényt kipakoltam, mindenhol alaposan kimostam, mindent átmostam. Nagyon rég nem volt ilyen alaposan kitakarítva, és hát nem is voltam rá büszke, hogy némelyik szekrény milyen rettenetes állapotban volt. Volt, ahol át is kellett pakolnom, mert már rég bebizonyosodott, hogy a gyakorlatban mégsem olyan jó az elrendezés, ahogy elméletben gondoltam. Úgyhogy elszüttyögtem vele rendesen. Izomlázam van a sok guggolástól (az alsó szekrények miatt), és annak ellenére, hogy tetszik a tisztaság és a csillogás, meg hogy ma is mostam közben két adag ágyneműt, meg kiporszívóztam a kocsit, épp kétségbe vagyok esve egy kicsikét, hogy a szobára már mégsem lesz időm. :) Nem mintha nem várna meg akármeddig, de mégis..
Pedig ma találkoztam egy kolléganőmmel, aki mondta, hogy használjam ki még ezt a pár napot, mert odabent nincs lazaság, és móka, hanem kőkemény meló van.. és a jövő hét is hat napos munkahét lesz, úgy néz ki. Úgyhogy a hátralévő három napban leginkább semmit nem kéne csinálnom, azt is megduplázva. Ismerve magam, úgysem nyugszom.. és majd ezerszer megbánom. Ha meg mégis nyugton maradok, akkor majd azt bánom meg. Jó sehogy sem lesz.. de leginkább úgy lesz jó, ahogy lesz.

2013. ápr. 10.

Kamaszkor-saga

Minden eddigi, a témában íródott post csak előszó volt, azt hiszem. Most talán már ez tényleg az első rész, amit majd követ úgy többezer, és a végén egy csinos kis több éven keresztül játszódó szappanoperában találjuk majd magunkat. Egészen biztosan lesz benne hazugság is, meg intrika is, meg szerelem is, ahogy annak lennie kell. Egy bibi lesz vele csak. Én nem akarok a főszereplő anyja lenni ebben a szappanoperában, márpedig ha akarom, ha nem, ezt a szerepet elcsíptem úgy tizennégy évvel ezelőtt.
Csapó 1- Reggel, indulás előtt. Helyszín, lakás- szereplők, apa, anya, gyerek
Mindenkin kabát van már, és már az ajtóban állnak, amikor apa észreveszi a gyereken a kabátot.. ami sáros. Visszaküldi, hogy anya letörölje róla valahogy. Gyerek flegma némasággal áll, és mártír arccal tűri, hogy az anyja küzdjön már meg azokkal a sáros foltokkal. Amúgy sem érti, mi bajuk van ezzel... ez csak egy kabát, és nem is bálba készülnek. Csak oltásra.
Kabát kész, újra indulásra kész mindenki, amikor apa lenéz a gyerek lábára. Ó, igen, a cipő is nyakig sáros. Apa ideges, mérgesen szól a gyerekre, hogy cseréljen cipőt. Gyerek áll vagy két percig tanácstalanul, anya magában mosolyt elnyomva várja, hogy megkérdezze, hol a másik cipője. De a gyerek rájön, és elindul. Maga után hagyva egy rakás sárdarabot a cipő talpából.
Gyerek cipőt cserél, a másikat szépen otthagyja a szoba közepén, ahol levette. És indul, magabiztosan, hogy most akkor már mindenkinek jó kell, hogy legyen, sehol semmi sáros cucc. Néma daccal néz a szüleire, amiben benne van, hogy nesztek, kicseréltem, bár kicsit sem érdekel.
Apát kicsit felbőszíti a gyerek, és először normálisan hangon, majd kicsit emeltebben kéri ki magának az egészet. Hogy egyáltalán a sáros ruhában akart menni.. hogy eszébe sem jutott felsöpörni maga után a sarat. Gyerek nem szól egy szót sem. Csak néz, állhatatosan, kitartóan.
Anya itt már kívülről nézi őket, nem vesz részt a jelenetben, csak ott van. Gyerek és Apa első igazi összecsapását szemléli, egyre szoruló torokkal, ahogy érzi, hogy elérték a határt, ahova még annyira ráértek volna menni. Apa folyamatosan mondja a dolgokat, amiből Gyereknek tanulni kéne, de az csak néz.. És Anyának beugrik egy mondat a saját Apjától. "Ne nézz, rosszabb, mintha mondanál valamit." Na így néz a Gyerek is. Ezerszer rosszabb az egész, mintha visszabeszélne. De egy szóval sem. És még egy kicsit feljebb is emeli az állát, mintha csak azt akarná sugallni, hogy márpedig kitart, akármeddig.
Odaérnek a tanácsadóba, ahol Gyerek oltást kap. Apa nem, Anya bekíséri.
Gyerek ül a széken, mereven bámul maga elé, és csak tőmondatokban válaszol az anyjának. Bemegy az oltásra, kijön az oltásról. Nem szól, csak ül, és néz. Néha megnézi a telefonját, de csak ül, amíg le nem telik a fél óra. Akkor felöltözik, és indul. Az iskolánál köszön, kiszáll, és vissza sem néz.
Később, már délután érkezik egy sms tőle, hogy "Csak háromkor jövök, verseny lesz."
A délután további részében a hangulat normalizálódik. Gyerek észhez tér átmenetileg, még bocsánatot is kér az apjától.
De a helyzet erősen átmeneti..
Az utolsó képkockán még látszik, ahogy ketyeg benne a bomba.. csak az időzítőről nem sikerült leolvasni, mikor fog legközelebb robbanni.

2013. ápr. 9.

Normális?

Lassan lecsökken bennem a saját magam és a ruhatáram körüli hercehurca. Már csak azért is, mert ma kaptam egy szabadidőruhát. Igaz, a rózsaszín-fekete kombináció erősen átalakult, és épp zöld-szürkében jelent meg nálam, de mivel rózsaszín nem volt, meg fekete sem, így ez volt az, amivel megalkudtam. :) 
Élőben azért szebb zöld ám. :)
De hogy ne maradjak gondolkodnivaló nélkül, ma ránéztem a sötétítőfüggönyre, hogy milyen uncsi már... :D Ez semmi jót nem jelent, hogy én ilyenre gondoltam, mert rögtön be is ugrott, hogy most valami csíkos kéne. Olyan amúgy még sosem volt. Színben volt már kék-sárga, meg egészen élénk sárga is, most épp narancsszínű van. Ez a narancsos vonal akár maradhat is, de a mostani mintás helyett tök jó lenne valami csíkos. Mondjuk narancs-citrom- és valami erős bordó, vagy ilyesmi színekből. Na persze ilyet sehol nem fogok találni, ezt már most tudom. 
A másik ilyenem a kanapé. Merthogy azt bizony egy kicsit lelaktuk. Első körben lecserélném.. de aztán rájöttem, hogy ahhoz túl jól illik ide a mérete is, meg már megszoktuk, és kényelmes. Úgyhogy át kéne huzatni. Na de hogy milyenre, azt nem tudom.. Meg azt sem, hogy ki fogja megcsinálni. 
Azt hiszem, nem lesz olyan nagy baj, ha lejár majd a szabim, és nem érek rá ilyenekre.. 

2013. ápr. 8.

Továbbgondolva

A szabadságon levés remek alkalom arra, hogy pótoljam az elmaradt tavaszi nagytakarítást. Mondjuk szerintem én vagyok épp időben, mert a tavasz is épp csak most kezdett kacsintgatni, úgyhogy épp jókor álltam neki a tél összes porát (és pókját) száműzni tőlünk. :)
A takarítás pedig remek alkalom a gondolkodásra. Ma a wc, és a fürdő voltak a sorosak (illetve ők kezdték a sort). Nálunk a wc is full extrás, mert ott is be van polcozva minden, itt kaptak helyet a mindenféle súrolószerek, gyógyszeres dobozok, ilyesmik. Jó sok polc van, mindet leszedtem, a rajta levő bigyókat lemostam, letöröltem, aztán visszapakoltam. Aztán ugyanezt eljátszottam a fürdőben is, ahol még bonyolítottunk annyit ezen a polcrendszeren, hogy a három sor polcon fonott kosarakban van minden. Nem kevés fonott kosárról beszélünk, de ezt is mindet leszedtem, és lemostam, kimostam, a benne lévő akármiket is. Be is írtam magamnak a végén egy jó nagy piros pontot.
És közben még gondolkodtam a tegnapi posztomon. Merthogy oké, hát ilyen vagyok, de mitől is lennék más? Soha nem volt előttem példa, hogy hogy is kéne.. Sem anyám, sem a nagyanyám, de még a nőrokonaim egyike sem az a kifejezetten nőies vonalat képviselő valaki. Sőt. Anyám és nagyanyám még a hajukat sem festették be soha, pedig ezt a korán őszülést tőlük örököltem. Ma már vicces egy kicsit, hogy harisnyát felvenni felnőtt fejjel egyedül tanultam meg, mert gyerekként egyszerűen mindig nadrágban járattak, pedig annak is mindig kiszaggattam a térdét, mert estem-keltem. Nem voltam helyes kislány, mert rettenetesen kövér voltam, és mindig rövid hajam is volt. Gondolom emiatt is volt mindig a nadrág. A kövérségemből adódóan pedig a nadrág sem volt sosem olyan, amilyet szerettem volna (mert mindenkinek olyan volt), egész egyszerűen nem kaptunk olyat, ami rám jött volna. Élénken emlékszem a márványkoptatott farmeres sztorira. Akkor jött divatba.. és én nagyon vágytam rá, mert már mindenkinek volt, csak nekem nem. Szülinapom közelgett, így anyámmal együtt mentünk vásárolni, hogy na, akkor az lesz az ajándékom. Határtalan boldogságom addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a vágyott kék márványkoptatott gatyából a legnagyobb méret sem jön rám. :( Kaptam helyette egy szörnyű zöldet. Amit utáltam, már akkor, amikor először megláttam, de nem mertem azt mondani, hogy nem kell. Így jött a zöld gatya, amit aztán jó sokáig kellett hordanom, mert "ha már megvettük ennyiért...". A húgom meg, a kis egyszálbelű vígan mászkált a kékben..
A kövérségemnek (és ez nem túlzás, hatodikos koromban több volt a súlyom, mint most), és az egyébként is ilyen alkatomnak köszönhetően hamarabb nőiesedtem, mint a többiek. Szörnyen zavart, amire apám még rátett egy lapáttal, mert onnantól kezdve hónapokon keresztül "Popocicinek" (akkor ment az a mesefilm, amiben volt egy ilyen szereplő... a főcímdallamra emlékszem, de a címére nem) hívott. Én pedig bő pulcsikkal, és görnyedt tartással takargattam, amim van. Naná, hogy az összes rokon öregembernek is ki kellett szúrni, és csorgó nyállal, idióta vigyorral tették a megjegyzéseket, és próbáltak néha megszorongatni. Volt, aki nem átallotta megjegyezni, hogy "De jót játszanék én ezekkel, kisleányom!" Azóta is kerülöm őt, és mindig eszembe jut ez a mondata, pedig ma már örül, ha menni tud (és a mellméretem is erősen csökkent). A görnyedt testtartás maradt, és a folyamatos gyanakvás az idiótán vigyorgó férfiakkal szemben..
Sminkelni soha senkit nem láttam. És nem is tudtam megtanulni, mert kézügyességem nulla, és ahányszor csak többet akartam egy egyszerű szemkihúzásnál, a végeredmény valami idegen bohóc lett a tükörben, akitől aztán gyorsan meg kellett szabadulnom. Ami nem megy, azt meg nem kell erőltetni, így aztán most ott a fürdőben, egy kosárban várja egy rakás szemhéjfesték, és rúzs, hogy egyszer majd kidobjam őket a kukába.
Amikor lefogytam (semmi akaraterő.. csak egy mandulaműtét kellett hozzá), akkor nagyon örültem neki, hogy végre én is vehetek fel normális ruhákat. Persze, önbizalmam sosem volt, pedig máig emlékszem rá, hogy volt egy érdekes narancsos-rózsaszínes miniszoknyám, amit nagyon szerettem hordani, és élveztem, hogy végre megtehetem. De csak itthon. Az utcára nem mertem kimenni benne.
Sokféleképp mondtam már, hogy Balázs mekkora kincs nekem, és most megint ezt kell mondanom. Mert ő volt először, aki azt mondta, hogy olyan helyes lány vagyok. Soha még senki azelőtt, és nem is tudtam jól kezelni a helyzetet, mert gőzöm nem volt róla, mit is kéne reagálnom erre. (ez sem sokat változott, elég nehezen tudok mit kezdeni azzal, ha szembedicsérnek) Nehezen hittem el, hogy nem a hibákat nézi rajtam, hanem azt, ami tetszik neki. A stílusomon és az önbizalmamon sokat csiszolt már akkor is, mikor még ő nem is sejtette, hogy én leszek később, akit majd egész életében nézegethet nap mint nap.
Vannak ezek a dolgok a múltamból, amiket ugyan nem szedek elő így, ebben a formában minden nap, mégis nyomott hagyott. Nem húzom ki magam sosem, és még mindig azt gondolom egy csomó mindenről, hogy én ezt nem vehetem fel, vagy én ilyet fel sem próbálhatok, mert úgysem jó rám.
Pedig.. jó lenne egyszer jól érezni magam úgy igazán a bőrömben. És mondjuk úgy kinézni, hogy még én is elégedett legyek vele maradéktalanul. Még akkor is, ha azzal azért tisztában vagyok, hogy az számít, ami belül van.. és belül jóban vagyok magammal. :)
Ehhez például bírnék egy ilyet.. mondjuk úgy, hogy lenne benne valami letölthető alkalmazás (legyünk modernek), ami megmutatná, mit mivel vegyek fel. :)

2013. ápr. 7.

A stílus maga az ember

Egy pár napja kattogok ezen a témán. És jó párszor sikerült is felhúznom magam vele, merthogy alapvetően igazat adnék ennek a mondásnak, de azért mégsem. Már csak azért sem, mert amúgy a lényeg nem látszik kívülről senkin.. de ez nem igaz. Mert látszik. Minden kiegyensúlyozott, boldog, elégedett emberről messzire sugárzik, hogy az. Az arcáról is, és az öltözködéséről is, meg úgy egyáltalán a teljes valója olyan, akire jó ránézni. Ha pedig ezt hiszem, akkor hát bizony én.. valahol a sor végén kullogtam, amikor a stílusérzéket osztogatták. Mondjuk csak magammal kapcsolatban vagyok kicsit defektes, azt hiszem legalábbis, hogy úgy egyébként nincs velem nagy baj.
Nézegettem a szekrényemet is, ami tele van ruhával, mégsem tudok soha felöltözni normálisan. Mert a felsőimhez nem passzolnak a nadrágjaim, és fordítva. A cipőkről meg ne is tegyünk említést.. mert ugyan szeretem a cipőket, meg van is egy pár, de kétfélét (hármat) lehet látni rajtam. A töklapos talpú csizmámat, és a sportcipőmet (meg a papucsomat). Ezek meg aztán eléggé kimerítik azt a fogalmat, ami passzol hozzájuk.
És akkor még vehetjük az egyéb kiegészítőket. Sálam nincs, mert utálom. Sapkám szintén nincs, mert szintén utálom (meg még süket is vagyok sapkában). Kesztyűt a gyerekektől szoktam nyúlni egyet, ha nagyon hideg van, mert minden fázósságom ellenére a kesztyűt sem viselem el a kezemen. Táskám van kettő, az egyik fekete, a másik bordó, és virágos. De ezek sem passzolnak mindenhez.
Mondjuk még ha ezekből több is lenne, hát akkor sem tudnék vele mit kezdeni, mert soha senkitől nem láttam premier plánban, hogy hogy is kell. Így aztán halálosan béna vagyok sálkötésben, meg sapkahordásban is, jobb is, hogy nincs.
Na és akkor van még ez a testképzavar-félém.. miszerint én azt hiszem, magasabbnak gondolom magam, mint amekkora vagyok, legalábbis ezt bizonyítja, hogy rendszerint elcsodálkozom, hogy tényleg ennyire rövidek a lábaim?, mert én hosszabbra emlékszem.
Mindezt még rontja a megferdült gerincem és a púp a hátamon.. meg a bokasüllyedéssel kísért hatalmas lúdtalpam. Ez így együtt már egy rakás gátlást eredményezett, és még akkor is, mikor nagyon tetszik valami, nagyon nehezen döntöm el, hogy kell e nekem, vagy nem. Aztán attól függ, mennyire akarom, megveszem.. és ott áll a szekrényben, mert nincs mihez felvennem.
Igazából a legnagyobb dilemmám az, hogy milyen is lenne az én igazi stílusom.. merthogy éppenséggel már lassan középkorúnak számítok, de én marhára nem érzem magam annak. Feszengek a szép ruhákban, és nem tudok járni magassarkúban. A legjobban sportcipőben és farmerben érzem magam, de az meg unalmas.
Szerintetek? Nektek van kialakult stílusotok, amihez ragaszkodtok?

A képen látszik az a középkorúság felé haladás.. minden ráncával együtt. :D  

2013. ápr. 6.

Norbinak (is) igaza van

Már egy jó ideje figyelgetem és tesztelgetem saját magamon is, amiket ő mond (a leghangosabban). Meg még rajta kívül, vagy talán inkább egymáshoz csatlakozva jó sokan most már. Egy orvosnak könnyebben hisz az ember, mint egy celebnek, vagy épp nehezebben, kinek milyen tapasztalatai vannak.. Lényeg a lényeg, hogy akárki mondja, én most már elhiszem.
Van ez a szénhidrátfüggőség.. meg Norbi sokszor hangoztatta, hogy úgy vannak kitalálva ezek a mindenféle fehér lisztek, és ezekből készült akármik, meg az agyoncukrozott, sózott bigyók, hogy minél többet eszik belőle az ember, annál többet akar. Na, ezt így elsőre én is elintéztem egy legyintéssel, mondván, hogy ez hülye.. az ember annyit eszik, amennyi épp jólesik, és kész.
DE! Azóta is motoszkál bennem a dolog, és figyelem. A sokadik olyan után, amikor magamban azt kellett mondanom, hogy "Basszus, már megint..." akkor elismertem, hogy tökigaza van. Miről is van szó? Hát történetesen az édes dolgokról. Én köztudott szénhidrátfüggésben szenvedek, azóta meg, mióta egyszer orvosi javaslatra kellett több szénhidrátot ennem, hát még fokozódott a dolog. Az is köztudott rólam, hogy szeretem a csokit, a nutellát, a sütit, meg a csokis sütit, a nutellás croissant-t, meg minden ilyesmit. Eddig úgy gondoltam, ezek tök jók, mert ha az embernek nincs ideje enni, akkor csak gyorsan bekap valami ilyet, mert gyorsan felszívódik, ettől aztán hamar energiához jut az ember, és még éhes sem lesz. Ahhha.. de van ebben csavar. Mert valóban nagyon gyorsan felszívódik, és minél több benne a szemét  a cukor, meg az ízfokozó, annál hamarabb leszek éhes újra. És akkor már úgy ám, hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak az evésre.. mert a gyomrom fájdalomig képes korogni, és ettől az agyam is folyton csak kajaképeket lebegtet a szemem elé. Természetesen egy újabb péksüteményt, vagy kekszet, vagy csak egy csokit.. mert ha már lúd, legyen kövér, és ha már épp módszeresen tönkreteszem a hasnyálmirigyemet ezekkel az inzulinbombázásokkal, hát akkor csináljam már tisztességesen, nem? Mit nekem hatvanéves kori cukorbetegség, idevele minél előbb.. de lehet, hogy simán csak úgy alakul, hogy inzulinrezisztens leszek, és nem is tudom. Sokáig lehet úgy élni, hogy nem tudja az ember magáról.
Szóval, a dolog tesztelve. És igaza van.
De teszteltem a másik oldalt is. Az ő lisztjét, az ő "cukorjával". És (ugyan egy fillért nem fizet nekem ezért, és nem is szorul rá az én reklámomra) azt kell, hogy mondjam, hogy ebben is igaza van. Mert abból a sütiből, amit az ő módszere szerint csináltam, két kocka is elég ahhoz, hogy jól lakjak vele (nem azért, mert nem finom.. sütni azért még tudok), és nem érzem azt a brutális falás-rohamot, mint a többiek kapcsán. Az ízvilággal sincs bajom, szerintem simán csak szokás kérdése.
Azt is bevallom töredelmesen, hogy minden tudásom és tapasztalatom ellenére azért ma is elkövettem ezt a falás-dolog hibát. És ehhez elég volt egyetlen kanál nutella... ami után már nem volt megállás. Még egy kanál, meg még egy.. és jajj, még egy utolsó, de az jó púposan, aztán két szem nutellás bonbon (nehogy már megromoljon), egy csoki, és még vagy háromnegyed zacskó chips is. Ez utóbbi persze már este.. (chipset egyébként nem veszünk túl sűrűn, magamnak leginkább azért, mert utána legalább eleget iszom) és most itt ülök, és felváltva lebegnek a szemem előtt a nuellás croissant-ok, meg a csokitorták, dobostorták, palacsinták..
Egy rohadt nagy csapda ez...

2013. ápr. 5.

Jöhet eső...

... vagy szélvihar, engem nem érdekel már... De mondhatnám úgy is, hogy nekem aztán a hét is páros. Pedig Roli még nincs jobban, este is 39 fokos láza volt, és akkor már bántam, hogy végül ma sem vittük be a dokihoz, bár még mindig biztos vagyok benne, hogy semmit nem kapott volna, csak szopogatós torokfertőtlenítőt (van itthon), meg lázcsillapítót (ez is van). Mindegy már, mert ezt már megváltoztatni nem tudom, meglátjuk hogy telik a hétvége... de remélem holnap reggel abszolút gyógyultan ébred.
Na de nyilván nem ez a féktelen jókedvem oka. (mert ennek aztán egy cseppet sem..) Hanem mert egyrészt tényleg marha jó egész nap itthon lenni.. ráadásul megszabadulva abból a béklyóból, ami két éve folyton ott nyomult rajtam.. nem kell állást keresnem. Nagyon jó érzés, hogy ezer éve nem nyitottam meg egyetlen álláshirdetést sem (és nem is tervezem a jövőben sem), és szerintem ez az egyik oka annak, hogy teli vagyok energiával. Végre megkaptam azt a sokat, ami az elmúlt években nem tudott eljutni hozzám.
És hát az a helyzet, hogy ma fizetést is kaptam. Nem mondom meg, hogy mennyit, de annyit elárulok, hogy sosemégennyit nem kerestem. És hú de jó érzés... és nem érdekel, hogy mennyire voltam elfáradva, meg néha milyen nehéz volt végigcsinálni, mert ennyiért bármikor, bármeddig..
Ezzel kapcsolatban elgondolkodtam, hogy azért változik a világ az ember számára.. mert eszem ágában nincs karriert csinálni. Az én karrierem a három fiam, még akkor is, ha ezt sokáig nehezen fogadtam el, hogy "csak" ennyi. De az fontos, hogy legyen egy ilyen kiszámítható és biztos háttér mögöttem, amit most épp ez a munka jelent. És pont ezért, meg azért, mert már megcsináltam a saját karrieremet, és mert jövő hónapban éppen annyi leszek, amennyi, már úgy gondolkodom, hogy az sem baj, ha ez így marad akármeddig.

És akkor még a végére... tiszta büszke vagyok ám magamra, hogy nem tettem még egyetlen rossz megjegyzést sem erre a hosszú télre.:) Pedig most már nagyon szeretném a napot látni hosszú-hosszú ideig. :)

2013. ápr. 4.

Újracímezve

Tegnap este kigondoltam, hogy a ma esti bejegyzésnek valami nagyon jó kis örülős címet fogok adni, merthogy mától szabin vagyunk. A hab a tortán, hogy mindketten egyszerre. (és azt remélem, hogy ez nem ritka alkalom lesz az életünkben) A munkahelyünk jobban meglesz nélkülünk, mint a gyerekeink voltak az elmúlt pár hétben, úgyhogy én tegnap este, amikor fél tízkor végeztem, majdnem repültem kifelé, hogy véééégre. :) (és nem azért, mert annyira rossz ott dolgozni, sőőőt... de annyira jó itthon lenni)
Persze mióta tudom, hogy tényleg jöhetek én is, azóta háromszázötvenféle dolgot terveztem be az elkövetkező napokra, de szem előtt tartom azt is, hogy elsősorban pihenni kell, és feltöltődni mindenből, hogy aztán legyen erő és energia a továbbiakra is.
Szóval.. fél tízkor végeztem, Balázs jött értem, és mondta, hogy Rolinak hőemelkedése van. Nem vettem túl komolyan, mert mostanában panaszkodott pl. a fogára is, gondoltam lehet, hogy attól, mert még mikor negyed egykor elköszöntünk, semmi baja nem volt.
Ma reggel 38,5 lázzal ébredt. És igen fura zihálással, amiből kruppos roham nem lett, csak köhögött. Nem vészesen, de mélyebbről, mint egy első napos betegségnél megszokott. Kapott lázcsillapítót, amitől a láza le is ment. Orvoshoz most még nem rohantunk, mert fájni nem fáj semmije, jelen pillanatban igazolás sem kell, ahhoz meg most nem volt kedvem, hogy megkapjuk a szokásos "vírusos torok-szopogatós tabletta-sok meleg tea" triós jó tanácsokat. Jobban lett, úgyhogy elmentünk Tatabányára, mert a nyuszi hozott mekis kuponokat is (tudom, tudom... ), mára ütemeztük be, mint jó szabadságindító programot.
És ha már ott jártunk... hát... lett két új okostelefon is a családban. Ezzel aztán az okos készülékek száma jól megszaporodott, lassan simán lehetünk mi magunk buták, mint a föld, mert ezek a kütyük mindent megoldanak. Én nem bánom ezt egyáltalán, én voltam az, aki hetek óta könyörögtem Balázsnak, hogy vegye már meg végre, amikor vágyik rá, szeretné. Végre rászánta magát.. (és látva az örömét, jobban örülök, mint Ő).
 A másik nem az enyém lett... hanem Patriké. Aki ritkán kér bármit is, de nem is olyan régen előállt azzal, hogy ha majd nem kerül túl sokba, és nem okoz túl nagy gondot, akkor esetleg lecserélnénk e a telefonját egy olyanra, amivel lehet internetezni is? Túl sokba sem került, (pontosan semennyibe, csak egy aláírásomba) és túl nagy gondot sem okozott, így aztán ma megkapta. Nem az a fajta gyerek, aki könnyen kimutatja az érzelmeit, főleg most, mióta olyan fura lett saját magának is, mert hirtelen mindenhol keze van és lába, meg még a hangja is mutál, de egész délután vigyorgott, és örült.

Nem két perc volt az ügyintézés, így aztán mire végeztünk, Rolcsikám megint nem volt jól. Látszott a szemein is, hogy valami nem oké, és kezdett gyanúsan hallgatag is lenni, meg úgy egyáltalán. Itthon már újra lázas volt, ami a lázcsillapító ellenére is még feljebb ment. Amikor 39-et mértünk már, akkor fogtam, és a tabletta után még adtam neki egy adag nurofent is, amitől végre elindult lefelé. 
Nyűgösen, de már láztalanul aludt el. Továbbra sem fáj semmije, az orra folyik, mint egy klasszikus kruppos roham után, és amikor köhög (úgy háromóránként egyszer), akkor az jó mélyről jön. Meglátjuk mi lesz... remélem semmi. 
Ettől függetlenül jó itthon lenni. Nem úgy indult, ahogy terveztem, de majd ennél jobb lesz a folytatás. 

2013. ápr. 3.

Könnyen vagy...

Ez az egyik olyan megjegyzés, amivel elég hamar az agyamra lehet menni. Mert lépten-nyomon megkapom, hogy nekünk milyen jó, hogy három gyerekünk van. Na nem arra gondolnak, amire mondjuk én.. hogy tényleg mennyire jó, hanem mert három gyerek után mennyi a családi pótlék, az adókedvezmény, aztán ott van még az ingyen tankönyv, meg a féláron kajálás a suliban. Ja, és még galád módon pótszabadság is jár utánuk hét nap.
Úgyhogy ezek miatt könnyen vagyunk, mert abból a hihetetlenül sok családi pótlékból és adókedvezményből nyilván mindenre futja. De érdekes, hogy amikor felajánlom, hogy oké, cseréljünk már egy hétre, csak hogy tudd, mit is irigyelsz, meg hátha kedvet kapsz Te is a három gyerekhez, akkor hamar továbbáll mindenki. Nekem ugyan eszem ágában nem lenne senkivel sem cserélni, pont jó ez így nekem, ahogy van, de azért megmutatnám tényleg, mit is irigyel.
Nem panaszkodom sosem arra, hogy mi mennyibe kerül, de ilyenkor elmesélem a nagy irigykedőnek, hogy igen, a tankönyv ingyenes (még), de füzet, ceruza, toll, és egyéb kiegészítő marhaságok mindenkinek kellenek.
A kajáról, meg az egyebekről meg nem is ejtek szót. Mert van, amiből nálunk ipari mennyiség fogy. És ez a helyzet még fokozódni fog, ahogy nőnek..
Nálunk elhangzanak olyan mondatok, hogy "azt hármótoknak vettem, ne edd meg egyedül." Meg olyanok, hogy "osztozzatok meg rajta".
De amúgy tényleg könnyen vagyok ám, és igazuk van azoknak, akik irigyelnek engem. Mert nekem van három fiam, aki ugyan elég sokszor játszik a Három Muskétás c. filmben, de nemsokára ők lesznek a Három testőr. :) Pontosan háromszor annyi szeretés jut nekem, mint azoknak az irigyeknek. És ettől nekem akkor is könnyű, amikor amúgy egyáltalán nem az.


2013. ápr. 1.

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Már nem lesz éppen ünnepi hangulatú az írásom, de mivel ez foglalkoztat, és részemről tegnap le is írtam, amit az ünnepről gondolok, így nincs bűntudatom miatta. Elképesztően sok olyat olvastam az elmúlt napokban, hogy ki mindenki akar elmenni az országból. Különböző okokat soroltak fel, volt, aki rasszistának érzi az országot, volt aki simán csak a jövőkép hiánya miatt indul neki, volt, aki azt írta, azért, mert nem akarja megvárni, hogy a következő választások után is ugyanez maradjon a helyzet.
Még élénken emlékszem rá, mekkora közfelháborodást keltett, amikor Gy.F. annak idején azt mondta: "El lehet menni". Most meg azok, akik akkor felháborodtak, szedik a sátorfájukat, és mennek. Évekig mondtam én is azt, hogy el kéne menni, amíg még lehet. Aztán mégis maradtunk, és maradunk tovább. A gyerekeimnek lehet, hogy azt fogom mondani, próbálják meg egy másik országban, bár ismerve olyan embereket, akik a világ különböző pontjain élnek.. sehol sem épp fenékig tejföl az élet. Mert dolgozni, enni, és lakhatási költségeket fizetni mindenhol kell. Manapság szerintem nincs a világon olyan munkahely, ahol az ember tökéletesen biztos lehet benne, hogy bármeddig ott fog dolgozni. Mint ahogy nincs garancia arra, hogy bárhol is élünk a világon, majd jobb lesz nekünk. Törekedni meg éppenséggel itt is lehet rá.
Én nem akarok ebbe politikát keverni, de tényként el kell ismernem, jelen pillanatban nekünk könnyebb, mint volt pár évvel ezelőtt. Nem csak azért, mert nekem is van normális munkahelyem, hanem másért is. De az is tény, hogy akkor, amikor nem így volt, akkor is ugyanennyi gyerekünk volt, és ugyanennyi kocsihitelünk is. De ennyit erről.. megoldottuk akkor is, most meg óvatosan, de kiélvezzük, hogy vannak pillanatok, amikor könnyebb egy döntést meghozni.
Ennek ellenére abszolút együtt érző tudok lenni azokkal, akik egy csomó mindenben pórul jártak, mert miért ne lennék? Szörnyű lehet, hogy ugyanazért a munkáért egyik hónapban még ennyit keresett, a másik hónapban meg már kevesebbet, pedig a bére nem változott. DE! Sosem fogom megérteni, miért jó az, hogy folyton fröcsögnek, és uszítják egymást az emberek, mikor régóta tudjuk, hogy az a híres magyar összefogás Trianonnál elveszett. Akik képesek az összefogásra, már nem a mi országunkhoz tartoznak hivatalosan. Mi, akik pedig itt élünk a jelenlegi határaink között csak arra vagyunk képesek, hogy szidjuk az éppen aktuális politikai vezetést, mindegy melyik párt, mindegy, mi a neve, mindegy mit csinál és mit nem... szidjuk, átkozzuk, és uszítjuk egymást. Mint a vámpírok, szívjuk egymás vérét, nehogy véletlenül valaki egy kicsit jól érezze magát a bőrében, hamar húzzuk le, és panaszkodjunk neki vég nélkül. És okoljunk mindenkit. Magunkon kívül. Mert mi, a tökéletes tízmillió, aki ebben az országban lakik, feddhetetlenek vagyunk, zsenik és karakánok. Megmutatnánk, hogy hogy lehet vezetni ezt az országot, de azért a nagy többségben még annyi tökösség sincs, hogy elmenjen szavazni a választásokon. Osztogatjuk, hogy vedd a magyart, meg bojkottáld a danone-t, meg le a multikkal, ugyanakkor azt esszük, amit ők odateremtenek, és abból, amit ők fizetnek nekünk. Mert a magyar munkáltató (tisztelet a kivételnek) rosszabb mindennél.. (ezt saját tapasztalatból is mondom) Kizsákmányolásból leckéket adhatnának a multiknak, és simán megírhatnák a Nagy Magyar Adócsalók című könyvet is. (ezügyben is tisztelet a kivételnek)
Ezekkel nincs bajom, mindenki úgy csinálja, ahogy neki jól esik, és ahogy el tud számolni a lelkiismeretével. Amivel bajom van, az az, hogy egy csomóan úgy gondolkodnak, a saját dolgaikért nem ők a felelősek. Márpedig de, ők. Nekem sem lesz egy leányálom, ha a fiaim nem kerülnek majd be államilag finanszírozott főiskolára, egyetemre, de mivel ők az én fiaim, eszembe sem fog jutni, hogy majd más oldja meg helyettem a gondokat.
Azzal sincs baj, aki úgy dönt, máshol szeretne élni ezentúl. Tegye meg.. de magyarként fröcsögni a magyarokra az nekem nem tetszik. Még akkor sem, ha nem vagyok az a tipikus "nagymagyar", mert szemrebbenés nélkül veszem meg a spanyol epret június elején, ha a magyar majdnem kétszer annyiba kerül.
És az a véleményem, hogy mi magunk tesszük tönkre a saját országunkat azzal, hogy olyanok vagyunk, amilyenek..
De én jusztse hagyom ám magam. :) Mondhatnám úgy is, hogy "Szeressük egymást, gyerekek..."

A bejegyzés végeztével pedig, ha már reggel van, és már elmúlt nyolc óra, akkor látogasd meg Dominikát aki egészen más témával vár benneteket. :)