2013. febr. 28.

Majdnem minden csak jó

Előszedtem a kis cetlimet, merthogy ma február vége van, és én meg adós vagyok egy történettel. Amit nem felejtettem el, csak vagy munkát kerestem intenzíven, vagy pedig a munkába állást intéztem. És még az is előfordult, hogy már dolgoztam. :) Nem is keveset, éppen ma reggel háromnegyed hattól délután négyig. Úgyhogy szeretnék még pár nap türelmet kérni, mire megszületik az első olyan történet, aminek Ti adtatok címet.
És akkor mesélek mást. A reggeli nehézkes felkelés után egészen vidáman indult a nap. Az már eleve mosolygásra ad okot, amikor együtt megyünk munkába. Tök jó érzés. Igaz, az öltözőknél különválnak útjaink, és akármennyit vagyunk is bent, a legoptimálisabb esetben napi öt, esetleg tíz percünk van, amikor válthatunk pár szót. Na azért nem ám ekkora szigorban vagyunk tartva, hogy nem is beszélhetnénk, de mindkettőnknek akad dolga bőven.
Na de igazán akkor szaladt fülig a szám, amikor az öltözőben az egyik nő odajött hozzám, és azt mondta, hogy "Most már muszáj megkérdeznem, hogy tényleg Te vagy Te?" Tudtam, hogy mire gondol, de azért elvigyorodtam, hogy "Hát, igen, Én vagyok Én." "Najó, hát akkor kimondom, hogy Te vagy a Balázs felesége?" Majd mikor megerősítettem neki a pletykahálózatban terjedő infot, akkor azt mondta: "Hát örülök, szeretjük a Balázst, biztos Téged is szeretni fogunk." Ezen mosolyogtam míg leértem a "helyemre" a raktárban. Hogy milyen evidens, hogy ha Balázst szeretik, akkor engem is. :) Nem mintha velem sok dolguk lenne, maximum összetalálkozunk a dohányzóban. :)
Aztán közvetlenül reggeli után újabb pletykára adtam okot, ha még nem volt elég, hogy ahány Balázs "keze alatt" (bocsánat a kifejezésért) dolgozó ember meglátott, annyi bökte oldalba a másikat, nyilván megosztották egymással a már megerősített info-t. De a kajálásból visszajőve, amikor friss irodából az ottani legnagyobb főnök hatalmas intéssel köszönt nekem, az még újabb pletykára adott okot. Merthogy húha... azt meg inkább el sem mesélem, hogy hány arc fordult felém azonnal az irodából. :D
És ma beírhattunk magunknak újfent egy ötöst szervezésből is. Mert gyermekeim ma is rendesen felkeltek, elmentek a suliba. Aztán 11 körül telefonáltak a suliból. Anyámnak, merthogy épp ő volt elérhető... hogy Erik lázas, és rosszul érzi magát. Szerencsére el tudtak menni érte, meg még az orvost is ott érték az igazolás miatt (egyébként csak vírus) Láza ugyan nem volt délután, de fáj a torka, hányingere van, és elég elesett. Ki sem merem mondani, nemhogy leírni, hogy remélem nem az, ami i-vel kezdőik és nfluenzával fejeződik be.
Aztán azért is beírtam magamnak egy kisötöst, mert tök jól bírtam ezt a mai hosszú műszakot is. Igaz, a talpam fáj, meg a lábujjaim is, de mintha egy nagyon halvány gondolatnyit jobb lenne már.
Ja, és tegnap is kaptam bókot. Azt mondta az egyik kolleganőm, hogy ha nem tudná, hogy Balázs és én férj és feleség vagyunk, akkor is tudná. Merthogy állítólag van egy csomó minden, ami annyira kifejezi az összetartozásunkat, hogy akkor is látszik, ha épp hozzá sem érünk egymáshoz. Ezt tetszik... :) És örülök neki, mert ezek szerint, így, alig egy hónappal a tizennegyedik házassági évfordulónk előtt még mindig bárki számára nyilvánvaló, hogy szeretjük egymást.

Itt és most pedig abba kell hagynom a blogírást, mert ha nem tudnék vakon gépelni, már elég sok fura és érdekes szót írtam volna már le. Csak egy nagyon vékony csíkban látok ki a fejemből.
De holnap végre péntek...

2013. febr. 27.

Emma nap

Tudom, hogy csak nálam. De nálam ma nagyon. Tudjátok, ez az a nap, amikor mondhatjuk, hogy "Emmanemmegy". Na, ez az Emma nap. :)
Nagyon-nagyon elfáradtam, ragadnak le a szemeim, és fáj minden porcikám. Ez nem nyavalygás, vagy ilyesmi, simán csak ténymegállapítok. Fel voltam rá készülve, hogy nagyon fáradt leszek, de arra, hogy ennyire, arra nem. Igaz, nem is nagyon tudtam, mire kell felkészülnöm. De már csak két nap, és az első héten túl is vagyok. Két hosszú nap mondjuk, mert kell egy kicsit túlórázni mindkét nap, de mindegy.
Gyerekek reggel várakozáson felül teljesítettek. Rendesen felkeltek, felöltöztek, elrakták maguknak a tízórait, innivalót.. kiengedték a kutyákat, adtak nekik enni, és mindenki mindent el is vitt magával, amit kellett. Azt nem gondolom, hogy sosem lesz gond, de minden jel szerint abszolút komolyan vették a kérésünket.
Nem tudok ma mást mesélni. Nagyon álmos vagyok.

2013. febr. 26.

A véletlenek

Ha lenne még időm rá, meg agyam gondolkodni, és fogalmazóképességem, így este fél tíz magasságában akkor ez egy nagyon hosszú bejegyzés lenne. Olyan hosszú, hogy lenne időtök közben meginni egy kávét, meg megenni egy sütit. De sajna....
Viszont mindenképpen el akartam mesélni, hogy amikor múlt hét pénteken olyan rettenetesen odavoltam a lábfájástól, meg attól, hogy úristen, én ezt biztos, hogy nem bírom majd, akkor a könyvemben, amit épp olvastam, egy érdekes részhez értem. És nagyon remélem, hogy a kedves szerzőnő nem tépi le a fejem, amiért idézni fogom tőle a kérdéses részt, de megteszem.
"Miután átöltöztem, Deecha belép, de nem ér hozzám. Fekszem a matracon, ő pedig kérdezget. Fáj-e valamim, sportolok-e rendszeresen, járok-e masszíroztatni. Elmondom, hogy csak a combom fáj, de fogalmam sincs mitől. Tovább faggat.
-Mióta?
-Néhány hete.
-Mi történt, mielőtt fájni kezdett?
-Áttértem egy másik edzőgépre. Lépcsőzőgépre. És egyre többet tapostam.
-És ebből mire következtetsz? -kérdezi csendesen
Nézek rá csodálkozva, hát mire is. Túlterheltem? Maradnom kellett volna csak a futásnál? Hallgatok. Erre ő is témát vált. Azt tudakolja, mi a munkám, elbeszélget velem arról, hogy miért jöttem Bangokba, kérdezget az írásról, a könyvekről, a könyveim fogadtatásáról. Arról, hogy hirtelen lette-e a nagy olvasótáborom, vagy lassan. Hogy hány évig voltam névtelen újságíró, mire kiléptem az "árnyékból". Szabályos interjú ez, és meg kell mondanom, remek interjú. Ha nem sejteném, hogy ez is a munkájához tartozik, azt hinném, hogy csak beszélgetni szeretne, ismerkedni egy másik világgal, újfajta kultúrával. Még mindig nem ér hozzám.
-Szóval lassan építkeztél idáig- összegzi az elhangzottakat. -Nem egyik napról a másikra lettél népszerű regényíró, fokozatosan gyarapodott az olvasótáborod... persze az "eredeti szakmádat", az újságírást is szereted, de azt a fajtát, amire mostanában kevesebb lehetőséget kapsz. Erről van szó, ugye? -kérdezi. Nem tudom miért, de hirtelen megértem, mire akar kilyukadni. És azt is, hogy milyen egyszerű ez. Milyen nagyon egyszerű. Így is el lehet mulasztani a fájdalmat. Hogy megkeressük az okát. És gyakran a lélekben van az ok. Látja a szememben a felismerést. -Most pedig.. talán váltani készülsz.
Bólintok.
Ő is bólint.
.........
-Tudod. te is tudod. Fáj, amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudsz menni rajta. " (a részletek Fejős Éva Szeretlek Bangkok c. regényéből valók)

Szóval, tök véletlenül tartottam épp akkor itt a könyvemben. Olyan véletlen volt ez, ami már kismilliószor megtörtént velem. Most is jó, hogy megtörtént, mert ezt mondogatom magamban azóta is, hogy "Fáj amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudok menni rajta."


2013. febr. 25.

Négytizenöt

Nem lesz ám állandó téma az épp aznapi munkanapom, mert baromira nem is érdekes, meg én is unnám, ha mindig csak erről lenne szó. De ma még erről fogok írni, mert ma megvolt élesben is az első munkanap.
Úgy kezdődött, hogy négy tizenötkor zenélt a telefonom. Alig hittem a fülemnek, főleg, mert hiába feküdtem én le nagyon gyorsan, még éjfélkor megnéztem az órát. Szóval, négy tizenöt. Még azért öt percet elnyújtózkodtam a takaró alatt (épp ezért volt négy húsz helyett tizenötre állítva), de aztán mese nem volt, fel kellett kelni.
Le merném fogadni mindenki, aki olvas, magában kuncog ezen, hogy éééén, a megrögzött hétalvó ilyen hajnalok hajnalán...
Háromnegyed hatkor már bent voltam a munkahelyemen, ahová a saját személyi sofőrömmel érkeztem. Ismeritek Ti is.. úgy hívják, Balázs. Mert persze, hogy felkelt velem. :) Imádom érte... és szégyellem, hogy én sosem voltam képes erre fordítva. De csakazértsem fogom megint őt fényezni, mert még a végén elbízza magát, amikor itt rendre kiderül, hogy mennyi mindenért szeretem, tisztelem... Hat órakor pedig kérem szépen már dolgoztam. (és ó, igen, elvesztettem a szüzességem szondafújás tekintetében is.. )Normális esetben ilyenkor kezdett el régen a telefonom zenélni, most meg már munka... Nem semmi...
Mindenfélét csináltam ma, többek között elvágtam az ujjam. Semmi komoly, éppcsak beleszaladt a kés hegye, de attól még vérzett. :D Nem is én lennék, ha nem történt volna valami. De még szerencse, hogy nem a targonca ment a lábamra.. (az is megtörténhetett volna akár) Na de nem festünk ördögöt a falra...
Éppenséggel a nyolc órás munkaidőben nem nagyon van lehetőség megállni, vagy akár leülni, és ezt így a nap végére rendesen éreztem is. Mondhatni, elcseréltem volna a lábaimat bárkiével.
Volt egy holtpontom, tizenegy óra magasságában, amikor már kezdődött a komolyabb fáradtság. És ezt észre is vették rajtam, mert -ahogy mondták- percről percre szótlanabb lettem. Rendesek, mert kérdezgették, hogy elfáradtam e, vagy baj van, vagy csak sok volt az info, amit ma is rám ömlesztettek? Akkor, ha nem hagyják abba, elsírtam volna magam, az egészen biztos. Akkor azt éreztem, hogy annyira fáradt vagyok, hogy belehalok mindjárt, és haza akarok jönni, és legalább egy ölelést akarok a férjemtől, meg egy puszit a gyerekeimtől, meg még hogy a kutyáim is jöjjenek, és örüljenek nekem. De legyőztem a rossz érzést, megbeszéltem magammal, hogy már nemsokára meglesz mindez... és végül átlendültem rajta.
Kettőkor már rettenetesen fájt a sarkam, és alig vártam, hogy fél három legyen. Utána meg alig vártam, hogy átöltözzek, és indulhassak kifelé, és már kapcsoltam is be a telefonomat, hogy hívhassam Balázst, aki tűkön ülve (illetve itthon fekve betegen) várta, hogy jelentkezzek már.
Itthon egy negyed órás leeresztés után még lesétáltunk gyalog vásárolni a lidl-be (nem tudom hány km, negyed óra séta), meg aztán haza. Ami pont kellett ma, ebben a kellemes hőmérsékletben, mert kiszellőzött annyira a fejem, hogy felébredjek, "rádolgoztam" az izmaimra is egy keveset. Aztán még megcsináltam a vacsorát (sült csirke-sült krumpli-saláta), és vége is volt a mai napnak.
Miközben ezt írom, már éppen megint minden tagom fáj. De egy jó fürdő megoldja. :)
Holnap meg majd elmesélem, hogy hogy is vagyok én a véletlenekkel... :)

2013. febr. 24.

Mennyi eszem van!

És épp emiatt a rengeteg eszem miatt ma sem fogtok olvasni tőlem Dal-értékelést, mert még megy. Éppen Veca énekel, és pont annyira nem ragad magával, mint múltkor. Ez van. Ja, hogy miért is van ekkora arcom így vasárnap este? Mert- miközben azon gondolkodtam, hogy is fogom megoldani, hogy ma még blogoljak is, meg megnézzem a második középdöntőt is, meg még időben le is feküdjek- bevillant, hogy hóóóó, hát mire van a laptop? Meg a wifi? Hát elárulom, arra vannak ezek a remek találmányok, hogy éppen most, miközben nézem a tévét, az ölemből írom a bejegyzést. Nem mellesleg az emeletes ágy tetején. Ettől most kicsit érdekes hangulatba kerültem. Mert az emeletes ágy tetején feküdni kicsit olyan, mintha még mindig gyerek lennék.. na de az én gyerekkoromban még híre-hamva sem volt ezeknek a remek találmányoknak. Sőt, örültünk, amikor a számítástechnika fakultáción tanulgattuk az akasztófa-programot megírni a commodore plus négyes gépeken. :D :D Na nem sírom vissza.. én most tök örülök neki, hogy megtehetem ezt az ölemből blogolást, mert így több legyet üthetek egy csapásra, és erre mostanában majd különösen nagy szükségem lesz. Mármint a több légy csapására.
Jelen pillanatban egyébként tök jól állok (ülök itt az emeletes ágy tetején... már mondtam), mert már csak fürödnöm kell, meg kikészíteni a ruhákat reggelre, és mehetek aludni. Ja, nem, még majd a szendvicseket is meg kell csinálnom. De ezt fél óra alatt tudom abszolválni, ha muszáj.
És épp most kezdődik az én egyik abszolút kedvencem.... a Kedvesem. Egyszerűen imádom. :) És annyit hallgattam már, hogy simán elmehetnék neki vokálozni. :)
A jövő héttel kapcsolatban vannak ilyen mindenfélék bennem, de jelen pillanatban sokkal több a kíváncsi várakozás, mint az ellenérzés, és úgy döntöttem, hogy ez így most pont jó nekem. Mármint hogy ennek a kíváncsi várakozásnak fogom átadni magam. Persze hogy vannak félelmeim, mint ahogy mindig is voltak, és mivel egy önmarcangoló és örökösen aggódó fajta vagyok, így mindig is lesznek. Azt nem hiszem, hogy valaha is lesz olyan, hogy Dius ne gondoljon valamit, vagy épp ne gondolkodjon valamin. Így aztán jobban teszem, ha arra fekszem rá,, ami energiát ad a gondolkodáshoz, meg a mindenféléhez. És épp ez most a kíváncsi várakozás. Várom a pillanatot, amikor először fogom azt érezni, hogy már magamtól is tudom, hogy mit kell csinálnom, de még jobban várom azt a pillanatot, amikor egészen magabiztosan azt fogom mondani, hogy "ezt is megcsináltam". Nem tudom mennyi idő fog eltelni addig, és nem tudom mennyi minden fog még addig fájni. De meg fogom csinálni, ez egészen biztos. Tart, ameddig tart. :D
És... a holnapi hétfőt nem utálom máris.. még akkor sem, ha olyan jó lenne, ha nem az eső esne, hanem végre a nap sütne, és minden zöld lenne, és nyílnának végre a tulipánok.
Egyébként, csak hogy essen szó a Dalról is, azt kell mondanom, hogy tudom, hogy nagyon szomorú leszek, mert csak ma este négy kedvencem is énekel. És nagyon úgy néz ki, hogy nem sikerül mind a négynek bejutnia a jövő heti döntőbe.  

2013. febr. 23.

Ma (nincs) Dal

Előre szólok, hogy ma nagyot fogtok csalódni. :D Mert ma NEM írok a középdöntőről, talán majd holnap, amikor meg lesz a nyolc döntős. Tudom ám, hogy most megkönnyebbülten felsóhajtottatok, hogy végre, leszállt egy napra a témáról. :P
De helyette elmesélem, hogy én ma úgy ébredtem, mint akit tegnap kétszer agyonvertek, háromszor megkergettek, és négyszer ledaráltak. A mosott kaka hozzám képest üde volt, és friss. Az izmaim pedig... hú, hát ha azt mondom, hogy a csomózott karkötőben kevesebb csomó van, mint az én izmaimban, akkor enyhén fogalmaztam. Pedig irdatlan mennyiségű magnézium van ám bennem, mert készültem. Nem eléggé ezek szerint.. vagy csak nem voltam épp teljesen tudatában a saját punnyadtságomnak. Szóval, nagyon nehezemre esett ma a lét. Fájt a járás is, meg úgy egyáltalán bármi. Idegesített minden és mindenki.
Balázs akart segíteni, és masszírozni, de nem bírtam elviselni azt sem, hogy hozzáérjen, még amikor saját magamnak csináltam, akkor is harapdáltam a számat, hogy legalább valami emberi láb féle legyen már végre ott, ahol lennie kell.
Abba bele sem merek gondolni, mi lesz velem a jövő héten, ha így, egyetlen nap után ennyire kikészültem. Egészen biztosan csak az a baj, hogy nem szokta a ló a szántást (meg a lábam az acélbetétes cipőben való egész napos mászkálást), de az a helyzet, hogy az a ló nem további egy-két nap alatt fogja megszokni. Van rá sansz, hogy jövő pénteken már majd talicskában fognak hazatolni.
Na nem ám... napról napra biztos javul majd ez, a magnéziummal még szorosabb barátságot fogok kötni (bár a maximum adagot azért mégsem léphetem túl), meg közben gondolkodom, mi az, amivel ilyen egycsapásra megnövelhetem az állóképességemet. Ha van valami tuti módszeretek, akkor mindenképp mondjátok el (csak ne fájjon).
Mindegy, ma pihentem, és még holnap is fogok. Aztán majd csak elmúlik ez az izomizé is.

2013. febr. 22.

Első nap

Két dolog miatt már nem húzom tovább az időt. Egyrészt, mert olyan vagyok, mint egy hulla, másrészt meg mert tudom, hogy sokan várjátok a híreket.
Szóval, reggel.... a vártnál kisebb gyomorgörccsel ébredtem, mondjuk lehet, hogy ez azért volt, mert hajnalban kétszer is arra ébredtem, hogy a nyakam teljesen merev, úgyhogy kénytelen voltam masszírozós segítséget kérni úgy hajnalok hajnalán. Szóval lehet hogy csak simán feljebb kúszott egy kicsit az a görcs.
Nagyjából normálisnak mondható állapotban indultam el. Csak akkor fogtam fel igazán, hogy hova is jöttem, amikor már arra vártam, hogy megérkezzen az is, aki majd elintézi velem az összes ilyenkor szükséges papírmunkát, mert anélkül semmit sem lehet.
Ezeket elintéztük, megkaptam a munkavédelmi cipőmet (történelmi pillanat ez.. mert pontosan ugyanolyan cipőm van, mint Balázsé.. csak négy számmal kisebb), és aztán vártam, hogy majd akkor mindjárt odavisznek arra a helyre, ahol a munkámat fogom végezni.
Az első nagyon-nagyon jóleső érzés akkor ért, amikor egy olyan valaki, akit én a mindennapjaimból ismerek, ott viszont meglehetősen fontos pozíciót tölt be, szembejőve velem megállt, rám mosolygott, és azt mondta: "Örülök, hogy itt vagy, jó munkát kívánok!" Annyira jólesett, hogy majdnem könny szökött a szemembe örömömben. Azért, mert egy kedves gesztus volt tőle, és olyan emberi, amire akkor, abban a pillanatban nem is kicsit volt szükségem.
A munkakörömről és úgy egyébként az ezt érintő dolgokról nemigen írhatok egy nyilvános blogban, de azért azt elmesélhetem, hogy a kolléganőim is minden várakozásomat felülmúlóan voltak kedvesek és rendesek. Mindenki. Pedig elhihetitek, hogy amikor azt megtudtam, hogy csupa nő között kell lenni, akkor Para hatványozottan lépett fel, és minden porcikám azt harsogta, hogy "Menekülj, nincs rosszabb annál, mint mikor csak nők vannak együtt.." De az első benyomásaim jók. Egyetlen ember van, aki nem annyira, de ez még változhat. A többiek nagyon segítőkészek, és igen, ki is mondták, amit itt valaki emlegetett a múltkor (talán Móni?), hogy "mi is jöttünk ide először". Szóval, ez a rész pipálva.
Tök jó volt továbbá találkozni Balázzsal is egy pár pillanatra, még ha tényleg nagyon rövid kis pillanatok voltak is. Igen, érzékeltem a megbámulást, meg a lopott pillantásokat, de végül is azt hiszem, ezt is mindenki így kezdi egy ilyen helyen. :)
Aztán még... ha úgy magam miatt nem nyugodtam volna meg eléggé, akkor bearanyozták a napomat azok, akik (jó páran) ódákat zengtek a férjemről. Hogy ő mennyire kedves mindig, és mennyire emberi, és minden beosztottja mindig csak jókat mond róla, meg egyáltalán.. ő az, aki mindig segítőkész. A közvetlen kollégáim közül ketten is úgy gondolták, amikor még nem tudták, hogy én vagyok én, hanem Balázs felesége néven "futottam", hogy az tök jó lesz nekik, mert biztosan én is olyan vagyok, mint ő. Amúgy vannak dolgok, amikben valóban hasonlítunk, már csak azért is, mert az elmúlt majdnem húsz évben sokat csiszolódtunk összefelé, de azt hiszem, ezen a téren Ő tényleg jobb, mint én. Én is segítőkész vagyok és kedves, meg emberi, de benne van egy plusz, amit nehezen tudnék megfogalmazni, csak tudom, és érzem, és látom (meg hallom másoktól). Ez a plusz belőlem hiányzik, illetve másmilyen formában jelentkezik. Na de ebbe ne menjünk bele....
Négy órakor úgy jöttem el, hogy a fejem zsongott a sok információtól, és a folyamatos hangzavartól, meg a megszámlálhatatlanul sok "hello"-tól. Kellett itthon egy fél óra, amíg befogadóképes lettem valamennyire, de tény, hogy rettenetesen elfáradtam. De ezen majd minden bizonnyal az idő és a megszokás fog segíteni.
Igazából nagyon nem bánom, hogy ma péntek van, és most lesz két napom kiheverni ezt az elsőt. Majd hétfő hajnaltól meg indul a kiképzés... :) De jó lesz ez.

Roli jól van, háromszor fájt a hasa, meg kettőször a feje. Még nyilván bármi lehet ebből, ha vírus, de lehet, hogy ennyivel el is intézte. Legyen így.

2013. febr. 21.

Para(m)Para(m)

Te atyaég, hogy én milyen beszari vagyok, el sem hiszitek. :D A gyomrom egy csomóban, és mindenféle mókás és kevésbé mókás gondolataim vannak a holnapi nappal kapcsolatban. Elképzeltem, ahogy majd azt sem tudom hirtelen, hol is jöttem be, és hol is megyek ki majd...Legjobb lenne, ha reggel dehoppanálhatnék itthonról, mint Harry Potter (a monogramom stimmelni fog egészen biztos holnap vele... csak rám majd azt mondjuk, hogy Hisztis P..a), és pont oda pottyannék le, ahova kell. Semmi folyosón mászkálás, meg itt ajtó, ott ajtó, lépcső, mittudoménmicsoda. Simán kiállnék az ajtónk elé, és a következő pillanatban már ott is teremnék, ahol lennem kell. Na de ilyen nincs, úgyhogy majd szépen végigcsinálom a kötelező mindenféléket,és egy hét múlva jókat fogok röhögni magamon, hogy ettől féltem így? Na de ahhoz majd egy héttel öregebbnek kell lenni, én meg sosem szerettem az időt siettetni, öregedni meg még annyira sem.
Nem könnyít a helyzeten egy kicsit sem, hogy Roland nevű szuperszenzitív gyermekem ma már nem volt a legjobban. Igazából tegnap sem volt már csúcsformában, de ma úgy jött haza a suliból, hogy ő 13-szor volt wc-n, és még a buszt is majdnem lekésték, mert vissza kellett mennie még. Nem mondhatnám, hogy megy a hasa, mert ez nem igaz, de tény, hogy itthon is még ment egy párszor, és fájlalja a hasát. (mondjuk épp tegnap hallottam, hogy ez most egy ilyen vírus, hogy nincs hányás, és hasmenés, cserében őrületes görcsök napokig) Így aztán nincs mit tenni, ő holnap itthon marad, mi meg rögtön "szervezésből jelessel" kezdjük az én munkás létemet, mert délelőtt az apja lesz itthon vele, aztán a nevelőapám átveszi majd melegváltásban, és végül majd négy után jövök én. Patrik is, Erik is aranyos volt, mert mindketten megígérték, hogy majd nagyon sietnek haza a suliból, hogy Rolival tudjanak lenni. Ez azért is aranyos tőlük, mert Patrik holnap magyarversenyre megy, Eriknek meg fix a busz érkezése, úgyhogy maximum egy fél órával fog előttem hazaérni.
Azért minden beszariságom és aggodalmaskodó lényem ellenére ezt, hogy Roli nincs jól (amúgy naná,hogy az idei tanévben most először.. és pont most), és itthon kell maradnia, én meg nem tudok vele itthon lenni tök jól kezelem. Nem mondom, hogy nem fogok rá gondolni ezerszer, de tudom, hogy meg fogják oldani nélkülem is. Erre azért jó volt az elmúlt időszak, hogy leckét kaptunk abból, hogy mindent meg tudunk oldani, ha kell. És én is tudom, hogy nem dől össze nélkülem a világ. (pedig mennyire azt hittem annak idején)
És ma tényleg lógtam itthon, pedig elgondolkodtam reggel, hogy mégis takarítsam ki inkább a konyhát? De nem, nem álltam neki. A gyerekszobában a szekrény készen van, egy egész polc lett üres az iskolatáskáknak (ilyen sem volt már ezer éve), kétszer raktam tele a kukát papírfecnikkel, és ceruzadarabokkal, meg ezerféle felesleges/törött/tönkrement izével.
És még azt így most, az első munkanapom előtt elmesélem, hogy mióta munkát kerestem ezerféle hullámvasúton ültem. Reménykedtem, csalódtam, örültem, drukkoltam, sírtam, és dühöngtem. Most is valami ilyesmi van bennem. Reménykedem benne, hogy tényleg kitartó leszek, és nem lesz igazuk azoknak, akik azzal szívják a vérem, hogy nem fogom bírni, és sok lesz. Örülök, mert nemsokára öt éve lesz már, hogy vissza akarok oda kerülni. Bármi áron. Drukkolok, hogy minden úgy alakuljon, ahogy én azt magamban elterveztem mindenféle tekintetben. Sírok, mert egy kicsit meg vagyok ijedve, és kétségbe vagyok esve, hogy vajon hogy fogom bírni, és vajon mennyire lesz nehéz. És dühöngök, amiért vagyok annyira gyenge, hogy hagyom, hogy sírjak, amikor inkább örülnöm kéne.
Nehéz lesz a holnapi napom, de minden kezdet nehéz. Egy hét múlva meg majd együtt nevetünk ezen a ma esti bejegyzésen, jó?
"Holnaptól más lesz már... sorsom most változásra vár.."

2013. febr. 20.

Eszembe jutott,

hogy vajon feltűnt e valakinek, hogy mindjárt itt a tavasz, és én alig morogtam az idén a tél miatt? Ugye milyen kis rendes vagyok, szépen hagytam mindenkit örülni a hónak, meg a hidegnek, meg egyáltalán annak, hogy tél is van a világon. Pedig azért fáztam ám eleget. :) Úgyhogy én gondolatban vállon veregetem magam, amiért így álltam hozzá... mert nem csak azért nem morogtam, hogy ne szóljanak meg érte, hanem mert tényleg eszembe sem jutott.

A mai napon túlestem, és a zabszem is eltűnt egy kis időre onnan, ahova bekerült, mert holnap mégsem kezdek még, nincs kész a szerződésem, anélkül meg nem lehet. Úgyhogy majd pénteken. És mekkora mázli, hogy akkor sem kell hajnalok hajnalán kelnem, mert fél nyolctól négyig megyek. Az meg egészen emberi idő. Mármint reggel kelni. A hosszúságát majd még szoknom kell. :)
De ennek az extra szabadnapnak örülök, mert a szekrény már rendben van, úgyhogy holnap egészen nyugodtan lógathatom is a lábam, ha úgy adódik. :)

2013. febr. 19.

Megint a keresőszavak

Tudom, egy undok béka leszek most, de aki ismer, az fogja hallani a hangsúlyaimat is, és annyira majd nem veszi a szívére. Aki meg nem, próbálja elképzelni. De ebben segítek. Alapjáraton- állítólag- elég kislányos hangom van. És mosolygósan beszélek. Tehát ez az alap. Nincs beszédhibám, nem hadarok, és nem mondom, hogy öööööö, meg hogy izé... Igyekszem szépen, választékosan beszélni, és jól kifejezni amit gondolok. Na persze azért nálam is vannak választékos káromkodások is, ha igazán haragszom, akkor a mosolygós beszédemmel és a kislányos hangommal úgy tudom mondani, mint a kocsis. Vagy még annál is jobban...
Nos, ezek tudatában már majd könnyebb lesz elképzelni, hogy hogy is mondanám.... Kedves valakik, akik nagyon kitartóan érkeztek hozzám azzal a keresőkifejezéssel, hogy dius gondol mit is... Felhívnám a figyelmeteket arra, hogy ha ezt legalább egyszer megtaláltátok, akkor utána már elég a böngészősorba is beírni, és pontosan ugyanide fogtok jutni, nem muszáj mindig a google-t használni hozzá. Én is lehetek a barátod, nemcsak ő. :) És nektek is szól ez, akik a dius gondol keresőszavakkal érkeztek. Most mondanám, még mindig mosolyogva, hogy tudom ám, hogy kik vagytok, de ezt nem mondhatom, mert nem tudom. És ha Ti nem akarjátok, hogy tudjam, hát nem is fogom megtudni. Nem haragszom ezért. Sőt, leginkább semmiért sem szoktam. Vannak dolgok, amik belemásznak a lelkembe, és jó sokáig rágják, de ezek nem keresőszavak.
Eddig az undok békaság... ezután pedig egy keresőkifejezés, ami viszont belemászott kicsit a lelkembe, és jó régóta rágja is, és nem megy ki a fejemből. "Van egy epilepsias és magatartászavaros fiam és mindig nyitva van a szája, miért?" Sajnálom, hogy nálam sem talált választ a kérdésére. Már jó régóta ott van a statisztikában a kérdés, és én ahányszor láttam, annyiszor megválaszoltam magamban, hogy "ne haragudj, nem tudom". Kedves valaki, aki erre kerested a választ, ugyan most sem tudok válaszolni erre, de szeretném, ha tudnád, hogy együtt érzek veled, és a fiaddal. Nem lehet könnyű nektek ebben a bolond világban, amelyik a legkevésbé sincs felkészülve azokra, akik nem átlagosak. Szívből kívánom, hogy mindhárom probléma csak rossz emlék legyen majd felnőttként neki, nem több.


És akkor most így a végén bevallom, hogy megpróbáltam elterelni a saját gondolataimat is egy ilyen "banális" témával, mint a blogomra érkező keresések, de nem nagyon megy. Para megérkezett hozzám, és konkrétan nem hagy élni az olyan gondolatokkal, hogy mekkora gáz lesz első nap bemenni egy tök új munkahelyre... és egészen biztosan mindenki engem fog nézni, és majd egészen biztosan oldalba böködik egymást, hogy ő ám a Balázs felesége, és egészen biztosan el fogok tévedni abban a bazinagy raktárban, és egyáltalán....Pedig holnap még csak az üzemorvoshoz megyek délután. :D Mi lesz itt holnap este... De már tudom... Parát rögtön a Sorssal együtt fogom páros lábbal hátsón rúgni, és kipenderíteni innen.
Csak vissza ne jöjjenek az ablakon, mert akkor kislányos hang ide, vagy oda, nagyon csúnyán fogok káromkodni... :)
Ja, és elárulhatnátok, ki az, aki a facebook-on csinál nekem reklámot? De tényleg.. erre nagyon kíváncsi vagyok. :P (Timi, Te fel vagy mentve)

2013. febr. 18.

Kedves, Sors!

Vagy bánom is én, hogy szereted hívni magad. Lehetsz tőlem életút, vagy karma, Ego,  vagy ami csak akarsz. Tudod mit? Menj Te a fészkes fenébe. (normális esetben azt mondanám, hogy a pi...ba, de ilyet ugye le nem írunk) Nagyon unom már, hogy mindig megpróbálsz nekem keresztbe tenni, és abban a pillanatban, ahogy úgy érzem, megvan a helyes út, máris el akarsz téríteni. Mint most is... heteken, hónapokon, sőt, éveken keresztül ültél a babérjaidon, és röhögtél a markodba, amikor egymás után küldözgettem a jelentkezéseimet mindenfelé. Néha elhúztad a mézesmadzagot, aztán élvezettel röhögtél a hátam mögött, amikor marha nagyot koppantam. Ó, persze, mondhatod, hogy nem Te voltál, hanem én. Mert fantasztikusan jól értesz hozzá, hogy elbizonytalaníts. Hol voltál az elmúlt hetekben, hm? Jól szórakoztál? De tudod mit? Mehetsz is vissza oda, ahol eddig voltál.. mert nem kérek a mellékutaidból. Nem érdekel, hogy abban a pillanatban, ahogy biztossá vált valami, azonnal az orrom elé toltál egy bizonytalan, ámde a hiúságomat legyezgető lehetőséget. De naná, hogy nem hagytad annyiban, mert nem Te lettél volna, ha elsőre feladod. Még ma is odadörgöltél az orrom alá... és ezúttal voltál olyan dörzsölt, hogy nagyon komolyan elbizonytalaníts. Hogy kételkedjek... hogy megint elkövessem azt a hibát, amit már olyan sokszor. De így jártál, kiskomám. Mert ugyan az Egom is veled játszik össze, és sugdosott a fülembe, én meg hallgattam is rá, de a mellékút nem igazi leágazás a főútról. Ilyet meg nem játszunk.
Tudod, kedves Sors, én már láttam ezt az utat, amire most rá fogok lépni. Tudod, látom most is, hogy tengersok könnyem lesz az út mellett, de legalább annyi örömet és büszkeséget is fogok szerezni útközben, amíg majd megyek, és csinálom. Nem érdekel, hányszor és hogyan próbálsz még keresztbe tenni, mert nem tudsz kifogni rajtam. Ó, igen, hallom, ahogy sustorogsz a fülembe, hogy majd meglátom, hogy megint Te leszel az erősebb, és fel fogom adni. De tudod mi a nagy hírem, kedves Sors? Nagyot fogsz nézni. Mert minden eddiginél elszántabb és erősebb vagyok, még akkor is, ha folyamatosan azt sulykolod, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Gördítheted az akadályokat mindenféle híresztelésekkel, mosolyogva fogok rajtuk átlépni. Tudom ám, hogy a mosolyomat nem bírod. Te azt szereted, ha szenvedni látsz, és mindent elkövetsz azért, hogy ezt látványosan tegyem.
Kedves Sors, add fel, és állj tovább. Hagyj engem a saját utamat járni, és mindketten jobban járunk. De Te mindenképp. Kár ennyi energiát fektetned belém, mert átlátok a szitán. Legjobb lenne, ha Te is magaddal törődnél, és a magad útját járnád. Ki tudja, lehet, hogy még egyszer valahol összefutunk, amikor már nem akarsz uralkodni fölöttem, és kijelölni nekem zsákutcákat? És majd ott és akkor beszélgethetünk is egy jót.
Ha benne vagy, úgyis tudatni fogod. Ha nem, azt is. :) Várom.... :)

2013. febr. 17.

Majdnem férfi

Azon gondolkodtam ma, miközben a három fiam haját vágtam, hogy tulajdonképpen már értem is, mire jó ez a kamaszkor nevű izé. :D Ha nem lenne, hogy is válnánk le egymásról szülő és gyerek? Na de hogy is jutottam idáig?
Rolival kezdtem, önként és dalolva bevállalta az elsőséget ezúttal. Ez ritka dolog, általában minimum fél óra azzal megy el, hogy kisorsoljuk, kiszámolják, hogy ki mikor fog következni. De most jött elsőnek a kicsi (aki már nem is olyan kicsi). Szépen végicsicseregte az egészet, százháromszor megkérdezte, mikor végzek már, mikor jön a "meleg" (amikor a végén csak a pengével még a nyakánál eligazítom). Emlékszem a legelső ilyen hajvágásunka, amikor még kellett az autósülés a szék tetejére, mert nagyon pici volt, és amúgy is jól jött az abban lévő biztonsági öv, hogy egyáltalán megüljön. De végigbőgte. Én meg majdnem félbehagytam inkább, csak már ne sírjon. Azóta azért belejöttünk, és lassacskán a széktámlán is túlnő ő is, úgyhogy már nem is nagyon kell lehajolnom. Miután végeztünk, segítettem neki lezuhanyozni, megmostam a haját.
Aztán Erik következett. Akinek a legtöbb haja van. Ha lány lenne, egészen biztosan hatalmas copfjai lennének, vagy épp dús fonatok. Rengeteg, gyönyörű sötét színű hajat vágtam le most is. Ő is végigszórakoztatott. "Miért is nem jön ki nekem a focista frizura?"- kérdezte "Mert pont ott van egy forgód"- válaszoltam. És akkor innen jött a téma, hogy hány forgója is van (kettő), meg hogy az sok, vagy kevés, mert mégis mennyi az átlagos forgó, ha van olyan ember, akinek négy is van? Igyekeztem értelmes társalgást folytatni erről, miközben előbukkant a rengeteg haja alól az a kis folt, ahol egyáltalán nem nő a haja (egyszer betört a feje ott, és azóta). Ő elkezdett egyedül zuhanyozni, hajat mosni, de mikor megkérdeztem, segítsek e, rögtön rávágta, hogy "Hát jól jönne". Így aztán neki is segítettem.
És a legvégén jött a legnagyobb. Aki egyetlen szót nem szólt hozzám az egész alatt. Kétszer húzta el a száját, mert kétszer is visszaigazítottam a fejét, hogy "kézre álljon". Szó nem volt semmiféle forgókról, vagy akármiről is, csak ült ott kukán, és némán tűrte. Tudtam, hogy utál, mert évek óta növesztené a haját, és sosem fogja megérteni, hogy nem lesz belőle más, csak egy borzas izé a fején, mert egy bizonyos hossz után elkezd hullámosodni. Még azért hagyja levágni, amiért hálás vagyok, de már látványosan kegyet gyakorol ezzel. Közben néztem, hogy atyaég, olyan széles háta van, mint Balázsnak. És ha már nem beszélt velem, hát beszéltem én neki. És nyolcvanötödszörre is elmondtam, hogy legyen szíves többször hajat mosni, mert az ugyan természetes, hogy zsírosodik a haja, de nem kell úgy kinéznie, mint egy csövesnek. Bólintott, és meregette a szemeit. Biztos gondolta magában, hogy végezzek már, mert marhára un.
Megvárta, amíg elpakoltam magam után a hajvágót, összesöpörtem a hajat, kihoztam a széket. Behúzta a fürdőajtót, és nekiállt zuhanyozni. Naná, hogy ő már semmiféle segítséget nem kér.
És ezzel kapcsolatban jutottam el oda, hogy erre szolgál ez az egész kamaszkor. Mert különben, ha nem lennének ezek a kamaszkori izék, amik előjönnek mindenkiből idővel.... életük végéig is képes lenne elbabusgatni őket az ember. Így meg aztán, mikor húzza a száját, vagy visszapofázik, esetleg flegmán ránt egyet a vállán, akkor elkezdődik szülőként is az a leválós folyamat, amitől úgy tud az ember haragudni, vagy megsértődni, ahogy egy kicsire nem. Na persze ettől még megtesz az ember érte bármit, meg azt még majd nyilván negyven éves korában is, de mégis más lesz valahogy... Vagy nem?

2013. febr. 16.

Ma is Dal

Most, hogy már az utolsó elődöntő volt ma, igazán nem akartam megszakítani a hagyományt, hiszen eddig írtam róla. Valljuk be, micsoda diszkriminálás lenne, ha most, erről az utolsó tizes mezőnyről meg egy szót sem ejtenék.
Mondjuk nem tudok túlságosan sok mindent ma írni. Azt ugyan nem tudtam eldönteni, hogy azért e, mert már megvannak a magam kedvencei, vagy azért, mert ma tényleg nem volt senki sem az az igazán nagy meglepetés, vagy fantasztikus, vagy akármi.
Na jó, meglepetés volt. Mert Cserpes Laura nekem mindenképpen az volt. Vele kapcsolatban megvannak a magam előítéletei, még a Megasztáros szereplése kapcsán. De azt hiszem, az azóta eltelt idő határozottan jót tett neki, mert ezt a dalt tényleg úgy adta elő, mint a "nagyok". Pedig magamban legyintettem, hogy na, ebből sem lesz semmi... De lett.
Radics Gigi nekem nem favoritom. Nem azért, mert nem gyönyörű a hangja, vagy mert nem gyönyörű éppenséggel ő maga. Nem nagyon tudom megfogalmazni mi bajom van vele, mert tulajdonképpen tényleg vitathatatlan, hogy mindene megvan ahhoz, hogy ha kijut, akár meg is nyerje nekünk. Mégsem.. ráadásul, ahogy Rúzsa Magdi is mondta, ennél a számnál, amit ma este énekelt, van neki jobb.
Puskás Peti hozta, amit megszoktunk tőle. Ő igazi előadóművész, és bármit csinál, abban jól érzi magát. Nem hiszem, hogy több van benne egy középdöntőnél, mert attól még, hogy ő egyéniség, elég elvont figura, ettől aztán megosztó is rendesen.
Pély Barnáék is jók voltak, pedig azt gondoltam, hogy a United már igazán lejárt lemez, és rég túl vannak mindenen, már nem lehetnek érdekesek. De lehetnek. Legalábbis zeneileg. Mert amúgy Barna fizimiskája a legkevésbé sem bejövős nekem, a bajuszát tévén keresztül is szívesen levágtam volna. :D
Volt, akitől a hideg rázott (nem a jó értelemben), és csak azért nem írom, hogy kitől, mert tisztelem annyira az alkotását, hogy nem "fikázom" itt nyilvánosan. Meg különben is az, hogy nekem nem tetszett, nem jelent sokat..
Ez a FlashTravel egy tök vidám dalt hozott, legalábbis szívmelengetőt, és azt vártam, hogy tetszett annyira a közönségnek, hogy továbbjuttatják. És igenis csalódtam, amikor nem jutottak tovább. De mindegy, majd meghallgatom még párszor azért a dalukat.
És még akiről akartam szót ejteni, az Brasch Bence. Mivel nekem fiaim vannak, így ez a fiú pont annyira tiltólistás itt nálunk, mint Justin Bieber. Gondolom a lányos házaknál ez nem így van. Na de azért én titokban szoktam hallgatni őt, és nagyon szeretem azt a kisfiús bájt az arcán. Meg persze a hangja is tetszik. Ez most sem volt kérdés, jól énekelt, szépen énekelt, érzelmekkel, bájjal, mindenhogy. Én tudtam, hogy a harmadik tiltólistás fickó itthon (SP) már nem az első számot írja neki. Eddig mindet eltalálták. És ezt is. Na persze ő sem jutott tovább, szerintem túl nyálasnak gondolta a zsűri, vagy nem tudom, mindenesetre igen jól példázza nekem az ő zenéjük a "ne ítélj elsőre" szlogent.
Hát.. kíváncsian várom, hogy alakul majd a két középdöntő, és a végén a döntő. De azt mondom, menjen ByeAlex Malmőbe. :)

2013. febr. 15.

Lesz munkám

Nehezen álltam meg, hogy ne írjak az álláskeresési kálváriámról, és nem is mindig sikerült, de azért a nagy részét magamban tartottam. Elküldtem 100 önéletrajzot és motivációs levelet másfél hónap alatt. Egy helyre hívtak interjúra, de aztán végül nem engem választottak. Ezen kívül még egy helyről vették a fáradtságot, hogy visszajelezzenek, nem engem választottak.
De! Miközben néha már nagyon is megtörve, de mégis töretlen lelkesedéssel bújtam naponta órák hosszat az  álláshirdetéseket, és írtam át újra és újra a motivációs levelet is, azért voltak, akik segítségemre voltak. Sok kedves ember próbált nekem helyet szerezni a saját munkahelyén, sokan szóltak az érdekemben ahol tudtak. Balázs is megtett mindent, meg még azon is túl, mert Ő is a második olyan után is, hogy "sajnálom, de nem vehetem fel" még egy harmadik kört is megtett. Mivel három a magyar igazság, hát ez bejött. :)
Múlt hét pénteken voltam állásinterjún, és megmutatták, mit is kéne csinálnom. Mert nem voltak benne biztosak, hogy én ezt elvállalom, mondván, nagyon nem az én képzettségemnek megfelelő. Ami tény. De amikor az első két hét intenzív álláskeresése után számot vetettem sok mindennel, akkor azzal is elszámoltam magamban, hogy jelen helyzetben nem kergethetek álmokat, ha olyan munkát szeretnék, amiért fizetnek, ahova bejelentenek, és ahol nem zavarja őket hogy a három gyerekem után hány nap szabadság jár nekem. Tehát innentől kezdve nem álmaim állását kerestem, hanem egy lehetőség szerint biztos munkahelyet. Így aztán ez esetben sem volt kérdés, hogy nem mondok nemet a lehetőségre.
Szóval, meghallgattak, megmutatták, aztán kérték a választ, hogy hajlandó vagyok e. Mondtam, hogy természetesen. Azt ígérték, hogy a következő hét közepéig ők is eldöntik, hogy akkor jó leszek e én nekik, vagy nem. A hét majdnem tökéletes mértani közepén, szerda délelőtt tizenegykor értesültem arról, hogy igen, ők is szeretnének velem dolgozni. Annyi még az "aggódnivaló", hogy akinek a helyére kerülök friss kismama, és azt mindenképp tisztázni szeretnék így, még az eleje előtt, hogy ha vele bármi történik, és vissza kell jönnie, akkor visszaveszik. Így is benne vagyok? Így is. (Mindkettőnk érdekében azt remélem, hogy minden rendben lesz vele)
Ma kaptam én a hivatalos értesítést telefonon, hogy felvételt nyertem. :) Szerda délután kettőkor kell üzemorvoshoz mennem, és legjobb tudásom szerint jövő hét csütörtöktől a férjem és én kollégák leszünk. (najó, hát egy munkahelyünk lesz... mert ő azért a képzeletbeli ranglétrán sokkal feljebb lesz nálam, de ez így pont jó) Megint. :) Közel öt éve szeretnék visszakerülni oda, és most sikerült. Ez az öröm elhomályosítja az aggodalmat is, amit az hoz magával, hogy most a raktárba megyek, könnyű fizikai munkát fogok végezni két műszakban. Egyik héten hattól fél háromig, másik héten egytől fél tízig. Igen, így leírva én is felszisszentem kicsit, hogy hogy fogok én felkelni? :) És igen, azon is aggódom kicsit, hogy fogom bírni. Meg azon is, hogy a gyerekek hogy fogják bírni?
De optimista vagyok, és azt gondolom, sok mindent megtanultunk az elmúlt években. Tudok már lazább lenni, és tudok önző lenni, ha úgy érzem, pihennem kell, megteszem. A gyerekek rengeteget nőttek, okosodtak és önállósodtak, nem utolsósorban tudják és értik, hogy miért kell ez az állás. Bízom magunkban, és magamban, hogy kitartóak leszünk, és erősek, és meg tudjuk csinálni. Én értük, ők értem, így együtt. :)
Azokért a célokért, amikről nem is olyan régen írtam.
És abban is bízom, hogy mindenki, aki erre jár rendszeresen, vagy néha, zugból olvasva, vagy névvel vállalva, a segítségemre lesz azzal, hogy gondol rám, és drukkol nekem, hogy ezúttal sikerüljön.

2013. febr. 13.

Ami még nem volt

Egészen biztos vagyok benne, hogy erre aztán senki nem gondolt, hogy ennyire banális és egyszerű dolog lesz ez, amit már a múlt héten emlegettem. Na mondjuk én nem célozgattam semmire, csak Ti gondoltatok rögtön valami nagy dologra. :P
De most, ahogy már észrevehettétek is, valóban olyan történt itt, ami még nem... mert itt még sosem volt rózsaszín szívecskés akármi, főleg nem Valentin-nap környékén, de ez a macis sablon már január óta várja a sorát és a sorsát, mert első látásra beleszerettem, annyira, hogy még a három hasábról is lemondtam a kedvéért. :) Tudom, tudom... kéritek vissza az előzőt máris, mert az szép volt, meg minden.. és lehet, hogy vissza is fogjátok kapni, de az is lehet, hogy márciusra már majd virágos jókedvem lesz, és másmilyen sablon lesz. :P
Ma olvastam valamit, amit úgy döntöttem, meg is osztok veletek, amolyan Valentin-napi előzetesként... Amúgy tudtátok, hogy a Valentin-nap a legmegosztóbb "ünnep" mind közül? Mert vettünk át mindenfélét innen-onnan, de ez az, ami olyan, hogy vagy nagyon, vagy sehogy... És rendre jól meg is sérti egymást a két tábor. Én azt az álláspontot képviselem, miszerint minden nap Valentin-nap, mert minden nap szeretem a férjemet, de nincs ellene kifogásom, ha valakik szeretik ezt a minden napos szeretetet, szerelmet az év egy napján (és miért ne épp ezen a napon?) még valamivel megspékelni. Rossz dolog semmiképp nem sülhet ki belőle, hát akkor meg hadd legyen. :)
Na de akkor, amit olvastam:


Megható történet zajlott az elmúlt napokban a Facebookon a szemünk előtt: egy utazási irodai kolléga gyűjtést szervezett, hogy az idős házaspár közösen utazhasson a tengerhez. A férj eredetileg csak feleségét tudta befizetni az útra születésnapi meglepetésként, akinek minden vágya az volt, hogy még egyszer láthassa a tengert. A pénz összegyűlt, a pár közösen utazhat, a szakmának emberségből ötös!


Az utazási irodában dolgozó hölgy nevét, aki megmozgatta a közösséget, ismerősöket, ismeretleneket egyaránt, kérésére nem áruljuk el. A megindító történet múlt csütörtökön ezzel a bejegyzéssel indult:

"Tudjátok, nem szoktam ilyeneket, de ezt most muszáj... Ma egy nagyon megható dolog történt velem az irodában. Bejött egy rendkívül udvarias, idős úr, és befizette a feleségét egy tengerparti utazásra. Csak a feleségét, mert - bár ő is szeretne menni - sajnos annyi pénzük nincs, hogy mindketten elmenjenek. Az egész életüket együtt élték le, és régebben közösen utazgattak, és a feleségnek közeleg a szülinapja, és nagyon vágyik még egyszer a tengerpartra... A feleség nem sejt semmit, az úr március 1-jén adja majd át az utat egy csokor virág kíséretében... Én meg csak ültem itt, hallgattam és két dologra koncentráltam:
1. ne bőgjem el magam, míg itt van (sikerült, de mióta elment sírok, annyira meghatódtam, hogy ez mennyire szép)
2. hogyan is élünk a mai világban, hajtunk, állandóan rohanunk, harácsoljuk a pénzt, veszünk egy csomó felesleges dolgot, az igazán szép és értékes apróságok, dolgok és érzések mellett pedig elrohanunk. Ha lenne fölös 150 ezrem, most azonnal befizetném a bácsit erre az útra. Ilyenkor végigfut az agyamon, hogy van 1296 ismerősöm, ha mindenki adna 115 (!) forintot, meg is lenne az út ára."

Az állapotfrissítés futótűzként terjedt a közösségi oldalon. Közel 250 megosztást, majd' 150 lájkot és 107 kommentárt kapott, apránként elkezdetek érkezni a felajánlások is. Az utazáshoz szerkesztőségünk is igyekezett mind anyagilag hozzájárulni, mind pedig azzal, hogy mi is megosztottuk közel 14 000 lájkolónkkal a kezdeményezést, hogy további felajánlókat találjunk a cél érdekében. Nagyon drukkoltunk, de már hétfőn sejteni lehetett, hogy meglesz az összeg. Végül 230 000 forint gyűlt össze, így a házaspár nem csak közösen utazhat, de egy jobb, közvetlenül tengerparti szállodában lakhat majd és még egy kis költőpénzük is lesz.

A kollegina természetes a továbbiakról is beszámolt, hiszen sokan feszülten várták a történet folytatását: "200 000 Ft! El sem hiszem! Köszönet és nagy-nagy ölelés mindenkinek! Ez már bőven több, mint elég... a költőpénzre is... :) Az imént beszéltem az úrral, hogy elfelejtettünk egy papírt aláírni, és be tud-e ugrani hozzám valamikor. A következő lépést még nem találtam ki, de nagyon izgulok és kicsit remegek is....Lécci szurkoljatok a reakciójához!"



Az utolsó bejegyzésből kiderült, a megajándékozottat legalább annyira meghatották a történtek, mint bennünket: "ITT JÁRT AZ ELŐBB A BÁCSI! Remegve bevallottam neki, hogy nincs semmi elfelejtett papír... és mi lenne ha azt mondanám, hogy ő is elutazhat a feleségével Egyiptomba. A válasz szerényen, de mosolyogva, ahogy korábban is: "de nem tudok menni, értse meg, nincs rá pénzünk...." Erre mondtam neki, hogy engem meghatott amikor itt volt, és elmeséltem sok-sok kedves embernek az interneten, és mindenki felkapta a fejét, és mindenki egy kicsivel hozzájárult, hogy ők együtt utazhassanak el. Odaadtam a hotel képeit kinyomtatva, ekkor már ő is meghatódott, de szerintem nem is fogta fel... Kis aranyosan nézett körbe, nézegette a képeket, gyűrögette a zsepijét, és mondta, hogy "de ezt hogy, és ez komoly?!" Mondtam igen, mert ennyi ember összefogott, és sok kicsi sokra megy, így komoly, és tényleg utazhatnak, és ráadásul egy jobb hotelbe, ami a parton van közvetlenül... Látszott, hogy nem is fogja fel, de tényleg... Azt mondta, ez hihetetlen, és hogy ő ilyet még soha, és sehol... Mondtam - már én is könnyes szemmel - hogy én sem, de muszáj elfogadnia, mert annyi sok jó ember annyira jó szívvel adta! Cserébe képet kérünk, ezt meg is ígérte. Majd elment, de visszajött pár perc múlva, irtó zavarban, és azt kérdezte, hogy tudja ő megköszönni ezt ennek a sok embernek, illetve ha ír egy köszönőlevelet, akkor azt eljuttatom-e a segítőkhöz. Megígértem, hogy eljuttatom Nektek!!! Az Isten áldjon meg mindnyájatokat! KÖSZÖNÖM!"

Mi is köszönjük, hogy segíthettünk!

Az eredeti cikk itt olvasható. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én bizony elsírtam magam miközben olvastam, és sajnáltam, hogy nem vagyok a hölgy ismerőse, és nem voltam részese a segítségnyújtásnak, mert biztos, hogy nagyon jó érzés volt segíteni.
Az pedig, amilyen szeretet lehet ebben a házaspárban egymás iránt hát leírhatatlan. Ilyet kívánok mindenkinek, mert akkor mindegy, ki hogyan ünnepli, vagy nem ünnepli a Valentin napot. Az a lényeg, hogy van kit szeretni. )

2013. febr. 11.

Ötéves

Ma bulldog szülinap volt nálunk. Arthur öt éves lett. Őt ez a tény a legkevésbé sem izgatta, semmi különbséget nem vett észre, kivéve, hogy az ötödik szülinapján kapott egy francia krémest öt gyertyával. A gyertyáktól persze félt, úgyhogy Roli elfújta helyette, és gyorsan el is tüntettük. Ugye francia bulldogként elég stílszerű volt a választás (és milyen hülyén nézett volna az eladó, ha elárulom, hogy a kutyának lesz) a francia krémessel. Az első pár másodperc azzal telt, hogy igen bizonytalanul nézte a sütit, meg minket, hogy tényleg szabad e neki. Aztán megértette, hogy tényleg az övé....  és akkor nekilátott. Körülbelül kettő falatra eltüntette, és utána még egy fél órácskát nyalogatta a száját. :) 
A tavalyi szülinapja óta nagyon sokat változott. Nagyon okos és szeretetreméltó kutya volt mindig, de ha ezt még lehet fokozni, hát akkor ő gond nélkül megtette. Azt hiszem, a legjobbat tettük neki azzal, hogy kapott egy "kisöcsit" Freddy személyében, még akkor is, ha Freddy mostanság már inkább nagytesó akar lenni, és rendszeresen ellátja Arti baját. Aki egyébként hagyja magát egy darabig. De ezek olyan harcok, amik bőven beleférnek a normálisba. Viszont.. mióta Freddy van, azóta Arthur is sokkal élénkebb, mint addig. Én azt gondolom, hogy Freddy akaratán kívül nagyon sokat segít neki eligazodni a világban, mert ugye ő nem hall. Freddy meg igen. És ha fütyülünk, akkor Freddy jön, Arti meg utána. :) De még ezt is lehet fokozni, mert ez a magányos harcos, aki akkor volt, amikor hozzánk érkezett, mostanra nem csak az én legjobb barátom lett, hanem Freddy-é is. Egy élmény látni, ahogy ezek minden lehetséges alkalommal összebújva alszanak. De úgy istenigazából összebújva. Freddy párnának, vagy lábtartónak használja Arthurt sokszor, akit ez a legkevésbé sem zavar. 
A másik "jótettünk" vele az ivartalanítási műtét volt. Száznyolcvan fokot fordult azután, lenyugodott, lehiggadt, olyan kis "nyugdíjas" lett belőle. Azt pedig még a mai napig is bámulom, hogy a műtét után egyetlen percre sem kellett neki a gallér, mert esze ágában sem volt nyalogatni a varratait, vagy piszkálni. 
Azért szeretem azt hinni, hogy jobban szeret már minket, mint az előző gazdáját szerette. Az biztos, hogy nagyon ragaszkodik hozzánk, és abban is elég magabiztos vagyok, hogy hozzám még egy kis plusz kötődése is van. 
Imádom, ahogy azokkal a nagyon kifejező szemeivel a szemembe néz rezzenéstelen arccal. Vállalva akár a rosszat is, bár olyankor hatalmasakat nyel. De ott ül, meg sem rezzen, meg sem moccan, és csak vár. Süketsége ellenére hihetetlenül kommunikatív, a mimikánkból olvas, és szerintem a rezgéseinket is érzi, mert megmorogja és megugatja a váratlanul betoppanót. Szeret tévét nézni, a focimeccs különösen lenyűgözi, de ma természetfilmet is nézett. És mondhat bárki bármit, igenis látnia kell... mert megugatta a borzot is, meg a csimpánzokat is. :)
Azt gondolom minden nap, amit már itt töltött, életünk legszebb ajándékai közé tartozik. Sokat tanultunk tőle, és dacára az első két nap ambivalens érzéseinek mára már senkinek semmiért nem adnám (még a sógoromnak sem, akármennyire is ő a kedvesebbik a sógorok közül). Szeretnék még a tizenötödik szülinapjára is francia krémest venni neki, hallgatnám a horkolását, és várnám türelmesen, míg végre rám néz, hogy meg is értse, épp azt szeretném, hogy jöjjön utánam. 
És bizonyítandó, mennyire a mi kutyánk... megmutatom, hogy bizony Ő is indulhat a családi "ki tud lehetetlenebb pózban aludni" versenyen. 

2013. febr. 10.

Ha lenne

még vasárnap este háromnegyed tizenegykor kedvem egy egész napos konyhaszolgálat után magasröptű értekezést írni mindenféléről, akkor ez egy jó hosszú bejegyzés lenne. És lenne szó benne arról, hogy mostanában, miközben felébredek a magamra szuszakolt jó hosszú sötét korszakomból már megint egyre inkább úgy látom, hogy az ennek a világnak a legeslegnagyobb baja, hogy emberek élnek benne.
Meg elmesélném azt is, hogy a kutyák mennyivel különbek tudnak lenni sok-sok embernél. (és ez csak általánosítás lenne, mert nincs bajom senkivel)
De miután vasárnap este háromnegyed tizenegy van, és én ma reggel kilenctől este hatig kőkemény robotot folytattam a konyhában, így csak elmesélem, hogy nagyon finom kókuszos és kakaós csigát sütöttem, meg almás pitét, meg az ebéd is nagyon finom volt.
És ugyan esett a hó itt is, és megállapítottam, hogy az a fránya medve jól átvert bennünket, de annyira most nem dőltem a kardomba, mert tegnap kaptam egy nagyon jó meleg zoknit (Valentin napra, így, előre...), és az idén télen először fordult az elő, hogy csak egy zokni volt rajtam, és egyszer sem fázott a lábam.
Ennyi mesélni valóm akadt ilyen késő este, mert miközben ezt leírtam, körülbelül harmincötöt ásítottam, úgyhogy ideje megkezdenem az esti rituáléimat.

2013. febr. 9.

A mai Dal

Természetesen ma is néztem. Szerintem el is maradt volna, ha én épp nem ülök a tévé előtt. :P De ott ültem, úgyhogy ma sem maradtunk dalok nélkül. Kisebb várakozással tekintettem a mai előadás elé, mert az indulók között csak kettő olyan volt, akit valamiért már régebb óta kedveltem. Ó, igen, mindketten egy-egy tehetségkutatóból ismertek.
Aztán végül kellemesen meglepődtem, mert pl. Odett mai szerepléséről elfeledkeztem. Amikor kiderült, hogy ő is ma indult, akkor éppen kellemesen hátradőltem, hogy oké, hát akkor ez ma este is sima ügy lesz, mert majd megint az én három kedvencem jut tovább.
De még jobban meg kellett lepődnöm, mert az általam annyira nem favorizált Gáspár Laci ma este nagyon jó volt. Szerintem sokkal jobban áll neki, ahogy ma este énekelt, mint az, amiben megszoktuk. Az mondjuk mindig szimpatikus volt benne, hogy akárcsak Caramel, úgy ő is úgy tűnik nekem, mintha az énekléshez és a zenéhez való viszonya pont ugyanolyan alázatos, mint amikor még a Megasztár válogatásán feltűntek annak idején.
Csupa-csupa jó dalt hallottam, ma este is jó sok pozitív gondolatot hoztak magukkal. Nekem Rami száma is tetszett, legalábbis a zene és a szöveg. El tudnám képzelni Tóth Gabi előadásában, úgy aztán biztos, hogy ütős lenne. :) Kellene hozzá Gabi személyisége, ami ebből az egyébként Barbie-szépségű lányzóból hiányzott.
Veca nem igazán tetszett. Nekem tényleg olyan érzésem volt a dal alatt, amit aztán valamilyen formában meg is fogalmazott a zsűri, hogy ez egy kicsit sok. Nem nagyon éreztem át, mit is akar mondani (még jó, hogy az elején elmondta), így aztán az sem volt vigasz, hogy amúgy még mindig ugyanolyan szép hangja van, mint eddig, és mozogni is jól tud.
Ez a ByeAlex is kellemesen meglepett. Mert ugyan nem ítélj elsőre, ezt igazán tudhatná az ember Susan Boyle óta igazán, de amikor megláttam abban a szemüvegben, sapkában, szőrösen, gondoltam magamban, hogy Te jó ég.. közben inkább figyeltem, hogy az a Zoohacker, akinek komolyan benne van a keze az én egyik kedvenc számomban (Best Friends) milyen nagyon fiatal. Aztán elkezdődött a zene...(a zene szó alatt elbújik a link, hallgasd csak meg) és azon kaptam magam, hogy tetszik.
Akit viszont én magamban a mai nap vesztesének tekintek, az Éliás Gyula. Mert engem lenyűgözött az, ahogy énekelt, nekem úgy tűnt nagyon is profi a színpadon is, a száma is olyan kis fülbemászó. Őt én szívesen becseréltem volna Veca helyett. :)
Ja, és a múlt héten elfelejtettem említeni a zsűriben Rákai Philip-et. Szerintem tudom miért ül ott. Amellett, hogy egy ország nézett utána mi a jó ég lehet az az intendáns, ami az ő foglalkozása (vagy csak én nem tudtam?)... egész biztosan azt hivatott képviselni, hogy az én generációm, aki már kinőtt a Compact Disco-s fiúkból érezze már magát elbűvölve ennek a Philipnek a tekintetétől. Persze, viccelek, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy szakmai vonalon teljesen jó ember ő itt. Amúgy ez a Philip cseles ember... mert Kálmánként született, aztán mégis valahogy Philip lett belőle. És, ha már utánanéztem, akkor elmesélem, hogy az intendáns jelentése: felügyelő, sáfár, valamely közintézet, különösen a szinházak legfőbb hivatalnoka.(forrás: http://kislexikon.hu)
Összességében ez is egy jó kis szombat esti Dalolászás volt, és elégedett is vagyok a továbbjutókkal. De egyre kevésbé tudom, kinek kéne mennie Malmőbe. De majd megtudom időben ezt is.
Na és hadd halljam, ki nézte?

2013. febr. 8.

Bocsi..

Igazán sajnálom, hogy csalódást fogok okozni többeknek is, de be kell vallanom, hogy nem várok kisbabát. És az elkövetkező tíz évben egészen biztosan nem is fogok gólyahírről beszámolni. Tíz év múlva esetleg már nem fogok halálra sértődni, ha mondjuk az akkor huszonnégy éves fiam nagymamát csinál belőlem. Erre elég kicsi az esély, de éppenséggel előfordulhat. (és milyen jófej fiatal nagymama és anyós lennék :D)
Egyáltalán nem tervezem most már én sem, hogy még szülni fogok. Hangozzék bármilyen hülyén ez, de a két kutyánk pótolta azt az űrt, ami a kisbaba hiánya miatt leginkább hiányzott, a folyamatos gondoskodást most ők igénylik, és ez így pont jó. Még egy gyerek azt hiszem, meghaladná a képességeimet már. Mert addig, amíg pici baba meg kicsi óvodás minden annyira szép és jó, de aztán jön a feketeleves, mindenfélével... azt meg épp elég lesz háromszor túlélni. :)
De akkor, ha már tervek, hát nézzük, milyen terveim vannak a következő évekre...
Fél éven belül szeretnék egy jó munkahelyet, ahol majd jól megtelepszem hosszú-hosszú időre.
Egy éven belül szeretnék elmenni nyaralni, mindegy hova, csak legyen két hét semmittevés, gondtalanság.
Másfél éven belül szeretnék nagyon okos döntést hozni Patrik jövőjéről, és szeretném azt a lakkfekete kislány kutyát.
Két éven belül szeretném magam csúcsformába hozni minden tekintetben. A lehető legjobbat akarom addigra kihozni magamból, mert még mindig van hova fejlődnöm testileg-lelkileg.
Két és fél éven belül szeretnék egy, a mostaninál nagyobb lakásban/házban lakni. Erre vonatkozóan megvannak a magam elképzelései, és nehezen leszek meggyőzhető másról. Mondhatjuk úgy is, hogy megvan már a ház, amiben lakni fogunk. :D
Három éven belül szeretnék Eriknek is nagyon okos döntést hozni majd a jövőjéről.
Négy éven belül szeretném elérni, hogy olyan anyagi biztonságban éljünk, mint még eddig soha.
Öt év múlva pedig, amikor majd a negyvenedik születésnapomra fogok készülni, feltehetően életem első születésnapi bulijával (ez kelleni fog a túléléshez) szeretnék elégedetten számot vetni minden eddigi cselekedetemről.

És mindezek mellett még a listán van, hogy
- elmenjünk Olaszországba csak mi ketten, Balázzsal. (ez bármikor lehet öt éven belül)

Lehet, hogy jó sokat kell majd ezekért dolgozni és küzdeni, de nem baj. Eddig is megtettük, ezután is megtesszük. Szép sorban mindent.

2013. febr. 7.

Aludni kéne..

Ez nem a sziporkázó gondolataim napja. Igazából nincs is túl sok mesélni valóm sem, mert nem történt semmi, nem fedeztem fel új csokit sem.
Ráadásul a blogger sem úgy működik, ahogy az elvárható lenne, képtelen vagyok válaszolni a kommentekre, és már ez alatt a pár sor írása alatt is háromszor jelzett hibát.
Azt azért előrebocsátom, hogy a közeljövőben nem kell meglepődni semmin, mert előfordulhat, hogy olyan lesz, ami még nem volt. Sőt, egészen biztosan nem volt még. :D Na vajon mi lehet az....
Van pár dolog, amit még rendezgetek magamban, mielőtt bármit is kinyilatkoztatnék róla, ezek mondjuk eléggé lefoglalják azt a kevés agykapacitásomat, ami még működik. A többi sajnos mindenképp most akar téli álmot aludni, emiatt aztán abban a pillanatban, ahogy a fejem hozzáér valamihez, már csukódik is a szemem. Mint az alvósbabák, emlékeztek?
Nekem hasonló volt, mint ez, csak barna volt a haja. Igaz, ez nem csak aludt, hanem járt is. Meg talán sírt is?
És mielőtt nekiállnék elmesélni, hány babám volt, és meddig babáztam, meg hogy melyik volt a kedvencem, inkább elmegyek fürdeni. :)

2013. febr. 6.

Delírium

Van ez a Gombóc Artúr féle betegségem. Miszerint szeretem a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a lyukas csokoládét, a töltött csokoládét, a mogyorós csokoládét.... (és a lista folytatható a végtelenségig). A múltkor, mikor a mérlegre állva sokkot kaptam, úgy gondoltam, hogy na én aztán soha többet. Semmit. Se csokit, se péksütit. Ahha... nem tartott ez sokáig. Talán egy fél óráig.
Azóta kerülöm a mérleget nagy ívben, nem vagyok hajlandó ráállni. Amíg jók rám a ruháim nem aggódom ezen.
Főleg úgy, hogy tegnap, miközben a traumatológiára mentünk (ja, és semmi gáz.. fastum gél, borogatás, fáslizás.. megmarad) útba esett az eurós bolt. Meg még idő is volt bőven a rendelés kezdetéig, úgyhogy bementünk. Vettünk szemeteszsákot, kicsit körülnéztünk még...
És akkor az egyik polc sarkából rám vigyorgott egy csoki. Először elfordítottam a fejem, nem voltam túl ismerkedős hangulatomban, de aztán csak visszasandítottam, mert még sosem láttam ilyet. A harmadik pillanatban a kosaramban volt. Kifizettem, mentünk a rendelőbe. A váróban ülve a csoki azonnal kikukkantott a táskámból, és ha már így tett, minden erejével szuggerált, hogy "kóstolj már meg". Én meg nem sokáig kérettem magam. Csak azért nem rohantam vissza a boltba felvásárolni a készletet, mert önuralom is van a világon (hahaha, egész eddig látszott ez). Meg mert akkor már ment a rendelés, és fogalmam sem volt róla, hogy mennyien vannak még előttünk.
De nem ment ki a fejemből sem tegnap délután, sem ma egész nap. Így aztán a mai könyvtárlátogatás után muszáj volt megint az eurós bolt felé menni, hiába nem esik útba. És vettem még. Nagyon finom. De vigyázat..... egészen biztos, hogy valamit tesz veled, mert ha egyet eszel, még mindenképp akarsz legalább még egyet.
Ő az:
És a belseje:

Ha látsz ilyet valahol, és még nem vásároltam fel előled, kóstold meg mindenképpen. :)

2013. febr. 5.

Bloggeres téma

Hozzám egészen biztosan nem azért jár senki olvasni, mert mindenféle szépséges fotóval örvendeztetem meg az olvasóimat. Ezért sokkal inkább jártok kovtamához vagy Dominikához. Egészen biztos az is, hogy nem a kreatív ötleteimért szerettek, mert az sincs. Sőt, a receptjeimből sem sűrűn süttök-főztök, mert én ilyesmit sem szoktam itt közzétenni (máshol sem).
Azt gondolom, a többség azért jön minden nap, mert megszokta, hogy minden nap írok, és ha már megszokássá vált valami attól ugye nehezen szabadulunk. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy nap mint nap érdekes is az, amiről én épp gondolkodom, és nem is mondom azt, hogy változtatni fogok ezen, mert nem fogok. Ezentúl is arról fogok írni, ami épp foglalkoztat. Annyiban hasonultam meg önmagammal csak, hogy bizonyos történések miatt van olyan, amiről nem fogok többet írni. Az a véleményem megmarad magamnak. Ez egyébként elég komoly meghasonulás, és viaskodtam is rajta sokat magammal, de úgy döntöttem, jobb lesz ez így. Bizonyos szempontból még nekem is.
A téma egyébként onnan jutott eszembe, hogy jó pár napja morfondíroztam már ilyesmiken a nők lapjás bloggerina verseny kapcsán is. Mert valaki jelölt engem, akinek ezúton is nagyon szépen köszönöm, de én úgy döntöttem, ebben nem akarok részt venni. Lehetek kishitű emiatt, vagy tűnhet úgy, hogy elszalasztottam a lehetőséget, de jelen pillanatban nem vagyok alkalmas lájkot gyűjtögetni magamnak. Szavaztam azokra az ismerős blogokra, akiket szeretek olvasni, és biztatok mindenkit, hogy szavazzatok Ti is, mert megérdemlik, hogy bejussanak az ötvenbe. Heni, Szilvi, Timi, Myway és Cucka is az indulók között van. Mindenkinek öt szavazata van, úgyhogy éppenséggel el is oszthatnátok közöttük. (az ő blogjukról már könnyen megtalálható lesz a szavazós link)
És aztán, miután ezt lerendeztem magamban, olvastam valamelyik nap Áginál, ahogy gondolkodott a bloggerségről, és én is feltettem magamnak az ő kérdéseit.
Miért írjuk a blogot?
Azért, mert írni a legjobb dolgok közé tartozik a világon. Emellett jó érzés, hogy nap mint nap hagyok egy kis nyomot a világban rólunk és magamról, mert ha holnap eltűnnék valamiért a fekete lyukban nem is emlékezne senki arra, hogy én utáltam a mézes tejet, de szerettem a strongbow gold-ot, ha épp nem írtam volna le. :) És azért is, mert már úgy megszoktam, hogy üresek lennének az estéim nélküle.
Kinek írjuk a blogot?
Eleinte szigorúan csak titokban, Eszter tudta egyedül, és a google-ban is le volt tiltva, nehogy megtaláljanak. Aztán úgy alakult, hogy már nem csak magamnak, mert lettek olvasóim, akik szóltak hozzám, és innentől kezdve már egy kicsit nekik is. Megmaradt a kitárulkozós énem, és nem félek továbbra sem magamról bármit elmondani, de már igenis nyom a latban mások véleménye is. (olyan mondjuk még nem volt, hogy azért nem írtam meg valamit, nehogy valamelyik bloggertársamat megbántsam, vagy ilyesmi) Viszont vagyok még annyira szemérmes, hogy személyesen tőlem nem nagyon tudja meg senki, hogy blogom van. De ez inkább arról szól, hogy az "élő kapcsolataim" nem biztos, hogy alkalmasak a kitárulkozásomra. Meg hülyén is érezném magam attól, ha mondanám, hogy Te figyi, itt megtalálod a blogomat, ha akarsz olvasgatni. Szóval nem.. ha rám talál, és jelzi, örülök neki, de nem reklámozom magam.
Figyeljük e a látogatottságot?
Én szoktam. De nem vonok le messzemenő következtetéseket belőle, szimplán csak számok, amik érdekelnek. Meg a keresőszavak. :D Valószínűleg fura lenne, ha hirtelen lecsökkenne a napi oldalletöltés, és elgondolkodnék rajta, hogy vajon mi történt. Mint ahogy az is fura volt, amikor hirtelen nagyon megugrott.
Kommenteljünk e első lendületből?
Élőben is elég sok kell hozzá, hogy valaki úgy felhúzzon, hogy ne tudjak emberhez és leginkább önmagamhoz méltóan reagálni, itt meg még annál is több. Néha van olyan, hogy azt gondolom, de hülye vagy, de nem írom le. Néha olyan is van, hogy a jó véleményemet sem írom le, mert tudom, hogy kellenének a hangsúlyaim, anélkül semmit sem ér. Szóval, szerintem az, aki mindig tud emberként működni, aki tiszteletben tartja mások mindenféle dolgát, az megteheti, aki nagyon "leoltós" fajta, az lehet, hogy jobb, ha alszik rá egyet.
Kell e válaszolni minden kommentelőnek?
Én szoktam, az esetek 90%-ában, mert hülyén érzem magam, amikor meg nem teszem meg. Akkor meg, amikor kérdez valaki, akkor meg mindenképpen (és erről jut eszembe Dominika és Timi, az előző bejegyzés kommentjeinél ott van a kérdőíves link). Én is szeretem, ha reagálnak az én hozzászólásomra, így abból indulok ki, hogy mások is így vannak vele. Más kérdés, hogy azt már kevesen nézik szerintem, hogy érkezett e válasz a hozzászólására.
A sokáig hallgató bloggertől elpártol a közönség?
Ez azt hiszem, igaz. Mert itt megvan mindenkinek egy napi rutinja, kialakult körök, ahol mindenki mindenkinek az olvasója. Ezek a körök folyton bővülnek-fogynak, mikor milyen időszak van, de stabilan az van bent a körben, aki azért elég rendszeresen posztol. És hozzáteszem, attól is kicsit elfordulnak, aki sokáig nem is ír, nem is kommentel. Mert nem lesz ott a neve sehol, és elfelejtődik..
És Ági még gondolkodott az abbahagyásról is. Én erről nem gondolkodom, addig fogom írni, amíg lesz erőm begépelni a gondolataimat, függetlenül attól hány rendszeres olvasóm van, hány oldalletöltésem, és hány kommentem bejegyzésenként.
Mert tulajdonképpen a dal ugyanaz maradt. A blog nekem örömet szerez, és mint mindenkinek, nekem is hatalmas szükségem van apró örömmorzsákra is az életemben. Néha jobban, néha kevésbé. De mindig jól jön. :)

2013. febr. 4.

Belekezdtünk..

Jól belecsaptunk rögtön a hét első napján a tennivalókba. Ugye az orvosnál kezdtünk. Vagyis, amikor a két kisebbet vittük suliba, akkor bejelentkeztem, aztán még hazamentünk, mert a rendelés kilenckor kezdődött csak. Háromnegyedre ott voltunk, mert mi még olyan maradi fajták vagyunk, hogy inkább előbb negyedórával, mint késni öt percet. Kár volt, mert doki húsz perces késéssel jött csak. Mindegy, másodiknak hívták Patrikot. Kis nyomogatás után azért csak kaptunk egy röntgen beutalót is, biztos, ami biztos. Ott is eltöltöttünk jó másfél órát, hogy megkaphassuk a tömör egymondatos leletet "Az ábrázolt csontokon fractura nem látható." Patrik innentől máris haza akart menni, mondván nincs eltörve, akkor mehetünk. Na de nem úgy van az, még kivártuk, hogy visszamehessünk a dokihoz (újabb fél óra várakozás), aki mondta, hogy igen, törve nincs, de zúzódva minden bizonnyal, úgyhogy mutassuk csak meg szépen holnap a traumatológián, mert mégis a hüvelykujj, ami ugye támasztóujj, és sok mindenhez szükség van rá, ráadásul ő még fiatal, bármi lehet, és jobb ezeket a bármiket megelőzni. Addig is kapott egy alusínt az ujjára, csini kötéssel hátha már nem dagad tovább. Mindezt sikerült három óra alatt abszolválnunk, és elárulom, a három óra alatt nem kevés szidalom hagyta el a számat, amiért ilyen hülye gyerekeim vannak, hogy csak úgy tudnak játszani (pankrációt gyakorolni), hogy kárt tesznek a másikban, és az ilyenek miatt kell egy délelőttöt eltölteni a rendelőben. Úgyhogy holnap újra megyünk (már várom).
Aztán délután még elmentem vásárolni. Persze nekem is olyankor kell, mikor Balázs délutános, és mehettem gyalog. Ami amúgy rám fér éppen, mármint a gyaloglás, mert itt a nagy álláskeresésben teljesen ellustulok.
Gyerekek kissé zizzentek voltak ma, Roland szomorkodott valami játék miatt, amivel nem engedte valaki, hogy játsszon. Ezt a szomorkodást nagyon látványosan űzi, az ember rögtön hívna valami krízisszolgálatot, hogy jajj, segítség, itt van egy nyolc éves depressziós. Nem nagyon sikerült megvigasztalnom, de sebaj. Holnapra elfelejti,és talán kivételesen megengedem neki, hogy ő is vigyen valami játékot, hátha majd a cserebiznisz bejön. :)
Eriken sosem lehet kiigazodni, ma délután is csapongott egyik hangulatból a másikba. Gyakoroltuk a törteket, minden kreativitásomat be kellett vetnem, hogy értse meg végre. (tegnap Balázzsal is ugyanezt gyakorolták) A logikája nincs meg az egésznek, így aztán rendre megzavarodik. Na... mondjuk én is a végére már nem nagyon tudtam mit is magyarázok.
Balázs hullafáradtan érkezett haza, nem is tudom mikor láttam utoljára ennyire fáradtnak.
Én meg.. nem is írom. :D
Csak azt mutatom meg, mit tudtam meg magamról ma, miközben pillanatnyi nyerési vágyamban kitöltöttem egy kérdőívet a netezési szokásaimról.

Nem tagadom, tényleg ilyen vagyok. :) Igaz, a személyes találkozó helyett telefonon szoktunk kávézni, de attól még...
Ja, és három álláspályázatot is elküldtem.

2013. febr. 3.

Hétvégi zanza

Azt a véleményemet, miszerint a hétvége a legjobb dolgok közé sorolandó (és ez is kimaradt abból a listából) azt hiszem fenntartom még egy darabig. Még úgy is, hogy nálunk csak minden harmadik hétvége olyan, hogy mindenki itthon van. Ez egy ilyen harmadik hétvége volt. Éppen jókor. Sikerült legyűrnöm a mindenféle fájásomat, már sokkal jobb, bár még nem az igazi. Ha mögé tekintek, tudhatom az okát annak is, hogy így lett, meg annak is, hogy elmúlt. De ne menjünk ebbe bele most, ehhez fáradt vagyok már vasárnap este.
Ezen a mostani hétvégén volt mindenféle jó dolog, a Burger Kinges kiruccanástól (tán valakinek ünnepelni valója akadt?) kezdve az este tizenegyre megfőtt húslevessel, a kívánságra elkészült zserbóval, és a mai ebéddel, kráter sütivel együtt.
Akadt rosszabb is, de ez majd holnap délelőtt a sebészeten kiderül, mennyire... Maradjunk annyiban, hogy elhangzott már az örökbecsű "ha eltörött az ujjad, még tuti, hogy kaptok is". A sérelmes fél Patrik. A jobb keze hüvelykujjáról van szó, nem túl látványos a dolog, ámde eléggé fáj. És nem tud írni.Meg még férfiból is van. Így aztán kénytelenek leszünk a hétfő délelőttöt erre áldozni. Pedig azt gondoltam, milyen jó kis befejezése lesz a hétvégének, hogy hétfő délelőtt még majd ketten itthon leszünk Balázzsal. (mert ő délutános)
Az a nagyon jó dolgok közé sorolandó, hogy megkaptam a számos képeket, az egyiket tegnap Zsuzsi jóvoltából, a másikat pedig ma Bea jóvoltából. Itt is nagyon köszönöm nekik, nagyon örülök neki, annak meg még külön, hogy vettétek a fáradtságot és figyeltétek a kedvemért. :)

És igen, ahogy fentebb zárójelben megemlítettem, akadt akinek ma ünnepelni valója is volt. Neki itt is, és ezúton is kívánok Boldog Névnapot.

2013. febr. 2.

A Dal ma nekem...

Ki az, aki gondolt rá ma, hogy nézem e az Eurovíziós Dalfesztivál válogatóját? Gondolom mindenki, aki ismer egy kicsit is. Hát persze, hogy néztem. Főleg, mert rongyosra hallgattam már Dénes és Szilvi duettjét. De komolyan, ha még lenne magnókazetta, és azon kéne hallgatnom, tuti már a tollal tekergetném vissza a szalagot, mert már húzná a magnó, meg feltekerné. Tegye fel szépen a kezét, aki emlékszik még erre? Mondjuk amikor nem volt olyan lehetőség, hogy meghallgatom a youtube-on bármikor, vagy deezer-en, vagy mit tudomén hogy hol. Hanem vagy megvettük a kazettát, vagy pedig ültünk kitartóan órák hosszat a rádió mellett, és vártuk, hátha leadják, és akkor fel tudjuk venni. Mondjuk tuti, hogy B.Tóth László mindig belebeszélt, hogy "Poptarisznya", később meg, hogy "Bilboard akárhányadik"  Ez most jó kis kitérő volt, de sebaj.. egészen biztos vagyok, hogy ezért a duettért ülnék ott órákat most is, és várnám, hogy ez következzen, miközben buzgón imádkoznék hogy "jajj csak végig adják le, jajj, csak ne beszéljenek bele".
Szóval néztem. Üdítő változatosság volt, hogy mindössze a műsoridő utolsó fél órájában váltak kicsit kereskedelmi tévéssé (mondjuk akkor bepótoltak mindent). A zenék és az előadók is többségében tetszettek. Akivel nem igazán voltam kibékülve, nem is jutott tovább.. :) Palcsó Tomi továbbjutása kicsit meglepett, mert annyira nem volt szuper, helyette lehet, hogy ezt a Mrs. Columbo-t kellett volna inkább beszavazni (igaz, nekem ők sem..)
A zsűri nagyon jó, Csiszár Jenőtől ugyan vártam volna, hogy azt mondja, Appppukáááám... (de ez is egy rég letűnt korszakban volt, mikor ő esténként így köszönt)
Keresztes Ildikó volt, aki ma este egészen lenyűgözött. Azért egészen, mert félig ugye sosem tud (aki nem ismeri, van neki egy ilyen című száma). Dénes és Szilvi nem volt meglepetés, Baricz Gergő és Gyurcsík Tibi sem. Valahogy tőlük tudtam mire számíthatok. De Ildikóról, bevallom, azt gondoltam, mikor először találkoztam a nevével az indulók között, hogy mégis mit keres ott? Ez itt a fiatal tehetségek versenye, nem valakié, aki ezer éve (bocsánat) zenél. De az, ahogyan elénekelte azt a dalt, az valami fantasztikus volt. Ráadásul le a kalappal előtte tényleg, hogy pont a szakmai múltja ellenére is felvállalta. Mert ugye az is benne van a pakliban, hogy majd kiesik. És azt is el kell fogadnia, viselnie.
Aki megunta a bejegyzést, mert már megint egy tévés versenyről írok, az most pórul járt, mert a lényeg amúgy most jön csak. Végig, míg néztem-hallgattam a különböző stílusú zenéket, amik mind-mind valami pozitív töltést igyekeztek átadni azon gondolkodtam, hogy mennyivel kevesebbek lennénk zene és szavak nélkül. Mert egy-egy dal ugyanazokkal a szavakkal és dallammal is ezerféle dolgot jelent. Ahányan vagyunk, annyiféle értelmet nyer, még az is előfordul, hogy ugyanaz a dal különböző életszakaszainkban is egészen másképp hat ránk. Az egészen természetes, hogy zene szól körülöttünk, de belegondoltam, hogy mennyi ember munkája van abban, hogy egy dal megszülessen. Mert valaki megírja a szöveget. Aztán valaki csinál hozzá valami kottázást (erről fogalmam sincs, csak vaktában lövöldözök), és aztán kitalálják, hogy milyen hangszerekkel és hogy szólna a legjobban. Valahogy így születhet. Ami egy kisebbfajta csoda nekem, mert minimum tíz-tizenkét ember egészen komoly összehangolódása kellhet hozzá. Ugyanabban a lelkiállapotban kell gondolkodniuk, érezniük ahhoz, hogy valami tökéleteset alkossanak.
Ezzel a szemmel nézve minden ma elhangzott zene egy csoda. És milyen jó, hogy a technika lehetővé teszi, hogy az ilyen csodák eljussanak a szobánkba, és éppen akkor, amikor erre a legnagyobb szükség van elhitesse az emberrel, hogy érdemes, és kell, és nem szabad feladni.

Ezt leszámítva pedig ma ettem egy gyógyító Whoppert, és bejött. Úgy tűnik, megmaradok. :) És még a medve is szót fogadott. Ez egy jó szombat, azt kell, hogy mondjam.

2013. febr. 1.

Jobb is lehetett volna

És már vége is ennek a rettentően hosszú januárnak, mert ma már február van. Olyan jó kis tavasz-előrejelző idő volt ma (meg tegnap), csicseregtek a madarak, sütött a nap, szóval minden nagyon szép és jó volt. Akarom mondani lett volna, ha én ma reggel nem úgy ébredtem volna, mint aki egész éjjel szenet lapátolt, vagy a ringben küzdött. Így aztán minden időjárási körülmény ellenére a mai nap nem volt az én napom. Nagyon fájok. Az összes izmom merev, az ereimben mintha nem folyna rendesen a vér, legalábbis olyan tapintású, mintha kis gyöngysorok lennének benne. Nem segített a magnézium sem, meg a séta sem, meg a fekvés sem. Most még a forró fürdő csodatévő hatásában bízom, de nagyon. Ha az sem hat, akkor egészen biztosan sírva fakadok.

Legyetek résen a számlálók figyelésében, mert az, amin  sok kettes lesz, egészen biztosan holnap lesz úgy.

Ja, és ha hétvégén medvét láttok, akárhol... tartsátok ott, nehogy visszamenjen aludni. Kössétek ki, vagy adjatok neki egy jókora adag mézet, vagy simán csak torlaszoljátok el a barlang bejáratát. Az a lényeg, hogy a medvének idekint kell maradni. De ez fontos! El ne felejtsétek!