2013. aug. 23.

Hát ez..

Csupa jóról akartam ma írni. Például, hogy milyen jó is az, hogy egy csomó minden belefér egy napba. Nem, semmi olyan, ami máshol nem történik, csak ez most nekem olyan fura, és régnemlátott, hogy rendesen rá is csodálkoztam.
De aztán este úgy alakult, hogy egy teljesen más téma is befészkelt az agyamba, és rág-marcangol még mindig, pedig már majdnem három óra is eltelt azóta.. De nem hagy nekem békét, úgyhogy ki kell írnom magamból, mert amúgy is kicsit odavan a derekam, én már nem pakolok rá semmi többet.
Az, hogy mi itt többgenerációnyian együtt élünk, egy igazi zsonglőrpálya. Mindenkinek. Mert mindannyian másféle emberek vagyunk, még azok közül is, akik vér szerint egymás leszármazottai, vagy épp felmenői vagyunk. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kilógok a sorból, mintha csak a gólya hozott volna, de elfogadtam ezt így. Ők ilyenek, ilyenek is voltak mindig.
A gyerekeket is mindig igyekeztünk úgy nevelni, hogy kerüljék a súrlódásokat, ne legyenek tiszteletlenek, és tartsák tiszteletben, hogy mindenkinek van magánélete. Életkorból adódóan ez mindig úgy sikerült, ahogy épp sikerült.
Ma a két kisebb este még játszott odakint. Egymást kergették a ház körül, majd miután a dédi üldözőbe vette őket, hát akkor bujkáltak előle. Ártatlan gyerekes fricskának szánták csak, de egészen másképp sült el. Én abból értesültem az egészről, hogy Roland jött be, sírva, és a szemét fogva. Felpattantam, hogy mi van vele, mire mondta, hogy a dédi belenyúlt a szemébe. Furcsállottam, de gondoltam, hát véletlenül. Mire Erik rákontrázott, hogy meg ránk kiabált, hogy "a k...a i...t, t...jatok innen". Ez az a szitok, amit nem tűrök. Még azt is jobban viselem, ha engem szidnak a szitokkal, de ezt nem. Főleg nem a gyerekek előtt. És legfőképp nem nekik.
Átmentem, azzal a szándékkal, hogy megkérem a dédit, hogy ilyet többet ne mondjon. Meg is kértem, igazán higgadtan, rendesen. Mondtam, hogy bármit, de ezt többet ne mondja a gyerekek előtt. Na persze dédimama, a maga összes hetvenhét évével bőszen nem értett egyet, és bőszen nem is értette, hogy mi bajom van. Aztán nekiállt zokogni, hogy ő aztán soha többet rájuk se szól, akkor se, ha lebontják a házat a feje fölül (wtf?), mikor ő mindig csak segít, és akkor én nekiesek egy ilyen miatt, mikor épp csak megbökte a függönyt az ablaknál...Egy darabig próbáltam nagyon türelmesen és nagyon higgadtan megértetni vele, hogy nem az a baj, hogy rászól, de lehet azt úgy is, hogy "Most már itt ne játszatok, mert engem zavar." De aztán a nagyapám is rákontrázott, hogy én nem vagyok elég megértő a nagyanyámmal, és el kell fogadni, hogy ilyen lett a természete, hogy mindenen sír, és minden idegesíti.
Nem értették, és egészen biztos vagyok benne, hogy sosem fogják érteni, hogy mit is mondtam nekik azzal, hogy megkértem, ne mondja ezt. Mert a lényeg nekik az, hogy én rájuk szóltam, amiért ők a gyerekekre szóltak. És majd nyilván soha többet. (meg majd most hozzám sem szólnak egy-két napig)
Ez kattog bennem, meg az, hogy a gyerekeimet arra szeretném nevelni, hogy az idős embereket tisztelni, és segíteni kell. De hogy lesz ez hiteles, ha itt vannak ezek az idős emberek, akik káromkodnak, mint a kocsis?

Na mindegy. Majd elmúlik ez is. És egyébként meg nincs igaza a nagyapámnak, mert igenis megértem, hogy ilyen lett. És sajnálom is érte. De látom azt is, hogy soha nem tett ellene semmit, mert mióta csak ismerem, csak a keserűség beszél belőle.

14 megjegyzés:

  1. Lehet, én vagyok túl báránylelkű, de nem tudom kibogozni a káromkodást... most majd esz a penész, hogy mit mondhatott a dédi :(
    Együttérzésem, anyummal lakunk és ég és föld vagyunk.

    VálaszTörlés
  2. Én kibetűztem nagy nehezen... :-( Hát, idős emberek már nem változnak, és bizony sértődékenyek.

    VálaszTörlés
  3. Én is tudom, nem szép- nagyon nem. Nagyon nehéz lehet együtt élni, én képtelen lennék rá, de biztosan sok előnye is van. Pl. hogy valsz. rájuk tudod bízni a gyerekeket. Nem tudom, hogy mennyire volt este, azt sem, hogy a fiúk mennyire voltak hangosak, vagy idegesítőek, de azt igen, hogy a falra tudok mászni tőle, amikor visítozva rohangálnak a lányok és látom, hogy totál hiába szólok, meg se hallják. Lehet, hogy a dédi is kiakadt már, főleg ha előle bujkáltak, vagy kinevették. Biztosan megértette, hogy mit mondtál neki, csak belátni nem akarta az igazadat...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem nagyon szoktam tőlük segítséget kérni, a gyerekekkel kapcsolatban sem. Este fél nyolc volt, és a fiúk éppen negyed órája voltak kint, miután egész nap nem is látta őket.

      Törlés
  4. Nem szép ez a káromkodás, de ha nagyon ideges valaki akkor kicsúszik (még a hívő emberek száján is).

    Nehéz így véleményt alkotni, és nem is tisztem, de azért én megpróbálnám magam a dédi helyébe képzelni egy kicsit.

    Az idős felmenőinknek megjár a tisztelet - különösen a saját leszármazottaiktól - megjár akkor is ha türelmetlenek a gyerekeinkkel, vagy ha káromkodnak. Bizony az én felmenőim is tudják cifrázni - de sosem jutna eszembe kvázi kioktatni, vagy rendre inteni őket. A család nálunk egy hierarchikus intézmény.

    A gyerekeknek még "játékból" sincs joguk szemtelenkedni a felmenőikkel vagy húzni az idegeiket. Se velünk, se a szüleinkkel nem tehetik ezt - én ebben nagyon "régimódi" vagyok - egyszer szólunk hogy ez nem oké, ha nem veszik a lapot akkor nem "finomkodunk" mi sem.
    Amúgy ilyen káromkodást - sőt még cifrábbat is - fognak bőven hallani az iskolában, munkahelyen, stb. ettől nem tudod megvédeni.
    Vedd úgy hogy a mama csak trenírozta őket.

    Én most átmennék bocsánatot kérni, hogy helyreálljon a tisztelet. A gyerekeknek meg megmondanám hogy figyeljenek jobban a mamára, van elég baja nélkülük is, gondolom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt én nem tudom trenírozásnak venni, és úgy gondolom, később ők is ki fogják majd ezt kérni maguknak. Ezerféle más módja van a káromkodásnak.
      Egyébként meg a dédi a maga hetvenhét évével kitűnő egészségnek örvend, orvost sem látott legalább ötven éve, nem szorul kíméletre szerencsére semmilyen szempontból. De természetesen alapból tisztelik a gyerekeim, még akkor is, ha amúgy az a véleményük, hogy a dédi mindig csak azt szereti, aki kicsi.
      De ez az egész, amit én mondtam, nem a gyerekek előtt zajlott ám. A közelben sem voltak.

      Törlés
  5. Igen, igen...bocsánatot kérni...Csak azért mindennek van két oldala.Én is többször voltam hasonló szituban. Azért nagyon tud fájni az embernek, hogy a saját családja, így tolerálja a gyerekeket. És gondolom, nem minden pillanatban rohangálnak az udvaron. Most az a baj, hogy rohangálnak, majd miért nem rohangálnak, és miért nem mennek hozzájuk...Mindig van valami baj. És persze próbálja az ember a gyerekeket nevelni. Én volt hogy nem engedtem fől őket hozzájuk, az sem megoldás. Most ha hasonló jelent van, kérem őket, jöjjenek haza és ne gerjesszük a dolgokat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is voltam ilyen szituban és nekem se esett jól, de akkor is inkább a gyerekre szóltam rá, nem a nagymamára :))

      Bár az is igaz, hogy viszonylag alacsonyan van a toleranciaküszöböm az "eszetlenkedést" illetően, úgyhogy biztos házsártos öregasszony lesz belőlem! :D

      Törlés
    2. Igen, Anikó, valami ilyesmi. Ha van rajtuk sapka, akkor az a baj, ha nincs, akkor meg az.

      Törlés
  6. A káromkodást én sem tűröm. Szerintem korra való tekintet nélkül egy embertől az minimum, hogy megtiszteli a másikat a normális beszéddel, még akkor is ha az egy gyerek, és akkor is, ha dühös.
    Sajnálom Dius, hogy ilyen vacak helyzetbe kerültetek. Remélem, hogy hamar túllesz rajta mindenki, Te is, a gyerekek is, és a dédi is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A dédi a maga részéről túljutott ezen nagyon hamar, mert ma pontosan úgy csinált, mintha mi sem történt volna. A gyerekek meg gyerekek, emlékezni fognak az esetre, de ennyi az egész.

      Törlés
  7. Juj, rájöttem :O
    Az, amit nálunk kimondani egyet jelent a hidegzuhannyal...
    Néha mi is beszélünk csúnyán, de káromkodni, azt nem... az nekem halálos bűn-kategóia.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig nem akartalak felvilágosítani, ha nem jöttél volna rá. :)

      Törlés
  8. Na akkor én is, mint idősebb korosztály (nem, azért nem a dédié :-) )
    Szerintem nem kell tőle Diusnak bocsánatot kérnie, mert igenis, ne káromkodjon rá a gyerekekre. Szóljon rájuk kulturáltan.
    Persze, nem fog, mert a szokásain nem tud, de nem is akar változtatni. Gondolom, annak idején ugyanígy szólt rá Diusra, meg a saját gyerekeire is. De Diusnak akkor is ki kell fejeznie a káromkodással szembeni ellenérzését (kulturáltan). A tisztelet abban nyilvánul meg, hogy nem a gyerekek füle halaltára teszi helyre a dédit.

    VálaszTörlés