2013. júl. 31.

Két fél egy egész lenne..

Én nem tudom ki hogy van vele, de én valahogy mindig úgy járok, hogy amikor az életem egyik része nagyon sínen van, akkor a másik meg elkezd félresiklani. Mondjuk vagyok annyira őszinte magammal, hogy általában észreveszem a félresiklás kezdetén. Ami nem egyenlő azzal, hogy rögtön változtatok is, mert először mindig csak fejben kezdem el a tervezgetést, és aztán jó sokszor az van, hogy itt meg is reked a dolog.
Nos, miután ma aláírtam a munkakör-változásomról szóló szerződés-módosítást, és holnaptól teljesen hivatalosan is más lesz a munkaköröm, az efeletti öröm mellett azonnal megjelent mellettem a bennem élő kisördög, és elkezdett oltani, hogy "Jó, rendben, ezt jó hamar elérted, és tulajdonképpen pont úgy zajlott, ahogy szeretted volna, de akkor most nem lenne ideje elkezdeni koncentrálni egy kicsit haza is?"
A kisördögnek kicsit igaza van, mert az utóbbi időben jobbára csak háztartási alkalmazottként jártam haza, és annak is elég gyatra vagyok, mert ha lenne főnököm, már kirúgott volna, amekkora pókhálók vannak. De még ez sem lényeg. Viszont a gyerekeim biztosan nem elégedettek velem teljesen, mint ahogy ennek Patrik tegnap délután hangot is adott egy "ebben a hónapban először álltál ki mellettem" megjegyzéssel. Nem esett jól, és még ha levonom is belőle az éppen tizennégy éves mindenféléjét, akkor is be kell vallanom, kis túlzással, de igaza van. Nem nagyon van időm beszélgetni sem velük, nem sütök nekik sütit, palacsintát, mindig csak megígérem, hogy majd kártyázunk, de sosem jön össze. Erik is megsínyli, de ő még nem szól be, simán csak olyan "Erikesen" kezeli az egészet, vagyis fogja magát, és bevágja a durcát, ha nem úgy szólok, ahogy ő szeretné. Roland meg sír, ha rászólok, mert hülyeséget csinált, vagy szimplán csak idegesít, mert egyfolytában karattyol, mikor én olyan fáradt vagyok egy tízórás műszak végén, hogy csak ülök, és nézek.
Fogalmazhatnék úgy is, hogy ami a munkában ötös lett, az az anyaságban csak egy nagyon halvány közepes. Vagy hármas kétszer alá.
Meg kéne találni valami arany középutat, hogy mindenkinek jó legyen. Nem kell tökéletesség, megalkuszom a középszerűséggel is, vagy legalább azzal, hogy elég jól csinálom.
Ötleteket elfogadok. Honnan lehet időt nyerni? Hogyan lehet úgy kikapcsolni a napi taposómalomból, hogy közben még legyen kedvem meghallgatni, elmondani, megcsinálni, játszani?

És még egy kérés. Itt jobb oldalon legfelülre tettem a számlálót. Ami nemsokára azt fogja mutatni, hogy lesz rajta egy csomó hármas. Megvan már a csupa egyes is, meg a csupa kettes is. Úgy szeretném látni ezt a csupa hármast is. Akinél épp ott lesz majd, kifotózza nekem? A képet elküldhetitek emailben (pinterpontdianakukacmailboxponthu). Köszi előre is.

2013. júl. 30.

Még hogy végre?

Szóval, azok akik ma reggel (sőt, már tegnap este) fellégeztek, hogy végre fúj a szél, és végre nem lesz olyan forróság, elhiszik e, ha azt mondom, hogy alig várom, hogy újra melegedjen az idő, mert én bizony ma este már felvettem a (polár) kardigánomat? Ó, igen, huszonakárhány fokban. Mert én bizony fáztam. :D :D :D
Pedig bevallom őszintén, hogy a tegnapi őrületes forróság még engem is megviselt, és kétszer is zuhanyoztam délután, hogy ne csorogjon rólam a víz. De ma már jöhet is vissza. Felfrissült mindenki, elég is, jöhet újra a nyár. Ha már nyár, ugye..
Egyébként meg annyira fáj a derekam, hogy majd' belepusztulok, úgyhogy megfogom magam, és befekszem a kádba. Aztán meg az ágyba. Rég volt hajnali fél öt. És mindjárt megint az lesz.

2013. júl. 29.

Agyamra ment

Gondolom mindenkinél elég meleg volt ma, úgyhogy arról nem írnék, mert úgyis mindenkinek elege van belőle (és bőszen emlegettek, tudom). Kicsit én is odavoltam ma, de csak kicsit...

Az jutott viszont eszembe, hogy van a mi társadalmunknak egy elég hülye berögzült "szokása". Merthogy úgy ítélik meg az embert, hogy milyen iskolája van. Melyik főiskolára, egyetemre járt, mert még ezek között sem mindegy, hogy éppen hol szerezte meg az ember a képesítését. Sőt, már a középiskolák között is van egy ilyesmi rangsor.
Pedig amúgy alapvetően mindenki egyforma. Szerintem. Mindenkiben van valami, amiben Ő jó, és mindenki meg is találja ezt előbb-utóbb. Feltéve, hogy hagyják néha kibontakozni, és nincs beszorítva a dogmák közé, amit a papírjai jelentenek. Mert az nem szentírás ám, hogy ha valaki mondjuk huszonhárom éves korára lett akármilyen diplomás ember, harmincéves korában nem valami egészen más fogja boldoggá tenni, mert mondjuk addigra jutott el a magánéletében egy olyan "megnyugvós" szintre, amikor már be meri vállalni, hogy ő bizony jobb szeretne valami mást.
De itt szoktak kezdődni a bajok. Mert Ő azt választotta tizennégy, vagy tizennyolc éves korában, hogy az lesz, amiről papírja van, úgyhogy lesz szíves szépen igazodni a rendhez, és csinálni a papír szerintit. Mert az számít. A papír. Nem a rátermettség, vagy a személyiség, vagy a mentalitás, vagy egyáltalán akármi, ami sokkal inkább jellemzi az embert, mint bármilyen papír. Arra nincs idő.
Pedig-- eljátszottam a gondolattal, hogy ha minden ilyen ember, aki már nem érzi jól magát az adott szakmában, válthatna, mennyivel jobb lenne a világ. Lenne egy csomó elégedett ember, akik mosolyognának, mert azt csinálják, amit szeretnek. Lenne egy csomó elégedett főnök, mert olyan emberek dolgoznak neki, akik szeretik a munkájukat.
És szépen, lassan el is jutnánk egy másikfajta világhoz.. Na majd egyszer... Vagy nem..

2013. júl. 28.

Nálunk a nyári szünet

Arról fogalmam sincs, hogy írtam e erről már valaha is, vagy mindig csak fejben maradt a gondolatsor, de az biztos, hogy minden nyári szünetben felmerül bennem, hogy vajon jó ez, hogy az én gyerekeim tényleg pihennek és lazulnak egész nyáron?
A környezetünkben szinte minden családban megy legalább az egyik gyerek valamilyen táborba, kézműves-tábor,sporttábor, mesetábor, ilyen-olyan tábor, a mieink nem. Ennek több oka is van. Egyrészt irtózatosan soknak találom az árakat, irreálisnak gondolom még akkor is, ha értem én, hogy miből tevődik össze. Arról nem beszélve, hogy nálunk minden hárommal szorzódik. Ami úgy kb. azt jelentené, hogy egy-egy táboros hétre elmenne a havi fizetésem. És még akkor abba bele sem gondoltam, hogy hány olyan napközis tábor van, ami ugyan lényeges olcsóbb, ámde az odajutást is meg kell oldani, meg a hazajutást is. Ami nálunk elég furán kivitelezhető lenne.
Másrészt a gyerekeink nem vágynak ilyenekre. Nem tudom, hogy pusztán csak azért nem, mert nem ismerik, vagy akár csak simán lusta disznók, és tudják, hogy egy ilyen táborban napirend van, meg feladatok, meg mindenféle szabály.
Harmadrészt én egészen komolyan gondolom azt, hogy a nyári szünet pihenésre van. Pihenni pedig szerintem úgy lehet, ha hagyjuk őket azt csinálni, ami jólesik nekik, addig aludni, amíg csak maguktól nem ébrednek, fagyit enni reggelire, vagy vacsorára, akár tévét nézni fél napot is, vagy focizni ugyanennyit. Azt tapasztalom, hogy mindenfélét csinálnak, igaz, sokat számítógépeznek (főleg ebben a melegben), de mennek biciklizni, focizni, segítenek. Mindent hárman. És ez a két nagyot dícséri, hogy a kicsit nem hagyják ki semmiből, pedig tudom, hogy sokszor teher nekik, főleg, ha biciklizni vagy focizni mennek. Ennek ellenére kérni sem kell nekem, ha Roli menni akar velük, hát mehet.
Igazából azt sem bánnám ám, ha egész évben így lenne. Tanulhatnának skype-on tőlem nyugodtan. Nagyban megkönnyítené az életünket... mondjuk legalább annyira meg is nehezítené, de abba most ne menjünk bele.

Na és nálatok? Táboroznak?

2013. júl. 27.

14

Ma este, egészen pontosan 20:21 perckor tizennégy éves lett a legnagyobb fiam. 14 éve vagyok anya, ami vitathatatlanul életem legnagyobb boldogsága.
Azon gondolkodtam ma, milyen hihetetlen gyorsasággal telt el ez a tizennégy év, mert én még mindig órára és percre pontosan vissza tudom idézni, hogy mi mikor és hogyan történt. Még a mai napig fel tudom idézni azt az érzést, amikor bekerültem a szülőszobára. Hihetetlen izgalom volt bennem, és persze hogy egy kis félsz is az ismeretlentől, amit annyian próbáltak előtte elmesélni... de nem lehet ezt. Meg kell élni az összes fájdalmával együtt, még akkor is, ha úgy elsőre az a fájdalom igen váratlanul ért.
Emlékszem még, mennyire béna anya voltam eleinte, aki még a szoptatáshoz is annyira sután állt hozzá, hogy végül aztán nem is sikerült.
Eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy Ő itt az én fiam, és ezután bármi történjen is, mindig hozzám fog fordulni (meg az apjához is, persze). El sem tudtam képzelni, mi minden lesz majd, amit meg kell oldani, el kell magyarázni, meg kell értetni.
Pedig vele nagyon könnyű volt mindig. Kivéve az alvást, mert ahhoz aktív részvétel kellett, eleinte ringatva volt csak hajlandó őkelme, később azzal is beérte, ha mellé fekszem, csak hadd pakolja be a lábait az én térdeim közé. De egyébként nagyon jó gyerek volt, aki nem igényelt semmi extrát, simán beérte, hogy a közelemben lehetett. Mindig sokat beszélt, és nagyon hamar mondott komoly mondatokat. Most, ennyi évvel később a komoly mondatok megmaradtak, ahogy a sok beszéd is, és azt hiszem, kezd kialakulni az igazi személyisége is.
Nos, ez a tizennégy éves kori önmaga nem mindig tetszik nekem, még akkor sem, ha én vagyok az anyja, aki mindig, minden körülmények között szeretni fogom. Néha letöröm a szarvát egy kicsit, amikor az a fanyar angol humor számomra már túlzó, de egyébként nagyon bírom, hogy ilyen, amilyen. Vág az esze, mint a borotva, minden helyzetben feltalálja magát.
A legnagyobb segítségem is Ő ezen a nyáron is. Nem tudom fog e majd ezért valaha szemrehányást tenni, de most zokszó és morgás nélkül csinál bármit. A kutyákat rendezi, az öccseinek ad ebédet, bepakolja a mosogatógépet, sőt, a héten még a felmosást is lebonyolították.
Mostantól lesz tinédzser igazán, bár jelen van már minden kamaszos attitűd, amiről csak szólnak az urban legend-ek (nem is azok, jelentem). Az a szerencse, hogy most még nem tizenhat, mert most még hajlandó elfogadni a tanácsomat, még elő-előbukkan belőle az a kicsi gyerek, aki egykor volt, és aki minden bánatával azonnal szaladt hozzám, hogy megvigasztaljam.
Már egymagasak vagyunk, ami egyébként az Ő számára nem túl jó hír, mert én inkább alacsony vagyok, mint magas. Az apjával egyméretű cipőt hord, és azt hiszem, súlyban engem már lehagyott. Abszolút felnőttméretű ruhákat hord, ami roppant fura, ha belegondolok, hogy ez a gyerek ugyanaz, aki annak idején a "zsarus" (Postás Pat) rugdalózóban volt.
Van egy csomó minden, amiben már rég lehagyott engem, és folyton lenyűgöz azzal a képességével, hogy mindent meg tud jegyezni (ez ilyen apja-vonal). És amennyire apja fia, annyira hasonlít rám is. Mert a lelke az bizony olyan, mint az enyém.
Még biztosan tudnék róla több oldalt írni, kisebb-nagyobb anekdotákat... olyanokat, hogy nagycsoportban addig nem volt hajlandó óvodába indulni, míg ki nem olvasta a nemzeti sportot.
De mindenképp az lenne a vége, hogy mennyire örülök Neki, hogy éppen tizennégy éve Ő volt, aki megszületett hozzánk. Annyival kevesebb lennék nélküle.
(és bármi mást is állít ez a fertelmes kamasz.. a szörnyű szarkasztikus humorával.. én még mindig csak harmincöt ám..:P)
A verset Tőle kölcsönöztem

2013. júl. 26.

Heti hullámvasút

Ez az egész hét maga az őrület számomra. Túl azon, hogy tényleg sosem dolgoztam még ennyit.. és túl azon, hogy Balázzsal gyakorlatilag jó, ha napi öt percet találkozunk, és három mondatot sikerül váltanunk azon kívül, hogy mit kell venni.
A fáradtságtól is biztosan, vagy akár ilyen a csillagok állása is, nem tudom, de olyan érzelmi hullámvasút van bennem, hogy ma este ott tartok, hogy sírni volna jó. Nincs semmi baj, bár majdnem egy órája itthon vagyok, és még csak most csengett le bennem az ijedtség okozta adrenalin-löket (amit köztudott, hogy amúgy sem viselek jól). A héten három műszakban dolgozunk, tehát minden este váltott minket az éjszakás szak. Ma is jöttek, de a háromból csak ketten, és mindketten rettenetesen felzaklatott állapotban, merthogy a harmadik kolléganő nem jött, és nem érik el telefonon sem,és senkinek fogalma sincs róla, hogy mi van vele, hol van.. Ahányan voltunk, lemerevedtünk egy pár másodpercre, hogy aztán átgondoljuk, mit tudunk tenni. 
-Hívjuk fel a férjét...... igenám, de ő külföldön van. 
-Akkor szerezzük meg a fia számát... igenám, de ő meg valami fesztiválon van. 
Közben újra és újra hívtuk, de a telefonja tök süket. 
Ketten voltunk a délutános szakból helyiek, így aztán ránk jutott a feladat, hogy elmegyünk hozzá, ahol lakik, és megnézzük hogy van, vagy mi van.. és ha esetleg elaludt, behozzuk dolgozni. 
Míg az öltözőből leértünk a kocsihoz, ezer verziót beszéltünk át, mi lesz, ha nem nyit ajtót. Ha hiába csengetünk? Kihívjuk a rendőrséget? Vagy mi? 
Beültünk az autóba, és jött. Tolta a biciklit, amin egy rohadt lámpa sem világított, szakadt róla a víz, remegett keze-lába. Igazából abban a pillanatban a megkönnyebbüléstől tudtam volna sírni, ha nem aggódom annyira, hogy még most ott rosszul lesz, amilyen állapotban van. Rácsukódott a garázsajtó este, ennyit mondott, és már ment is befelé. 
Engem sokkolt az egész helyzet. Egyáltalán már az, hogy nem tudtuk mi van vele, és nem volt elérhető (és már értem, miért is voltak ekkora pánikban miattam is múltkor), ráadásul nekem eszembe jutott egy két évvel ezelőtti eset, mikor ugyanígy várták ugyanide a kollégát, és soha többet nem jött. 
Szerencsére most ez nem történt meg. És nagyon remélem, az éjszaka eseménytelenül telik, és nem lesz semmi baj, és hétvégén sikerül majd kipihennie is magát. 
Ugyanakkor, hogy ne csak rosszat írjak így késő este.. a héten jó sokat dolgoztunk együtt egy olyan emberrel, akit én sokra tartok, viszont nem túl sokszor nyílik rá alkalmam hogy akár szót váltsunk egymással köszönésen kívül. Többször is beszélgettünk, (már-már elbízom magam, hogy szeret velem beszélgetni) sokféle dologról. Besegített a munkámba is, és csak állt, és beszélt, hogy majd hova mennek mikor szabadságon lesz, és mit szólt hozzá a család. Szinte elsőként gratulált az előrelépésemhez, egy ugyanilyen "mi újság lányok, minden rendben?" kérdéssel indított beszélgetés közben. Ma pedig... és ettől is majdnem elsírtam magam.. azt mondta, de jó Balázsnak, hogy velem mindent meg tud beszélni, mert náluk ez nem így van. Részemről csak miatta nem is bánnám, ha még tartana ez az egész jövő héten is, mert majd ezentúl nem lesz alkalmunk így beszélgetni. 
Szóval, ezen a héten nagyon sok minden történt. És még nincs is vége. Röpke hét óra múlva újra munkába fogok állni... de sebaj.. mindjárt itt a délután, és vasárnap majd teszem a semmit. 

2013. júl. 25.

Hogy csinálod, mondd?

Mármint hogy a gyerekekkel.. mert nem sok a három? Hogy van időd ennyi gyerekre mosni, főzni? Egyáltalán, hogy bírtad, amíg kicsik voltak?
Hát igazából egyik kérdésre sem tudtam jól válaszolni. Mert soknak semmiképp sem sok a három, de néha nagyon sok. Igaz, olyankor az egy is sok lenne. Ha tehetném, vagy tehettem volna, többen lennének a háromnál is. És hogy is lenne sok? Miből? A jóból, amiből sosem elég? Vagy a szeretésből, ami mindig itt van velük együtt? Vagy abból, hogy mióta ők vannak, egészen biztos vagyok benne, hogy már nem éltem hiába?
Hogy van időm? Hát kell. Ennyi. Mosni is, főzni is. A mosógép mos programozva, ha a szükség úgy hozza. A főzés meg.. hát van, hogy csupa egészségtelent eszünk, mert van másfél órám vásárolni, elpakolni, főzni, teregetni.. na, olyankor eszünk valami sült krumpli-előrepanírozott bigyó kombót, vagy pizzát, vagy gombócot, amit csak kifőzni kell. De nem is szoktam ebbe belegondolni egyébként, hogy mire hogy van időm, vagy hogy nincs. Jobb is mondjuk, mert csak frusztrálnám vele magam, mert egészen biztosan találnék egy csomó  hibát, amit mások másképp csinálnak, és nyilván jobban, mint én. Volt egy ígéretem magamnak is, meg másoknak is, és egyelőre tartom magam ehhez. És ebbe belefér nekem a gyorskaja is.
És hogy hogy bírtam amíg kicsik voltak? Néha kiborultam, mert roppant haszontalannak éreztem magam, de egyébként nagyon-nagyon élveztem. Soha még olyan szabad nem voltam, mint abban a sok-sok évben. Minden rezdülésüket nyomon kísérhettem, minden fontos pillanatban ott voltam, mert ott lehettem. Nem adnám semmiért sem, és ha újrakezdeném, akkor is így csinálnám.
Amúgy meg tök érdekes, hogy még mindig csodabogárnak számítok a három gyerekemmel. Pedig én azt gondolom, tök átlagosak vagyunk így öten. Ja, és az meg aztán a csúcs.. hogy a gyerekem mindjárt tizennégy, én meg még csak harmincöt? Na, hogy ezt hogy csináltam.. ez is egy jó kérdés.. De erre tudok ám válaszolni.. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy hamar egymásra találtunk.

2013. júl. 24.

Orvosnál voltam...

Ez nem egy szokványos hét számomra. Túl azon, hogy soha az életemben nem dolgoztam még ennyit, mint az elmúlt napokban, még más is történt. Tegnap úgy a munkaidő közepén megkeresett a főnököm, hogy menjek már vele egy pár percre. Igazából attól tartottam, hogy valamit nagyon elszúrtam, de olyan arca van, amiből soha nem lehet kiolvasni semmit, úgyhogy úgy döntöttem, hogy hát mindegy, megyek vele, és majd ha tudom már miről van szó, akkor megoldom. Magamban végigpörgettem azért az elmúlt hét, és az elmúlt napok dolgait, van e valami, amiben bizonytalan voltam, vagy amit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna, de nem találtam semmit. Vártam hát, hogy majd ő előrukkol vele..
Nem kellett sokáig várnom.. tulajdonképpen másfél perccel később már ki is mondta a kérdést, hogy "Érdekel, lenne kedved hozzá?" Az eddigi betanulás még komolyabbra fordul (amint ezen a héten túl leszünk), mert augusztus 1-től változik a munkaköröm. Egy kicsivel feljebb kerülök a képzeletbeli ranglétrán, valakinek a helyére, aki szintén egy kicsivel feljebb kerül azon a bizonyoson. Persze, érdekel, és persze, van kedvem hozzá, és remélem, hogy megfelelek majd.
Így aztán ma orvosnál is voltam a munkakör váltás miatt, és alkalmasnak találtak erre is.
Még magamban sem rendeztem el ezt. Még vannak félelmeim (elsősorban a fogadtatástól), és még van egy csomó tanulnivalóm is. De úgy gondolom, hogy ha az elődömet nem is sikerül majd teljes mértékben pótolnom egy jó darabig (neki van két év előnye velem szemben, mármint tapasztalatban), legalább úgy el fogom tudni végezni a rám bízott feladatot.
Azért örülök ám.. :) Végre a saját bőrömön is tapasztalhatom, amit olyan sokszor hallottam, mégsem hittem el sosem, hogy igaz, miszerint mindenkit a hozzáállása és a munkája alapján ítélnek meg.

2013. júl. 23.

Megy ez

Meg kell állapítanom, hogy az ember teljesítőképessége majdnemcsak határtalan. Mert amikor azt gondolja, hogy na, ezt már biztosan nem bírom, még akkor is előkerül valahonnan valami rejtett tartalék, és megy tovább minden. Ami elképzelhetetlennek tűnik, az is meg tud valósulni. Nem is kell ehhez túl nagy dolog, vagy rákészülés. Egyszerűen csak jön egyik dolog a másik után, az ember csinálja, és ennyi..
Ma délután fél ötkor voltam azon a ponton, hogy nem bírom tovább. Leszakad a derakam, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, már minden összefolyik a szemem előtt. Ránéztem a kolleganőmre, aki szintén ugyanebben az állapotban volt. Mindketten álltunk egyik lábunkról a másikra, mert már sehol és sehogy nem volt jó. Összenéztünk, és gyorsan félre is, mert egyikünk sem akarta a másikat a kiborulás határán túlra lökni. Közel voltunk hozzá.. előttünk a sosemvégetnemérőnek tűnő munkahalom, aprólékos, sziszifuszi, nagyon fárasztó, és nagyon agyzsibbasztó. Órákat állunk egyhelyben, mert nem mehetünk addig el, amíg az épp elkezdett-tel nem végeztünk, és ez valami szörnyű érzés.
Mégis, átlendültünk valahol, valamikor, és megint rá is húztunk egy kicsit a munkaidőre, hogy be tudjuk fejezni, amit elkezdtünk.
És az a helyzet, hogy ez itt nem is ér véget. Egyikünknek sem. Mert itthon itt van a család, ahol mi anyák, feleségek, háziasszonyok vagyunk. A családunk pedig számít ránk, mi pedig semmi pénzért nem hagynánk őket cserben. Úgyhogy holnap is lesz főtt kaja is mielőtt újra nekilátunk a munkának, meg tiszta ruha is, meg még épp, ami kell.
Ez amúgy nem vállveregetős bejegyzés. Csak olyan emlékeztető mindenkinek, aki épp kiborulni készül... hogy van élet a határon innen is, és túl is. Megy ez.. csak hagyni kell.

2013. júl. 22.

Uhhh

Te jó ég, elmúlt fél tizenegy. Pontosan harminchét perccel ezelőtt hagytam abba a dolgozást, amit pontosan délután egy óra előtt öt perccel kezdtem. Mondhatjuk, hogy igen hatékony és igen hosszú munkaidő van mögöttem. Dögfáradt vagyok, mert a roppant fontos és roppant nagy odafigyelést igénylő munkát is jól végeztem a jelek szerint, mert olyan ember ismerte el, akitől nekem ez az elismerés sokat jelent. (és nem Balázs volt, bár tőle is sokat jelent, persze) Ez most egy kicsit felspannolt, és nem is gondolok bele, hogy mennyit dolgoztam ma, és mennyit fogok holnap, mert már délben kezdünk.
Igazából, amíg végigfutottam az utat az öltözőtől a kocsiig, ahol akkor már fél órája vártak rám (gondolom mennyire frankó hangulatban) azon gondolkodtam, hogy milyen "mérges" voltam annak idején Balázsra, hogy sosem tud időben hazajönni, mert mindig van valami, amit nem lehet félbehagyni. Egyszerűen nem hittem el, hogy mindig neki kell mindent befejezni, és nem lehet másnak. Na és erre tessék, hamar visszanyalt a fagyi, mert máris olyan helyzetben találtam magam, amikor egyszerűen nem hagyhattam félbe. Azt nem tudom, Balázs mérges volt e rám magában, mert mondani éppenséggel nem mondta. Sőt, szót váltani sem tudtunk, mert neki hajnali három ötvenkor csörög az óra, és megy dolgozni. Ez egy ilyen hét lesz. :(
Azért nem semmi nap volt.. még most fürdés közben szépen lecseng bennem az utolsó visszhangja is, és aztán alszom reggelig. Holnap meg ugyanez..
Előre szólok, a héten nem leszek valami szórakoztató. Vagy majd kiderül..

2013. júl. 21.

Tettem a semmit

Hogy meséljem el, hogy mennyire nagyon nagy élmény volt ma, hogy nem csináltam semmit? Mert hogy is lehet elmesélni a semmit? Azért nem én lennék, ha nem próbálnám meg legalább.
Tegnap estére nagyon fáradt voltam. Hat napot dolgoztam a héten, és mit ne mondjak, unatkozni nem volt idő egy percet sem, sőt. Ráadásul ugye a hajnalban kelős hét volt ez, ami még akkor is nagyon kifárasztana, ha odabent csak lábat lógatni kéne.
A tegnapi nap meg amúgy is túl tett mindenen, nagyon fontos és nagyon nagy odafigyelést igénylő munkánk van, mondhatnám, rajtunk a világ szeme most (legalábbis a saját világunké). Azért még délután Balázs jó tanácsát megfogadva elindítottam a mosógépet is egy adag ruhával, mondván estig bőven megszárad, és akkor ma nem kell mosni sem.
Fél kilenc után keltem. Ami már önmagában nagy boldogság volt, mert éppen annyival aludtam többet a héten megszokottnál, mint amennyit aludtam egy-egy éjszaka alatt hétköznapokon. Az ebédet elintéztük ilyen gyorsan elkészülő (ámde nem egészséges, és nem is bio) kajával, ami megint csak sokat könnyített a dolgomon.
Nagyjából ennyi is volt a mai cselekedetem. A többi fennmaradó időben bőszen csináltam a semmit, és közben időről időre rácsodálkoztam, hogy mondhat akárki akármit, nekem olyan nagyon jó. Amerre csak néztem, olyan arcok néztek vissza rám, akik szeretnek engem (és hiába mondja Balázs, hogy engem mindenki szeret, ez azért nem igaz ám), akármikor hozzájuk szólhattam, akármikor adhattam egy puszit, vagy csak mosolyogtam egyet (ahogy csak én tudok). Van egy csomó minden, ami miatt mérgelődhetnék... meg van egy csomó minden, amit megcsinálhattam volna, mert éppenséggel a porcicák lassan átveszik az uralmat nálunk, de semmi késztetést nem éreztem erre. Csak szívtam magamba a nap minden pillanatát, és raktároztam a jövő hétre, amikor majd alig találkozunk, és amikor majd a nagyon fontos és nagyon nagy figyelmet igénylő munka miatt fáradt is leszek, meg nyűgös is.
Ugyan a fejem fájt egész nap (túlaludtam magam, meg még telihold is van), de még ez sem tudta megkeseríteni a napomat. Meg az sem, hogy Balázs időnként morgott egy kicsit. Tudom, mitől van, és próbáltam oldani benne is a feszültséget (neki sem lesz kevésbé fontos és kevesebb figyelmet igénylő munkája az enyémnél...), időről időre elmondtam neki, hogy eddig is mindent megoldott, ne aggódjon már ennyit. Érdekes összefüggés egyébként (úgysem hiszi majd el), hogy éppen most megint "elaludta a nyakát". Volt már ilyen többször, és lesz is még egy párszor.. nem is annyira a nyaka, mint a háta.. leginkább a lapockái körül, ahol azok az izmok vannak, ahol cipelünk. Van mit cipelnie, és csak pakolja, pakolja, hát jóhogy fáj.. De majd holnap-holnapután megnyugszik, hogy tényleg megoldotta, amit meg kellett, és akkor már majd fájni sem fog. :)
Ja, hát és azt majdnem kifelejtettem, hogy délután egy fél órácskát még újra aludtam is. :)
Úgyhogy most aztán kipihenve (bár egyfolytában ásítok) üzenem a jövő hétnek, hogy "Reszkess, úgyis legyőzlek"

2013. júl. 20.

Én is blogger

Mióta olvastam Dominikánál ezt a bejegyzést, azóta többször is eszembe jutott már nekem is a téma. Kicsit másképp is, mint neki, bár nagyon sok mindenen elmorfondíroztam, amiket ő is írt. Mert igen, miközben írom ezeket a sorokat, (meg akármelyiket már) közben én élek is. Valóságosan mosolygok, akár gépelés közben is, és írtam én már ide potyogó könnyekkel is. Sosincs itt a hanglejtésem, mert azt még nem találták fel (illetve de, biztosan létezik olyan, hogy videoblogger) hogy megjelenjen írásban is, nincsenek mimikáim, félmosolyok, vagy szemöldökhúzások. Csak a szavak vannak, meg az írásjelek, amit igyekszem ugyan úgy használni, hogy kellően kifejezze a gondolataimat, mégsem lehetek benne biztos, hogy az olvasó is ugyanazokat a grimaszokat hallja, vagy kihallja e a kuncogást is néha.
Gondolkodtam azon is, és ezen sokkal többet, hogy vajon mennyire kettős élet ez, amit én bloggerként élek. Sosem hazudtam semmit magamról, sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tüntettem fel magam, mégsem vagyok benne biztos, hogy Ti, akik csak innen ismertek, ismerhettek e valóban? Mert sosem láttok kiborulni, és csapkodni, és kiabálni, de ugyanígy sosem láttok szívből kacagni sem. Lehet e úgy ismerni valakit, hogy sosem találkozunk?
Ezzel kapcsolatban arra jutottam, hogy igen, lehet. Mert én (csak magamból kiindulva) sok-sok emberrel kapcsolatban érzem azt, hogy igen, ismerem. Mert részese vagyok a mindennapjainak azzal, hogy nyomon követem a blogján keresztül, tudom róla, mit olvas, hol járt, mit főzött, sütött, és még ezen túl... bepillantást nyerhetek a legmélyebb gondolataiba is. Így aztán megismerem őt, és kialakul bennem egyfajta kép. Előfordult, hogy valaki, akit addig sosem láttam, egyszer csak előrukkolt egy fotóval magáról, és nagyon meg is lepődtem, mert valahogy a képzeletem másmilyennek gondolta. Nem jobbnak, vagy rosszabbnak, csak másnak. De mindig jó, amikor arc is van a gondolatok mögött.
És gondolkodtam azon is, hogy vajon ismernek e egyáltalán azok, akik tényleg ismernek, és nap mint nap találkoznak velem? Nagyon kevés személyes ismerősöm van, aki olvas is engem. Talán egy ember volt, akinek beszéltem róla face to face, és azóta olvas is. Vannak, akik véletlenül találtak rám, és itt maradtak, azóta is nyomon követik itt is az életem mindenféléjét. Az, hogy ők itt maradtak, azt gondolom, jó, mert nem riasztottam el őket, bár.. nem felületes ismeretségekről beszélünk.
Azt nem tudom elképzelni, hogy bármikor is elő fog az fordulni, hogy valakinek ajánlom magam, és azt mondom, ha van kedved, nézz be hozzám. De azt hiszem, sokan vannak, akik nem ismernek egyáltalán, hiába találkozunk személyesen sokat. Ők ismerik az arckifejezéseimet, a hanglejtésemet, hallják a hangomat, látják a testbeszédemet, részesei a mosolyoknak, de nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy mi minden rejtőzik még odabent. Talán az én hibám, hogy nem engedem őket közelebb, és nem akarom, hogy tudják rólam a többit. Talán nem is hiba, nem tudom.
Ha összegezzük, akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen én már feltaláltam az osztódást. Mert itt is vagyok, meg ott is vagyok, mindkettő én vagyok, és egyik sem vagyok igazán én. :) Valahol pedig megvan ám az egész.

2013. júl. 19.

Őszintén mondom

A héten kiállhatatlan vagyok. De nagyon-nagyon. Minél nagyobb bennem a fáradtság, annál jobban. Ma már csak morogtam, és foghegyről válaszoltam, vagy épp bicskanyitogató stílusban. Meg vágtam pofákat is. Ez amúgy nagyon nem én vagyok, és csak lesem, hogy honnan került elő belőlem ez a sárkánylady így hirtelen.
A javát persze az itthoniak kapják, mert odabent csendben maradok, történjen bármi, nem morgok, maximum vágok egy grimaszt, és már ott sem vagyok. Az mondjuk rendesen kiakaszt, hogy úgy gondolom, van valami, amiről kéne tudnom, és nem tudok. Van már tőle egy kis üldözési mániám, ami csak fokozza bennem a morgós kedvet.
Így esett, hogy ma, hosszú-hosszú idő után először (és azt remélem jó darabig utoljára) pont annak szóltam nem épp kedvesen (na jó, ha már egyszer őszintén mondom, akkor nagyon bunkón), aki még talán nálam is fáradtabb, mert neki is jutott a stresszből bőségesen a héten. A mai napja meg tudom, hogy még a szokásosnál is sokkal stresszesebb volt. Én meg, ahelyett, hogy hagytam volna békén lazítani őt is, meg magamat is, még fokoztam a hangulatot. Emiatt aztán persze hogy most bűntudatom van, és szánom-bánom, de visszacsinálni nem tudom.
Mindig vannak olyan illúzióim, hogy majd tanulok az esetből, de nem... mert van a pillanat, ami elragad gondolkodás nélkül ilyenkor, és máris kész..
Épp ezért, a nálam tanulékonyabbaknak hoztam egy videót is a pillanatról. Mert mondjuk az enyém is alakulhatott volna másképp. Ha okosabb vagyok. És átgondoltabb. És kedvesebb. És kipihentebb. És kevésbé hülye.

2013. júl. 18.

Álom-álom

Amikor nyaraltunk, akkor ott, nagy nyugalmamban a Balaton-parton ücsörögve elhatároztam, hogy majd jövőre, amikor újra visszatérek ide, akkor majd már más formában megyek. Mármint szó szerint. Mert sehol annyira nem tűnik fel, mint ott, gyakorlatilag pár kis anyagdarabbal takart testen, hogy hát bizony... ott, ahol másoknak szép, lapos és feszes, ott nekem nem is úszógumi van, hanem egyenesen valami traktorbelső. Ami akár jó is lehetne, ha szeretnék a Balatonban (vagy bárhol máshol a fürdőkádon kívül) lubickolni, mert éppenséggel egészen biztosan fenntartana a vízen. Különféle terveket szövögettem, miközben figyeltem a fiúkat, akik épp valami vízilabda-meccset játszottak. Mint például hogy majd tornázok legalább napi negyed órát, és leginkább erre a célterületre fogok összpontosítani. Vagy hogy például biciklizni fogok. Vagy futni, mert állítólag az is teljesen jó erre a célra. Meg még, ahogy olvasom itt-ott egy csomó minden másra is jó.
Persze, szépen, módszeresen kigondoltam, hogy majd rendesebben és egészségesebben fogok enni is. Mint például hogy elhagyom a péksüteményeket az életemből. Meg a sült krumplit. Meg a whoppert.
Egészen egyszerűnek tűnik gondolatban, mert mit nekem bármi.. olyan irigyelt alakot szeretnék, mint amire én "irigykedtem" pár alkalommal ott ücsörgés közben.
Naigen.. aztán felébredtem, mert belelógott a kezem a bilibe. Na ez nem azt jelenti, hogy ébren teljesen el is vetettem azt a lapos(abb) has utáni vágyamat, de hát az a helyzet, hogy nekem ez leginkább úgy kéne, hogy éjszaka álmomban az álommanók lefaragnak egy-egy centinyit. Semmi mohóság, lehet centinként, semmi gond, van időnk. Így ébren úgy tűnik, a napi nyolc és fél óra intenzív munka után a legkevésbé sincs energiám semmire. Nemhogy futni, vagy biciklizni, vagy tornázni.
Kész vagyok mára, mint az a bizonyos matek lecke, és még két munkás nap hátra van a hétből. Ha fegyvert fognának rám, akkor sem lennék képes öt perc mozgásra sem.
Hogy ebből mi lesz, nem tudom. Végül is, lehet, hogy így maradok. De lehet, hogy nem.
Egy év, és majd elmesélem. Feltéve, hogy lesz mit. Ha nem, akkor meg majd úgyis mesélek mást, úgyhogy meg nem úsztok semmit. :)

2013. júl. 17.

Kemény..

Tulajdonképpen, ha nem írom le, akkor meg fog fájdulni a gyomrom tőle, úgyhogy lesz, ami lesz.. Már amúgy is háborog, úgyhogy nem kell ezt nekem mindenáron magamban tartani. Meg egyébként is jó sokat kattogtam rajta, és igenis kikívánkozik.
Nem írom le a helyet és a helyzetet, ahol ért ez a dolog, és még véletlenül sem fogok utalni senki kilétére sem. Lehetnek ők egyébként is akárkik, mint ahogy én is. És történhet ez bárhol a világban.
Szóval, a helyzet.. Jó pár ember volt ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen. Mindenki tette a dolgát, intézte a maga ügyét, amikor érezhetően lett valami a levegőben. Ugyan mindenki tette tovább a dolgát, és intézte tovább a maga ügyét, mégis, néha egy-egy sanda oldalpillantással figyelt is, hogy vajon mi lesz abból, ami ott van a levegőben. Érezhetően feszült, és szemmel láthatóan gyülekezett valami viharfelhő is, és minden jelenlévő tudta, csak idő kérdése mikor robban a bomba.
És robbant. A jelenlévők nagy része, aki addig a feszültségben is tette a dolgát, és intézte a maga ügyét, igyekezett nem észrevenni, mégis tátva maradt a szája. Az enyém is.
És azóta sem tudom hova tenni. Mert láttam én már sok mindent. Hallottam is sok mindent. És át is éltem sok mindent. De ilyen primitív és indulatos gyűlöletet forrongani még sosem. Szinte látszott, és kézzelfogható volt a gyűlölet, és a negativitás, és csak terjengett, mint valami ronda, sötét lepel. Feketén izzott, és vörösen lángolt. Az alatt a pár perc alatt, amíg tartott, csak úgy táncolt örömében, hogy végre kiszabadult az addigi kelepcéből, és végre azt csinál, amit akar. Simán elhittem volna azt is, ha valaki azt mondja, nézd, az ott maga az ördög.
 Nem tudtam akkor sem beleavatkozni, és nem is akartam, mert nem az én dolgom. Akaratlanul tanúja voltam sokadmagammal valaminek, aminek jobb lett volna, ha nem vagyunk tanúi. Százszor végigpörgettem magamban újra és újra a jelenetet, hallom a hangokat, és nekem fáj, pedig nem nekem szólt. Nem tudom elképzelni, milyen lehet annak, akinek címezték. Sosem akarom tudni sem egyébként.
És nem, soha, semmiképp nem szeretnék ilyen lenni. Továbbra is teszem a dolgomat, és intézem a magam ügyét. Abból nem lesz baj.

És a fejem sem fáj már. Meg le is hűtöttem a magam felborult kedélyét egy fél doboz csokis-narancsos fagyival.

2013. júl. 16.

Bakker...

Hát mit ne mondjak, azon kívül, hogy jajjnekem.. Nem is tudom, én vagyok e még mindig túlzottan puhány, avagy túlzottan sokat elváró önmagától, vagy csak simán és szimplán béna, de majd' meghalok a fáradtságtól. Öregszem, egészen biztosan, mert négy és fél óra alvás már nem elég. Ráadásul ha megállás nélkül kell dolgozni, ráadásul nem csak fizikailag kell ott lenni, hanem még agyban is nagyon, akkor az meg még fárasztóbb. Mondhatni, leginkább holnap délig szeretnék aludni. Nem fogok. Ez biztos.
De hogy megelőzzem a bajt, inkább most nem is mesélek mást, hanem lefekszem mihamarabb. Mert még akkor hat órám van. Az jobb, mint a négy. És még valamire elég is lehet.
Na majd elmondom...

2013. júl. 15.

Ez is megvan..

Már most tudom, hogy mi az, ami a legeslegjobban fog hiányozni a Balaton-partról. Sőt, már akkor tudtam, amikor még tegnap este egy röpke bevásárlást abszolváltunk itthon.
A nyugalom, és a derű, ami ott jelen van még a levegőben is. Itt valahogy nyomát sem érzem, pedig mosolygok én szorgosan mindenkire, még ha mondjuk a mosolyom ma estére kissé fáradt lett is. De komolyan... akkor nem is éreztem ennyire, mikor ott voltunk benne, hogy ott mintha egy másik világban lettünk volna. Hazajöttünk, és mint valami Balkán.. Odalent csupa szépség minden, rendezett kertek, tiszta utcák, lassan sétálgató emberek. Még a sorban állás is megy morgás nélkül. Egyetlen egy morgós jelenettel találkoztam a közel két hét alatt, akkor is az egyik üzlet alkalmazottjától (Béééla, tudsz nekem szerezni egy kávét? :D... ) Semmi extra nem volt ott szerintem, ami itt ne lenne, de mégis sokkal több volt, mint itt valaha is lesz. Oké, az emberek zöme pihenni és lazulni megy oda, nyilván nem ott morog a munkahelyére, meg a világra, meg egyáltalán..
De ez nagyon hiányzik. Az összes pozitív energiámat vittem magammal ma reggel, de elég hamar kiszipkázták belőlem, mert elég hamar végighallgattam mindenféle sérelmet, sirámot. Van, ami nem változik. Ez tény. És vannak a menthetetlenek is, akiknek jót egyébként sem lehet.
Én mondjuk úgy döntöttem, nekem van egy csomó szép pillanatom elraktározva (azok a giccses Aranyhidak pl.), és bármikor elő fogom hívni. A látványt is, meg az érzést is.
És az úgy jó lesz nekem.

A munkába visszarázódás meg egy kicsit keményebb, mint gondoltam. De semmi vész, pár nap kell csak..  és újra minden a régi lesz.
Addig meg még mutatok egy mosolygós-napszemüveges-rózsaszín bikinist.. Merthogy ugye vágytam rá, hát meglett. :) A rózsaszín bikini is.


2013. júl. 14.

Itthon

Avagy fordult a kocka, mert ma úgy esett, hogy Bogláron ébredtünk, és már itthon fekszünk le aludni. Ez a kevésbé jóleső oldala a kockának, de nem busongunk, nem kesergünk, mert tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap is, és különben is.. örüljünk annak, hogy megadatott. Meg annak is, hogy holnap van hova menni dolgozni.
Délután egy körül indultunk haza, Erik még ott pityergett egy kicsikét, de férfiasan titkolta, és nyeldeste az árulkodó könnyeket. Igazából csak az utolsó vonatnál nem sikerült..
Roland Lelle végéig sírt, mert neki hiányozni fog a ház, meg a Balaton, meg még maradni akart. Aztán megnyugodott, mert közben eszébe jutott, hogy amúgy itthonról meg hiányoznak a kutyák, és most akkor majd őket láthatja.
Patrik tök férfiasan viselte az egészet, illetve inkább kamaszos flegmasággal, amolyan minden mindegy alapon. Amúgy dehogy mindegy, tudom.. De hagyom, hadd higgye, hogy én is elhiszem, amit mutat kifelé. Ha ez így jó neki..
Mi is szomorkodtunk, jó lenne ez a szabad világ akármeddig, de tudjuk, nem lehet így.
Szóval jöttünk haza.. a teli csomagtartóval. ...
Beálltunk, néma csend, egyik kutya sem nyikkant. Nem láttuk még őket, látszólag ők sem észlelték, hogy megjöttünk. De aztán...
..Hát annyira, de annyira örültek. Freddy örömében még egy kicsit pisilt is, ebből is látszik, hogy mennyire felhőtlen volt az öröme, mert minden önuralma és önfegyelme eltűnt egy pillanatra. Arti is minden idegszálával figyelt, azt sem tudta, kihez forduljon, kit szaglásszon, ki simogassa. :) Szóval, minden kétségemet eloszlatták egy pillanat alatt. Se nem felejtettek el minket egy pillanatra sem, se nem haragszanak ránk, amiért elmentünk.
És milyen jó, hogy itt vannak. Sokkal könnyebb volt hazajönni, így, hogy ők ennyire örültek nekünk. :)

A táskák kipakolva, ágyneműk kimosva, megszáradva, összehajtogatva. Minden a helyén. Melós hátizsák a széken vár rám.
Hajnali fél ötkor pedig ébresztő. És kezdődnek a munkás hétköznapok. :)
Rápihentem.. ;) Majd kiderül, elég lesz e. :)

2013. júl. 13.

Utolsó

Annak, akinek a hócipője tele van a nyaralásról szóló mindenféle beszámolóimmal, jó hírem van. Ez az utolsó nyaralós esténk. Mondhatnám, hogy már csak egyet alszunk, és megyünk haza. De azért nem mondom ezt, mert ennek most csupa szomorú felhangot tudok csak adni.
Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek igazán jól megfogalmazni ezt az egész mindenséget, ami bennem van épp, de azért megpróbálom.
Úgy indultunk neki ennek az egész nyaralásnak, hogy lesz, ami lesz, pihenünk. És lett, ami lett, pihentünk. Persze, kirándulhattunk volna többet, mert éppenséggel felfedezhettük volna az egész Balaton-partot, kismillió kiránduló-hely van errefelé, rengeteg látnivaló, amit még mi sem láttunk. Lehet, hogy a jövő héten már majd bánni fogjuk, hogy valahova nem mentünk el végül, de az a helyzet, hogy pihentünk. Csak és kizárólag ez volt a feladatunk, mert éppenséggel mindegyikünk baromi fáradt volt fizikailag is, meg szellemileg is. Azt nem mondom, hogy átlustálkodtuk a napokat, mert nem igaz. Jártunk erre-arra, leginkább a strandra kísérgettük a gyerekeinket, ettünk jókat és finomakat, néztünk filmet, söröztünk, cidereztünk, jókat röhögtünk, és már el is telt a tizenhárom nap. Egy szempillantás alatt jóformán.
Most, így az utolsó estén még el szeretném Nektek mesélni- anélkül, hogy az illetőt nevesíteném (nem azért, mert nem érdemelné meg, hanem mert nem akarom zavarba hozni)- hogy milyen végtelenül hálás vagyok annak az embernek, akinek a jóvoltából ennyi ideig élvezhettük zavartalanul a Balatont. Nem jöhetett volna ez létre, ha nem ennyire nagylelkű velünk. Próbáltam neki is megfogalmazni, és próbálom Nektek is, hogy mennyire megható számomra, hogy valaki, aki nem rokonom ennyire önzetlen legyen velem. Nem vagyok ehhez szokva, és még mindig zavarba ejt a gondolat, hogy csak nekünk, csak azért, mert azok vagyunk, akik. Az év legfelhőtlenebb napjait köszönhetjük neki, és biztos vagyok benne, hogy még majd a karácsonyfa alatt is emlegetjük ezeket a napokat. Ugye, nem megy ez nekem.. Úgyhogy lehet, hogy csak annyit mondok neki így, nagy nyilvánosság előtt is, hogy KÖSZÖNÖM.
Kicsit hangolódom egyébként már az otthoni dolgokra. Várom, nagyon-nagyon várom a pillanatot, amikor majd a kutyáink észreveszik, hogy megérkeztünk. Fogalmam sincs, mit szólnak majd. Vajon kitörő örömmel fogadnak bennünket, vagy "szóba sem állnak velünk", amiért ennyi időre leléptünk?
Ezerszer tudatosítottam magamban, hogy hétfőn hajnalban dolgozni kell mennem. Jelen pillanatban el sem tudom képzelni, de majd ráhangolódok holnap este. Muszáj lesz.
Nem tudok egyébként kiragadni egy napot sem, hogy melyik volt a legjobb, mert mind az volt. Egyszeri és megismételhetetlen pillanatok, mind-mind itt vannak bent elraktározva, hogy majd a nehezebb napokon elővegyem, és lapozgassak közöttük. Ezerszer is meg fogom még magamban mosolyogni a pillanatot, amikor Rolira rátámadt a hattyú-mama, ahogy közeledett feléjük. (és Roli azóta sem mer a közelébe menni sem). Minden kávézásunknál eszembe jut majd, hogy nemrég ott ittuk a teraszon. Ahogy minden vonathang is arra fog emlékeztetni, ahogy a fiúk figyelték, mikor melyik vonat jön, és milyen mozdony húzza.
És bent is eszembe fog majd jutni a boltszámokról, hogy én bizony nemrég itt vásároltam...
Jó volt. Szép volt. És akár maradnánk is... bármeddig, akármeddig.. ha tehetnénk...
De remélem, Boglár visszavár majd. Mert mi szívesen jövünk majd újra.. bármikor, bármeddig.. ha tehetjük.

2013. júl. 12.

A technika

Azon gondolkodtam ma, hogy mégiscsak micsoda jó dolog ez a technika. Több dolog kapcsán is eszembe jutott.. egyszer akkor, amikor láttunk két fiatal srácot rohanni az állomásra, akik nyilván csak azt hallották, hogy valamit mond a hangosbemondó, de azt nem értették, hogy azt mondja, késik a vonat tíz percet, így rohantak.. és egyikőjük odaszólt a másiknak, a telefonjával a kezében: "Nézzek egy másik vonatot, vagy most már eléred?" Szóval, igazából a technika maga a csoda. Mert régen ilyenkor állt az ember valahol egy állomáson, és várta, hogy majd x idő múlva jön a következő vonat. Otthon meg, akik várták, azon idegeskedtek, hol lehet, mi lehet vele, és miért nem jött. Az aggodalmasabbak ilyenkor rágták tövig a tíz körmüket.. (és én pl. egy ilyenért kaptam egy marha nagy fülest anyámtól, mert szétaggódta magát egy egész délutánon keresztül, pedig csak felsővezetékszakadás volt hazafelé, és a vonaton ragadtunk). Most meg két kattintás, és akár az egész világ tudja, hogy épp hol vagyok, kivel vagyok. Ráadásul bármikor lehet értesíteni bárkit, legyen a világ akármelyik pontján is.
Jó, persze, van ennek hátulütője is, mert alig ír az ember manapság képeslapot, levelet, amit felad a postán, de valamit valamiért. És az elszántak amúgy írnak, tudomám.
A másik dolog, amivel kapcsolatban eszembe jutott, az a nyaralós képek. Mert régebben azokat is el kellett vinni előhivatni, és akár, ha mondjuk még nem telt be a tekercs, akkor eltelt egy hónap is, mire a fotók elkészültek. Egyrészt akkor már kit érdekelt, másrészt meg akkor derült csak ki, hogy nem sikerült lefotózni, amit akartunk, mert nem villant a vaku, belemozdultak, ott van a háttérben a bácsi, akinek nem kéne, meg ilyenek. Most ez is tök egyszerű. Kattintás, aztán már ott is van. Ha nem tetszik, törölhető. Akár azonnal. Ha tetszik, meg lehet mutatni akár az egész világnak is, azonnal. Sőt, megmutathatod úgy is, hogy a gps segítségével még azt is odaírod, hogy hol is voltál épp. És kinek a társaságában.
Azt gondolom, a technika igenis jó dolog. Mert most van lehetőség akármennyi pillanatot megörökíteni, nem csak annyit, ahány kocka van a tekercsen. Akár az összes pillanat megmaradhat örökre. Akár..
És a technika jó fej is, mert senkit nem kötelez arra, hogy használja. Csak a lehetőséget adja..

(és ha már technika.. van egy-két elmaradt emailem, meg telefonom, amiket be fogok ám pótolni)

2013. júl. 11.

Ma is képek


Meg megint kevés szöveg csak. Ennek két oka van. És egyik sem az, hogy elakadt volna a szavam, mert igazából arra még nem nagyon volt példa.
Az egyik ok, hogy az este irtó jó buli volt nálunk, és én rettenetesen keveset aludtam. Azt a keveset is több részletben. A jó bulit átvitt értelemben kell értelmezni, mert tulajdonképpen sem buli, sem jó nem volt. Megjelentek a százlábúak az este. Ebben semmi rendkívüli nincs, voltak tavalyelőtt is, csak akkor kevésbé zavarták a fiaimat. Jó, mondjuk a zuhanyzóban kezdték a zaklatást, aztán hol máshol folytatták volna, mint a "gyerekszoba" falán, közvetlenül az ágy mellett? Nekik jó buli lehetett, mármint a százlábúaknak, mert csak szaladgáltak vidáman a falon, mi meg vigasztalgattuk a sikító-rettegő anyámasszonykatonáit gyerekeinket. A vége az lett, hogy még éjjel egykor is őket őriztük, mert nélkülünk nem alszanak.. reggel meg már negyed hétkor ültek az ágy szélén, hogy "Anyaaaaa, keljünk, mert elmegy a vonat."
Szóval ez az egyik okom.
A másik pedig, hogy ma kirándultunk. Volt A és B verzió. Különféle okok miatt Erik választhatott, hogy melyiket szeretné, ő az A-t szavazta meg, hogy vonattal menjünk Siófokra. Igazából mindenki másnak a B-hez volt kedve, de sebaj.. mentünk tehát vonattal Siófokra. Tök jó volt amúgy, bár a vonat erősen felejthető, és csak az ilyen vonatőrülteknek nyújt igazi élmény, mint Erik. De már ezért megérte.
Végül innen hazaértünk ebédre.. hogy aztán délután mégis elmenjünk a B verziós kirándulásra is. Elmentünk Szántódról Tihanyba komppal, majd onnan Zánkára, ahol megnéztük városunk táborát (Patrik még sosem járt ott, és Roli sem), majd vissza komppal Szántódra, onnan újra Siófokra (muszáj volt visszamenni, olyan finom péksüteményt ettem ott délelőtt). Zamárdiban láthattuk a BalatonSoundra érkező óriási tömeget, ami amúgy egy élmény, hogy ennyi ember a Balatonparton, másrészt elképesztő, hogy ennyi pénzért is ekkora tömegek mennek, harmadrészt félelmetes, mert mindenkinek piásüveg van a kezében.. Délután ötre értünk haza, hullafáradtan. De azért még lementünk a partra, és a fiúk fürödtek is egyet, mert csak a levegő hűlt le egy kicsit, a víz nem.
Most meg, még megmutatom a képeket (amiket ezúttal Balázs fotózott, én csak "elloptam" tőle), és bedőlök az ágyba.
Siófok, Fő tér (a háttérben Széchenyi)



Szántódrév



Valahol a Balaton közepén találkoznak a kompok

2013. júl. 10.

Na mit láttam ma?

Nem csak én, mert velem együtt még mindenki, aki ma kora délután a strandon múlatta az időt.
A hét elején (vagy az még a múlt hét volt?) a vihar kidöntött a strandon lévő sziget szélén egy fát. Épp előtte nap jegyeztük meg, hogy milyen érdekes is, hogy épp ott áll az az egy szem fa, nagy magányosan, ám látszólag nagyon stabilan. Hát.. sajnos elkiabáltuk, mert másnap a fa már nem állt, hanem az oldalára fekve találtuk.
Minden bizonnyal veszélyes lehetett ott, mert ma azt láttam, hogy a strandoló törzsközönség (nyilván helyi lakosok amúgy) egy része elindult be a sziget felé. Motoros fűrészekkel, kézifűrésszel, idősebbek, fiatalok, és gyerekek is. :)
Aztán kivágták. Először a lombkoronáját, és ugye a kis vékony ágait. Amiket aztán szépen kihoztak a vízen keresztül.
Eltartott vagy két órán keresztül. De megcsinálták. :)
És aztán, levezetésképp játszottak egy strandfoci-meccset a füvön.

Őszintén? Tök jó volt látni egy efféle összefogást, és közös munkát. :)

2013. júl. 9.

Van képem hozzá

Egyszer említettem már, úgy ezer évvel ezelőtt, hogy majd megbánjátok még, hogy az én okos telefonom nem csak okos, hanem szép képeket is tud. Sőt, ilyenből (mármint okosból és jól fotózóból) rögtön három is előfordul a mi házunk tájékán. Én már akkor tudtam, hogy ritkán ugyan, de előfordulhat, hogy majd kevesebbet beszélek, mint amennyi fényképet mutatok. Mint pl. most.
Szerény, de azért boldog mosoly

Na jó, azért Neked mosolygok...

Nagyon komoly. Nagyon menő. 

Giccs... de nem lehet vele betelni

Mondom... lehetetlen abbahagyni..(a fotózást is)

Mindjárt lemegy...

Na, ez a nem semmi.. mojito, Aranyhíd, naplemete, Balaton... 
Bár.. lehet, hogy jobban szeretitek, ha nem beszélek annyit. :D És a végére hagytam egy bónusz (kicsit csúnya) képet. A könyökömről kötés nélkül. Elárulom.. fáj. Nem kicsit. De kibírom, kibírom... és még akárhányszor lenyúznám cserébe azért, ha itt lakhatnék az év egészében. :)
Nagyot koppant akkor....

2013. júl. 8.

Gondoskodás

Nem tudom, honnan jutott eszembe a téma, és tulajdonképpen ez nem is érdekes. Kigondoltam, hát akkor le is fogom írni, mint annyi minden mást.
Azon tűnődtem ma, hogy mennyire belém van ivódva az, hogy gondoskodjak mindenkiről, aki hozzám tartozik. A világ legtermészetesebb dolga nekem, hogy evés után leszedem az asztalt, elmosogatok, eltörölgetek. Hogy a ruhákat én mosom, én teregetem, én teszem a helyére. Én sikálom a foltokat mosószappannal. Én megyek vásárolni, én találom ki mit együnk. De ugyanennyire természetes, hogy én sikálom ki a wc-t, én porszívózok, én pucolok ablakot. És még az is ugyanennyire természetes, hogy odakészítem mindenkinek az iskolába a szendvicseket, az üdítőt, a reggeli kávét, a reggeli gyümölcsöt, és mindent. Talán ezért van az, hogy rettenetesen elkényeztetett gyerekeim vannak, akiknek alig-alig kell valamiben segíteni. Mert én szeretek gondoskodni mindenkiről, és ha valamit helyettem (tulajdonképpen maguknak) csinálnak meg, akkor attól én nem feltétlenül érzem magam jól.
Szeretem azokat a pillanatokat, amikor rájönnek arra, hogy valami, amin ők még csak épp gondolkodnak, már ott is van, meg van csinálva, elő van készítve. Szeretem az ilyenkor kapott mosolyokat. Lehet, hogy ezért csinálom, mert ez nekem egy kiapadhatatlan energiaforrás, ezek a csere-mosolyok.
Mert egyébként én tényleg nem várok mást soha cserébe. Nem kell, hogy külön megköszönjék (bár a legtöbb esetben megteszik ezt maguktól), elég az a pillantás, és mosoly. Ettől nekem már jó is minden.
Talán emiatt volt az a nagyon erős vágy is bennem évekig, hogy még hadd szüljek, mert tudat alatt tudom, hogy ez a fajta gondoskodás már nem sokáig lesz így, ahogy most van. A gyerekek megnőnek, és mindig több önállóságot szeretnének, ami teljesen természetes is. Persze, akkor is igénylik majd az én gondoskodásomat is, csak másképp. Mondjuk majd jönnek, és hétvégenként felpakolnak itthonról némi süti-utánpótlással, és ezzel-azzal.
Mióta vannak a gyerek-pótló bulldogok, már nem aggódom azon, hogy nem lesz kiről gondoskodni. Mert ők aztán itt lesznek nekem mindig. (nem, nem vagyok hajlandó azzal foglalkozni, hogy ők sem élnek örökké) És ők tökéletesen alkalmas alanyai az én gondoskodásomnak. Mert imádják a törődést, és a kényeztetést. Bármeddig elfekszenek, hogy a hasukat vakargassam. Vagy csak simogassam.
Én meg így maradok már... hogy teszek-veszek-intézkedek. És ettől vagyok én az, aki vagyok. Többek között. :)

2013. júl. 7.

Sosem növöm ki

Van ez a filozofikus gondolkodó énem, amit valahogy sosem fogok elhagyni már. Legalábbis még sosem voltam annyira sem fáradt, sem kipihent, hogy az ilyesmit elhagyjam. :) Szóval, továbbra is mindig, minden helyzetben figyelem az embereket. Ítélet nélkül ugyan, legalábbis nagyon igyekszem, hogy még véletlenül se ítélkezzek, főleg abszolút ismeretlen emberek felől, mert ugye fogalmam sem lehet senki körülményeiről, életéről, problémáiról.
Ennek ellenére is, időről időre beleesem abba a hibába, hogy mégiscsak alkotok valamiféle véleményt az adott emberről, még akkor is, ha nem akarom. Mint ma is. A strandon, ahol ma hihetetlen, hogy mennyi ember volt (végre...), kedvemre figyelhettem. Láttam nagyon-nagyon szép nőket, olyan csodás alakokkal, amitől azonnal kisebbségi komplexusom támad, mert sosem volt nekem olyan szép lapos hasam, meg olyan hibátlan bőröm. Na de azzal vigasztalom magam ilyenkor, hogy nekem olyan nagy szívem van, hogy mindegy is hogy nézek ki. :D
De túl ezen.. ma láttam egy nőt és a lányát. A nő is nagyon erősen túlsúlyos volt, dehát istenem, látni kisezer olyan embert, akin sok a súlyfelesleg. Éppenséggel lehet beteg is, vagy akármi. Na de vele volt a lánya is. Aki körülbelül az én Patrik fiammal lehetett egyidős. Akin (mármint Patrikon) szintén van némi súlyfelesleg, úgyhogy éppenséggel ez lehet élettani is (bár rajta mindig volt, akármit csináltunk is). Amin megütköztem egy kicsit, akárhogy is szégyelltem, hogy ennek a lánynak már most olyan komoly és mély, vöröslő striák voltak a hasán, ami szerintem soha többet nem fog eltűnni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy attól van, hogy a bőre nem tudta követni a súlynövekedést, és kirepedt. Biztosan nem tehet róla, mert még gyerek.. bár.. éppenséggel azért, mert ez a korosztály bárminek utána tud nézni, akár tenni is tudna bármit..De ez már ítélet.
Igazából nagyon megsajnáltam őt. Már csak azért is, mert emlékszem, milyen volt kövér lánynak lenni, és milyen volt örökké takargatni magam. De arra is emlékszem, hogy milyen jó érzés volt, amikor végre lefogytam, és tök jó érzés volt végre miniszoknyát venni. Mázlim volt, mert nekem semmi nyoma nem maradt annak, hogy gyakorlatilag egy nyár alatt tizenöt kilót fogytam. Mint ahogy annak sem, hogy a gyerekekkel mindig híztam, majd le is fogytam kb. negyven kilót. De ez mázli, tudom. Mert tenni nem tettem érte semmi különöset. Szóval, ezt a lányt nagyon sajnáltam így ismeretlenül, mert tudom, ebben a világban most takargatni fogja magát, mert nem Barbie baba kinézetű, mert nem hibátlan a bőre, ahogy a reklámokban mutatják.
És erről eszembe jutott az is, hogy mekkora felelőssége van egy szülőnek. Mert az ilyenekre is nekünk kell, kellene odafigyelni. Meg még mennyi minden másra..

2013. júl. 6.

Mi így..

Ma este nem vagyunk jóban a technikával. Nagyon nem. És mostanra már kellőképp fel is idegesített, úgyhogy elszámolok tizenötig, hogy ne mondjak csúnyát, amiért nyolcvanharmadszorra léptem be (ez persze költői túlzás), mire végre kegyeskedett velem együttműködni.
De a bluetooth-t sehogy sem tudom életre kelteni, mert egész egyszerűen sztrájkba lépett, és nem hajlandó bekapcsolni. Úgyhogy a telefonomét is kikapcsoltam, és akkor most mégsem mutatom meg, hogy tényleg semmi aggodalomra okot adó nincs a könyökömmel. Lenyúztam a bőröm egy kicsit, és persze, még fáj, és naná, hogy Murphy is velem van megint, mert vagy a fájós könyökömet ütöm be, vagy a fájós ujjamat. De ez  lehet, hogy csak azért van, hogy minél többször lássam a csillagokat. :)

Egyébként az jutott eszembe, hogy itt sajnálgatom a balatoni vendéglátósokat, hogy mennyien bezártak, holott pont az ilyen "mifajtánk" miatt is kénytelenek. Mert mi bizony itt sem élünk sokkal nagyobb lábon, mint odahaza. Nem veszünk a strandon lángost, palacsintát, fagyit, kukoricát. Nem eszünk-iszunk lépten-nyomon. Nem ülünk be egy korsó sörre. Helyette elmegyünk a sparba, a lidl-be, a tesco-ba, és bevásárolunk. Bepácoljuk a húst, és megsütjük. Megvesszük a sört, behűtjük, és megisszuk. (najó, már aki)
Belefér némi kilengés persze, mert nyaralunk, így például két nap is átmentünk a közeli vendéglőbe menüt enni. Finomat főztek, ráadásul a gyerekek is megtapasztalták némileg az étterem-feelinget, meg egy pár hozzá tartozó etikett-et (ne könyökölj az asztalra, nem illik............., nehogy elhozd a blokkot, nem illik..) , de minden nap nem fér bele ötünknek. Mert hát ahhoz már nagyok, hogy ne kelljen mindenkinek egy egész adag. De ha meg kiszámolom, hogy mibe kerül (pedig nem drága) ötünknek, akkor inkább azt mondom, főzzünk mi, mert ennyiből két napig bőven jóllakunk.
Ez egyébként szerintem semmit nem von le a nyaralás értékéből. Sőt, pihenni is lehet mellette, mert nem kell dolgozni menni, és vagy előtte, vagy utána hamar lezavarni a vásárlást, főzést, meg mindent.

Aztán majd egyszer ki tudja.. lehet, hogy megváltozunk, és másképp lesz. :)

2013. júl. 5.

Nem bottal..

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver. Ugye ismeri ezt mindenki, nem kell hozzá külön magyarázat. Nos, tényleg nem.. Mondjuk már párszor megtapasztaltam, de mindig csak olyankor kapok igazán észbe, mikor már itt az újabb..
Jókat röhögtem az elmúlt napokban a fiaim különböző bénaságán. Ki a Balatonba esett ruhástól, ki nekiment a annak a bigyónak, ami azért van a strand bejáratánál, hogy autó ne tudjon bemenni, ki a biciklinek ment neki. Mindenkinek volt már valami bénulás a rovásán, csak nekem nem. Amitől azért is hízott a májam, mert köztudottan én vagyok az, aki a legbénább mindőnk közül, és velem fordulnak elő lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgok.
Most sem történt ez másképp. Mert naná, hogy csak rajtam maradt látható nyoma annak, ami történt. Ma ebéd után a strandra indultunk, mikor én még hátraszaladtam a hátsó teraszra, de már körbe kellett mennem, mert belülről bezártuk. Elindultam, és leléptem az ajtó elöl. Azt gondoltam, ott a lépcső, így aztán csak ilyen lépcső-lépés-méretűt léptem... csakhogy lépcső az nem volt. (illetve van, csak épp a másik oldalon) Hogy orra ne essek a betonon, próbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, úgy kb. kézzel-lábbal kapálóztam (épületes látvány lehettem, belátom). A kézzel kapálózás volt a legsikeresebb, mert a könyökömet végighúztam a ház falán. Amúgy lendületből.. ahogy azt illik.
Úgy látszik, mostanában az első sokkos reakciók nem váltanak ki belőlem fájdalmat, mert most sem éreztem, hogy fájna, csakúgy mint múltkor mikor az ujjamat grilleztem (ami amúgy még mindig gyógyulgat). A strand felé menet már éreztem, hogy hú de ég. Odanéztem, vérzik. Visszajönni már nem akartam, gondoltam, majd a strandon kérek a Vöröskeresztesektől (merthogy ők mindig ott vannak) egy ragtapaszt rá, és kész. Ahha... hát ez ennyire nem volt egyszerű. Mert ránéztek, felszisszentek, majd közölték, hogy ők inkább kötöznék. Hát mondom, jó, legyen. Két fiatal volt, egy fiú és egy lány. Szakszerűen lefertőtlenítették, én egy kicsit kevesebbel is elégedett lettem volna, mert úgy csípett, hogy most már megértem a gyerekeimet, mikor sziszegnek és jajjgatnak a betadine-ozástól. Aztán pedig újra lefertőtlenítették. Majd bekötözték. Egy egész csomag kötszerrel. :D Elláttak még jó tanácsokkal (ne menjek a vízbe négy órán át), majd kitöltötték az ellátó lapot, amit alá is írtam, és a másolatot meg is kaptam. Majd utamra bocsátottak.
Pedig csak egy horzsolás
A kötést pár órán keresztül bírtam, de aztán leszedtem, mert nagyon szoros volt, és nem bírtam tőle behajlítani a kezem. Raktam rá ragtapaszt. 
A kárörvendés nyomát meg magamon viselem most egy darabig.. úgyhogy ezentúl kétszer meggondolom kit röhögök ki.. :D 
De azért magamon jót röhögtem ám.. az ér, nem? :D

2013. júl. 4.

Mindenféle

Jelen pillanatban nehéz lenne rózsaszín ködös álmokról írnom, meg csupa hepiszánsájn dologról mesélnem, mert az én három fiam elég rendesen próbára tette az idegeimet ma este. Ó, semmi különleges nem történt (még pont az hiányzott volna), csak hozták a formájukat. És ez mostanában úgy néz ki, hogy Patrik a tegnap is emlegetett angol humorával beszólogat, vagy simán csak tesz egy-egy megjegyzést, Erik mindenbe belekotyog, és amúgy meg próbálja utánozni a bátyját, Roli meg vagy énekel valami épp aktuális rap-slágert, vagy annak a paródiáját. Mindhárman komoly hangerővel rendelkeznek külön-külön is, így együtt meg aztán fenomenális az élmény. Amúgy amikor nem idegesít mindez halálra, akkor én magam is jókat röhögök rajta, de ma épp a halálra idegesítős hangulatomban voltam. Így jártam. Mert ez őket a legkevésbé sem zavarta.
Én meg arról álmodoztam, hogy milyen jó is volt, amikor még naphosszat garázst építettünk építőkockából, meg állathangokat utánoztunk a mesekönyvet lapozgatva. Sőt, most épp azt is visszasírom egy kicsit, amikor egy órán keresztül kellett sétálgatni ahhoz a babakocsival, hogy esetleg egy fél órát aludjon.
Jó, hát az idő mindent megszépít, tudom én. Majd tíz év múlva biztos nosztalgiával fogok visszagondolni erre is, amikor még ilyesmiket csináltak, mert mondjuk legalább a közelemben voltak, és nem ki tudja hol valakivel.
Bár Erikről már tudjuk, mert ma elárulta, hogy ő először megtanul nagyon jól angolul, aztán kimegy Svájcba (nem érdekli, hogy ott elsősorban németül beszélnek), és lesz egy hajója is (Svájcban.. :D :D), meg egy csomó pénze, és azért majd visszajön ide is. Nem tervezi, hogy megnősül, pedig ma ráléptem a sarkára, ami ugye azt jelenti, hogy megérem az esküvőjét. Én remélem, hogy nekem lesz igazam, és nem marad egyedül. A többivel meg csak megbarátkoznék. (nehezen.. )

Az  pedig több, mint döbbenet, és elkeserítő, hogy mennyire kevesen vannak a Balatonon. Nem csak a strandok jó szellősek, de akármerre megyünk, mindenhol zárva vannak a vendéglátó egységek, kint van a kiadó-eladó tábla. Lépten-nyomon üresek a nyaralók, sehol nincs tömeg, vagy sorban állás. Persze, tudom, hogy nagyon kevesen jutnak el nyaralni, azt is tudom, hogy egy csomóan inkább Horvátországba mennek (mert állítólag ugyanennyiből meg lehet úszni) csak fura. Ha ez így megy tovább, alig tizenöt év múlva üres lesz a Balatonpart? Csaknem..

2013. júl. 3.

Pihi... pihi... pihi

Az a szó, hogy nyaralás, mindenkinek mást jelent, még akkor is, ha mindenkinek ugyanazt egyébként. Már csak azért is, mert annyi minden belefér...
Nekem most azt jelenti, hogy minden percet arra szánok, hogy pihenjek. Semmi felesleges pakolászás, vagy házimunka, sőt... Tudom, hogy mi mindenen vagyok túl az elmúlt pár hónapban, és őszintén szólva van mit kipihennem. (és nem csak nekem) És azt is tudom, hogy rögtön azután, hogy letelik a szabi, őrült hajsza vár rám odabent, úgyhogy nem árt előre is pihennem. Mondjuk azt nem nagyon lehet, de remélhetőleg legalább az elmúlt időszakot magam mögött hagyom ebből a szempontból.
Nem vágyom tehát most nagy kirándulásokra, ma még kicsikre sem, de ez akár változhat is, ahogy nő bennem a kipihentség-faktor. Nem vágyom semmi különösre, csak úgy lenni.
Ehhez meg aztán minden adott.
Azt mondjuk sokért nem adnám, ha a fiaim kicsit kisebb hangerővel lennének, vagy kicsit kevesebbet veszekednének, sőt, az sem lenne baj, ha egyáltalán nem veszekednének, piszkálnák egymást, szólnának be a másiknak. Kicsit tudnám nélkülözni Patrik roppant egyedi, ámde legalább ennyire fárasztó angol humorát (komolyan mondom, ha minden kötél szakad, majd ő lesz a következő Galla Miklós :D)
A Balaton még nem a szívem csücske. Úgy bokáig találkoztunk ma. Elegünk is volt egymásból hamar. Ő gondolta magában, hogy milyen finnyás egy h.p. ez a nő is, én meg gondoltam, hogy na, barátom.. nem elég, hogy iszapos vagy, meg hínáros, még hideg is? Hát köszi, akkor majd csak nézlek. Nézni viszont jó. Mert van valami megnyugtató ebben a hatalmas víztömegben, még akkor is, ha egyébként épp a hatalmassága miatt elég félelmetes is. Különösen szép olyankor, mikor megy le a nap. Ilyenkor vannak olyan pillanatok, amit semmilyen fényképezőgép, vagy szuperokos telefon sem tud visszaadni. Ezek ilyen retinába égett pillanatok.. mondjuk ma este, mikor Erik jött kifelé a vízből (ja, nekik nem hideg), mögötte a naplemente, ahogy aranyszínűre festette épp a tavat. Valami fantasztikus pillanat volt. Akkor ott simán elhittem, hogy Eriké az egész világ. :)

Csak a kutyák ne hiányoznának így... vannak ugyan hírek róluk, enni ettek, de Freddy egész este csak feküdt, és nézte az ajtót. A csukott ajtót. :( Azért remélem tudja, hogy nem hagytuk ott örökre. Mondani mondtam neki... na de vajon érti ő azt, hogy jövünk majd? Mióta csak megérkezett hozzánk, még sosem volt ilyen, hogy napokig ne lett volna vele egyikünk sem. Artira meg gondolni sem merek. ... Az én lelki klónom.. biztosan megviseli. És ahogy ismerem, kutyanyelven vigasztalgatja a kicsit, hogy ne féljen, Ő ott van vele, még ha mi, gonosz emberek, ott is hagytuk őket. De átvészelik, tudom.. okosak, meg minden.. meg amúgy hülyeség is így aggódni két kutyáért, mintha csak a gyerekeim lennének.


0. nap

Hogy is kezdjem... hát végül is úgy, hogy NYARALUNK. Ez a nulladik nap, mert még a lefixálthoz is hozzácsaphattunk végül még egyet, mert ez így jó nekünk.
Nem volt semmi a nap, még akkor sem, ha végül én ma már nem dolgoztam (merthogy tegnap azt mondták, ha elég lesz, amit átveszek, akkor mehetek ma is, így aztán ha már.. akkor mindent átvettem, amit csak lehetett...). Mondjuk tegnap jól le is zombultam az alatt az egy nap alatt, meg aztán tudtam is, hogy nem muszáj mindent elpakolnom egy nap alatt, így hát mindent hagytam szépen ma délelőttre. Hatkor keltem, mert még mostam két adagot, azt ugye ki is kellett teregetni, meg meg is kellett száradnia, mire indulunk. Balázs még dolgozott, nem is akármilyen fontos munkája volt, de délre ígérte magát.
Lényeg a lényeg, addigra mindent összepakoltam. Bőrönd, táskák, kisebbek, nagyobbak... Balázs konkrétan majdnem sarkon fordult mikor meglátta... de egyszerűen képtelenség volt kevesebbet pakolni, mert ilyenkor látszik igazán mekkora gyerekeink vannak.. az ő ruháik pont akkora helyet foglalnak, mint a mieink. :D :D :D Aztán ezen a cucc-kérdésen is túlestünk (nem vagy normális, komolyan mondom, hogy nem vagy normális, ennyi cuccot..:D D :D), meg be is fért a kocsiba (ezért van ekkora autónk többek között), és végre el is indultunk.
Túl azon, hogy az út egy részében egymáshoz sem szóltunk, azért jó volt. Na épp Boglár előtt énekelt nekem egyet ByeAlex is a rádióból, amit aztán kísért a gyerekkórus is hátulról (jó, Patrik nem.. pedig komoly basszus jött volna belőle, az biztos), úgyhogy gondoltam, na azért ez már csak jó lehet.

Itt minden az az ismerős jó, ahonnan már most tudom, nem akaródzik majd hazamenni, de szerencsére még soká lesz a hazaindulás. Kipakoltunk, belaktuk, majd aztán szegény ház egész télen az én gyerekeim hangját nyögi.. :D :D
Megvolt az első röhejes baleset is... ki mással történt volna, ha nem Rolanddal, aki ruhástól esett a Balatonba, mert annyira nézte a Ferrari-s vizibiciklit. Szegény.. az egyik pillanatban még jött, a másikban meg már ugrott is kifelé onnan, és csak a csobbanást hallottuk. Nagyon sérelmezte, hogy mindannyian kinevettük (nem lehetett nem nevetni, na), így aztán haza is kellett jönni (meg amúgy is fázott a vizes nadrágban), hogy aztán majd vacsora után menjünk még egyet sétálni, meg fagyizni.

Freddy és Arthur sajnos otthon maradtak, és bevallom, nagyon hiányoznak, és titokban még egy kicsit sírtam is értük.. remélem, azért esznek majd így is, hogy más adja nekik.

Ja, és én már azt is tudom, mit hagytam otthon. Persze, hogy valami fontosat. De majd intézkedem, hogy utánam jöjjön..

És a nulladik napot követi majd még 12. :) Mi minden lesz itt, ha így indult...

2013. júl. 1.

Egy

Már csak egyet alszunk itthon. Izgi... Soha nem vártam még ennyire azt a fajta lazaságot, ami most következik, és soha nem voltam még benne annyira biztos, mint most, hogy minden percét élvezni fogom. Még akkor is, ha abban is egészen biztos vagyok, hogy némelykor a gyerekeim halálra fognak szekálni, és idegesíteni, és némelykor majd a tétlenség is nagyon nehezemre fog esni.
De akkor is.. most először érzem azt, hogy nagyon meg is érdemlem a nyaralást, mert van mit kipihennem. Be kell valljam, életemben nem dolgoztam még ennyit, mint az elmúlt hónapokban. Sőt, azt is töredelmesen bevallom, sosem vettem még ennyire komolyan magát a munkát sem, mint most. És mondhatom, ahogy azt már előttem sok évvel az örök klasszikus Hofi is megénekelte: "Fárasztó sportág a pénzvadászat..." De majd most pihenek egyet, mert sok van még hátra az évből, és egészen biztosan újra szükség lesz minden erőmre, hogy tovább űzzem ezt a sportágat. (amúgy sem lehet belőle sohasem kiszállni)
Vannak még olyan kis félelmeim, hogy esetleg homlokegyenest másképp képzelte Balázs is, meg én is az egészet, mert hát igazából azt nem beszéltük meg, hogy mit is akarunk csinálni. De majd belejövünk, mint kiskutya az ugatásba. :)


Holnap pedig már majd onnan jelentkezem. :)