Az egész ország arra készül mostanában, hogy két nap múlva véget érjen a tanév. Van jó sok nyolcadikos, akik most búcsút vesznek az általános iskolás éveiktől. Jövőre lesz nálunk is ballagó gyerek, aki majd ezt a fejezetet lezárja, hogy aztán kezdjen egy újabbat és komolyabbat.
Az idén is lezárunk egy korszakot mi is, egy újabb gyerekünk vesz búcsút az általános iskola alsó tagozatától. A legkülönlegesebb gyerekünk Ő, aki nem csak azért "lóg ki" egy kicsit a sormintából, mert a két szőkésbarna hajú és kékesszürke szemű fiunk között van egy egészen sötét barna hajú barna szemű is. Hanem mert minden kétséget kizáróan Ő igényli a legtöbb törődést, figyelmet, foglalkozást. Most, hogy már tényleg csak két nap az egész, és véget ér ez a korszak, magamban búcsúzkodom. Úgy gondoltam, könnyedén megteszem majd, hiszen nagyon sok olyan pillanatunk volt, amit nagyon nem szerettem. De azért mégis imádtam minden pillanatát, mert Erikről szólt minden. Nem volt épp a legtökéletesebb, és legalább annyiféle szélsőség is akadt benne, mint amennyi Erikben van, de épp ezért, mert tökéletesen visszatükrözte az ő személyiségét, tele volt élettel minden nap.
Gondolkodtam rajta, hogy mivel is tudnám én jól lezárni ezt a korszakot az életünkben. Úgy akarom magunk mögött hagyni péntek este az osztálytermét, hogy nem akarok tüskéket. Sem benne, sem másokban. Mindig arra törekedtem az életem során, hogy a konfliktusokat lezárjam. Arra nem mindig van lehetőség, hogy mindkét fél tökéletes egyetértésben tudja végül lezárni, de ez nem is mindig szükséges. Most sem az. Vagyok annyira őszinte ember, hogy belátom, Erik nem tartozik a könnyű esetek közé. És vagyok annyira őszinte ember, hogy belássam, sok mindenben hibáztam a négy iskolás év során én is. Rögtön az elején már.. amikor annyira akartam neki olyan tanító néniket, akik feltétel nélkül szeretik, akiktől megkaphatná azt a szeretettel teli elfogadást, amit még nem tapasztalat családon kívül, és ami könnyedén jutott a bátyjának is, és az öccsének is (az óvodában is, és az iskolában is). Itt követtem el azt az orbitális hibát, ami végigkísérte az összes évet. Mert a nagy akaratban, amivel a létező legjobbat akartam neki, elfeledkeztem néha arról, hogy nem mindenkinek ez a sors jut. Próbáltam unos-untalan kicsikarni a sorstól a változást, én magam akartam befolyással lenni rá. Minduntalan falakba ütköztem, és mindig jobban elkeseredtem. Pedig a falak zömét én építettem, nem mások. Tudom, hogy Erik miatt különösen érzékeny vagyok. A születése körülményei miatt is, meg amiatt is, hogy neki sosem jutott abból a fergeteges szeretetáramlásból, amiből a bátyjának (első gyerek, első unoka, első unokaöcs, első dédunoka), és az öccsének (a kicsi) igen. Ezért is kárpótolni akartam. Mindent akartam neki, hogy érezhesse, hogy átélhesse, hogy biztos lehessen benne, Őt önmagáért is lehet szeretni.
Ebbe a mindenben mindketten beleroppantunk egy kicsit. Lehet, hogy Őt beáldoztam ezért a nagy akaratért, és sokkal jobban tettem volna, ha csak úgy hagyom az egészet menni a maga útján. Sosem tudom már meg. Nem hibáztatom magam sem, másokat sem.
Tanultam ebből is. Sokat Leginkább azt, hogy elég neki, ha mi szeretjük őt a létező legnagyobb szeretettel. Elég, ha tudja, hogy akkor is mellette állunk, ha rosszat csinál. Vagy ha nem úgy megy a tanulás, ahogy szeretné.
Azt remélem, a tanultak miatt könnyebb lesz majd a következő négy év. És azt is remélem, hogy idővel a szép emlékek teljesen kitörlik majd kevésbé szépeket. :)
Mindegy hogy sikerült ez a tanév. Mindegy, miből hányas lesz. Én akkor is imádom őt, és akkor is büszke leszek rá, ha nem lesz annyira jó, mint tavaly. Mert az sokkal jobban számít, hogy biztonságban érezze magát érzelmileg, mint hogy milyen jegyeket kapott. :)
Persze, hogy elég, Dius! :-)
VálaszTörlés