2013. ápr. 18.

Tanulság

Mindig is hittem abban, hogy semmi nem történik véletlenül az életünkben. Azonban azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb dologról nem derül ki azonnal, hogy miért is történt, de minden hordoz magában valami tanítást. Ami aztán vagy kiderül egyszer, vagy sosem esik le az ejtőernyős fatantusz. De végül is majdnem mindegy, hogy levonjuk e az épp aktuális tanulságokat, vagy nem, mert úgyis okulunk, még ha nem is tudunk róla.
Így aztán semmit nem bánok, ami történt velem, és körülöttem, még akkor sem, ha lehet, hogy ma már másképp döntenék. Amit könnyen megtennék már most, ezzel a tapasztalattal a hátam mögött. Akkor azonban az volt a megfelelő döntés, és emiatt alakult úgy, ahogy.
Nem egészen kettő hónappal ezelőtt, amikor elkezdődött ez a mostani életszakaszom, egy kicsit hülyén éreztem magam. Mert valóban odakerültem a sok éve vágyott munkahelyre, de álmomban sem gondoltam volna, hogy én majd ezt fogom csinálni, amit. Soha, egyetlen percre sem fordult még meg a fejemben eddig, hogy én fizikai munkát fogok végezni. Nem azért, mert bárkit is lenéztem volna, aki ezt csinálta, vagy akár csak "túlképzettnek" gondoltam magam az ilyesmihez. Egyszerűen csak azt gondoltam magamról, hogy én az vagyok, aki majd világéletében valami íróasztal mellett ücsörög, és adminisztrál, könyvel, ügyintéz. Így aztán, amikor bekövetkezett az a véletlen, ami... emiatt is féltem. Mert így, hogy ezt gondoltam magamról, ezzel azt is gondoltam magamról, hogy én fizikai munkára nem vagyok alkalmas. A sok évi mindenféle után egész egyszerűen punnyadtnak gondoltam magam, ráadásul soha az életben nem csináltam ilyen munkát, és nem dolgoztam ennyire "irányított" körülmények között. Most így, hogy majdnem két hónap eltelt már, tudom, hogy nem vagyok punnyadt sem, és igenis alkalmas vagyok rá. Ettől aztán megnőtt az önbizalmam, hiszen végre még magamnak is el kell ismernem, hogy "Nahát, megy ez nekem.."
De nem csak az önbizalmam nőtt meg. Végre megtörténik az, amire azt hiszem, igen komoly szüksége volt itthon mindenkinek. Végre elkezdtem leválni a gyerekeimről, és nem az az anyjuk lenni, aki megfojtja őket a folyamatos gondoskodásával, hanem hagyja őket a maguk erejére is támaszkodni. Őszintén mondom, ahogy közeledett Erik születésnapja, és én szembesültem azzal, hogy éppen délutános leszek, már előre féltem, hogy majd hogy ki fogom borítani saját magamat, mert nemhogy tortát nem sütök neki aznap, de még csak találkozni sem találkozunk fél óránál többet egész nap. És jelentem.. egyetlen könnycsepp nélkül túléltem a dolgot. Megbeszéltük, hogy lesz torta hétvégén, előző hét végén voltunk a Burger Kingben (előre ettünk a szülinapra), és ennyi. Tudom, hogy régebben (még tavaly is) agyon gyötörtem volna magam azzal, hogy mindenáron mindent biztosítani akarok neki, ami eddig volt. És most már tudom, hogy igazából ez a gyereknek sem annyira mérvadó, mint ahogy én ezt belemagyaráztam.
Szóval, sok minden egyéb tanítás mellett, amik nem kevésbé fontosak, ám mégsem ennyire jelentősek ez a legjobb, ami történhetett velem. Megtapasztalni az anyaságot kicsit másképp. És jelentem....... működőképes a családunk nélkülem is. Ki hitte volna?
Most, hogy a bejegyzésem végére értem (mert ugyan órákig tudnék beszélni a dologról, de hatalmas alváshiányom van), azon gondolkodom, mintha már írtam volna erről.... De mindegy.. jobb kétszer, mint egyszer sem.

1 megjegyzés:

  1. tolódnak a hangsúlyok, de jó ez, ha jól éled meg. az meg, hogy nem könnyű... aki azt ígérte, tuti hazudott :)

    VálaszTörlés