Energiaszegény

Teljesen lemerültem és kimerültem. Ez a hét olyan rettenetesen próbára tett egy csomó értelemben, hogy mostanra teljesen kész vagyok. Igen, mint az a bizonyos mateklecke. Írhatnék ehelyett a hóhelyzetről, hogy mennyire együtt érzek mindenkivel, aki aggódik még a családtagjaiért, vagy azokkal, akik valamikorra majd hazavárják azt a családtagjukat, aki épp segíteni van. Mert amúgy tényleg, nagyon együtt érzek mindenkivel, rettenetes lehet ülni órákat, fél napokat az autóban, és rettegni, hogy még azelőtt kifogy a benzin, lemerül a telefon, mielőtt segítséget kapnának. Nem ítélkezek senki fölött, hogy miért volt úton éppen akkor, mert semmi közöm hozzá egyrészt, másrészt ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Biztosan megvolt az oka rá, hogy akkor épp elindult.
Amiért nem fejtem ki ezt részletesebben, hanem helyette magammal foglalkozom, az azért van, mert egy önző dög vagyok megígértem magamnak azokkal az energiával teli, örömködős posztok során, hogy amikor nem úgy lesz, azt is őszintén be fogom vallani. Nem csak okulásul, hanem mert ilyen is van.
Tegnap hajnali négy tizenötkor keltem (meg még azt hiszem, tíz percet ráhúztam), ledolgoztam közel tíz órát, itthon bevásároltam, ettem, gyerekeknek, kutyáknak vacsorát adtam, éltem egy kis társadalmi életet, közben mosogattam, havat lapátoltam. Vártam Balázst, aki fél egykor ért haza, az ébrenlétem huszonegyedik órájában. Mondta ugyan, hogy feküdjek le, de persze, hogy nem tudtam addig nyugodt lenni, amíg nem ért haza. Azt gondoltam éjjel egykor, mikor ágyba kerültünk, hogy akkor most majd minimum kilencig alszom, és milyen tök jó lesz végre nyolc órát aludni (hét közben maximum hat szokott sikerülni). Hát mekkorát tévedtem.
Hajnali négykor úgy találtam magam, hogy már megint hányást takarítok. Nem keveset. A padlóról, az ajtóról, a gyerekről.(még mindig Roli) Aludtam ugyan utána még nyolcig, de az már nem olyan volt, így reggel is olyan összetörten ébredtem, ahogy hajnalban visszafeküdtem. Ráadásul hideg van, és fúj a szél, amit még csúcsformában sem tolerálok túl jól, nem így... Délelőtt még csak a szemöldököm fölött egy ponton fájt. Délutánra már attól a ponttól kezdve a tarkómig a fejem bal oldala. És tüsszögök, és megint fáj a torkom is.
Mostanra eljutottam oda, hogy ne is szóljon hozzám senki, mert még az is fáj, ha meg kell hallanom valamit.
Van még két napom összeszedni magam. Muszáj lesz. Remélhetőleg ma éjjel alszunk, és már az is sokat fog segíteni.