Ennyi...

Azt hiszem, végre megértem arra, hogy a dolgokat úgy fogadjam el, ahogy vannak. Megkönnyíthettem volna mondjuk a saját dolgomat igazán, ha mondjuk tudtam volna előre, hogy ez lehet végtelenül egyszerű is. De mivel nem tudtam, csak sejtettem, így hát ez ügyben is végigjártam a saját Canossámat. De most úgy gondolom, jól volt ez így, ahogy volt, már csak azért is, mert ugyanúgy, ahogy felfelé nem kérdezünk, úgy visszafelé sem töprengünk semmin. Úgy kellett lennie, mert attól lett a most olyan, amilyen.
Azt nem mondom, hogy nincs bennem bizonyítási vágy, mert van. Nem is kicsi. Meg akarom mutatni a világnak, hogy igenis képes vagyok én is arra, amire bárki más. De már nem dőlök a kardomba, ha valami mégsem megy. Most van csak igazán értelme annak az örökbecsű Hofi-mondásnak, miszerint "Ami nem megy, nem kő erőltetni." Nem is kell, mert abból úgysem lesz semmi jó, csak keserű szájíz, és valami olyan végeredmény, amivel úgysem leszünk elégedettek.
Holnap húsvét vasárnap. Ma hajnalban úgy mentem el dolgozni, hogy a padló koszos, a szőnyeg koszos, az ablakok koszosak, az ágyneműre is ráférne egy csere. Poros a szekrény teteje, a mikro teteje, a könyvespolc, meg még sorolhatnám. A szennyes tartó púpozásig van, a mosógép tetején a kosár tele van tiszta, de el nem pakolt ruhákkal. Már át is van túrva párszor, mert a fiókban már nem mindenkinek van alsónadrág. És se süti, se húsvéti díszek, sőt, a szalvétatartóban még van pár karácsonyi szalvétánk. Nos, ezektől régen minimum agyvérzés közeli állapotban lettem volna, és folyton azon kattogtam volna, hogy jajj, hogy csináljam meg, jajj, mit fognak szólni, hogy én ilyen béna vagyok. Ma mindezt magasról tojtam le, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy hogy néz ki a lakás. Túlélésre játszottam, így, a hatodik napon már erősen megviselt állapotban. Kettőkor még úgy néztem ki, mint aki egy hónap alatt tíz évet öregedett. Mondjuk ez látványilag tényleg így van, mert a ráncaim szaporodtak, a hajamon már megint van egy centis lenövés, a fodrászt is meg kéne látogatnom. A szép, katicás körmeim két hét alatt tönkrementek, és most csak a saját csúnya körmeim vannak. A kinézetem nem változott azóta semmit, esetleg még lett plusz karika a szemem alá.
Viszont azóta megfőtt a sonka, begyúródott (megtöltődött, feltekerődött) a bejgli, elmosogattam, összepakoltam. És ezzel én most tökéletesen megelégszem.
És őszintén szólva azt sem tudom kihagyni, hogy jelen pillanatban nagyon büszke vagyok magamra az egész havi helytállásomért, és még ennél is büszkébb vagyok a gyerekeimre. Mert ők harmadik napja vannak itt magukban napközben, és minden képzeletemet felülmúlóan normálisak. Patrik kiszolgálja az öccseit ebéddel, és anélkül, hogy külön mondtam volna neki, még annyi esze is van, hogy a hűtőből kivett főtt ételt nem melegíti meg egyben, hanem csak a saját adagjaikat.
Két nap pihi következik, ami rám fér, és nagyon örülök is neki. Azt nem bánnám, ha a nap is kisütne ennek örömére, de ha nem, hát úgy is jó.. majd nem megyek ki. :D