14

14 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon gyönyörűen sütött a nap, hét ágra. Azért tudom ezt ennyire biztosan, mert pontosan ezen a napon, csak éppen tizennégy évvel ezelőtt volt az esküvőnk. Rövid ujjú menyasszonyi ruhám volt, amihez ugyan volt egy pelerin-féle, hátha hideg lesz, de nem volt rá szükség.
Annyi minden történt azóta, hogy itt ülhetnék egy egész hétig, akkor sem tudnék elmesélni mindent. Lettünk két fiatal szerelmesből egy fiatal házaspár. Volt részünk földöntúli boldogságban is, volt nálunk hangos veszekedés, sírás, egymáshoz nem szólás is. Volt egy egészen röpke időre részünk igazán komoly válságban is. Azóta is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha akkor úgy marad minden... és nagyon hálás vagyok érte, hogy akkor, abban az időben is itt volt mellettem, velem az az ember, aki mindig... és kivárta, és küzdött érte, hogy most úgy legyen, ahogy van. Persze, én is hamar felvettem a fonalat, és onnantól már csak könnyed kis sétagalopp volt az egész. Sőt, leginkább vad és féktelen szárnyalás.
Amikor 14 évvel ezelőtt az összekulcsolt kezünkre került a stóla, és esküt tettünk Isten színe előtt egymásnak, mindketten tökéletesen biztosak voltunk egymásban is, és magunkban is. Ma is ugyanezzel a magabiztossággal állnánk ott ugyanúgy, és tennénk ugyanazt az esküt.
Nem tartottunk nagy ünneplést, annál is inkább, mert mindketten dolgoztunk. De délután négykor, házaséletünk során először, azon a napon, amikor az évfordulónkat ünnepeltük kettesben jöttünk hazafelé a "hídon" a munkahelyünkről. És tudjátok mit? Abban is van valami nagyon-nagyon jó, hogy ez így alakult. :) Menet közben hazatelefonáltunk a gyerekeknek, hogy indulunk. Míg leértünk a kocsihoz, az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, hogy most megérkeztünk. Oda, ahova ez alatt a tizennégy év alatt mindig készültünk. Mert ugyan olyan nincs, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lehetünk, legalábbis ami a külső körülményeket illeti, de mégis.. semmi okunk nincs panaszra. Megnyugodhatunk, és hátradőlhetünk, mert annak ellenére is, hogy olyan sokan jósoltak nekünk bukást együtt, mi ketten minden helyzetben kitartottunk egymásért, magunkért, és végül, most, tizennégy évvel később erősebbek vagyunk, mint valaha. (és innen is egy naaagy fityisz mindenkinek, aki szerint én nem vagyok elég jó neki)
Annyiszor elmondtam már itt is, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire büszke vagyok rá, hogy azt mondhatom, a felesége vagyok. Nem tudom ezt jobban szavakba önteni. Akinek része van benne, tudja, mit érzek, akinek nincs, annak szívből és őszintén kívánom, hogy legyen.

Neked pedig, aki nem csak egy vagy az életem szereplői között, hanem Te magad vagy minden:

"Jó érezni, hogy szeretlek. 
Nagyon és egyre jobban, 
Ott bujkálni két szemedben, 
Rejtőzködni mosolyodban. 
Érezni, hogy szemeid már 
szemeimben élnek és néznek, 
S érezni azt, ha szép, veled szép 
És csak veled teljes az élet." (Illyés Gyula)