2013. márc. 31.

Húsvét

Azon soha semmi nem fog változtatni, hogy nem aszerint értékelem az embereket, hogy ki miben és hogyan hisz, vagy hogy milyen színű a bőre, melyik valláscsoporthoz tartozik, vagy akár melyik kisebbség része.
Mégis, időről időre felbukkannak kis apróságok, amik azért minden toleranciám ellenére is olyanok, amiket nehezen állok meg szó nélkül. Azért megállom, főleg ott, ahol tudom, hogy nem érdemes a véleményemet kifejteni. De milyen jó, hogy itt van ez a felület, ahol nem kell mérlegelnem, hogy megtehetem e, hogy elmondom, mert tudom, hogy megtehetem. Azt, hogy nem mindenki ért velem egyet, el tudom fogadni. Meg a bírálatokat is.. ha ésszerű és normális. (a számonkérést nem.. de ez már más tészta)
Szóval, a húsvét. Tudtommal a legnagyobb egyházi ünnep a húsvét. Amikor azt "ünnepeljük", hogy Jézus a pénteki keresztre feszítés után vasárnap feltámadt, és ezzel megváltotta minden ember bűnét, és győzelmet aratott a halál felett. Mindenki a saját hite, meggyőződése és beállítottsága alapján ünnepli ezt is. Van, aki az ezt megelőző időszakban szigorúan böjtöl negyven napig, van, aki csak nagypénteken, a keresztre feszítés napján teszi ezt. Én személy szerint sosem bírtam ki negyven napig hús nélkül (mert gyarló az ember), de azért nagypénteken igyekszem húsmentessé tenni az ételeimet. A feltámadásban feltétel nélkül hiszek, mint ahogy tökéletes meggyőződéssel tudom bármikor a "Hiszekegy"-et imádkozni annak ellenére, hogy nem volt ez mindig így, mert gyerekként semmit nem tudtam erről. Meg még annak ellenére is, hogy vannak olyan meggyőződéseim is, amik miatt Balázs szerint máglyán égnék, és nem is fér össze a kettő. Szerinte. Szerintem meg igen. :)
A húsvéthoz rengeteg népszokás is kapcsolódik, de ennek mindnek köze van az egyházi ünnephez. A húsvét hétfői locsolkodás a tisztaságot jelképezi, a víz tisztító erejét, de olyat is olvastam már, hogy a Jézus feltámadásának hírének örvendő asszonyokat is vízzel locsolták le, hogy lecsendesedjenek, és innen ered. A piros tojásnak is köze van Jézushoz, a piros szín a vért jelképezi, amit értünk áldozott. A húsvéti bárányt is értettem mindig, de ez a húsvéti nyúl valahogy sehogy sem akart nekem beleférni... és nagyon nem értettem, hogy mi köze van a nyúlnak ennek az egészhez? Igazából ezen évek óta gondolkodom, de csak ma, amikor sokadszorra láttam azt leírva, hogy "Boldog nyulat" néztem utána, hogy mi is van ezzel a húsvéti nyúllal.
Szóval, van egy olyan verzió, hogy a húsvét eredetileg a termékenység ünnepe, aminek segítségével szerették volna az emberek a bő termést, és a háziállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz. Mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. (forrás: wikipédia)
Van bennem egy kis rosszindulat, amikor azt gondolom, hogy ezek az emberek, akik ma Boldog nyulat kívántak egymásnak, erről sem, és Jézusról sem tudnak túl sokat. Gondoltam, hogy elmesélem nekik, de aztán mégsem tettem. Mert végül is, rosszat nem kívántak egymásnak.. csak nem a legjobban fejezték ki. :)

Jól kifejezni én sem biztos, hogy tudom saját kútfőből, úgyhogy kölcsönzök egy verset ehhez Reviczky Gyulától.

Reviczky Gyula: Husvét


Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!


2013. márc. 30.

Ennyi...

Azt hiszem, végre megértem arra, hogy a dolgokat úgy fogadjam el, ahogy vannak. Megkönnyíthettem volna mondjuk a saját dolgomat igazán, ha mondjuk tudtam volna előre, hogy ez lehet végtelenül egyszerű is. De mivel nem tudtam, csak sejtettem, így hát ez ügyben is végigjártam a saját Canossámat. De most úgy gondolom, jól volt ez így, ahogy volt, már csak azért is, mert ugyanúgy, ahogy felfelé nem kérdezünk, úgy visszafelé sem töprengünk semmin. Úgy kellett lennie, mert attól lett a most olyan, amilyen.
Azt nem mondom, hogy nincs bennem bizonyítási vágy, mert van. Nem is kicsi. Meg akarom mutatni a világnak, hogy igenis képes vagyok én is arra, amire bárki más. De már nem dőlök a kardomba, ha valami mégsem megy. Most van csak igazán értelme annak az örökbecsű Hofi-mondásnak, miszerint "Ami nem megy, nem kő erőltetni." Nem is kell, mert abból úgysem lesz semmi jó, csak keserű szájíz, és valami olyan végeredmény, amivel úgysem leszünk elégedettek.
Holnap húsvét vasárnap. Ma hajnalban úgy mentem el dolgozni, hogy a padló koszos, a szőnyeg koszos, az ablakok koszosak, az ágyneműre is ráférne egy csere. Poros a szekrény teteje, a mikro teteje, a könyvespolc, meg még sorolhatnám. A szennyes tartó púpozásig van, a mosógép tetején a kosár tele van tiszta, de el nem pakolt ruhákkal. Már át is van túrva párszor, mert a fiókban már nem mindenkinek van alsónadrág. És se süti, se húsvéti díszek, sőt, a szalvétatartóban még van pár karácsonyi szalvétánk. Nos, ezektől régen minimum agyvérzés közeli állapotban lettem volna, és folyton azon kattogtam volna, hogy jajj, hogy csináljam meg, jajj, mit fognak szólni, hogy én ilyen béna vagyok. Ma mindezt magasról tojtam le, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy hogy néz ki a lakás. Túlélésre játszottam, így, a hatodik napon már erősen megviselt állapotban. Kettőkor még úgy néztem ki, mint aki egy hónap alatt tíz évet öregedett. Mondjuk ez látványilag tényleg így van, mert a ráncaim szaporodtak, a hajamon már megint van egy centis lenövés, a fodrászt is meg kéne látogatnom. A szép, katicás körmeim két hét alatt tönkrementek, és most csak a saját csúnya körmeim vannak. A kinézetem nem változott azóta semmit, esetleg még lett plusz karika a szemem alá.
Viszont azóta megfőtt a sonka, begyúródott (megtöltődött, feltekerődött) a bejgli, elmosogattam, összepakoltam. És ezzel én most tökéletesen megelégszem.
És őszintén szólva azt sem tudom kihagyni, hogy jelen pillanatban nagyon büszke vagyok magamra az egész havi helytállásomért, és még ennél is büszkébb vagyok a gyerekeimre. Mert ők harmadik napja vannak itt magukban napközben, és minden képzeletemet felülmúlóan normálisak. Patrik kiszolgálja az öccseit ebéddel, és anélkül, hogy külön mondtam volna neki, még annyi esze is van, hogy a hűtőből kivett főtt ételt nem melegíti meg egyben, hanem csak a saját adagjaikat.
Két nap pihi következik, ami rám fér, és nagyon örülök is neki. Azt nem bánnám, ha a nap is kisütne ennek örömére, de ha nem, hát úgy is jó.. majd nem megyek ki. :D

2013. márc. 29.

Ezen is túl...

A nagy többség véleménye az volt, amikor megtudta, hogy csupa nő között fogok dolgozni, hogy "jajj, szörnyű lesz". Nekem sem a szívem csücske egy ilyen felállás, de ettől még én optimista voltam. Már csak azért is, mert én el tudok fogadni mindenféle embert. Nem akarok én mindenkivel jóban lenni, és mindenkit szeretni, így aztán mindenkit elfogadok annak, aki.
Apró kis történések minden nap vannak, mint bárhol máshol is az életünk során. Ez van, akire jobban hat, van, akit egyáltalán nem érdekel. Eddig mindig kívülállónak éreztem még magam egy-egy vitás helyzetben, és a magam dilomata módján magamban tartottam a véleményemet.
Aztán ma a kis apró történésből lett egy óriási patália. Igyekeztem kimaradni, és amilyen gyorsan csak lehet, el is tűntem onnan. Amúgy akkor bántott az egész, mert a balhénak közvetett módon én is részese voltam, anélkül, hogy okozója lettem volna. Volt egy félmondat, ami külön szíven ütött, mert úgy érzem, nekem volt címezve.
Itthon szép lassan lepörgettem magamban az egészet, és útjára engedtem. De túl vagyunk az első ilyenen... és a másodiknál már majd még jobban megy a helyén kezelés is. :

Amúgy meg hulla vagyok, de már csak egy nap. :)

2013. márc. 28.

Ünnep előtti

Szerintem nem csak nálunk, hanem úgy általában a kereskedelem és a logisztika minden szegletében ilyenkor, ünnepek előtt valami őrületes bolondokháza van. Nem sokan gondolunk arra, amikor a szupermarketben, vagy hipermarketben vásárolunk, és esetleg húzzuk a szánkat arra, hogy nincs valami, amit venni akartunk, vagy nem pont ugyanaz van, hogy azok az emberek, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az a valami ott várjon minket a polcon/hűtőben hihetetlen energiákat mozgósítottak azért, hogy időben odaérjen mindenhova minden. Ezt a húsvét előtti őrületet most még fokozta nálunk a hét elejei hóhelyzet, ami ismételt kamionstopot eredményezett... Ezt nem is mondom tovább.. de azt elmondom, hogy az egy dolog, hogy mi is túlórázunk (tegnap, ma és holnap is négyig fél három helyett...), és szombaton is megyünk, de az a halálos fáradtság, amit én érzek már most, csütörtök este, az semmi lehet ahhoz képest, amit azok az emberek éreznek, akik nem ritkán 12 órán keresztül dolgoznak szinte megállás nélkül, és készítik össze a boltoknak a túrót, a margarint, a sonkát, tojást, és még sorolhatnám.
Azt nem tudnám elmesélni így, hogy hogy is néz ki egy ilyen helyzetben a raktár, mert látni kell. Leírhatatlan az a hihetetlen áru és embertömeg... ahol látszólag őrült káosz van, mert amerre néz az ember, mindenhol valami van. De valami hihetetlen módon a káosz csak látszat. Mindenki tudja a dolgát, és teszi a dolgát, és általában úgy teszi, hogy a másiknak nincs útban. Bámulatos, de tényleg. (ha egyszer logisztikus lennék, már tudnám miből szeretnék szakdolgozatot írni)
Ami pedig még ennél is bámulatosabb, hogy ezek a napi tizenkét órás műszakokat lenyomó emberek reggel fél hatkor vigyorogva, vidáman és majdnem futva jönnek szembe velem az öltözőfolyosón. Már átöltözve, és munkára készen.
Ezt most csak azért meséltem el, hogy holnap, amikor még majd biztos sokan mentek bevásárolni, akkor jusson eszetekbe egy kicsit, egy pillanatra, hogy bárhol vásároltok is, azt a terméket, amit épp a kezetekben tartotok, valakik már eljuttatták oda a kezed ügyébe. :)

Miközben pedig sütit süttök, rám is gondoljatok. Mert nálunk az idén lehet, hogy még süti sem lesz... De amúgy lehet, hogy most lesz majd az igazi az ünnep, mert tényleg a pihenésről fog szólni. :)

2013. márc. 27.

14

14 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon gyönyörűen sütött a nap, hét ágra. Azért tudom ezt ennyire biztosan, mert pontosan ezen a napon, csak éppen tizennégy évvel ezelőtt volt az esküvőnk. Rövid ujjú menyasszonyi ruhám volt, amihez ugyan volt egy pelerin-féle, hátha hideg lesz, de nem volt rá szükség.
Annyi minden történt azóta, hogy itt ülhetnék egy egész hétig, akkor sem tudnék elmesélni mindent. Lettünk két fiatal szerelmesből egy fiatal házaspár. Volt részünk földöntúli boldogságban is, volt nálunk hangos veszekedés, sírás, egymáshoz nem szólás is. Volt egy egészen röpke időre részünk igazán komoly válságban is. Azóta is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha akkor úgy marad minden... és nagyon hálás vagyok érte, hogy akkor, abban az időben is itt volt mellettem, velem az az ember, aki mindig... és kivárta, és küzdött érte, hogy most úgy legyen, ahogy van. Persze, én is hamar felvettem a fonalat, és onnantól már csak könnyed kis sétagalopp volt az egész. Sőt, leginkább vad és féktelen szárnyalás.
Amikor 14 évvel ezelőtt az összekulcsolt kezünkre került a stóla, és esküt tettünk Isten színe előtt egymásnak, mindketten tökéletesen biztosak voltunk egymásban is, és magunkban is. Ma is ugyanezzel a magabiztossággal állnánk ott ugyanúgy, és tennénk ugyanazt az esküt.
Nem tartottunk nagy ünneplést, annál is inkább, mert mindketten dolgoztunk. De délután négykor, házaséletünk során először, azon a napon, amikor az évfordulónkat ünnepeltük kettesben jöttünk hazafelé a "hídon" a munkahelyünkről. És tudjátok mit? Abban is van valami nagyon-nagyon jó, hogy ez így alakult. :) Menet közben hazatelefonáltunk a gyerekeknek, hogy indulunk. Míg leértünk a kocsihoz, az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, hogy most megérkeztünk. Oda, ahova ez alatt a tizennégy év alatt mindig készültünk. Mert ugyan olyan nincs, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lehetünk, legalábbis ami a külső körülményeket illeti, de mégis.. semmi okunk nincs panaszra. Megnyugodhatunk, és hátradőlhetünk, mert annak ellenére is, hogy olyan sokan jósoltak nekünk bukást együtt, mi ketten minden helyzetben kitartottunk egymásért, magunkért, és végül, most, tizennégy évvel később erősebbek vagyunk, mint valaha. (és innen is egy naaagy fityisz mindenkinek, aki szerint én nem vagyok elég jó neki)
Annyiszor elmondtam már itt is, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire büszke vagyok rá, hogy azt mondhatom, a felesége vagyok. Nem tudom ezt jobban szavakba önteni. Akinek része van benne, tudja, mit érzek, akinek nincs, annak szívből és őszintén kívánom, hogy legyen.

Neked pedig, aki nem csak egy vagy az életem szereplői között, hanem Te magad vagy minden:

"Jó érezni, hogy szeretlek. 
Nagyon és egyre jobban, 
Ott bujkálni két szemedben, 
Rejtőzködni mosolyodban. 
Érezni, hogy szemeid már 
szemeimben élnek és néznek, 
S érezni azt, ha szép, veled szép 
És csak veled teljes az élet." (Illyés Gyula)

2013. márc. 26.

Estére

A nap végén, mikor lekerült rólam a lila kardigán, úgy döntöttem, még azért ejtek pár szót erről a mai napról. A közvetlen környezetemben kevesen tudták, vagy érdekelte őket, Balázs mindenféle lila ruhadarab híján virtuálisan szolidarizált velem egy lila masnival a fb fotója mellett. Rajta kívül a sógorom volt még, aki megemlítette, de persze neki sem sincs lila ruhája sem, meg még szalagja sem (nehéz ilyesmit találni egy zöld-fehér vérű családban, hiba...), de legalább gondolt rám. :)
Na de mindez egyáltalán nem lombozott le, mert ami itt várt a bejegyzés alatt, az fantasztikus érzés. Nem is tudom jól megfogalmazni, de az a fajta, amitől az ember büszke lesz arra, hogy meri vállalni, és leírni, mert lám-lám többekről is kiderült, hogy testközelből tudják miről is van szó. Külön öröm volt, hogy többen is linkeltétek a saját blogotokban a bejegyzést, vagy említettétek, mert így még több emberhez jutott el a hír, és még többen gondolkodtak el egy pillanatra.
Kriszti felbukkanása pedig.. ami az a fajta véletlen, ami ugye nem is létezik... egy újabb külön löket. Ahogy ő írt, éreztem az örömet a szavak mögött, amiért ráakadt valakire, aki szintén... és nem érzi, hogy egyedül van.
Ha lenne annyi időm és energiám, mint mondjuk hat évvel ezelőtt, akkor most rengeteg időt szánnék arra, hogy a következő lila napon még a mostaninál is többen legyünk. Fogalmam sem lenne, honnan álljak neki, de tutira megoldanám. Mondjuk még van egy év addig, és ki tudja, még találhatok is valami plusz energiaforrást erre a célra. :)
Amiért pedig nem külön a kommentjeitekre válaszoltam az előző bejegyzés végén, az az, hogy úgy tudjak mindenkinek köszönetet mondani, aki bármilyen formában ma gondolt ránk, hogy biztosan mindenkihez eljusson.

2013. márc. 25.

Purple Day

Nem a napján írok róla, mert késő este, amikor én jövök, és írok, addigra pont vége lesz. Így aztán én ma este mesélek erről, hogy holnap, amikor Ti felébredtek, és éppen azon gondolkodtok, mit is vegyetek fel, amiben fázni sem fogtok, de mégsem lesz már olyan komor télies. Valamit, amitől lesz egy kis plusz töltete a napnak. Amiről, ha máson is látni fogod, tudod majd, hogy egy cél vezérel vele még akkor is, ha sosem váltottak és nem is fogtok egy szót sem.
Szóval, ma keressetek valamit a szekrényben, gardróbban, (vagy ahogy hívják nálatok) valamit, ami lila. Lehet ez garbó, vagy felső,kardigán, blúz, de akár nadrág vagy harisnya is,  de ha nincs semmi, hát egy szalag is megteszi. A lényeg a lilán van. Viseld ma egész nap a levendula színét, és ezzel fejezd ki a világon élő mintegy 50 millió embernek, hogy nem félsz tőlük, és a betegségüktől, hogy elfogadod őket olyannak, amilyennek, és elhiszed, hogy nem mások, mint Te.
Olyan embereknek fogsz boldog perceket szerezni, akikről nem tudod, hogy betegek, és gyógyszert szednek. Fogalmad sincs róla, hogy hány és hány napot töltöttek rettegésben a rohamtól, a következményeitől, és attól, hogy mi lesz, ha megtudják róla, hogy ez a baja. Valószínűleg ezek az emberek most sem fognak odaállni eléd, és megköszönni, hogy szimpatizálsz velük, de ettől még Te legyél büszke rá, ha a lila színt azért viseled, mert tényleg együtt érzel.
Az árnyékban élők közül egyként én előre is megköszönöm a gesztust mindannyiótoknak, akik majd holnap valami lilát fognak viselni, ahogy én is. Ha megkérdezik, mondd el. Ha rád mosolyognak miatta cinkosan, kicsit könnyes-riadt szemekkel, mosolyogj vissza bátorítóan.
A világ holnap egy kislánynak köszönhetően lilába öltözik. A világ holnap tudni fogja, hogy mit jelent egy neurológiai kórképpel együtt élni, ami a világ minden tudománya és fejlettsége ellenére gyógyíthatatlan betegség. De a világ holnap azt is tudni fogja, hogy ezek az emberek lehetnek akárkik. Orvosok, tanítók, politikusok, színészek, egyszerű raktári munkások. És lehetnek gyerekek is. Értük, miattuk különösen fontos, hogy mindenki elfogadja ezt. Azért, hogy ők már ne az árnyékban éljenek. Merjék vállalni, és tudják, hogy nem bélyegzik meg őket.
Itt pedig.. a bejegyzés végén tegyétek meg, hogy megint felvállaljátok, hogy Ti is velünk voltatok. :)

Ugyan nem akarom elkiabálni, mert még messze van tőlem, de mégsem bírom ki... Van egy hihetetlenül kedves és figyelmes olvasóm, Adri, aki a múltkori képes bejegyzés után írt nekem, és már meg is vette nekem a lila epilepszia karkötőt. Április elején érkezik hozzám minden remény szerint, és onnantól mindig a kezemen lesz. Ezúton is köszönöm Neked, Adri, holnap rád még egy kis külön hálával is gondolni fogok. 


2013. márc. 24.

Rendezkedés

A napokban felmerült bennem, hogy mégiscsak feladom a blogírást, mert ez az egyik dolog, ami sok energiát, illetve inkább időt emészt fel. Ízlelgettem magamban, hogy nem lesz tovább. Próbáltam barátkozni a gondolatával, hogy nem írom le sehova, hogy mit gondolok, vagy hogy minek örülök. Nem esett jól a gondolat, hogy minden magamba zárva marad, úgyhogy a blog marad. Így, ebben a formában, hogy van. Naponta, esténként, mert nagyon hiányozna az életemből, és tudom, enélkül én soha többet nem lennék ugyanaz, aki ezzel együtt vagyok. Nagy szavak, és nagyképű szavak is, mégis így van. Mostanában ugyan nem képviselek túl nagy irodalmi színvonalat, és nincsenek túlzottan értékes gondolataim sem, de volt is már másképp, meg lesz is még. Remélem.
Miközben rendezgettem magamban az időhiánnyal kapcsolatos gondjaimat, arra jutottam, hogy legjobb lesz,ha hagyom az egészet rendeződni a maga útján, és tempójában, mert az úgy pont jó lesz. Egészen biztos vagyok benne, hogy kialakul majd, ha nem leszek ennyire türelmetlen magammal szemben, és nem akarok ennyire nagyon mindent.
Azt például már most, ezen a vasárnapon lerendeztem magamban, hogy nem lesz húsvéti nagytakarítás. Lehet,  hogy kicsi sem. A bevásárlást megpróbálom elintézni hét közben elaprózva, és holnap kigondolom, hogy mi lesz az a két süti, ami szombaton és vasárnap majd belefér... és ennyi.
Annak viszont örülök, hogy három nap múlva kezdődik a tavaszi szünet (még ha az időjárást tekintve inkább egy újabb téli szünetnek tűnik is), mert jó hosszú lesz, és akkor kevesebb dologra kell majd figyelni. Szerintem én a nyári szünetet is jobban várom, mint a gyerekek. :)
Szóval, szépen megbeszéltem magammal, hogy minden marad a régiben, de minden apróságon, ami kis lemondással és feladással jár csak változtatni fogok. Amit lehet, hagyok, amíg tehetem, amit lehet, azt meg megoldom azonnal.
És akkor így majd jó lesz. Hát vagy nem.. de majd ezen akkor fogok gondolkodni.

Mondjuk egészen nagyot lendítene most már a helyzeten, ha nem havazásra és szélre lehetne számítani, hanem olyan húsz-huszonöt fokra és ragyogó napsütésre.

Ne felejtsétek: közeledik a Purple Day, amikor a világ egy nem is olyan kis része kilép az árnyékból, a világ nagyobb része pedig szolidaritást vállal velük... és mindenki lilát hord majd. :) Kedden. :)

2013. márc. 23.

Hisztis én

Ez a hét nem volt egyszerű. Vagy mondhatom, hogy ez sem volt egyszerű. A lényegen nem változtat. Tanultam is belőle valamit. Leginkább magamról, és éppen ma estére sikerült ezt tisztáznom magammal, mikorra már körülöttem mindenki messziről került, mert a hisztis p..a is csak egy kis gyakorló ötéves volt hozzám képest.
Tegnap volt egy hónapja az első munkanapom. Ez alatt a hónap alatt mindenfélét megtapasztaltam. Nem sírtam egyszer sem, még akkor sem, amikor két és fél óra alvás után is menni kellett, pedig az fizikai fájdalommal járt, és legjobb lett volna sírva feladni az egészet. De mentem, és tettem a dolgom, mert úgy gondolom, így kell tennem. Több okból is. De az a legmotiválóbb, hogy feladni nem szoktam. Na és ebből adódnak az én nehézségeim is általában. Merthogy én (meg az a hatalmas egom is) mindig, mindent meg akarok csinálni, meg akarom oldani. Én tudom elintézni, megvenni, még akkor is, ha már az erőtartalékaimat kezdem felélni. A héten iszonyatosan fáradt voltam, meg nem voltam jól, meg a gyomromat is kicsinálta egy kicsit a gyógyszer, amit kaptam, de akkor is megcsináltam mindent, amit akartam. Ma, amikor itt volt a szabadnap, ami ugye azért van az embernek, hogy pihenjen, rám szakadt ez az egész hét. Volt időm gondolkodni egy kicsit, amire hét közben nemigen maradt agykapacitásom. Közben persze csináltam a dolgom... mostam, felmostam, wc-t sikáltam, meg ilyenek... és dühöngtem. Minden apróságon, és kisebb-nagyobb történésen. Mert miért szólt hozzám, vagy épp miért nem? Mert mindent nekem kell csinálnom... mert persze, nekem nincs időm csak úgy lenni... meg ilyenek. Csak saját magamat húztam fel még jobban, mert még én is belátom, hogy az esetek jó részében hiába akarják megcsinálni helyettem, én nem hagyom. Fene nagy egóm nem engedi, hogy segítséget vegyek igénybe. Aztán persze, amikor a sokadik ilyen után már nem is akarnak segíteni, akkor meg dühöngök, hogy nem erről volt szó.
A hét elején még arról ábrándoztam, hogy majd hétvégén grillezünk, meg jó idő lesz, meg itthon lesz mindenki. A jó időből, meg a grillezésből semmi nem lett, és ez most mindennél jobban frusztrál. Tudom már, hogy miért.. mert ha jó idő lenne és grillezhettünk volna, akkor utána elmehettünk volna valahova, és nem éreznék kényszert, hogy itthon csináljak mindig valamit, mert nem is lennék itt. Így, hogy itt vagyunk bent, folyamatosan azt látom, hogy még ezt is meg kell csinálni, még az is ott van, és csinálom. Aztán meg kiborulok, mert ez nem pihenés.. és kiborulok attól is, hogy már csak a holnapi nap, és aztán kezdődik egy újabb nem egyszerű hét.
Hogy mi a tanulság? Meg kell tanulnom segítséget kérni, és elfogadni. Meg kell tanulnom hagyni, hogy más is megcsináljon helyettem dolgokat még akkor is, ha az nem ugyanolyan lesz, mint ha én csinálnám. És meg kell tanulnom akkor is lazítani, ha közben itt áll egy hegynyi mosatlan ruha. Különben a következő hónap végén a dliházban fogok kikötni. Ja, és meg kell tanulnom azt is, hogy ha ilyenek foglalkoztatnak, akkor azt mondjam el, amin gondolkodok, ne pedig kötözködjek feleslegesen.

És így a végére még.. mert megígértem, hogy időben szólok... három nap múlva lila-nap lesz. Kotorjátok elő a lila sálakat, felsőket, pulcsikat, akármiket. :)

2013. márc. 22.

Mi jár a nőnek?

Eszter hívta fel a figyelmemet a témára, ami megjelent a nők lapja nyomtatott verziójában a héten is, meg a múlt héten is. Nem volt újságom, így aztán volt olyan jófej, hogy be is szkennelte nekem az érintett két oldalt, hogy elolvashassam. És persze, ahogy azt Eszter remélte, beindította az én fantáziámat is a téma.
Mi jár a nőnek? Nagy általánosságban azt gondolom, hogy mint minden embernek, a nőnek is jár a tisztelet, a jóindulat, és a kedvesség mindig, minden körülmények között. Akárhogy is.. ez a három dolog azt, ami minden embernek alapból "jár" szerintem. Az is nagy általánosság, hogy minden nőnek a szája jár a legtöbbet. :D (de csak viccelek ám) Ezen felül épp a nőiség miatt azt gondolom, egy nőnek jár, hogy szépnek érezhesse magát, hogy bókoljanak neki, és jár az is, hogy minden nap legalább egyszer megöleljék. Csak úgy, mert az jó. Bonyolult lelkek vagyunk (akárcsak a férfiak), így mindig mást akarunk, és mire kiderülne, mi is az, amiről épp akkor úgy gondoljuk, jár nekünk, már van is helyette valami más. Így adódhat, hogy míg az egyikünk "beéri" napi öt perc csenddel is, a másiknak az örökös zsibongás és nyüzsgés kell. Így adódhat, hogy míg egyikünk sportos és egészséges életet él, addig a másikunknak ez meg sem fordul a fejében.
Na de hogy eláruljam végre azt is, hogy szerintem nekem mi az, ami jár?
Azt most nem taglalom, hogy mi minden lenne, ami még azokon kívül, amik megvannak szerintem járnának nekem... mert itt ülnék holnap hajnalig. De pl. jár nekem minden este a kádnyi meleg vízben való lazítás. Jár nekem, hogy blogoljak minden nap, akármilyen nap van is a naptárban. És jár nekem, hogy amikor kedvem van hozzá, akkor rágyújtsak.
És lehet, hogy ez a téma még itt nincs befejezve, de most jár nekem egy jóféle alvás is.
Azért... elárulhatnátok, hogy nektek mi az, ami jár?

2013. márc. 21.

Semmi szükség rájuk

Mégis napról napra azon kapom magam, hogy azt tervezgetem, hol és hogyan fogom beszerezni ezeket, mert minden haszontalanságuk és kihasználatlanságuk miatt azért szeretném...



Hát majd szép sorban....
De most mindenekelőtt erre vágyom:

2013. márc. 20.

Ki hitte volna?

Az a nagy igazság, hogy helyettesíthető vagyok, de pótolhatatlan. :) (és mindehhez végtelenül szerény is) De hogy miből jöttem erre rá? Elmondjam? (mindegy, mit válaszoltál, el fogom mondani)
Figyelem a férfiszakaszt itthon közel egy hónapja, mióta munkába álltam újra. Ahogy teltek a napok, és kezdett csitulni az első napok körüli vad izgalom, úgy öltött mindig látványosabb méreteket, hogy bizony, el vannak árvulva nélkülem. Mindenki, kivétel nélkül. Van, aki hangot is ad ennek, és minden létező pillanatot kihasznál arra, hogy elmondja, mennyire szeret, és hogy hiányoztam neki (na, ki is az?), és van, aki egy szót sem szól, de látszik rajta.
Azt gondolom, hogy az, hogy ilyen nehezen lábalnak most ki ebből a betegségből az is ennek a folyománya. Azt ugyan nem is írtam, de valamelyest Balázs is érintett ebben a betegség-félében, mert ugyan nincsenek kifejezett tünetei (hála az égnek), de napok óta nem tud enni, mert hányingere van, és gombóc a gyomrában. A közérzete sem jó, amit én még hétvégén a fáradtságnak tudtam csak be, mostanra azért már aggódom.
Szóval, végiggondolva ahogy történnek a dolgok, és ahogy nem gyógyulnak, meg stagnálnak, meg esetleg visszaesnek ebbe a nyavalyába, arra jutottam, hogy ez lehet annak a következménye, hogy hiányzom itthonról. Mert ezek ám nem esznek normálisan, ha én nem vagyok itthon. Készíthetem én akárhova a kaját, ímmel-ámmal nyúlnak csak hozzá. De ez csak az egyik része. Ezen kívül még van kismillió apróság, amihez kellenék, de nem vagyok itt. Mint például elrakni. Elővenni. Megmondani hol van. Meghallgatni. Megkérdezni. Elmondani. Megölelni. Simogatni. Elmosogatni. Elrakni a törölközőt (Erik után). Meg nem is tudom hányféle ez-az-amaz van, amihez úgy egyébként én alaposan hozzászoktattam őket. és most, hogy fizikailag képtelenség, hogy megtegyem, inkább nem kell.
Anyám próbál engem  helyettesíteni, amikor itthon van, de igazából tőle nem akarják elfogadni.
Nem aggódom egyébként a helyzet miatt, mert azt gondolom, nem az én feladatom megoldani, hanem az övéké. Én bizalmat szavaztam mindenkinek, és még mindig bízom is benne, hogy belejönnek majd, mint kiskutya az ugatásba.
Addig meg azért csak nem lesznek végig betegek.

2013. márc. 19.

Három...

Na. Most fog pont kerülni majd a végére az egésznek. Merthogy ma tök gyanútlanul jöttem haza este tízkor, mire azzal vártak, hogy Erik már délután kettőkor itthon volt az iskolából, mert telefonáltak, hogy menni kéne érte, mert nagyon rosszul van. Ó, igen.. csak nem úszta meg. Bár ő nem hány, csak görcsöl a hasa. Úgyhogy akkor csak nem úszta meg senki közülük, de itt és most akkor részemről megnyugvás van, mert már vége is van a dolognak, ha mindenki érintett már. (mi, felnőttek, anyám kivételével ezt nem szoktuk összeszedni.. és anyám is túl van már rajta) Amúgy is három a magyar igazság, és így, anyámat tekintve a ráadás is megvolt. :) Azt nem bánom, ha senki nem veszi át tőlünk a stafétabotot, hanem csak úgy eltűnik ez a mostani vírus nálunk a süllyesztőben. Akár az idők végezetéig is.
Én sokkal jobban vagyok, a nyirokcsomóim szépen lapulnak a helyükön, és ha végre szépen ideér a tavasz is, vakító napsütéssel akkor tízezres fordulatszámon fogok pörögni.
De addig még várom a hétvégét... akármilyen idő lesz is. Mert végre egy olyan hétvége jön, amikor mindenki itthon lesz minden nap. És ha csak egy szikrányi esély is van rá, hogy mondjuk nem fog esni az eső, akkor grillezni fogunk odakint. (remélem van még faszén itthon) Mert az jó. Meg mert megérdemeljük.

2013. márc. 18.

A helyzet

Miután megírtam és elküldtem tegnap este a posztot, hogy élje ezentúl önálló életét az éterben, magamat meg elküldtem fürdeni, hogy hátha feléledek valamelyest tőle, vagy legalább ilyen emberszabásúnak fogom érezni magam, a helyzet átmenetileg fokozódni látszott.
Mert mégiscsak beindult nálunk is ez a vírussal dobálózás.. és épp Patrik következett a sorban, aki ezek szerint nem a migréntől volt annyira rosszul akkor, hanem a Roli által ideteleportált vírustól. Úgyhogy még fürdés előtt fogvacogva a láztól feltakarítottam az első körös dolgot.. Aztán a forró vízben úgy tűnt, hogy jó nekem, és még arra is képes voltam, hogy minden lesz..jak, és menjek aludni. De alig fél óra fekvés után, amikor már majdnem aludtam, újfent mehettem... mert hiába minden rutin és óvintézkedés, az ágynemű nem úszta meg.
Reggel úgy keltem, mint aki egy percet sem aludt, fájt mindenem, és fáztam. A gyerekem persze úgy ébredt, ahogy lefeküdt.. nekem meg már forog a gyomrom mindentől.. Nagy nehezen gatyába ráztam mindenkit, meg még magamat is és aztán csak elmentem a háziorvoshoz. (pedig gondolkodtam rajta) Háziorvos első körben írta volna a táppénzre vevős papírt, de mondtam, hogy arról most szó sem lehet. Egy kicsit egyezkedtünk, mert szerinte nem kéne bemennem, szerintem meg igen.. végül én győztem. A nyirokcsomóim igen rendesen be vannak durranva mindkét oldalon, egészen a nyakamig, így aztán kaptam antibiotikumot, olyat, amiből egy kúra csak három szem. A lelkemre kötötte, hogy ha nem leszek jobban, akkor visszamegyek, hogy kiírhasson.. én meg mondtam, amit hallani akart hogy "persze, hogyne.."
Még vásároltam a zöldségesnél meg a boltban, aztán hazajöttem. Eddigre a kétnapos lócitrom is üdébbnek tűnt nálam.. egy lyukas garast nem adtam volna érte, hogy a délutáni műszakot kibírom. De még megcsináltam a kaját, és ebéd közben bevettem az első szem gyógyszert. Hát mit ne mondjak, kiütött rendesen, pedig szokva vagyok mindenféle "cucchoz." De idő nem volt rá, hogy hagyjam is magam, indulni kellett....
Lényeg a lényeg, kibírtam a teljes napot, valamivel jobban is vagyok talán, csak most kezdtem kissé fázni.
Patrik délutántól már jobban van, de csütörtökön mehet csak suliba.

És akkor az ilyen betegeskedős témának a végére itt és most kiteszem a pontot. Ennyiből ennyi bőven elég.

2013. márc. 17.

Patrik nap

Mi ugyan nem tartottunk hagyományos ír Szent Patrik-napi vigadalmat itthon, lévén nem vagyunk írek sem, meg hát annyira a sörért sem vagyunk oda (de majd ez biztos változik még, ahogy telik az idő, legalábbis a kiskorú férfiak ízlését illetően). Szóval csak simán elmentünk a szokásos Burger Kinges körre Patrik nap alkalmából.
Még tegnap este is azon törtem a fejem, hogy ugyan mi volt az, amivel kapcsolatban a nem túl távoli múltban azt mondtam az én Patrik nevű fiamnak, hogy majd megkapod a névnapodra, de szégyenszemre nem jöttem rá. Mondjuk ő sem emlékezett, mert aztán végül csak nem átallottam megkérdezni. De most, ezen a névnapján a szokásosnál is kicsit jobban bűntudatom van, mert most aztán tényleg csak BK volt az ajándék, és pedig nem csak ezen a napon, hanem úgy egyébként is megérdemelne valami plusz akármit, amiért a hétköznapokban olyan remekül helytáll mellettünk/helyettünk/velünk/értünk. Persze nem vár Ő ezért semmit cserébe, mert simán csak belesimult a mindennapjaiba egy csomó apróság, és csak én érezném jobban magam attól, ha "kárpótolnám" őt valamiért, amit ő talán nem is hiányol.
Na persze ma délelőtt, amikor már megint pankrációs mutatványokat gyakoroltak a nagyobbik öccsével, aki ráadásul nem átallottt még beszólni sem a ma névnaposnak, akinek ettől olyan majdnemtizennégyévesféle módon eldurrant az agya, és egy pillanat alatt lerendezte a kekeckedőt, akkor nem gondoltam arra, hogy most akkor kéne valami nagyonszuper és nagyonvágyott valamit venni még neki. Merthogy Eriken vannak azért maradandó nyomai dolognak (tiszta ciki, de frankón lefejelte a szekrényajtót, és ott a nyoma az orrán is, meg alatta is, és még a szája is feldagadt). Mindegy, ez csak egy mellékzönge volt ma, amit nem díjaztam túlzottan.
Eljutottuk a Burger Kingbe, ettünk egy jót, és egy negyed órára a mienk volt az egész étterem, mert rajtunk kívül csak a dolgozók voltak bent. Aztán azért csatlakoztak hozzánk mások is, de szemmel láthatóan alig volt élet a városban (Tbánya). Az utak abszolút járhatóak voltak, bár néhol félelmetesen magas hófalak tornyosodnak.
Aztán délután a névnaposnak őrületes migrénes fejfájása lett, ami persze nem múlt el semmitől, akármit próbált is ki, és még most is tart. (jön a melegfront, ez most már biztos)
Nekem meg nemhogy jót tett a pihenés, de egyenesen ártott... mert most estére lettem lázas (nem vészes, de láz), fáj minden porcikám, a nyakamon egy nyirokcsomó annyira megduzzadt, hogy az is fáj, ha oldalra nézek. És hányingerem is van. Úgyhogy reggel a háziorvosnál kezdek szerintem, akinek megmondom, most tegyen csodát, mert nekem akkor is dolgozni kell mennem, ha negyven fokos lázban égek, mert én még egyszer egészen biztosan nem fogok úgy járni, hogy betegség miatt küldenek el.
És a tudjátokmiért már nem is merek magyarázkodni, meg ígérgetni, mert sosem tudom betartani. Ne haragudjatok.

2013. márc. 16.

Csak nem bírom szó nélkül

Olvasom, látom, hallom és át is éltem ennek a borzalmas két napnak a mindenféléjét. Nálunk is helyzet volt, ami ugyan nem volt annyira felfokozott, mert nem volt úton senki közülünk, de mégis részesei voltunk, mert Balázs volt az egyik, aki a cégnél hazavárta a kamionokat. Igen, a sokat szidott kamionokat. Akikre lehet mondani, hogy minek kellett őket elengedni egyáltalán, de azt azért kevesen tudják, hogy a kamionosok jó része nem csütörtök délután indult útnak, hanem hajnalban, amikor még én is a másik oldalamra fordultam. Nem szórakozásból mennek, hanem viszik az élelmiszert, amit majd mi felvásárolunk délután a boltokban, mert egy egész napig zárva lesz a bolt. Akik nem élelmiszert visznek, azok is többnyire valamilyen árut, anyagot szállítanak, amire valahol szükség van. Tény, hogy nagyon sokan vannak, de ezt a fogyasztói társadalom hozta magával. Minél többet veszünk, annál többen lesznek. Azzal sem vitázok, hogy a kamionok egy személyautóhoz képest "lusta és tohonya dögök", nem tudnak csak úgy visszafordulni, megrakva meg aztán nem is akármilyen súlyuk is van. Lehet őket hibáztatni, de tudva azt, hogy még mindig van kint kollégánk (ha már egy a munkáltatónk, mégiscsak kollégám nekem is) csütörtök délelőtt óta, akkor azt mondom, talán nem kéne. Őt is várja haza a családja, az igazi is, meg az a család is, ahonnan az ennivalóra valót viszi haza annak az igazinak. És rajta kívül még nagyon sokan vannak...
Olvastam azt is, meg hallottam is a Belügyminiszter úrtól, hogy milyen felelőtlenek az emberek, hogy megmondták előre, és mégis mennyien útnak indultak. Hát Kedves Sándor, Önnek is mondom, hogy biztosan voltak sokan, akik hosszú hétvégére indultak, de még többen, akik a munkaidő leteltével egyszerűen csak haza akartak jutni. Vagy hazavitték volna a kollégiumból a gyereküket. Megint csak itteni példa.. sokan voltak, akik idáig eljutottak vonattal Törökbálintról, Budaörsről, és aztán itt éjszakáztak az állomáson, mert innen már nem mentek a buszok a környező falvakba. Volt, aki nekiindult gyalog.. és haza is jutott... másnap délelőttre. Ő is felelőtlen? Vagy csak valaki, aki mindenáron a családjához akart hazajutni?
De én azokat sem tudom hibáztatni, akik hosszú hétvégére indultak. Rengetegen vannak, akiknek a mindennapos mókuskerékben való rohanás mellett nemigen jut ideje még arra sem, hogy két szót váltson normálisan a párjával. Ők, ha csak tehetik, kihasználják az ilyeneket, és ha futja rá anyagilag, akkor mennek. De ezt ugye hónapokkal/hetekkel előre le kell foglalni. Lehet, hogy én is egy felelőtlen barom vagyok, de pl. délután háromkor még simán útnak indultam volna mondjuk egy soproni szálláshelyre, mert akkor még itt úgy tűnt, hogy nem lesz ezzel semmi gond. A szél korántsem fújt akkor annyira, mint mondjuk délelőtt, és a hó is csendesedni látszott. Arról pedig, hogy másfelé már ekkor komoly gondok voltak, sehol egy szó nem hallatszott. (kivéve azt a balesetet az M7esen)
Munkából a sógorom hozott haza csütörtök délután. Az autópálya feljáró mellett jöttünk el (mint mindig), egyetlen figyelmeztető tábla sem volt, ami azt jelezte volna, hogy Ember, NE hajts fel, mert bajba kerülsz. Pedig az Autópálya Kezelő helyi kirendeltsége is éppen ott van a felhajtónál. Volt pár centi hó ekkor, és én még ekkor sem hittem el, hogy ebből hófúvás, meg elzárt települések lesznek nemsokára.
Mondhatjuk, hogy mindenki, aki éppen úton volt felelőtlen és naiv, és bizalmatlan. Persze, tulajdonképpen az is. De azt is hülyeség lenne feltételezni, hogy minden piros riasztásnál az ember szabadságot vesz ki, nehogy elakadjon az úton. Főleg az autópályán. Amire ugye díjat is fizetünk, ami részemről azt feltételezi, hogy azt a nem kevés pénzt, ami ebből befolyik, azért fizetjük, mert ebből arra költenek, hogy még jobb legyen, biztonságosabb. Naiv vagyok, tudom.
Azt gondolom, az emberek, a facebook, és a bulvársajtó, valamint a kereskedelmi rádiók és tévék voltak azok, akik ezúttal minden tőlük telhetőt megtettek. Percek alatt szerveződtek a segítő csoportok (még hogy a facebook elmagányosít), és kerültek ki fontos hírek, amikből nyilván tudtak tájékozódni azok is, akik valahol az autójukban ültek. (éljen a technika, és ezt nem győzöm hangsúlyozni... )
Hogy hibás e valaki? Nos igen.. Holle anyó mindenképpen mondjon le. Nem is értem hogy képzelte... bár erre is van egy teóriám. Szépen összefogtak Szél úrfival, és miután jó sokáig tanulmányozták a magyarokat, úgy döntöttek, megmutatják nekik, hogy milyen is az, amikor két napig mindenki emberként viselkedik. Mert ez történt. Nem nézve ki milyen ember, honnan jött, és hova tart, férfi, vagy nő, vagy akárki... segítettek mindenkin, akin tudtak. Azt gondolom, egyetlen szóval sem hangzott el ott az utakon, amikor teát, szendvicset, vagy takarót osztottak, hogy "Hallod, mekkora hülye vagy, hogy elindultál..." Sokkal inkább vigasztaló szavak jöttek, hogy "Segítünk." "Ne keseredj el, jönnek már, és kiszabadítanak." "Működik még a telefonod, vagy odaadjam az enyémet, hogy tudj értesíteni valakit?"
És még valami.. Kedves Sándor, ha a jövőben is előfordul még ilyesmi (egyébként lehet, hogy én nem ember vagyok, de 26 évvel ezelőtt is volt ilyen.. igaz, nem márciusban), tegye meg a kedvemért, hogy Ön sem hibáztat senkit, hanem azt mondja abban a bőrdzsekiben, hogy "Ha már így alakult, akkor azon vagyunk, hogy a lehető legrövidebb időn belül mindenkit kiszabadítsunk, és minden erőnkkel ezen dolgozunk. Kérek mindenkit, hogy segítse a munkánkat továbbra is, és nagyon köszönöm az összes eddigi erőfeszítést, amit addig tettek, amíg mi ideértünk." És Kedves Sándor, ha legközelebb sms-t küld, akkor célszerűbb lenne elküldeni inkább, hogy "Kérjük hangolja a rádióját a közrádió frekvenciájára (ami ez és ez), mostantól azon keresztül értesülhet mindenről, ami Ön is érinti. Nincs egyedül, megyünk, és segítünk." Lehet, hogy egy ilyet a harmadik mobilszolgáltató is elküldött volna, mert még értelme is lett volna. Előfordulhat, hogy nem lett volna belőle mém, hanem tényleg segítséget nyújtott volna. De már mindegy, Sándor...
Egyet azért még megtehet... hétfőn Sándor nap lesz... legalább azt intézze el, hogy megszakadjon a tél. :)
Hogy ennek az egésznek van e tanulsága? Mindenképpen. Két napja tudjuk, hogy ez az ország egyáltalán nem reménytelen, mert tele van segítőkész emberrel. Két napja biztosak lehetünk abban, hogy a nagy bajban hamar össze tudunk kovácsolódni. Két napja azt is tudjuk, hogy az a bizonyos közösségi oldal nem ősellenség, hanem hatalmas segítség akár. De én két napja abban is egészen biztos vagyok, hogy semmiképp nem ítélhetek meg és el senkit azért, mert épp ott volt, ahol. Mindenkinek megvolt rá a maga oka és mindenkinek van egy története is, amiért ott volt. Mindenki, aki ott ült egy-két éjszakát az autójában soha többé nem fogja ezt elfelejteni. Miért is terhelnénk őt azzal, hogy még ujjal mutogatunk rá, mint felelőtlenre?

"1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
2. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
3. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
4. Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
5. Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!" Máté 7:1-5

2013. márc. 15.

Energiaszegény

Teljesen lemerültem és kimerültem. Ez a hét olyan rettenetesen próbára tett egy csomó értelemben, hogy mostanra teljesen kész vagyok. Igen, mint az a bizonyos mateklecke. Írhatnék ehelyett a hóhelyzetről, hogy mennyire együtt érzek mindenkivel, aki aggódik még a családtagjaiért, vagy azokkal, akik valamikorra majd hazavárják azt a családtagjukat, aki épp segíteni van. Mert amúgy tényleg, nagyon együtt érzek mindenkivel, rettenetes lehet ülni órákat, fél napokat az autóban, és rettegni, hogy még azelőtt kifogy a benzin, lemerül a telefon, mielőtt segítséget kapnának. Nem ítélkezek senki fölött, hogy miért volt úton éppen akkor, mert semmi közöm hozzá egyrészt, másrészt ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Biztosan megvolt az oka rá, hogy akkor épp elindult.
Amiért nem fejtem ki ezt részletesebben, hanem helyette magammal foglalkozom, az azért van, mert egy önző dög vagyok megígértem magamnak azokkal az energiával teli, örömködős posztok során, hogy amikor nem úgy lesz, azt is őszintén be fogom vallani. Nem csak okulásul, hanem mert ilyen is van.
Tegnap hajnali négy tizenötkor keltem (meg még azt hiszem, tíz percet ráhúztam), ledolgoztam közel tíz órát, itthon bevásároltam, ettem, gyerekeknek, kutyáknak vacsorát adtam, éltem egy kis társadalmi életet, közben mosogattam, havat lapátoltam. Vártam Balázst, aki fél egykor ért haza, az ébrenlétem huszonegyedik órájában. Mondta ugyan, hogy feküdjek le, de persze, hogy nem tudtam addig nyugodt lenni, amíg nem ért haza. Azt gondoltam éjjel egykor, mikor ágyba kerültünk, hogy akkor most majd minimum kilencig alszom, és milyen tök jó lesz végre nyolc órát aludni (hét közben maximum hat szokott sikerülni). Hát mekkorát tévedtem.
Hajnali négykor úgy találtam magam, hogy már megint hányást takarítok. Nem keveset. A padlóról, az ajtóról, a gyerekről.(még mindig Roli) Aludtam ugyan utána még nyolcig, de az már nem olyan volt, így reggel is olyan összetörten ébredtem, ahogy hajnalban visszafeküdtem. Ráadásul hideg van, és fúj a szél, amit még csúcsformában sem tolerálok túl jól, nem így... Délelőtt még csak a szemöldököm fölött egy ponton fájt. Délutánra már attól a ponttól kezdve a tarkómig a fejem bal oldala. És tüsszögök, és megint fáj a torkom is.
Mostanra eljutottam oda, hogy ne is szóljon hozzám senki, mert még az is fáj, ha meg kell hallanom valamit.
Van még két napom összeszedni magam. Muszáj lesz. Remélhetőleg ma éjjel alszunk, és már az is sokat fog segíteni.

2013. márc. 14.

Hűha... hó? Hó!

Bevallom, én nem hittem el, amikor az előrejelzésekben először meghallottam, hogy mennyi hó és milyen hideg várható. Még tegnap sem, mert fáradtabb voltam annál, hogy észrevegyem az egyébként tök egyértelmű jeleket, amik utaltak a vadul közeledő hidegre... úgymint izomgörcsök, bambulás, egy kis szédülés. Igazából feltűnt, csak betudtam a kevés alvásnak, meg a tegnapi agyament napnak. Aztán reggel (micsoda változás, mi? reggelnek hívom a hajnali negyed ötöt) már kezdtem elhinni, mert nagyon hidegre ébredtünk, és esőre. Szakadó esőre. Nem sokat lendített ez a tény a hangulatomon, de az már igen, hogy már csak ez a nap, és hétvége.
Aztán reggeli után a cigiszünetünkben már majdnem megfagytunk, és akkor már a szél hordta a havat a nyakunkba. Döbbenet volt, így, március 14-én. Már a reggeli hideg is, mert amúgy már hét elején majdnem elpakoltam a téli kabátokat. De ez a reggeli döbbenet egészen semmiségnek tűnt már késő délután.
Alig hazaértem, negyed öt környékén, amikor a hóhelyzet igazán fokozódni kezdődött. Esett, és fújta a szél. Meg még most is. Őrületes mekkora hókupacokat csinál pillanatok alatt. Csak állok,és tátom a számat, mert azért  nem igazán hiszem ám el, hogy ez március közepén történik. Olvasom a híreket az elakadt autókról, a fél kilenctől életbe léptetett személygépkocsi közlekedési tilalmat (a városokból kifelé), és még aggódva várom haza Balázst, aki éjfél előtt nem várható. Várja, hogy minden autó hazaérjen, és visszavigye azt az árut, amit a hó miatt nem tudtak eljuttatni.

Roland sokkal jobban van, nem hányt, keveset fájt a hasa, és már evett is. És.. eddig még senkin nem jelentkeztek a tünetek.

2013. márc. 13.

Nem jó nap

Ha nem lenne éppen mától új pápánk, akkor azonnal kikiáltanám ezt a napot szerencsétlen tizenharmadikának, de így ilyet nem mondok rá. És majd remélem, amikor sok év múlva eszembe fog jutni ez a nap, akkor csak az a jóleső érzés lesz bennem, amit az egész jelentett, és majd mindig eszembe jut az is, hogy épp ezen a napon döntött úgy egy kicsi lány, hogy megszületik. Neki ezúton is sok boldogságot kívánok az életéhez, ahogy I. Ferencnek (és magunknak) kívánom, hogy sokáig legyen pápa, és tudjon olyan közel kerülni a hívek szívéhez, mint ahogy annak idején II. János Pál.
De a hosszú bevezető után elárulom, hogy miért nem volt jó. Meg hogy miért alakult úgy, hogy végül mégsem jártam a blogszomszédságokban, legalábbis nem úgy, ahogy én szerettem volna.
Későn lett vége a tegnapi napnak, és nagyon korán kezdődött a mai. A négy óra tizenöt is embertelenül korán van, de a három óra meg annál is sokkal korábban. Három órakor ébredtem arra, hogy Balázs azt mondja, "Roli hányt". Azt sem tudtam hirtelen ki az a Roli, meg hogy egyáltalán hol is vagyok, de azért elég gyorsan összeszedtem magam, és lejöttem feltakarítani. Eddigre Roli már a wc-n ült. Még egy kis időre visszabújtam az ágyba, és aludtam is, de rettenetes volt felkelni ma reggel. Az biztos volt, hogy Roli marad itthon, Balázs és anyám délutánosok, ketten elistápolgatják délelőtt, aztán jön majd a papa, meg Patrik, és majd én is érkezem. Nehéz szívvel indultam, mert tudom, ha beteg, akkor nagyon elesett, és nagyon csendes, és nagyon babusgatásra vágyó, ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy nem tudok annyi majd róla, amennyit szeretnék. Sőt, az is úgy tűnt, hogy ma orvoshoz sem jutunk el.
Bent sem volt könnyű nap, meg még ugye a fél szívem itthon is volt, meg baromi álmos is voltam... végül mégis sikerült fél háromkor eljönni, és még az orvoshoz is eljutottunk (vírus). Roli napközben is többször hányt, a hasa nem ment ugyan, de nagy fájdalmai vannak, nem mindig tud kiegyenesedni sem tőlük. Enni egy falatot sem evett, inni is alig.. és annak is a jó részét már estefelé. A hányás késő délutánra megszűnt, a fájdalom maradt. Sápadt, bágyadt, és kedvetlen, csak fekszik.
Én meg olyan vagyok, mint akin nem is egy, hanem két úthenger ment át (oda-vissza), és holnap még ki kell tartanom bent is.
De aztán három nap... bepótolom a pihenést is, meg a házimunkát is, meg minden mást.. ehhez már csak az kell, hogy lehetőleg senki más ne kapja el a vírust.

2013. márc. 12.

Ma sem

... fért bele minden a napba, aminek bele kellett volna férnie. De holnap másképp lesz, és a mosogatás, mosás, ruhapakolás fog várni, én pedig hazajövök négykor, és itt fogok ülni akármeddig, hogy mindenkit visszaolvassak, mindenkihez tudjak szólni pár szót.
Így lesz, majd meglátjátok...

2013. márc. 11.

Egy fejezet végére

Hat éve íródik a fejezet. Néha könnyekkel teli keserűséggel, néha reménykeltő ígéretekkel, és néha örömteli sikerekkel is. Hat éve íródik, de sokkal régebben kezdődött. Tulajdonképpen már akkor, amikor még épp csak előbukkant lilásan-vörösen, csupa keserűséggel. Igen, Erikről van szó.
Sokszor, talán egy kicsit többször is a kelleténél értekeztem már itt (is) az ő részképesség-zavarairól, ami kísér bennünket, de leginkább Őt élete során. Ezzel kapcsolatban életünk részesei lettek a fejlesztős könyvek, a különböző játékok, amikről nem derült ki, hogy arra való, és mégis... a trambulin, a hinta, az ilyen-olyan mozgásfejlesztéses tornagyakorlatok. Emberek, akik segítettek, és emberek, akik tanácsot adtak, vagy útbaigazítást. Mindenkinek hálás voltam mindenért, hiszen meglehetősen laikusnak számítottam a témában hat évvel ezelőtt. Én akkor csak azt láttam, hogy van egy gyerekem, akinek a gyakorlati érzéke messze túlhaladta a bátyjáét, de egy csomó dologra képtelen. Nem azért, mert buta, vagy lusta, hanem mert egyszerűen nem ment. Sem a rajzolás, sem az íráselemek, sem a gyöngyfűzés, sem a varrás, sem a biciklizés. Döbbent csend volt bennem, amikor először utánaolvastam a "tüneteinek", és megtaláltam a "részképességzavar, diszlexia, tanulási zavar" cimkékkel ellátott cikkeket. Némelyikben mintha csak az én fiamról írtak volna. A döbbent csendet óriási tettvágy követte, és akkor megfogadtam magamban, hogy akárhogy is lesz, kiderítem mi ez, és segítek neki. Bármi áron.
Az elmúlt hat évünk erről szólt. A kiderítésről, és a segítésről. Bármi áron. Kerültem emiatt konfliktusokba, ütköztem falakba, de a cél lebegett a szemem előtt, és nem hagytam magam eltéríteni. Igazi anyagtigrisként kértem ki magamnak mindent, ami hátráltatta Őt az úton, és igazi gonosz boszorkányként ültem mellette, ha valami nem ment. Újabb és újabb kreatív módszereket vetettem be, bízva abban, hogy valamelyik csak bejön már. Így volt. Valamelyik mindig bejött.
Ma a nevelési tanácsadóban voltunk. A szokásos kétéves felülvizsgálatra voltunk hivatalosak, kicsit mindketten izgulósan. Én azért izgultam, mert most is tisztában voltam azzal, hogy mik azok, amik még nem mennek, Ő simán a helyzettől (és a bácsitól) izgult.
A tények makacs dolgok, amikkel nem vitázunk. Tehát tény, hogy maradt még kettő és egy fél részterület, ami még megsegítésre szorul. A szövegértés, a téri tájékozódás, és nagyon elhanyagolható részben, de mégis az, amivel sorozatokat képez az ember (sajnos elfelejtettem ennek a nevét). A szövegértéssel kapcsolatban az olvasási sebességét kell csökkentenünk, és szerintem rendben lesz. A téri tájékozódás az, ami a leginkább megsegítésre szorul, de ezen most, ha majd jön a jó idő nagyon sokat fog segíteni a biciklizés (addig meg legozunk tovább), a sorozatképzéshez pedig elővesszük majd a józan paraszti eszét.
Ez az egész azt jelenti, hogy Erik mától nem tartozik a BTM-es gyerekek csoportjába, tehát nem jár neki már a fejlesztőpedagógus sem. Ajánlják, hogy járjon még az idén, de ha van rászorultabb gyerek, akkor Ő már meglesz nélküle.
A két fejlesztős, akikkel most már negyedszer ültünk szemben, azt mondta, úgy gondolják, nyugodtan rám is bízhatják, mert fogom tudni úgy támogatni, ahogy szüksége van rá. Természetesen, ha bármikor újra gond van, akkor újra vizsgálják majd, de jelen pillanatban úgy érzik, itt az út vége. Még egy icipici lépés van a célszalagig, de már látható.
Erik örült az eredménynek, és szomorkodott egy kicsit, mert nagyon szereti a fejlesztőst, akihez jár. De ismerve Őt, tudom, hogy ezen át fog lendülni abban a pillanatban, amikor rájön, hogy most már Ő is azok közé tartozik, akik nem járnak (mert eddig őket irigyelte).
Tudom, még van min dolgoznunk, és talán élethosszig tartó lesz a munka, de nem bánom... az élet és az idő engem igazolt. Megcsináltuk. :)

2013. márc. 10.

Hétvége végén

Addig keresgéltem az épp hangulatomnak megfelelő sablont, amíg eszembe jutott ez a régi, jól bevált, és nagyon szeretett virágos, úgyhogy elővettem, leporolgattam, és itt is van. Dacára annak, hogy jövő hétre mindenféle hózáport, meg hideget ígérnek, itt már tavasz van. Itt-ott még poros azért, de a továbbiak meghaladták a képességeimet, úgyhogy majd holnap megoldódik még, aminek meg kell oldódnia.
A hétvége gyorsan elröppent, mintha még el sem kezdődött volna pedig. Sok minden fért bele, és sok minden nem, de gondolom minden megvár, amire most nem került sor. A fontos dolgok mellett pipa van. Úgymint gyerekszeretgetés, Erikkel mateklecke csinálás, mosás, főzés, tűzhelysikálás, és beszéd, beszéd, beszéd... mondjuk annyit megint kár volt, mert mondhatok én akármit, úgyis mindig az van, amit Ő kitalál, se rábeszélni nem hagyja magát, sem semmi... Nagy kár, hogy már volt a névnapja, és a szülinapja is messze van még, mert simán meglepném már azzal, amit amúgy szeretne, csak azért nem vesz, mert ennyiért nem... pedig éppen most még meg is engedhetné magának. Na mondjuk... nemsokára házassági évfordulónk lesz.. :D Ha addig nem tudom rávenni, hát majd addigra megszerzem neki én.
Freddy-vel ma már megint orvosnál voltunk, ezúttal szemgyulladása van. Tegnap nekirohant egy bokornak, és felsértette a szemét egy ág. Ma reggel a szívbajt hozta rám, amikor nézett fél szemmel, mert a fájóst nem bírta kinyitni. Lemostam neki kontaktlencse folyadékkal, gondoltam, az csak ilyen fiziológiás oldat, baja csak nem lesz tőle. Akkor kinyitotta, de már első ránézésre is jó csúnya volt. Mondtam is neki, "Freddy, Neked több bajod van, mint a gyerekeknek". Mosogattam neki szépen, szorgalmasan olyan három óránként, hogy nehogy újra összeragadjon, és jobb is lett valamivel, de azért este csak elvittük a dokihoz. Kapott injekciót, meg szemcseppet, kedden vissza kell még vinni még egy injekcióra. Jó hosszú ideig kell majd csepegtetni a szemébe, amitől előre a hideg ráz, mert sosem bírtam ezeket a szembenyúlkálós-csepegtetős dolgokat, rosszul vagyok a gondolatától is. Ezerszer jobban viselem még azt is, ha valahonnan vérző sebet kell ápolni. De mindegy, le kell majd győznöm ezt, mert holnap négyszer kell neki belecseppenteni a szemébe. Brrr...

És még azt mindenképpen meg akartam veletek osztani, hogy mekkora élmény volt még tévén keresztül is a mai Fradi-Újpest rangadó. Igaz, csak az első félidőt láttuk, mert akkor kellett menni Freddy-vel, de az elején az az egész stadionos élőkép az nem volt semmi. Tudom, tudom.. focihuligánok, meg minden.. de amikor ott állt az a 16 ezer (vagy 19 ezer?mert arról is volt szó) ember, és minden hülyeségeik ellenére énekelték a Himnuszt, a fradisták a zöld-fehér drapériákkal, az valami borzongatóan szép volt. Voltam én már ilyen Fradi-Újpest meccsen, akkor is hihetetlen hangulata volt, de ennek a mostaninak, az Albert stadion lebontása előtti utolsónak még volt valami plusz töltete is. Vagy csak túl érzelgős vagyok, ezt is vállalom.

kép forrása: fradi.hu
Meg még azt is elmesélem, hogy milyen rövidke hetem lesz.. mert én holnap szabadságon leszek. Igaz, nem láblógatás lesz a feladat, hanem Erikkel kell menni a szokásos kétévente esedékes nevelési tanácsadós vizsgálatra, de akkor is egy plusz nap a hétvégéhez. És így csak három munkanap lesz a héten (jó, hát azok meg ilyen hosszított napok lesznek, de sebaj.. fél lábon is), ami tök jó. :)

2013. márc. 9.

Azért....

Azt hiszem, az elmúlt két hétben minden létező apró-cseprő és nagyobb pozitív dolgot elmeséltem, ami a munkába állásomat kísérte. Mindezt a saját szemszögemből. :) Máséból ugye elég nehéz...
De azért, mert őszinte vagyok, azt is el kell mesélnem, ami nem annyira pozitív, de hozzátartozik. Nem nevezném negatívnak sem, mert az sem igaz. Inkább csak valami, ami azért jelen van.
Ez a hét nehezebb erőpróba volt a család itthon maradt tagjainak, meg nekem is, mint az előző. A férfiszakaszt meglehetősen elkényeztettem az elmúlt közel másfél évtized alatt, amíg stabilan itt voltam mindig esténként, ennek megfelelően napról napra jobban elárvultak nélkülem. Éhen nem maradtak ugyan, de szemmel látható volt, hogy sokkal kevesebbet esznek, mint amikor itthon vagyok. Nem panaszkodtak, de ahogy telt a hét, úgy vált mindig kézzelfoghatóbbá a hiányom. Ja, nem, nem volt kupleráj, vagy ilyesmi (csak a szemétkivitel az egyetlen, amit nem csinálnak), de szerda magasságában már kezdődött az a fajta melankólia, ami végül péntek reggel csúcsosodott ki Rolandnál. Aki szintén őszinte ember, és péntek reggel, miután roppant nyűgösen mégis sikerült felkelteni, megkérdezte:
-Péntek van, Anya?
-Péntek van, igen.
-Akkor holnap már végre itthon leszel?
-Igen, itthon leszek.
-Hála az égnek. -sóhajtotta, és abban a sóhajtásban benne volt minden. Könnyeket csalt a szemembe, mert igazából akkor, abban a sóhajtásnyi pillanatban esett le nekem, hogy igaz, hogy egy stramm kiskölyök, de neki ez még nehezebb, mint a nagyoknak, mert ugyan nyolc éves, de még soha, egyetlen estét sem töltött el úgy, hogy én nem voltam itt. Most meg napokon keresztül már aludt, mire én hazaértem.
A nagyobbak jól viselték, viselik, de szemmel láthatóan alig várják a hétvégéket, és már jó előre megkérdezték, hogy akkor biztos, hogy jövő héten reggeles leszek?
Balázs pedig.. hát kitartott, és helytállt derekasan, de az a hét az ő energiáit is rendesen megtizedelte.
Most kárörvendve mondhatnám, hogy lám, mégsem vagyok olyan könnyen pótolható, de nem mondom. Remélem ez majd hétről-hétre könnyebb és gördülékenyebb lesz nekik is, nekem is.

2013. márc. 8.

Nőnap

Amit én eddig nem tartottam, merthogy minek? Soha nem éreztem magam különbnek a férfiaknál, simán csak úgy vagyok én ezzel a dologgal, hogy kellenek nők is, férfiak is a világba, és egyik sem lenne senki a másik nélkül. Ma sem gondoltam túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek.
Aztán az utcán délelőtt több férfiismerősöm is köszönés után mosolyogva utánam szólt, hogy "Boldog Nőnapot!" Aztán jött a sógorom, hogy adjon nőnap alkalmából két puszit. :) Aztán nőnap alkalmából még dolgozni is bevitt. :)
Na és ott... Egyszer csak megjelent a két főnökünk (a közvetlen főnök, és aki még neki is a főnöke), és szóltak, hogy a délutános lányok jöjjenek. Elég hülye érzés volt, mert mindannyian arra gondoltunk, hogy kapunk valamiért a fejünkre. De nem... Nőnap alkalmából köszöntöttek bennünket a cégvezetés nevében, megköszönték a munkánkat, és átadtak egy-egy doboz raffaello-t mindenkinek.
A cégvezető egy levelet is írt nekünk, amit muszáj megmutatnom (a cég nevét természetesen töröltem), mert többen is megkönnyeztük, miután elolvastuk.

"Kedves Kolléganőnk!


Március 8. minden évben az a nap, melyen a szokásosnál nagyobb figyelem irányul a hölgyekre, szerepükre a család, a munkahelyek, és a társadalmi közösségek életében. Tudjuk, hogy ez nem szorítkozhat csak az év egyetlen napjára, mégis lényegesnek tartom, mert e nap alkalmat kínál néhány olyan jó szó kimondásához, melyekre a mindennapok teendői, gondjai között sajnos nem mindig jut idő.

A .... Kft. vezetőjeként különösen fontosnak érzem e lehetőséget, hiszen Önnel együtt mintegy 9500 a női munkatársak száma, ami cégünk összes dolgozóinak közel 80 %-át jelenti. Ilyen sokan vannak, akik nap, mint nap, a ... különféle munkaterületein végzik lelkiismeretes szakmai munkájukat, hozzájárulva ezzel cégünk eredményes működéséhez. Meggyőződésem, hogy Önök között sokan még felelősségteljesebb szakmai feladatok elvégzésére is alkalmasak. A jövőben azon munkálkodom, hogy a karrierépítésnél a .... minden szintjén csak a rátermettség számítson.

A munkavégzésen túl Önökre nőkre, köztük Önre is hárul a család-összetartás - ahol gyermek van - a nevelés, a háztartás és sok más terület nagy fizikai és lelki energiákat kívánó teendőinek oroszlánrésze is. Mindezt tudjuk és értékeljük, még ha ennek a kívánatosnál talán ritkábban adunk is hangot.

Ezért engedje meg, hogy a nőnap kínálta alkalmat használjam fel, hogy köszöntsem Önt, kifejezve megbecsülésemet helytállásáért és kívánjak Önnek magánéletében jó egészséget, sok boldogságot, a ... család tagjaként pedig további sikeres munkavégzést. "

És itt még nem volt vége.. mert nem egészen fél óra múlva beviharzott a karbantartás vezetője, aki mindenkinek hozott egy-egy szál tulipánt (és bezsebelte érte a puszikat).
Itt már azért az állaink rendesen leestek.. és nem győztük felkötni.. de még a mi férfi kollégánk is tartogatott nekünk meglepetést. A délelőttösöknek ugyan csak úgy tudta átadni az ajándékot, hogy az őrökre bízta, és elmondta nekik, hogy mindenképp vegyenek el egyet a valamiből. Nekünk, akik vele együtt dolgoztunk egész délután, az ebédlőben adta át. Egy-egy doboz nutellás bonbont kaptunk.
És nőnap alkalmából (na nem ám, hanem csak mert megérdemlem) még saját sofőröm is volt ma este, és nem kellett busszal jönnöm. :)

Még nem teljesen tértem magamhoz az egészből, mert mit ne mondjak, azért jólesett, na. És persze itthon is bezsebeltem a nőnapi puszijaimat (majd holnap meg kikönyörgök egy nőnapi whoppert is mellé), szóval.. mondhatjuk, hogy ma is nagyon jó volt nekem. :)
És még péntek is van... Mi kellhet még?

2013. márc. 7.

Melyik a jobb?

Többen, sokféle módon kérdezték meg már a héten, hogy "Na és melyik a jobb, a délelőttös, vagy a délutános hét?" Egészen máig azt gondoltam, tulajdonképpen mindegyiknek ugyanannyi az előnye, mint a hátránya, úgyhogy mindegy, egyformán jók. De az a helyzet, hogy mégsem egyformán jók. És meg fogtok lepődni, de így, négy nap délutánosság után azt mondom, jobb a délelőttös hét. Mert igaz, baromi korán kell kelni, ami nekem egyáltalán nem erősségem, de abszolút megéri az áldozatot, mert legalább délutánonként és esténként itthon lehetek.
Semmi bajom ezzel a délutánossággal, és ez is át is fog értékelődni majd a nyári szünetben például, de most, így csütörtök este már nagyon hiányoznak a gyerekeim és a férjem. A héten váltva dolgozunk, Balázs délelőtt, én délután. Ami ugye tök jó, mert mindig van közülünk valaki a gyerekekkel. Egymásra körülbelül napi öt percünk van, este, amikor én hazaérek. Ő félig alva vár, és épp csak egy gyors puszira és ölelésre van idő, és már megy is aludni, mert három ötvenkor csörög az órája. A gyerekekkel reggel van csak időm találkozni, meg váltani két szót, mikor készülődünk az iskolába, és ez rettenetesen kevés nekem. Jó, hát lesz olyan, amikor majd ez is bőven sok lesz, tudom én... Rajtuk egyébként nem látszik semmi megviseltség, talán még jót is tett nekik, hogy végre egy kicsit háttérbe vonultam, és sokkal jobban rá vannak kényszerülve az önállóságra, mint eddig valaha.
Mondjuk, meg kell, hogy mondjam, mindennek ellenére még magamnak is kellemes meglepetés vagyok, mert így, csütörtök este mondhatom azt, hogy nem is vagyok annyira halálosan fáradt, mint ahogy én azt vártam. Pedig nem lógtam egy percet sem, esküszöm.. :) Azt azért nem gondoltam volna, hogy én ezt így fogom tudni csinálni. Sőt.. az egyik legnagyobb parám volt, hogy szégyenszemre majd azt kell mondanom, hogy nem bírom csinálni. De a vártnál és reméltnél sokkal jobban bírom az egészet fizikálisan is, és lelkiekben is.
Még a végén büszke leszek magamra... :D :D

De azért... annyit nem változtam, hogy ne örülnék már most annak, hogy holnap péntek.. (az én napom) és máris itt a hétvége. :)

De gáz...már megint a munkáról írtam. :D

2013. márc. 6.

Nem semmi...

Emlékszem rá, nem is volt olyan nagyon régen, hogy egyetlen lyukas garast sem adtam volna azért, hogy én még majd tudok úgy élni valaha is, hogy napok telnek el úgy, hogy ugyan időm nem volt semmire jóformán, mégis mindig ugyanazzal az elégedett érzéssel fekszem le. Az, hogy megtörténhetett, számomra nyilvánvalóan csak a hozadéka annak a régebbi időszaknak. Azt is meg kellett élnem minden pillanatával, keserű csalódásával, bánatos könnyeivel együtt. Attól az időszaktól is lettem olyan, amilyen most vagyok. És most, visszatekintve akkori önmagamra nem is tudom hogy éltem ezt túl.. mert olyan szintű enerváltság és kiábrándultság volt bennem, hogy akár végzetes is lehetett volna. Voltak nagyon sötét pillanataim, és nagyon sötét gondolataim is.
Most meg még az sem zavar, hogy napok óta fáj a torkom. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy zavarjon. Arra még nem jöttem rá, mi lehet az, amit nem mondok ki, pedig kéne, mert hátha attól elmúlna. Azt gondolom, a megfelelő pillanatban erre is rá fogok jönni. És nem baj, hogy majd csak utólag fogom ezt megtudni, hogy már megtörtént, sőt, az sem baj, ha nem is fogom tudni.
Lényegesen egyszerűbb így az életem, ahogy most van, ebben a lenyugodott, mégis energiával teli időszakban. Annyira jó megélni minden pillanatát. Biztosan látszik is rajtam, vagy csak én vagyok beképzelt, és gondolom azt, hogy ilyenkor még szebb is vagyok egy kicsit, mint úgy általában. Mondjuk már az is sokat nyom a latban, hogy sokkal többet mosolygok.
Azt remélem, maradhat ez így akármeddig... és azt kívánom mindenkinek, hogy akinek épp nem a legjobb időszaka van, az is mihamarabb részesüljön ebből az érzésből.

2013. márc. 5.

Hosszú nap

Itt ülök, kilenc és fél óra munkával a hátam mögött, már-már agyonfáradva. Szépen leeresztettem, miközben még váltottunk pár szót Balázzsal, adtam egy adag nurofent a fájós fogú Rolinak, és megnéztem mi újság a nagyvilágban. A lábaim már kellemesen zsiborognak, és nem győzöm mozgatni a lábujjaimat, mert végre mozognak szabadon, és annyira jó. Komolyan mondom, végigcsinálnék akár egy tizenkét órás műszakot is, ha lehetne rajtam a saját sportcipőm. De majd megszokom ezt az acélbetétes izét is, már sokkal jobb, mint a múlt héten volt. Azért még akadnak olyan gondolataim, hogy a kitalálóját járatnám benne minimum egy hétig egész nap. Csak hogy érezze a törődést. :D
Amúgy éppen ma mosolyogtam meg magam, hogy mit össze paráztam az első nap előtt mindentől, pedig hát voltaképp olyan ismerős tud lenni minden pár nap alatt, mint otthon. :D Csak nincs olyan komfortérzete az embernek.
Ma a létező legnagyobb főnök ült le hozzánk evés közben. Mókás volt, mert még mindig alig beszél magyarul, de azért mindenáron kommunikálni akart. Azt a kérdését, hogy "hogy vagy?" körülbelül tizedjére értettük meg, mert valahogy úgy hangzott, hogy "Hát ván?" Megkérdezte, ki hol lakik, busszal járunk e dolgozni, és velem még közölte, hogy "Jó a fodrász" Mármint az enyém. :) Aranyos volt, bár mi elég sután éreztük magunkat a társaságában. :)
Az pedig még ennyi hadova után sem jut eszembe, hogy mit is akartam mondani... akarom mondani írni. De mindegy, vár a fürdőkád...

2013. márc. 4.

Minden sikeres férfi mögött...

..erős bástyaként áll egy nő, aki önbizalmát erősítve, és tanácsokkal ellátva nélkülözhetetlen támaszt nyújt neki a hétköznapok harcaiban. Ugye ismeritek Ti is ezt a mondást? De legalább a rövidebb változatát biztosan. Azt gondolom, ez tényleg így van, és a sikeres férfiak mögött tényleg van valaki, aki biztos támaszt tud nyújtani minden helyzetben. Legyen az jó, vagy rossz, egészen biztos, hogy ott van, stabilan, nem kételkedik, nem von kétségbe semmit, egyszerűen elfogadja az épp aktuális valamit, és mindig kihozza belőle a lehető legpozitívabbat. Igen, a negatívból is.
Na de az erős bástya mitől lesz erős bástya? Mert mindannyian ugyanúgy indulunk neki ennek a világnak, egyenlő esélyekkel, hiszen bárkiből lehet bármi. (a körülmények, és az anyagi vonzatú dolgok ez esetben nem számítanak. Szerintem az erős bástya csak akkor tud erős lenni, és rendíthetetlen bástyaként ott állni, ha szeretik. Azt gondolom, nekünk nőknek a lehető legfontosabb dolog az életünkben, hogy a nap minden percében biztosak lehessünk abban, hogy az a valaki, aki szeret minket, mindennél jobban szeret. Kell az a valaki, aki egy fárasztó és stresszes végűre sikerült nap végén megölel, és azt mondja, semmi baj, megoldódik. És akkor a nap hajszájában megrogyott vállam újra kiegyenesedik, a becsípődött valami sem fáj annyira a lapockám körül, és végre előbuggyanhatnak a könnyek, amik annyira jönni akartak már.
Nincsen semmi baj... az energia buzog, csak kicsit elfáradtam. De mivel van valaki, akiről a nap minden percében biztosan tudom, hogy nagyon szeret engem, így aztán a rendíthetetlen bástya is megmarad. Épp ebben a pillanatban abban is biztos vagyok, hogy örökre.

2013. márc. 3.

Fogadom...

Megfogadtam magamnak, hogy ha túlélem az első hetet, akkor valamivel majd megajándékozom magam. Aztán végül pénteken már úgy éreztem, nincs szükség valamire, mert menet közben sikerült megajándékoznom magam egy nagy adag önbizalom-lökettel, egy csomó örömpillanattal. Baromi fáradt voltam, mégis olyan energiák szabadultak fel bennem, amitől egész hétvégén be sem állt a szám. Megkérdezhetitek Balázst, ő volt ennek az áldozata, és ma estére, annak ellenére is, hogy ő dolgozott, így fél kettőig nem is volt itthon, azt mondta, hogy "már fél, ha hozzászólok". :D :D :D Pedig isten bizony nem bántottam. :) De gondolom elég fárasztó lehettem. (na sebaj, majd jövő héten szeretné délutánonként, hozzászólnék :D)
És ha már fogadalom: Roland fiunk ma nagyon komoly fogadalmat tett. Mindezt a fürdőkádban.... de azért véresen komolyan gondolta. Szóval, mostantól kérem ő megint kultúrember lesz. (ő használta ezt a szót) Hogy ez miben merül majd ki? Majd magától mos kezet MINDIG miután wc-n volt, és nem várja meg, hogy valaki rászóljon. Naponta háromszor is meg fogja mosnia a fogát. Nem beszél majd csúnyán. Nem akar majd több sebet szerezni (nagyon gyorsan biztosítottuk, hogy mi sebesültként is kultúrembernek gondoljuk). És arra fogja késztetni (ez is az ő szóhasználata) a bátyjait, hogy ne akarják őt bántani, majd szépen megkéri őket, hogy "Légyszi ne bántsatok!" És nagyon fog igyekezni, hogy ne mérgesítsen fel minket, és minden reggel időben fel fog kelni. Mindezt olyan komolyan adta elő, hogy kibuggyantak a könnyeim. A kis kultúrember. :) Remélem, hogy többé-kevésbé tényleg be tudja majd tartani, mert ő az a gyerekem, aki amúgy tisztaanyja, aki rágódni fog, ha nem sikerül megtartani valamit. De azért majd szépen csendesen megtámogatjuk, hogy sikerüljön.
Ja, és hát pihenés: tényleg pihentem is, pedig olyan szépen sütött a nap, hogy nagyon csábított az ágynemű mosás gondolata, meg úgy egyáltalán kedvem lett volna az egész lakást átsuvickolni, de tudtam, megbánnám én ezt százszor. Így aztán csak a szennyestartót ürítettem ki (hat adag ruha), meg porszívóztam. A fennmaradó időben meg beszéltem.. és beszéltem... és beszéltem. Vagy rábeszélni próbáltam, vagy megbeszélni... de valami mondanivalóm mindig akadt.
És hát.. kíváncsian várom a délutános hetet.

2013. márc. 2.

Ez a Dal

És ma este véget ért a pár hete tartó válogatás. Mondhatnánk, hogy a zenészek sava-borsa gyűlt össze, és csak rostálták, rostálták őket hétről hétre. Azt gondolom, egészen más szempontok alapján választ ki valakit a szakmai zsűri, és egészen más szempontok mozgatják azokat, akik, mint én is, azért hallgatunk zenét, mert zenét hallgatni jó. Azért szeretek egy dalt, mert tetszik a dallama, vagy a szövege, vagy úgy az egész.
Ezen a Dal-válogatáson voltak kedvenceim. Nem egy, és nem kettő. Csalódtam, amikor kiesett Baricz Gergő és Gyurcsík Tibi, mert nagyon szeretem őket, mint előadókat és mint embereket is. Nyilván csak a dalaik alapján, és az x-faktoros szereplésük, valamint a nyilatkozataik alapján ismerem őket, de ettől még... Nagyon szerettem Keresztes Ildikó dalát, mert annyira jól tudta átadni annak minden érzését, hogy a hideg rázott tőle.
Minden alkalommal végigpityeregtem Dénes és Szilvi duettjét, mert náluk hitelesebben ezt a duettet soha, senki nem fogja tudni előadni. Kézzel fogható volt ott az ő dalukban, hogy pontosan tudják is, miről énekelnek, amikor azt éneklik, hogy a szív az mindent lát.
De imádtam Rácz Gergő dalát is, és imádtam magát Gergőt, amiért olyan kis esetlen volt a színpadon. Mondjuk ma este már nem volt esetlen sem. És olyan feje van, mint egy nagyra nőtt gyereknek, amitől képtelenség nem elmosolyodni, ahogy megjelenik.
És rongyosra hallgattam Vastag Tamás dalát is, volt pár nap, amikor végtelenítve ment a Holnaptól... mert épp aktuális volt, és mert ha nem épp a szerelemre gondol az ember közben, még akkor is megállja a helyét. Tamás is egyébként olyan, akit önmagáért is szeretek, mert annyira Ember, ahogy már csak alig páran.
Tetszett Laura dala is, nagyon szépen énekli, és nagyon szépen tudja közvetíteni az érzéseit is, de nem fogott meg csak második nekifutásra.
Természetesen Kállay-Saunders András dala is nagyon szuper, és András vitán felül az egyik legkiválóbb előadó volt harmincuk közül. Előadásban nálam csak Ildikó múlta felül.
Voltak, akik sehogy sem jöttek be, és voltak, akiknek csak a daluk. Mástól hallva nagyon szeretném, tőle nem.
Az abszolút kedvenc pedig igen hamar Alex lett. Alex, aki a majdnem tökéletes ismeretlenségből érkezett, és előadott egy dalt, amire Csiszár Jenő azt mondta először, hogy az egész egy refrén. Hát ez lehet, de olyan ez, mint a Gangnam Style. Amit először utált mindenki, de aztán meghallgatta, megnézte, mert már mindenki erről beszélt. És valamit ezek tudnak.. PSY is, meg Alex is, mert az első meghallgatás után elindítod még egyszer, meg még egyszer, mert elsőre nem hallod, hogy "mi van a tücsökkel?", aztán úgy a harmadik után azon kapod magad, hogy akármerre mész, dúdolod, és miközben dúdolod, mosolyogsz, és arra a valakire gondolsz, aki Neked a kedvesed.
Azt hiszem, ma este a szakmai zsűri talán csalódott. Meg azok is, akik azt gondolták, hogy majd András "megnyeri nekünk" Malmőben. Az emberek viszont, (az az istenadta nép) ezúttal a szívére hallgatott. És Alexet választották. Alexet, aki a maga keresetlen egyszerűségével eljutott mindenki szívéhez, aki minden sallangtól mentesen eldörmögi a dalát a punkfrizurás Zoohacker társaságában.
Én a magam részéről örülök ennek. Örülök, hogy Alex képviseli azt az országot, ahol én is élek. Mert azt szeretném, ha azt gondolnák rólunk (és legjobb lenne, ha így is lenne), hogy mi itt, ebben az országban ilyenek vagyunk, mint ez a dal. Vidámak, őszinték, játékosak, és szeretettel teliek.
Bye Alex... sok szerencsét Neked Malmőben. :)


2013. márc. 1.

Az első hét vége

Bármennyire is nem lesz Dius dolgozik.. a blog címe, azért időről időre fel fognak bukkanni az ilyen témájú bejegyzések, és most, hogy a héten elég hangsúlyos helyet foglalt el a gondolataim között a munka, kénytelen vagyok erről írni megint.
Merthogy ma péntek van. Ami azt jelenti, hogy letudtam az első hetemet. Fáradt vagyok, de büszke is, amiért egyetlen nyavalygás nélkül végigcsináltam. Egy pillanatra jutott csak eszembe, még a hétfői holtponton, hogy "most rögtön csomagolok és megyek", de aztán egy percre sem. És most sem gondolom azt, hogy én aztán hétfőn sehova sem megyek.
A várakozásaimat mindent tekintetben felülmúlta az egész. Akármire is gondoltam, mikor várakoztam, akárhogy féltem is, sokkal jobb, mint ahogy én arra számítottam. A munka is, a kollégák is, meg az egésznek a légköre.
Jó nekem most. De az is nagyon jó, hogy holnap és holnapután nem kell menni, mert hétvége lesz.