2013. jan. 6.

Vasárnapi konyhaszolgálat

Miután este fél kilenckor elraktam a helyére az utolsó edényt is a mosogatóból és körülnéztem, hogy végre rend van, akkor jutott eszembe, hogy gyakorlatilag egész nap a konyhában tobzódtam.
Úgy kezdődött, hogy ugye ebédet kellett főzni. Mondjuk a mai menüt épp főzni nem kellett, mert sajtos karaj volt sütőben sütött krumplival, és ezeket mindegyiket sütni kell. De azért igényelt jelenlétet részemről. Mert ott kezdődött, hogy a karajt és a csontot külön kellett választanom egymástól. Aztán felszeleteltem (a csont ment a fagyasztóba, mert majd egyszer húsleves lesz belőle), és miután megmostam, kiklopfoltam, sóztam. (a klopfolás és a sózás sorrendje Balázs szerint épp fordított, de én utálom, mikor a sókristályok szanaszét repkednek). Aztán elő kellett sütnöm margarinon (hallom ám a felszisszenéseket, amiért nem vaj). Közben lereszeltem a sajtot, és előszedtem a jénai tálakat, amibe a húsokat raktam. Amikor mind a 10 szelet hús már a jénaiban volt, rajta a bors, a sajt, a pirospaprika, és még a tetején is egy kevés margarin, akkor bekapcsoltam a sütőt. Közben a krumplit is beraktam a tepsibe. Aztán elmosogattam. Egész szép rend volt úgy tíz percig, amikor már minden a sütőben volt, és a mosogató is üres volt, de aztán nekiálltam salátát csinálni. Amihez elővettem a salátakeveréket, a paradicsomot, paprikát, mozarella sajtot. Miután végeztem, újfent elmostam a deszkát, kést..
Ebéd után megint csak az elpakolás-mosogatás hadművelet következett. A nagyját ugyan bepakoltam a mosogatógépbe, de a poharak és a fanyelű kések maradtak nekem.
Aztán elmentünk almát venni, mert gondoltam, akkor sütnék egy almáspitét, amit Balázs tegnap úgy megkívánt. Neki való recept volt, hát gondoltam, legyen. Akkor még, amikor a gondolati fázisnál tartottam, nem sejtettem, hogy este hatig ki sem szabadulok a konyhából. Mert megvettük az almát.. így hát nekiláttam. Először is ledaráltam a tésztába megfelelő mennyiségű xylitet, hogy por legyen belőle. Itt már volt egy mosogatnivaló aprítóm. Aztán összegyúrtam a tésztát kétféle liszttel (ezúttal teljes kiőrlésű tönkölybúza és mastermix). Aztán nekiálltam almát pucolni. Meg reszelni. Aztán becukroztam (xylit+ zero), és hagytam egy kicsit. Az almát egy másik tálba raktam, amikor már kinyomkodtam a levét, ahol tettem még hozzá egy citrom levét, meg fahéjat, meg zsemlemorzsát (zabkorpa nem volt itthon, mert abból a múltkor császármorzsa lett). Itt kezdett a konyhapult igen kaotikusan kinézni. Így aztán a tésztanyújtással átköltöztem az asztalra. Két szentségelés között kinyújtottam az alsó lapot (a sütőpapíron), bekerült a tepsibe, rá az alma, és nekiálltam a felső lapnak. Amit gyönyörűen kinyújtottam, majd ahogy megpróbáltam a helyére tenni, úgy gyorsan atomjaira hullott. Ezt még vagy tízszer eljátszotta velem, míg aztán rájöttem, hogyan is csúsztassam át a sütőpapírral minél hatékonyabb. Szép nem lett, de ott volt, ahol lennie kellett.
Az almás pite bekerült a sütőbe, én pedig nekiálltam mosogatni. Aprító, tál, reszelő, másik tál, harmadik tál, nyújtófa, ez az amaz.... Mire végeztem, gondoltam, mégis sütök a gyerekeknek is egy adag muffint. De hogy én is jól járjak, csokisat. Szóval nekiálltam, és kikevertem a csokis muffint. Ehhez elég volt ugyan egy tál, de a csokidarabolással beterítettem mindent a pulton. Meg a kakaópor is szállt, még Arthur fehér szőrén is volt, mert naná, hogy neki szorosan a lábam mellett kellett ülnie, hátha jut valami morzsa, nem csak illatok. (de kutyának csokit nem adunk, mert halálos méreg neki) Szóval, a muffint is kikevertem, belekanalaztam a formákba, és újra elmosogattam.
Közben vacsoraidő lett. Balázs kiszolgálta ugyan magát, és nem is túl sok mindent kellett elpakolnom utána sem, de nem csak a gyerekeim kértek enni, de még a kutyák is. Úgyhogy egy újabb fél órán át gyártottam szendvicset, meg kutyavacsorát (ez utóbbi főtt alma-répa kombó, hozzá egy pár kanál konzerv kaja, egy kevés májkrém és száraz táp... tud élni a kutya is, igaz?).
A muffinok megsültek, kiszedtem őket a szilikonformákból, és beáztattam, hogy könnyebb legyen majd elmosni.
Aztán kivittem a szemetet... és mire az utolsó muffinformát is elmosogattam, hát igen.. kilenc óra volt. :)

7 megjegyzés:

  1. :)van egy jó szöveg, ami arról szól, hogy este anya meg apa azt mondják, lefekszenek, akkor a férj tényleg lefekszik, a nő meg egy csomó mindent még elvégez...és jó későre lesz meg a sok aprósággal:) Valahogy így van a mi életünk-állandó matatás...

    VálaszTörlés
  2. Igen, én is ismerem azt a szöveget. És milyen igaz az is. :)

    VálaszTörlés
  3. ezt még olvasni is sok volt....
    nagyon tetszetős a megújult sablon :-)

    VálaszTörlés
  4. Hú, ezt tényleg sok...
    Gondolom, nem csináltad volna, ha nincs hozzá hangulatod, mert ugye azt jól tudjuk, hogy:
    evés közben jön meg az étvágy!
    ;)

    VálaszTörlés
  5. Én valamelyik részét a konyhaszolgálatnak általában lepasszolom a lányomnak. Már ha itthon van.
    Almáspitéhez jó tanács, ha feltekered a nyújtófára, egészben ér a helyére. Mármint a tésztát.:)

    VálaszTörlés
  6. Ismerős,tegnap én is egész nap a konyhában voltam. :)
    Ez a háttér nagyon tuti. Borzasztóan tetszik!!!

    VálaszTörlés
  7. Eszter, Hajni, örülök, hogy tetszik.
    Erika, én is így gondoltam, hogy feltekerem, aztán a tepsiben szépen legörgetem. De ezekből a lisztekből más lesz a tészta állaga, úgyhogy ezt nem lehetett tekergetni. (de majd kitapasztalom, hogy is lesz olyan tekerhető)
    Móni, igen, van hogy hat lóval sem lehet odavontatni... :)

    VálaszTörlés