2013. jan. 20.

Van, vagy nincs?

Néha úgy érzem, akkora lelkem van, hogy egymagam meg tudnám menteni az egész világot. Nem tennék semmi mást, minthogy szépen megölelgetnék mindenkit, hagynám, hogy attól az öleléstől érezze azt, amire a legjobban szüksége van. És rendben is lennénk. De ez egy elég naiv felfogás, mert még ha képes lennék is rá, ami persze eleve nem lehetséges akkor sem hagyná magát mindenki. (az már kérdés, micsoda kihívás lenne elérni, hogy aki nem akarja, az is megkapja végül)
De néha úgy érzem, hogy abszolút lelketlen vagyok már. Mert eljutottam oda, hogy egy csomó dolog nem vált ki belőlem igazi érzelmet. Ijesztő is, meg fura is. De ez van. Elmesélem. Például már hidegen tud hagyni, hogy ha végig kell hallgatnom, hogy milyen tehetetlen is vagyok, mert az álláskeresésnek sem így kell nekiállni, és már rég tanulnom kellett volna valamit. Már nem bánt, amikor alkalmatlannak tartanak dolgokra. Már nem zavar, amiért kevesebbnek gondolnak maguknál, vagy épp lenéznek azért, mert ezer éve nem dolgoztam "igazi munkaidőben". Kismillió apróság van, amiken régen napokat, heteket őrlődtem, és próbáltam változtatni, hogy megfeleljek mindenkinek. Mindenáron jó akartam lenni gyereknek, testvérnek, barátnak, ismerősnek, szülőnek. Arra törekedtem mindenáron, hogy bárki, aki csak egy kicsit is ismer, ne tudjon rám rosszat mondani. De már nem érdekel. Mindenkinek nem lehet és nem is kell megfelelni. Talán senkinek sem kell.
Emiatt ugyan voltak érdekes napjaim, amikor olyan furán éreztem magam attól, hogy nem bántott egy megjegyzés, amitől régen a kardomba dőltem volna. De aztán rájöttem, hogy csak annyi az egész, hogy így, félúton a negyedik iksz felé már végképp túl vagyok azokon a helyzeteken, amikor nekem mindenképp kell az elismerő mosoly mindenkitől. Nem kell. Gondolhat rólam rosszat, ha neki jó az, és gondolhat rólam akármit is. Ha ismer, úgyis tudja mi van a döntéseim mögött, ha meg nem, akkor úgyis mindegy neki.
Tudom, hogy rengeteget változtam, mégsem eleget. Mert még mindig munkálkodik bennem egy bizonyos fokig az a hülye dac, ami az egész életemet megkeserítette, és gyakorlatilag ilyenformán uralja is. De a dacosságom vitt egy csomó mindenben előre, így aztán még önmagam előtt is igazolja magát, amikor szabadulni akarnék tőle végre. De az, hogy már túl vagyok azon a megfelelési kényszeren egészen reménykeltő dac-ügyben is.
Elárulhatom azt is, hogy ehhez is kellett nekem segítség. Észrevétlenül segítettek, vagy legalábbis kimondatlanul. (mert lehet, hogy ő pont így akarta) Sőt, ha belegondolok, biztos, hogy így akarta, és biztos, hogy már meg van komponálva a következő lépés is. De nem bánom, mert úgy tűnik, a legjobb kezekben vagyok ezügyben. Az, hogy sosem gondoltam volna, az egy dolog.... Nem baj, hogy így alakult, nem pedig fordítva, ahogy én azt mindig gondoltam.
És még valamit elmesélek ezzel kapcsolatban. Én már értem, miért használják a kutyákat terápiás célra. A saját két kutyánk is valamiféle terápiát végez rajtam. Mióta csak itthon vagyok, és munkát keresek, mintha csak tudatában lennének, hogy szükségem van napközben is a pozitív megerősítésekre, jönnek, és ketten kétfelől bújnak hozzám. Olyan béke és olyan szeretet árad belőlük, hogy akkor sem tudnék szomorkodni abban a pillanatban, ha épp arra készültem, hogy kivágom a számítógépet is mindenestől, amiért a sokadik önéletrajz is válasz nélkül marad.
Szóval... hagyjátok magatokat szeretni, és sokkal jobb lesz a világ is körülöttetek. Ennyi az egész. (a többi meg majd megoldódik)

5 megjegyzés:

  1. Hagyjuk magunkat szeretni... milyen nehéz is az! De persze igazad van.

    VálaszTörlés
  2. Hát, engem most megölelhetnél, hagynám. Pénteki pánikroham után, fizikailag és agyilag totál k.o. vagyok. Olyan nehéz pozitivan állni a dolgokhoz.:( És olyan hosszú a január:(:(:( nem szeretem hónap. Kitartást a munkakeresésben!

    VálaszTörlés
  3. Egyvalakinek kell igazán megfelelni. Magadnak. S mert olyan vagy, amilyen, hát ehhez meg akarsz felelni mindenkinek. Most már csak másoknak, nem mindenkinek. Nekem tíz évvel több kellett, mire azt mondtam, elég! Elég a megfelelési kényszerből. Viszont a saját magam felé megfelelési kényszerem megmaradt, ezért tudom, mennyit érek és mi az aminél alább nem adom magam. Ezzel biztos vagyok benne, te is így vagy. :)

    VálaszTörlés
  4. Ó, annyira eggyütt érzek veled! El sem tudod képzelni. Valahogy én is ebben a cipőben járok, mégha egészen más okokból is. De örülök, hogy elfogadtad magad, nekem még nem sikerült, szinte semennyire sem.

    VálaszTörlés
  5. Erika, nem olyan nehéz az... :) Csak sokat kell gyakorolni.
    Kovtama, ó, hát nagyon szívesen megölelgetnélek, és meghallgatnálak, hátha jobban lennél tőle. A pánikroham szörnyű lehet, remélem azóta jól vagy. Vigyázz magadra.
    MJ, igen, jól gondolod. Van egy határ, aminél azért lejjebb nem adom most már. Így is sokat engedtem azon a bizonyos gyeplőn. :)
    Sarlott, örülök, hogy itt vagy. A közös cipőnek kevésbé, és remélem, hogy Neked sokkal hamarabb sikerül elfogadnod magad, mint nekem. Gyere sokszor, hátha néha még fel is tudlak vidítani.

    VálaszTörlés