Én is jártam Öszödön

De legalábbis úgy csinálok, mint ahogy abban az elhíresült beszédben elhangzott. Hazudok éjjel-nappal.
Nektek is, élőszóban is, magamnak is. Mert itt bizonygatom, hogy minden szuper, minden fasza, erős vagyok, nem érdekel, keresek, lesz hamar másik. Nem sírok, hanem nevetek. Kifelé. Nem omlok össze, hanem a tettek mezejére lépek. És pozitívan gondolkodom, hogy bevonzzam magamnak az újabb munkahelyet.
Ugyanakkor ez mind csak egy felvett viselkedés. Belül tombolok, fáj, zokogok és őrjöngök, amiért már megint én kerültem ebbe a helyzetbe. Félreértés ne essék, nem kívánom én ezt senkinek sem. Továbbra is az van, hogy a tény, hogy most épp nincs hova mennem dolgozni, az a fájdalmas, nem a hely hiányzik. Annyira azért nem vagyok hazug, hogy most hirtelen kiderüljön mennyire szerettem csinálni, amit csináltam.
Ma nettó négy órát töltöttem álláskereséssel az interneten. A szemem jojózott a böngészéstől, és nem találtam egyet sem, amire jelentkezhetnék. Illetve de... Zalaegerszegen. Elképesztően senkinek érzem magam épp. És ne mondja nekem senki, hogy na, most kell kihasználni az időt, és tanulni, legalább nyelvet, mert hogy is tenném, amikor még a keresetem sem lesz? Akkor majd nyelvórákat veszek?
De lehetek direktmarketinges, vagy épp f**d***nt*s, mert ők már megtaláltak. Kellően kétségbeesettnek tűnhetek, így alkalmas lennék. De az megint nem az én asztalom. Válogatós vagyok? És erre is jöhetnek nekem a lenéző, kioktató dumák, hogy nem is akarok igazán dolgozni, mert ha akarnék, akkor kihasználnám a lehetőséget, és most belevágnék, mert semmi nem történik véletlenül, és pont most hétfőn már mehetnék is a tanfolyamra.
És ez még csak a kezdet. Én meg máris kiborultam. És haragszom. A világra is.

No mindegy. Bocs, de hazajöttem Öszödről. Mégiscsak jobb így.. Őszintén.