2013. jan. 8.

A harkály és egy kis más is

Kezdjük azzal a bizonyos nyolcasból lett harkállyal. Előrebocsátom, hogy Roland egészen mini és óriási változatban is bemutatta papíron, hogy hogy is kell ezt, és az ő útmutatásai alapján készült a kép paint-tel.
Tudom, hitelesebb lenne, ha lefotóztuk volna az ő rajzát, de mi és a fotózás.... nos, hát maradjunk annyiban, hogy nem vagyunk túl jóban (ezt elég jól érzékelteti, hogy egyetlen darab karácsonyi fotónk sincs...már megint)
Szóval így lesz a nyolcasból harkály. :) Azt hiszem, ez felül fogja írni az én saját nyolcas írási emlékeimet is.

A másik pedig, amin elméláztam, hogy igenis szükség lenne nekünk, szülőknek valamiféle képzésre, lehetőleg folyamatosan ami a gyereknevelést illeti. Mert az evidens, hogy az ember szereti a gyerekét, és lehozza érte a csillagokat az égről. Ez attól a pillanattól kezdve így van, amikor először megfogan a fejünkben a gondolat, hogy szeretnénk, ha születne hozzánk valaki. Ezzel a résszel hála Istennek csak nagyon-nagyon keveseknek van gondjuk. De ezen túl annyi buktatója van a gyereknevelésnek, hogy az ember néha úgy érzi csődöt mondott. Ilyenkor jó lenne beülni a képzés következő tanfolyamára, és meghallgatni, hogy másoknál is így van ez. Különösen vonatkozik ez azokra a gyerekekre, akik valamilyen nehézséggel küszködnek. Csak a saját tapasztalatomra hagyatkozhatok ezügyben, és nem is alkotnék véleményt úgy, hogy nem tudom miről beszélek, de velük még annál is nehezebb, mint gondolnánk. Mert ők valamiért másképp működnek. Tudjuk az okot, vagy nem, ez mindegy. Mert attól, hogy van oka, még nem szűnik meg a probléma. De úgy, hogy tudjuk az okot, máris találunk neki mentséget. Bármire. Főleg, ha az ember történetesen az anyja annak a gyereknek. Az az anyja, aki ott állt mellette és csak nézte, ahogy beleszúrják a fejébe a branült, és elviszik leragasztott szemekkel. Az az anyja, aki félve fogta meg a törött kulcs csontja miatt. Az az anyja, aki tehetetlenül nézte, amikor ez vagy az nem ment. Az, aki próbált megoldást találni, de szinte mindig csak félmegoldások születtek. A félmegoldásokból pedig mindig az van, hogy jönnek az újabb és újabb problémák. Amikor a szívem szakad meg érte, mert tudom a nehézségeit, értem, hogy ha megfeszül sem tudja megcsinálni. De hiába szakad meg a szívem, ha egyszer azt kell vele megértetnem, hogy most is gondolnia kell arra, hogy minden, amit tesz, befolyásolja majd a jövőt is. Különlegesen erős kapoccsal kapcsolódom hozzá, mégsem tudok neki segíteni. Tudom, hogy nem vagyok hibás benne, csak nincs elég tudásom. Tegnap beszélgettünk a viselkedésről, a visszafogottságról, jóságról, rosszaságról. Meg a példaképekről. Az apja a jó példakép neki. Mert ő az, aki szorgalmas, és mindent megszerez, amit akar. És az apjával ők nagyon szoros egységet képviselnek. Ugyanakkor attól, hogy én azt mondtam, gondoljon mindig arra, hogy ha ott lennék, én örülnék annak, amit épp csinál attól könny szökött a szemébe. Ilyenkor úgy érzem, egy jól megtermett kisbaba, akit még mindig itt kéne tartanom jó szorosan a szoknyám mellett, mert még mindig erre lenne szüksége. Tudom, nem tehetem. Amit tehetek érte, az az, hogy sosem adom fel a harcot. Változtatunk ha kell újra és újra egészen addig, amíg nem lesz a lehető legjobb neki minden szempontból.
Út közben pedig nagyon jó lenne az a képzés, ahol folyamatosan áramlana az információ oda-vissza, hogy tudja az ember, hogy néha ugyan fáj, és néha haragszunk is, de ettől még....

3 megjegyzés:

  1. Dius, azonnal szólj, ha indul a képzés, első padban akarok ülni.:-D

    VálaszTörlés
  2. A harkály nagyon helyes, a fiad meg kreatív. :-)
    Képzés? Hát nem az van minden nap? És a gyerekeink a kiképzőtisztek... :-))

    VálaszTörlés
  3. Anikó, mindenképp.
    Dominika, na igen.. tényleg így van ez. :)

    VálaszTörlés