2013. jan. 31.

Tegyük ezt tisztába

Timi mondata ejtett gondolkodóba (és ez most jól néz ki, mert ha most kattintasz a nevére, az ő bejegyzése úgy kezdődik, hogy Dius ihletett meg.. :D :D :D), amikor azt írta, hogy ejj, a rossz dolgok listája hosszabb, mint a jóké. Tényleg hosszabb amúgy, már ránézésre is. De azért szeretném leszögezni, hogy a legkevésbé sem vagyok pesszimista vagy épp introvertált fajta. Még ha néha úgy tűnik is, hogy mindig van valami nyűgöm-bajom, akkor sem igaz. Tény, hogy örökké gondolkodom valamin, és elég ritkán fordul elő, hogy csak olyan dolgon, hogy milyen színű legyen a körmöm. Itt túlnyomórészt azok a gondolataim hagynak nyomot, amik sokáig foglalkoztatnak, vagy épp mélyebben érintenek. Ezek pedig olyanok, amilyenek. Nem mentegetőzni akarok, mert akkor itt most felsorolhatnék egy csomó mindent, hogy miért is ilyenek. Szó sincs róla.
Sokkal inkább azt szeretném elmesélni, hogy minden látszat ellenére egy vidám csaj vagyok, aki jókat tud nevetni, néha úgy, hogy alig tudom abbahagyni. (Balázs tudna erről mesélni). Spontán tud belőlem dőlni a hülyeség bármikor. Sokat mosolygok, és erre vannak tanúim is. :P Persze itthon nem vigyorgok magamban, mint a tejbetök, de a telefont is mosolyogva tudom felvenni (aki megérdemli). Tudok a saját káromon is nevetni, és - be kell valljam- hatalmasakat tudok kacagni másokén is. Utána néha elszégyellem magam, de akkor.... hát muszáj, na. Itthon, egyedül, nevetés és kacagás helyett hangosan zenét hallgatok, és énekelek is. Erről Freddy-t kérdezzétek, tudna mesélni. Naigen... és azt is tudni kell, hogy vannak zenék, amiket ha meghallok, akkor táncolok is. (Freddy erről is tudna mesélni... meg a gyerekeim...)
Amúgy is alapvetően kedves ember vagyok, aki szeret mindenkit, és nagyon szeret beszélgetni is, írni is, meg olvasni is. Főzni nem, de ez köztudott. (és nem is ezért szeretnek)
De ilyenekről én nem tudok írni, mert annyira kézenfekvőek a mindennapjaimban, hogy fel sem tűnnek, hogy pl. valamelyik nap is egyszerre több emberben tartottam a lelket facebook-on. Csak azért, mert nekik jó volt, én meg épp ráértem "meghallgatni" őket. De ez ennyi csak. Tény, hogy pozitívabb lenne, mint a világmegváltó gondolataim. Vagy a fene se tudja.
Mindegy, lényeg a lényeg, hogy minden érzelgősségem és gondolkodósságom ellenére azért ám igazából az a legjobb lista sokkal hosszabb, mint a másik. Mert onnan kimaradt egy csomó minden, amik nem annyira kézzelfoghatóak,mint mondjuk a strongbow gold,  úgymint
-ölelni
-csókolni
-segíteni
-gyereket elaltatni
-gyereket ringatni
-szülni
-táncolni
-tehetségkutatót nézni
-álmodozni
-kánikula utáni estén a locsolt füvön mezítláb mászkálni

És így tovább... ez a lista végtelen hosszú.
És most, hogy ezt tudjátok, kérni is szeretnék valamit. Van itt a bal oldalon két számláló. Az egyik a "követők" modul alatt közvetlenül, a másik kicsit még lejjebb. Mindkét számláló érdekes számot fog mutatni nemsokára. Az egyiken mindegy lesz, a másikon mindkettő. Az lenne a kérésem, hogy amikor itt jártok, akkor pillantsatok már rá, és ha épp azt a számot mutatja, hogy 222222, vagy 111111, akkor azt fotózzátok ki nekem, és küldjétek el emailben.  Köszi. :)

2013. jan. 30.

Kiskedvenc

Előrebocsátom, hogy amikor én még kislány voltam az én csodás gyerekeim még csodálatosan kicsik voltak, én sem tudtam elképzelni, hogy ez majd valaha téma lesz nálunk. Mert mindig, mindent egyformán kaptak. Ami ugye nem azt jelenti, hogy mindig volt három tökegyforma valami, de ha pl. joghurtot kaptak, akkor mindenki kapott olyat, amit ő szeret. Ezeken túl pedig igyekeztünk mindig a többit is egyensúlyban tartani. Ami a lelki törődést és egyebeket illeti.
Minden bizonnyal van valami, amit nem jól csináltunk, csinálunk ezügyben... (tudomám, hogy csak rossz korban vannak), mert csak a múlt héten mindenki előhozakodott ezzel így, vagy úgy.
Patrik, miután megkértem, hogy pakoljon el valamit, lazán közölte, hogy az a Rolié. Mondtam, oké, de azért pakolja el. "Ja, mert ő a kis kedvenced, neki nem kell?"
Erik, miután újfent kiveséztük, hogy miért is nem kell neki még telefon, és legfőképp nincs szüksége egy nokia lumia-ra (okostelefon), csípőből közölte, hogy "Perszeeeee, a kiskedvencetek, a Patrik, neki bezzeg már van mióta...." Aki ismeri őt, hallja most ehhez az összes hangsúlyát. Leírhatatlan és felülmúlhatatlan. :D
És Roli, amikor nem engedtük játszani a számítógépen tovább, mert át kellett adnia a gépet Patriknak: "Mindig ennek a kockafejűnek kell itt ülni. Mert ő a kedvencetek." Nos, neki is van egyfajta dühös sértett hangja...
Nem vettem ezeket magamra, mert tudom, hogy nincs igazuk. Ugyanakkor tudom, hogy igazuk van pillanatnyilag, mert én is sokszor éreztem azt, hogy mindenkinek van egy kedvence, csak senkinek nem én vagyok az.
Azért azt újfent leszögeztem, hogy nincs egy kedvencem sem közülük. Vagy mindhárom, ha mindenáron lenni kell, vagy senki. Majd egyszer elhiszik ezt is. Én akkor is itt leszek (remélem). Bár... a koromhoz kapcsolódóan van egy friss beszólásom Rolitól... akinek ma előkerestem az Ablak-Zsiráfot. Sikerült egy olyan példányt találnom, ami még az enyém volt, bele is van írva a nevem. Roli örült neki, megnézegette, megállapította, hogy a-s voltam. Aztán kicsit később megkérdezte: "Anya, Te mikor kaptad ezt a könyvet?"
"Szerintem 1988-ban- válaszoltam." "Mikor? Ezernyolcszáznyolcvannyolcban?"-kérdezi izgatottan. Mondtam, hogy na neeeem, azért olyan öreg mégsem vagyok. :D

2013. jan. 29.

Legutálatosabb dolgok

Volt már ebben a hónapban szó a legjobb dolgokról , most lesz szó azokról, amikkel ha nem is éppen a sírba lehet kergetni, de ki lehet hozni a béketűrésemből. Ehhez mondjuk sok kell, ezekből az utálatos dolgokból is minimum több egyszerre, mert alapvetően igen békeszerető és türelmes ember vagyok.
Valószínűleg ez a lista sem lesz teljes, de majd Ti megint kiegészítitek...
- hideg
- hó
- tökfőzelék
- kelkáposzta főzelék
- finomfőzelék
- pörköltszag
- penész
- mérleg
- könyveken a külön borító, ami mindig csúszkál olvasás közben (így le is veszem mindig)
- sárga csekk
- mondat, ami úgy kezdődik, hogy "Nem akarlak megbántani, de..."
- fenyő illatú légfrissítő
- kilenc előtt kelni
- tutifrutti ízű akármik
- a tányéron a villát végighúzni
- a táblán a krétával/körömmel csikorogni
- amikor a cipő feltöri a lábamat
- paprikás csirke ízű tészta
- geometria
- aldi reklámok
- sóska
- belekóstolni a félig megfőtt kajába (na ezért lesz sós pl.)
- kitakarítani a mosógép szűrőjét
- hagymát pucolni
- kutya/macska kakiba lépni (és letakarítani utána)
- veszekedni
- a frissen mosott kőre borítani bármit
- a frissen mosott kőre sáros lábbal bejönni
- nem találni valamit
- "hupikék" ízű fagyi
- pók
- egér
- fejfájás
- fogfájás
- fülfájás
- amikor csak akkor derül ki, hogy elfogyott a meleg víz, miután már kiengedted a fürdővizet, és benne ülsz
- a nagybátyámat hallgatni egész nap
- tojásos lecsó
- harisnyanadrág
- tornadressz
- tankönyv bekötése
- várakozni, ki tudja meddig
- porból készült krumplipüré
- pangasius
- benzinszag
- festékszag
- mézes tej

Majd itt is úgy járok, hogy még eszembe jut egy csomó minden, de így is jó hosszú lista lett. Azért folytatjátok még?

2013. jan. 28.

Kritika

Továbbra sem értek egyet azokkal a feltételezésekkel, hogy a mostani gyerekeknek milyen könnyű dolguk van, és milyen jó nekik. Úton-útfélen hallja az ember, hogy bezzeg nekik aztán könnyű.. mindent megkapnak,  minden a szájukba van rakva. Naigen...
Csakhogy: amikor ők elkezdték megkapni ezt a mindent, akkor ők még nem kérték. Ja, hogy abból, hogy mindent odapakoltunk nekik, ami csak szem-szájnak ingere egyenesen következett, hogy úgy is gondolták, hogy akkor nekik minden jár...?
De nem is ez a lényeg, mert azért tárgyakkal kapcsolatosan az ember tud korlátok között maradni, ha másért nem is, hát akkor azért, mert a pénztárcája megszabja azt a bizonyos korlátot. Ugyanakkor nagyon nem lehet könnyű most gyereknek, kamasznak, vagy akár csak fiatal felnőttnek lenni. Én úgy látom, az én gyerekeim sokkal többet tanulnak, mint én. Vagy ha nem is többet esetleg mennyiségileg, de mindenképpen mások lettek az elvárások. Szülő is, tanár is, mindenki valahogy többet vár tőlük (tisztelet a kivételnek, ugye).
 Mindezt úgy várjuk el, hogy mi, felnőttek képtelenek vagyunk normális példával elöl járni. Mert ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy azt látják, hogy négyévente szidják a felnőttek az épp aktuális politikai vezetőket. Morgunk, ha menni kell dolgozni, és kétségbeesünk, ha nem mehetünk. Nincsenek normális emberi kapcsolataink, mert semmire nem érünk rá. Rohanunk egész nap, jó esetben azért este van időnk leülni egy kicsit, rosszabb esetben olyankor sem. Frusztráltak és idegesek vagyunk, ha csekket kell befizetni, ha sorba kell állni, ha a zöldségesnél kettővel többen vannak előttünk. Semmivel nem vagyunk elégedettek. Nagyon kevés olyan ember van (és én sem tartozom ebbe a kevésbe), aki mondjuk egy-egy nap végén azt gondolja, hogy de jó, hogy ez a nap is megtörtént. Túlélésre játszunk, fizetéstől-fizetésig.
A gyerekeink pedig, mint jó radarok ezeket a dolgainkat szépen lekövetik, lemásolják, és csinálják. Ennek az eredménye lett egy roppant felvilágosult, öntudatos és roppant kritikus gyerektársadalom. A kétévestől a 18 évesig mind egytől-egyik. Ők azok, akik hangot is adnak annak, amit mi az orrunk alatt mormogunk. Akik nem hagynak szó nélkül semmit, és nem állnak be a sorba addig, amíg nem derítik ki az értelmét. Egyre kevesebbet játszanak önfeledten, mert az ő életükbe is beköltözött a félelem, amit mi közvetítünk feléjük nap mint nap. Annyiban mások, hogy a félelmeiket másképp vezetik le. De épp abból adódóan, hogy ők még gyerekek, elég széles skála van arra, hogy hogyan is. Meggyőződésem, hogy egy boldog és kevésbé frusztrált társadalomban sokkal kevesebb magatartászavaros és tanulási zavaros gyerek lenne.
Lehet, hogy nekik van digi tv-jük, meg szélessávú internetük, sőt, wifin is bármikor tudnak netezni az okostelefonjukkal, vagy az iphone-ukkal. Játszhatnak konzolon, meg ps3-on, meg hálóban, meg akárhogyan. Olyan információkhoz jutnak hozzá két kattintással, amit mi még órákon keresztül keresgéltünk a könyvtárban.
De vajon tényleg az ő felelősségük lenne ez? Mi akasztottuk a nyakukba ezt a terhet, és mégis azt várnánk tőlük, hogy ők mutassanak nekünk példát.
Néha szégyellem, hogy felnőtt vagyok, és kedvem lenne bocsánatot kérni a világ összes gyerekétől, amiért nem hagyjuk őket nyugodtan gyereknek lenni.
Ennél a bejegyzésnél fokozottan igaz, hogy ez csak az én véleményem, nem szól senkiről és nem is utal senkire.

2013. jan. 27.

Mérleg

Elkövettem ma egy hibát. Lehetett volna több is, úgyhogy akár örülhetek is ennek. De nem igazán villanyozott fel ez az egy hiba. Nagyon nem. Ráálltam a mérlegre. Eddig egészen komoly magabiztossággal mindig úgy saccoltam meg a súlyomat, ahogy a ruháim álltak rajtam. Most sem tűnt vészesnek a helyzet, mert még mindig van farmerom, amit nem győzök rángatni magamon, mert lecsúszik. Na, hát az ütő állt meg bennem, ahogy a kijelzőre néztem. Mert híztam. Ha a ruharéteget leszámítom a súlyomból, akkor is két kilót minimum. És nem a minimum súlyomra jött ez fel, mert a felső határon mozgok évek (évtizedek) óta.
Nem látszik ám (nagyon), de azért ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor mégis.. mert na mit gondoltok hova jöttek ezek a kilók? Hát igen.. a hasamra és a fenekemre. Pedig lennének tippjeim hova mehetne...
Nem is a két kiló még, ami gáz. Meg nem is az, hogy most már akkor a nagyon ideális testsúlyomhoz képest van rajtam több, mint tíz kiló.. hanem az, hogy ha most nem kapom össze magam egy kicsit, akkor tíz-tizenöt év múlva úgy fogok kinézni, mint anyám. Aki mindig sopánkodik, hogy "jajj milyen kövér vagyok" de soha életében nem tett érte semmit, hogy ne legyen az.
Nem is kell messzire mennem működőképes életmódreceptért. Elég csak körülnéznem a háztartásunk táján. És ez mind szép és jó is. Lenne... ha nem máris azért nyöszörögnék magamban, hogy akkor mi lesz a nutellás croissant-nal, meg a csokitortával, meg.... Hülyeség, tudom. Mert éppenséggel ehhez is csak én kellenék.

De hátha lemegy ez magától is...

2013. jan. 26.

Urbanlegend.. és játék

Mindenkinek van olyan ismerőse, aki ismer valakit, aki már beszélt olyannal, akinek az ismerősével történt valami hátborzongató, vagy szörnyű, vagy csak nagyon szomorú. És mindenki átélte már azt is, hogy mire ez a történet eljut a száznyolcvanadik címzetthez, addigra már csak nyomokban tartalmazza az igazságot.
Így jártunk mi is. Volt egy alapsztori, miszerint a szomszéd faluban egy kissrácnak a szakadó esőben megállt egy munkásokkal teli autó, és megkérdezték, elvigyék a suliig. A fiú elmesélte otthon, az anyja kiírta a facebook-ra, hogy milyen jó fej emberek is vannak. Gondolom puszta jóindulat vezérelte, mert persze hogy hálás tud lenni az ember, ha a gyerekének segítő kezet nyújtanak.
Nem kellett sok az idő, és elkezdett terjedni a hír, hogy el akarták rabolni. Fekete autó, ami egyik nap BMW volt, másik nap Mercedes. Két férfiről szólt a hír, akik leszólítják a gyerekeket. Az ezután következő héten már osztogatta boldog-boldogtalan a facebook-on ezer felkiáltójellel, hogy vigyázzunk a gyerekeinkre. Kezdettől fogva urban legendnek gondoltam, és nem is szóltam én a gyerekeimnek egy szót sem erről.
Aztán elszabadult a pokol.. valami nagyon hülye kitalálta, hogy a s..r parkolóból elvittek egy kislányt. Ezután tömegével osztogatták, mire végre nyilatkozott a rendőrkapitány is. Persze nem igaz, nincs fekete autó, meg öltönyös fickó, és hála az égnek nem is tűnt el senki.
De mire idáig eljutottunk természetesen már az iskolában "felvilágosították" Eriket is, aki onnantól kezdve félt a "zsákos embertől". Már azt sem hitte el, amit a rendőrkapitány nyilatkozott... Ma már nem emlegette, remélem el is csitul a dolog...
Veszélyesen hülyék tudnak lenni az emberek...

Na és még valami.. Ha van kedvetek játszani, akkor most játszunk olyat, hogy írtok nekem egy címet (akár alcímmel együtt) Amihez egyszer szülessen valami.Történet, mese, vagy ki tudja mi? Ha lesz tizenkettő, akkor lesz havi egy. (és a januárira alig marad pár napom) Ha nem lesz annyi, akkor meg majd valahogy elosztom. És igen, ez az urban legendről jutott eszembe. Mert azok is valahogy így születnek. Valaki kitalál valamit, és a másik továbbgondolja. Ez esetben én lesz, aki gondol... De csak mert itt mindig én vagyok az, aki gondol.. :P

2013. jan. 25.

Magyarország Hangja

Aki gondolta ma, hogy erről fogok írni, az most nyugtázhatja, hogy igaza lett. :) Mert ki nem hagytam volna ma este a döntőt, és milyen jól tettem, hogy nem hagytam ki. Az összes adás közül a legjobb volt. :) Pedig két hete még dohogtam rajta egy kicsit, hogy micsoda hülyeség ez, hogy négyesével esnek ki, és sitty-sutty vége is lesz az egésznek. De lehet, hogy jobb volt ez a koncepció, mert nem lett unalmas a végére senki. Igaz, ebben az is benne van, hogy volt, akit nem volt idő megismerni sem igazán. De mindegy már, mert ma eldőlt.
Nagyon biztos voltam benne már vagy három hete, hogy itt egyetlen nyertes lehet csak, az pedig Dénes. Minden adott volt hozzá kezdettől fogva. Sármos fiatalember, szerény és alázatos viselkedéssel. Nem mellesleg valami nagyon kellemesen simogató mély hangon is tud énekelni, ahogy kevesen. Szóval nagy összegben fogadtam volna bárkivel, hogy itt ma este a nyertes Pál Dénes lesz.
Aztán a műsor közben néha elbizonytalanodtam, mert ma este valahogy Bálint is nagyon-nagyon jól énekelt, meg Viktor is, meg Dávid is. Még mindig ott volt Dénesben az a plusz valami, amit talán Mező Misi fogalmazott meg a legjobban. "Mire van szükségük az embereknek ebben a kegyetlen világban? Valakire, aki törődik velük. És Ő törődik velük." A szeméből sugárzik ez a törődés, mert amellett, hogy nagyon különleges színe is van a szemének, még van valami nagyon érdekes a pillantásában is, amitől, miközben énekel tényleg elfelejti az ember arra az időre mindent gondját-baját.
Aztán amikor láttam a százalékos végeredményeket, már a fantomképekkel, akkor újra nagyon biztos voltam benne, hogy az, aki a szavazatok 55 %-át kapta, az egészen biztosan Dénes. És igazam lett.
Ma este pedig el is döntöttem, hogy azért jók ezek a tehetségkutatók, mert különben ezek a fiatalemberek sosem kerülnének elő. És mondhat akárki akármit, tényleg nagy szükség van most rájuk. Hogy énekeljenek, szórakoztassanak, feledtessenek mindent, amit néha muszáj egy kicsit elfelejteni.
Kívánom nekik és magunknak, hogy sokáig maradjanak ilyenek, mint most.
És akkor hajrá az Eurovíziós Dalfesztiválra... ott is a top 3-ban van nálam a duettük Szilvivel. :)

2013. jan. 24.

Semmi időm..

Azért az nem semmi, hogy itthon lógatom a lábam egész héten, és mégsincs időm semmire. :D Jó, hát a láblógatás azért nem igaz...
Ami a legtöbb időmet elveszi, kétségkívül az álláskeresés. Irgalmatlanul sok időt és energiát kell belefektetni... már csak maga az álláshirdetések olvasása is (jelen pillanatban négy állásportált és két hirdetős oldalt olvasok végig minden nap, és még a facebook-on is van három oldal, amelyiket figyelem) Ez körülbelül napi három-négy óra. Nem túlzok, tényleg ennyi. Az első órában még nagyon lelkes vagyok, mert minden reggel úgy kelek fel, hogy na, majd ma biztosan megtalálom. Aztán a második órától kicsit küzdelmesebb már, de nem adom fel, mert mindig motoszkál bennem, hogy ha valami kimarad, akkor lehet, hogy épp életem esélyét szalasztom el. Szóval az olvasás-böngészés maga is órák... aztán még ha van megfelelő hirdetés, akkor következik egy újabb motivációs levél írása. Igyekszem mindenhova testre szabottat írni, mindenhol megkeresni a kapcsolattartó nevét, mert azt olvastam egyszer, hogy az jó pont, ha az ember felkutatja. Van olyan, hogy semmi nem jut eszembe magamról, és volt már, hogy gondoltam, linkelem a blogomat, hogy tessék, hát ez vagyok én, ismerj meg. :)
A fennmaradó időben pedig néha főzök (néha iszonyatosan elsózott borsófőzeléket, néha meg isteni finom töltött paprikát), sokat kutyázok, mosok, felmosok, porszívózok. És agyalok. Jó sokat Erik fiamon, akit mostanában ugye motiválni kell. A tolltartóba rejtett levélkék még mindig jó szolgálatot tesznek, főleg így, hogy nem mindennaposak, így sosem tudhatja, mikor várja ott valami. Ezen kívül még keresgélek neki olyan gyakorló feladatokat, amiktől nem fog nagyon utálni, mégis hasznára válik.
Amúgy a kutyáink szerintem nagyon meg lesznek sértődve, ha én munkát találok, és újra dolgozni fogok, mert most nagyon jó dolguk van. Reggeltől estig bent lehetnek, kedvükre horkolhatnak szinkronban. Van, aki hozzájuk szóljon, vagy épp megvakargassa a fülüket, meg a hasuk alját. És ezt ők nagyon bírják. Meg is hálálják, mert amikor beszélek nekik (mégsem olyan, mintha magamban beszélnék, nem?) nagyon értelmes képpel néznek, a megfelelő pillanatokban röfögnek egyet, és minden túl van tárgyalva. Például mikor a negyvenkilencedik nekem való álláshirdetést olvasom, és már megint közgazdasági diplomát várnak el, és mondom, hogy "A rohadt életbe már, hogy minek ide is?" Akkor Freddy felnéz, álmos szemekkel végigmér, röfög kettőt, ami olyasmit jelenthet, hogy "Ja, én is utálom ezt az egészet, azért alszom inkább" és kész. Részéről megmondta, amit megmondott, és alszik is tovább.
Na és az sem semmi ám, hogy a süket kutya legmélyebb álmából felriadva morog kettőt és ugat is, mert nyílott odakint a kapu, és valaki jön. Hogy honnan tudja, el sem tudom képzelni. Pedig holtbiztos, hogy süket.
Ezt csak azért meséltem el, hogy mentsem ami menthető, amiért már megint nem volt időm kommentelni senkinél. Szóval, bocsi...

2013. jan. 23.

Két kérdés csak

Volt ma egy nagyon jó kis gondolatom, amiről írni akartam. De mostanra elvitte a fejfájás minden kedvemet, gondolatomat és ihletemet. Erőlködtem itt, hogy majd olvasgatok, rákönyökölve az asztalra (nem a kocsmában vagy, édes lányom), amivel ugye támasztom a fejemet is, és akkor majd jobb lesz, de az az igazság, hogy kár ezt ma erőltetni. Már Hofi is megmondta, hogy ami nem megy....
Jelen pillanatban nem merem megmozdítani a fejem, mert annyira fáj, hogy már a füleim is hasogatnak. Amit nem értek, mert eddig ilyen a legrosszabb és legrémesebb migrénes rohamnál sem jelentkezett. Márpedig egészen tutira migrén, mert a fény és a szagok szörnyen zavarnak. Hú, ilyenkor hogy irigylem azokat, akik hírből sem ismerik a fejfájást, vagy maximum annyira fáj, hogy egy algopyrintől fél óra alatt jobban lesznek.
Mindegy, ez a ma este már ilyen.. úgyhogy elmegyek fürdeni, és lefekszem, remélem elmúlik reggelre.

De azért még azt meg akarom kérdezni, ami napok óta motoszkál a fejemben. Kettő kérdésem is van, és légyzi válaszoljatok rá, akik tudtok.
Ti, akik bibliai idézeteket szoktatok a bejegyzéseitekben szerepeltetni ezeket fejből tudjátok? Mármint úgy, hogy tényleg pontosan azt is, hogy pl. Példabeszédek x,y?
És Ti, akik olyan jó kis fotókat használtok nap mint nap hogy csináljátok? Mindig a kezetek ügyében van a gép, vagy előre eldöntitek, hogy most ezt lefotózom, mert kelleni fog nekem egy bejegyzéshez?

A kérdések bugyuták, de nézzétek el nekem....


















2013. jan. 22.

Ez még évekig téma lesz...

Mostanában még jobban ráérek gondolkodni, mint egyébként szoktam, és ebből bizony súlyos dolgok jönnek ki néha. Jó sokat gondolkodtam megint az iskola-témán. Mert ugye adott volt most a félévi eredmények kapcsán levonni bizonyos tanulságokat. De túllépve a jegyeken, és nem a bizonyítványban szereplőkre gondolok csak, azon tűnődtem, hogy vajon mikor lett ilyen a helyzet, hogy mostanában valahogy a gyerekek nagy többsége négyes-ötös tanuló? Félreértés ne essék, nem bajom ez, csak olyan fura. Mert amikor én jártam iskolába, akkor bizony még volt olyan a matekórán, hogy a három padsorban úgy ültünk, hogy balra a leggyengébbek, középen a közepesek, és jobb oldalon a jók. Volt olyan, hogy a középső padsor meg volt osztva, de általában úgy is töltöttük meg a padokat, ahogy a "beosztás volt". Tehát mindenféle gyerek volt köztünk.
És mindezt még sokkal tovább gondoltam olvasgatva az oktatási változásokról, meg felsőoktatási ponthatárokról. Csak a saját példánknál maradva, nekem speciel fogalmam sincs, mit mondhatnék a gyerekeimnek, mifelé kéne orientálódniuk? Mert az egy dolog, hogy most a jó tanulók közé tartoznak, de Erik pl. utál tanulni, és igen komoly motivációt igényel ahhoz már most is, hogy olyat is megcsináljon, ami nem érdekli. Mi lesz vele akkor, ha még mondjuk minimum tíz évig tanulnia kell? Mert jelen esetben egy szakma megszerzésekor húsz éves az ember minimum. És akkor még csak egy középfokú végzettsége van, ami jelen helyzetben itt, Magyarországon leginkább semmit nem ér. Egyszerűen nem értem, miért kellett megszüntetni azt a fajta klasszikusnak számító szakmunkásképzést, ami régen volt? Nem mindenki alkalmas az évekig tartó tanulásra, de ettől még lehetséges az, hogy egy olyan területen, ami őt érdekli, szárnyra kap és egy kiváló szakember lesz belőle. Simán el tudom képzelni azt a helyzetet, (és nagyon szigorúan csak a saját példánknál maradok) hogy majd a jövőben az értelmiségi Patrik fiamnak Erik fog minden gyakorlatias problémáját megoldani. Egyszerűen csak azért, mert ő ezekben a földhözragadt dolgokban sokkal jobb. De maradjunk a tanulásnál. Akárhogy csűröm-csavarom magamban a témát, most úgy áll a helyzet, hogy akármennyire is ellenkezik minden eddigi elvemmel, arra kell "rászorítanunk" a fiainkat, hogy "vérrel-verejtékkel" is akár, de hozzák ki magukból mindig a létező legjobbat. Nem tudjuk, hogy a sok jó között mi fog számítani majd végül, és fogalmunk sem lehet róla, mi lesz az a szakma, vagy akárcsak egy szakirány, ami majd körülbelül tíz-tizenkét év múlva kelendő lesz, és ugyanúgy fogja biztosítani nekik a megélhetést, mint a megelégedettséget.
Persze, az, hogy mindig arra kell törekedni, hogy a tudásunk legjavát nyújtsuk, az valamiféle alap már. De ezen túl azért én szomorú vagyok egy kicsit emiatt... mert amikor mi voltunk általános iskolások, még nem kellett ennyire szigorúan teljesítményorientáltnak lenni, és mindenáron négyest meg ötöst szerezni. Belefért a lazaság, és néha egy hármas, urambocsá még egy rosszabb jegy is. Nem vagyok álszent, nekem bizony hetedikes koromban már virítottak a hármasok az ellenőrzőmben. Igaz, nem is várták el tőlem, hogy pl. földrajzból is négyes-ötös legyek, mert akkor már körvonalazódott, hogy mi is akarok lenni, és tudtuk, hogy a földrajz pl. már nem sokáig kell nekem. De még ha nem így lett volna is, akkor is sokkal több minden belefért egy-egy napba, mint most a gyerekeimnek.
És akkor még itt van az a fajta szembesülés is mindennel, amiket nap mint tapasztalok álláskeresés közben. Mert kérem, itt nem kell magyarul tudni. Jelennek meg úgy álláshirdetések, hogy hemzsegnek a helyesírási hibától, és van képük a pozícióhoz elvárásként támasztani a c típusú angol nyelvvizsgát. Az pedig elég alap, hogy egy sima ügyintézőnek is, akinek a feladatai a hirdetés szerint postázás, iktatás, számlák kezelése felsőfokú szakirányú végzettség KELL. Minek?
Kicsit kiábrándult vagyok amúgy, mert úgy érzem, ez az eredménye a nagy értelmiségi forradalomnak. Itt rohangálnak diplomával és nulla szakértelemmel, gyakorlati érzékkel kismillióan (bocsánat mindenkitől, ez csak egy durva általánosítás), akik egyébként nem mennek el ezekre a helyekre, mert a többség ugye minimálbéres állás (és nem ezért tanultak ennyit), azok pedig, akik rátermettek lennének, nem felelnek meg. Nem vagyok a tanulás ellensége, hiszen én is azt vallom, hogy minden megszerzett tudástól csak több lesz az ember, azt már soha senki el nem veheti tőle. De azt hiszem, kéne egy egészséges határvonalat húzni. Mert ez régen valóban jól működött. És abban a jól működő világban az nem fordulhatott elő, hogy három nyelvvizsgával és két diplomával valaki elmenjen külföldre szállodát takarítani. Ahogy az sem, hogy a vízvezetékszerelő ne tudta volna ránézésre egy lefolyócsőről, hogy mekkora, és milyen kisbigyó kell  hozzá.
És hogy mit fogok mondani a fiaimnak, mik legyenek? Őszintén? Halvány fogalmam sincs. De majd támogatom őket akármi lesz is, az egészen biztos.

2013. jan. 21.

Reklámok

Hogy miért is nem lennék alkalmas részt venni egy reklámzabálók éjszakáján, arra mindjárt fény derül. Amellett, hogy értem, hogy mi szükség van arra az orbitálisan és gusztustalanul sok reklámra, amit nap mint nap kénytelen a tévénéző, rádióhallgató ember végigszenvedni.
De némelyiktől agyf**t  agylágyulást lehet kapni.
A listát kétségkívül a Pocak reklámok vezetik. Egytől egyig mindet utálom, és sikítófrászt tudnék kapni attól, ahogy az a lány bárgyú mosollyal összebújik egy kötött gyomorral, és "szereti pocakot". Broáááf. Pedig amúgy a termék, amit reklámoz, tényleg jó. Finom is, meg minden.
Ehhez jöttek most az aldi háziasszony reklámai. Etel nénitől (már meg ne haragudjon rám) hülyét kapok. Ahogy mondja, hogy "mi már egyedül járunk aZaldiba". És aztán a másik, az az anyuka, aki rossz pólót vesz az egyébként engedelmes és jó gyerekének... ettől, hogy ez így ki van hangsúlyozva, hogy engedelmes gyerekei vannak, hát... nem lett szimpi (tőle is bocs)
De kétségtelen, hogy utálom a halrudas reklámot, ahol a kissrác felhívja Pétert a Frostától. Olyan kis életszerű...
Na és persze ki nem állhatom a prosztata-megnagyobbodásra való gyógyszer reklámot, a fogsorragasztó reklámot, a különböző puffadós, szorulásos, hasmenős filmecskét... Most pl. a jelenet, ahol az anyukának pont akkor van hasmenése, amikor a lányával párban ugranának ejtőernyővel. És persze, mire a nap kisüt, már ugrálhat is, mert elmúlt minden baja. Aki ezt kitalálta, az életében nem volt még hasmenése...

Mondjuk előbb-utóbb minden reklámot megutáltatnak az emberrel, még azt is, ami esetleg jónak indul.
Na de ne csak negatív dolgokat írjak (már megint), vannak, amiket szeretek. Örök favoritok maradnak a coca-cola reklámok, mert ők valahogy mindig eltalálják.



 És szeretem ezt is.

2013. jan. 20.

Van, vagy nincs?

Néha úgy érzem, akkora lelkem van, hogy egymagam meg tudnám menteni az egész világot. Nem tennék semmi mást, minthogy szépen megölelgetnék mindenkit, hagynám, hogy attól az öleléstől érezze azt, amire a legjobban szüksége van. És rendben is lennénk. De ez egy elég naiv felfogás, mert még ha képes lennék is rá, ami persze eleve nem lehetséges akkor sem hagyná magát mindenki. (az már kérdés, micsoda kihívás lenne elérni, hogy aki nem akarja, az is megkapja végül)
De néha úgy érzem, hogy abszolút lelketlen vagyok már. Mert eljutottam oda, hogy egy csomó dolog nem vált ki belőlem igazi érzelmet. Ijesztő is, meg fura is. De ez van. Elmesélem. Például már hidegen tud hagyni, hogy ha végig kell hallgatnom, hogy milyen tehetetlen is vagyok, mert az álláskeresésnek sem így kell nekiállni, és már rég tanulnom kellett volna valamit. Már nem bánt, amikor alkalmatlannak tartanak dolgokra. Már nem zavar, amiért kevesebbnek gondolnak maguknál, vagy épp lenéznek azért, mert ezer éve nem dolgoztam "igazi munkaidőben". Kismillió apróság van, amiken régen napokat, heteket őrlődtem, és próbáltam változtatni, hogy megfeleljek mindenkinek. Mindenáron jó akartam lenni gyereknek, testvérnek, barátnak, ismerősnek, szülőnek. Arra törekedtem mindenáron, hogy bárki, aki csak egy kicsit is ismer, ne tudjon rám rosszat mondani. De már nem érdekel. Mindenkinek nem lehet és nem is kell megfelelni. Talán senkinek sem kell.
Emiatt ugyan voltak érdekes napjaim, amikor olyan furán éreztem magam attól, hogy nem bántott egy megjegyzés, amitől régen a kardomba dőltem volna. De aztán rájöttem, hogy csak annyi az egész, hogy így, félúton a negyedik iksz felé már végképp túl vagyok azokon a helyzeteken, amikor nekem mindenképp kell az elismerő mosoly mindenkitől. Nem kell. Gondolhat rólam rosszat, ha neki jó az, és gondolhat rólam akármit is. Ha ismer, úgyis tudja mi van a döntéseim mögött, ha meg nem, akkor úgyis mindegy neki.
Tudom, hogy rengeteget változtam, mégsem eleget. Mert még mindig munkálkodik bennem egy bizonyos fokig az a hülye dac, ami az egész életemet megkeserítette, és gyakorlatilag ilyenformán uralja is. De a dacosságom vitt egy csomó mindenben előre, így aztán még önmagam előtt is igazolja magát, amikor szabadulni akarnék tőle végre. De az, hogy már túl vagyok azon a megfelelési kényszeren egészen reménykeltő dac-ügyben is.
Elárulhatom azt is, hogy ehhez is kellett nekem segítség. Észrevétlenül segítettek, vagy legalábbis kimondatlanul. (mert lehet, hogy ő pont így akarta) Sőt, ha belegondolok, biztos, hogy így akarta, és biztos, hogy már meg van komponálva a következő lépés is. De nem bánom, mert úgy tűnik, a legjobb kezekben vagyok ezügyben. Az, hogy sosem gondoltam volna, az egy dolog.... Nem baj, hogy így alakult, nem pedig fordítva, ahogy én azt mindig gondoltam.
És még valamit elmesélek ezzel kapcsolatban. Én már értem, miért használják a kutyákat terápiás célra. A saját két kutyánk is valamiféle terápiát végez rajtam. Mióta csak itthon vagyok, és munkát keresek, mintha csak tudatában lennének, hogy szükségem van napközben is a pozitív megerősítésekre, jönnek, és ketten kétfelől bújnak hozzám. Olyan béke és olyan szeretet árad belőlük, hogy akkor sem tudnék szomorkodni abban a pillanatban, ha épp arra készültem, hogy kivágom a számítógépet is mindenestől, amiért a sokadik önéletrajz is válasz nélkül marad.
Szóval... hagyjátok magatokat szeretni, és sokkal jobb lesz a világ is körülöttetek. Ennyi az egész. (a többi meg majd megoldódik)

2013. jan. 19.

Félévi bizonyítványok

A régi hagyományt folytatva az idén is beírom ide is az eredményeket, leginkább arra gondolva, hogy ha majd egyszer valamiért eltűnnek ezek a dokumentumok, akkor is maradjon nyoma. :) Az idén nem szánok nekik külön bejegyzést, úgyhogy mind itt lesz, egy helyen. :)

Patrik: (7.o.)
Magatartás: Példás
Szorgalom:  Példás
Magyar nyelv: 5
Irodalom: 5
Történelem és állampolgári ismeretek: 5
Angol nyelv: 5
Matematika: 4
Informatika: 5
Fizika: 4
Biológia: 4
Kémia: 5
Földünk és környezetünk: 5
Ének-zene: 4
Rajz- és vizuális kultúra: 4
Technika és életvitel: 4
Testnevelés és sport: 5
Ember-és társadalomismeret, etika: 5

A rend kedvéért azért álljon itt az is, hogy a matematikát is, és a magyart is (irodalom, nyelvtan) emelt szinten tanulja.

Erik: (4.o.)
Magatartás: 3
Szorgalom: 4
Magyar nyelv: 5
Magyar irodalom: 4
Angol nyelv: 5
Matematika: 4
Környezetismeret: 5
Rajz és vizuális kultúra: 4
Ének-zene: 4
Technika és életvitel: 4
Testnevelés és sport: 4
Informatika: 5

A rend kedvéért pedig: ő is emelt szinten tanulja a matematikát.

Roland: (1.o.)
Magatartás: Társaival barátságos-együttműködő, segítőkész. Közösségében aktív. Felnőttekhez udvarias-                           tisztelettudó, közvetlen. (jó)
Szorgalom: Munkáját önállóan végzi. Probléma esetén segítséget kér. A közösségi munkát ötletekkel segíti. Tanulmányi feladatainak teljesítése pontos, hiánytalan. Tanítási órákon a többiekkel együtt halad. (jó)
Magyar nyelv és irodalom:
Beszéd: Tiszta, érthető. Az r hang képzése bizonytalan, a sziszegő hang képzése hibás. Szóbeli kifejezőkészsége korosztályának megfelelő.
Olvasás: A tanult betűk felismerése és olvasása biztos. Olvasása folyamatos. A szavakat, rövid mondatokat megérti. Az olvasott szöveg tartalmát pontosan mondja el.
Írás: Ceruzafogása megfelelő. Vonalvezetése, írásmozgása biztos. Füzetvezetése rendezett. Betűismerete biztos. Írásának tempója megfelelő.
Matematika: Számfogalma biztos. A számok tulajdonságainak felismerésében és megnevezésében önálló. Tájékozódása a számegyenesen jó. A tanult matematikai jelek (<,>,=) ismerete és alkalmazása biztos. A 10-es számkörben műveletet önállóan tud elvégezni. Csökkenő és növekvő sor felállítására önállóan képes.
Környezetismeret: A tanult napok, hónapok és az évszakok neveit ismeri. Néhány ház körül és erdőben élő állatot, növényt meg tud nevezni. A helyes tisztálkodás szokásait ismeri. Megfigyelései pontosak. Az összefüggések felismerésében önálló.
Ének-zene: A tanult dalokat el tudja énekelni önállóan. A dalokat szívesen énekli. A hallás után, egyszerű ritmus visszaadására képes. A közös éneklésben, dalos játékokban szívesen vesz részt.
Rajz és vizuális kultúra: A rajz és festés iránti érdeklődése élénk. Munkáját önállóság-ötletszerűség jellemzi. Az eszközöket megfelelően használja. Színhasználata változatos. A rajzfelület kitöltésére törekszik.
Technika és életvitel: Munkái szépek. Az eszközökkel és anyagokkal ügyesen bánik. Kézügyessége jó.
Testnevelés: Az órákon, foglalkozásokon aktív. Erőnléte, állóképessége kiváló. A szabályokat önként, pontosan tartja be. Mozgása összerendezett.
Megjegyzések: A félévi követelményeknek kiválóan megfelelt. (kitűnő)
Az olvasás tantárgyból dicséretes teljesítményt nyújtott.

Ugyan nem akartam egyik bizonyítványt sem kommentálni, de Roliéhoz muszáj még mondanom valamit. Mert azon túl, hogy ő az első a fiam közül, aki elsőben kitűnő lett, ő az első, akinél a rajz és technika értékelésnél könny szökött a szemembe. Mert még ilyet nem láttam. :)

Soha rosszabbat egyiknek sem. :)

2013. jan. 18.

Félévi bizonyítványok

Nagyon piszok leszek, mert ma csak mesélek róla nagyvonalakban, de nem árulom el, hogy milyenek is lettek tulajdonképpen. Arra holnapig várnotok kell majd, mert nagyon késő van, és már nem akarok annyit itt ülni, mire mind a hármat bemásolnám. :)
Szóval, ma mindenki megkapta az első félév értékelését. Ki szövegben, ki számokban, de elvileg hűen tükrözi azt, amit az iskolában nyújtottak. Elvileg. Mondanám, hogy nem ért meglepetés, mert dehogynem. Nagyon őszinte leszek, mindkét értelemben sikerült meglepniük a fiaimnak. Ki így, ki úgy. Persze a pozitív töltetű sokkal jobb, mint az, ami kis csalódás. Tényleg kicsi, ici-pici, de mégis...
Van, aki nagyon elégedetlen. Nagyon-nagyon morgott, és prüszkölt egész délután. Ki találjátok ki az?
És van, aki egy kicsit szintén csalódott. Nem mondja, nem morog, szép csendben tudomásul vette. Azt hiszem, egyértelmű, hogy ki is az.
És van, aki szárnyal. :)
Én, de csak mert nagyon őszinte vagyok, azon a nagyon enyhe csalódásszellőn kívül, ami végigsuhant rajtam egyetlen pillanatra azért még mindig csak bámulok. Mert vannak dolgok, amikben a fiaim már rég túlszárnyaltak engem. Így aztán nálam a rosszabb jegy is olyan, hogy azon kapom magam, hogy arra gondolok, bárcsak az enyém lett volna ilyen. De aztán hamar félre kell tennem ezt, mert még elbíznák magukat.. abból meg semmi jó nem sülne ki, amilyen lusta disznók tudnak lenni.
Holnap megtudjátok a részleteket is.
Addig pedig hatalmas drukkolás az összes holnap felvételit írónak, leginkább Eszter barátnőm Annájának, és  Anikó szülinapos lányának, Mesinek.

(ja, és a voice-t sem aludtam el ma, és igen elégedett vagyok a döntősökkel...)

2013. jan. 17.

Ma

Adtam magamnak még pontosan öt percet, hogy kitaláljak valamit, amiről ma este mesélek nektek. Van pár téma, amivel kapcsolatban van véleményem, de igazából annyira nem fontos, hogy itt is nyomot hagyjon, úgyhogy szerintem ezeket hagyom a csudába. Az időjárásról nem fogok értekezni, mert ez nem az én évszakom. Elismerem, tök szép volt ma, ahogy sűrű, nagy pelyhekben havazott, de csak addig.
Szóval akkor mi legyen? Meséljem el, hogy hány álláshirdetést olvastam ma? Nem hinném, hogy bárkinek is arra van szüksége, hogy ezzel húzzam le. Meg különben sem az a releváns info, hogy mennyit olvastam, hanem hogy hármat is találtam, ahova jelentkezhettem. És ez már nem is olyan rossz hír. :)
De azt elmesélhetem, hogy végre beszéltem ma este valakivel, akivel már ezer éve nem. És jó volt, hogy minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. :)
Meg azt is elmesélhetem, hogy ma voltam a körmösnél. Ó, igen, a műköröm-viselet még mindig töretlen, most már több, mint egy éve. Ha nagyon hosszú, akkor azt nehezen viselem, mert nehéz vele a mindennapokban, de most nem hosszú. Meg még fazont is változtattam. (mert Balázs három hónapja mondogatja, hogy szerinte ez jobb lenne, most meg végre hallgattam rá). De ezt a körmöt meg is tudom mutatni, mert kivételesen a telefonommal lefotóztam.
Hát ilyen. Nekem tetszik. :)

2013. jan. 16.

Minden napra valami

Azt hiszem, az a legjobb abban, hogy épp most lettem munkanélküli (ha már kell, hogy találjak benne valami jót is), hogy éppen most kellettem a gyerekeimnek egy kicsit jobban az átlagosnál.
Eriknek voltak/vannak nehézségei a tanulással. Most van idő rá, hogy kicsit jobban odafigyeljek, hogy elmagyarázzuk, megcsináljuk együtt. Kerestem neki internetes feladatokat is, hogy ne legyen olyan nagyon "tanulásszaga" a dolognak. Azt hiszem, az odafigyelést és a törődést értékeli és hálálja meg igazán, és matekból már egy kisötöst és egy nagyötöst is beszerzett azóta. Ami ezen túl van, az az őrült pörgés, és igazságérzet, azon kicsit más úton csiszolgatunk, ezt még keresgélem, melyik is a legjárhatóbb. Bár már sejtem... abból, hogy vasárnap este elrejtettem a tolltartójában egy kis levélkét. Hétfőn délután ahogy kijött a suliból, máris újságolta, hogy megtalálta. "És örültél neki?"-kérdeztem. "Ez tartott életben egész nap. Végig itt volt a zsebemben." (sajnos ott is maradt, én meg kimostam, úgyhogy ezt nem fogom tudni neki eltenni emlékbe) Szóval, most azt gondolom, ha kicsit "túlszeretem" (tudom, hogy ez nem létezik, de jól érzékeli mire gondolok), akkor az mindenképpen a javára válik.
Rolinak még mindig vannak nehézségei az önállósággal és úgy egyáltalán az egész iskolai intézményrendszerrel. Rettenetesen elfárad, és szétszórt. Nem csak a leckét felejti el, hogy mi, de fogalma sem volt róla, hogy amikor a szünet után visszavitte a tesicuccát, akkor milyen zsákba raktuk bele. (így most odaadtam neki a régi ovis zsákját, mert az ismerős lesz biztosan) Nem nagyon tud elszakadni Eriktől, pedig azért szeretné is. Tegnap a szülinapját sikerült végigsírnia. :( Megnézte a videót, amit csináltam róla, és zokogott, hogy "Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt". Aztán zokogott, mert kapott egy kalózhajót, amit nem tudott összerakni. Estére pedig már ott tartott, hogy majdnem attól is sírva fakadt, ha ránéztünk. Ma voltunk a szülinapi Burger Kingezésen, aminek nagyon örült. Hazafelé még volt elintéznivalónk a T-vel, így megálltunk az egyik T-pontnál a Vértes Centerben. Balázs és Erik ment csak be, mi, többiek kint maradtunk.  Roli várakozás közben elaludt. Itt nem tudta Balázs elintézni, amit akart, így átmentünk a másik T-pontba, a Tescohoz. Roli ott ébredt fel, akkor, amikor már Balázs és Erik újra nem volt a kocsiban. Körülnézett, és nagy, csodálkozó szemekkel kérdezte: "Ez hogy lehet? Ideteleportáltunk?" Hazafelé pedig már sírt, mert szerinte az Erik nem tiszteli őt, csak ő az Eriket. Hogy nála hogyan fogom ezeket megoldani,még fogalmam sincs, de rájövök..
Patriknak pedig a lehető legjobbkor jött, hogy kevesebb "teher" van rajta itthon, mert úgy egyébként meg a helyzet fokozódik. Jövő héttől csak pénteken tud hazajönni kettőkor, a többi napon háromig-négyig suliban lesz. Kezdődik a matek előkészítő. Ami amúgy az ő érdekük (főleg, hogy vizsgáznak is matekból év végén), de biztos nagyon fárasztó lesz. De jó ez most neki, hogy nem kell a kutyákkal foglalkoznia, nem kell a tesóit hazavárni. Vannak dolgok, ami miatt egyre nehezebb vele, néha elviselhetetlen beszólásai vannak, és még mindig nem szoktam meg azt a fura fanyar angol humorát. De most, hogy többet látok, hallok, érzékelek belőle, azért lényegesen jobb a helyzet.
Balázs pedig minden elképzelésemet felülmúlta mostanság. Még álláshirdetéseket is olvasgat helyettem. :)

Mindenesetre azt most leszögezem, hogy nincs több időre szükség, ami kellett, az megvan. Felismertem, megoldom. Mehetünk tovább. (a végtelenbe)

2013. jan. 15.

Elmúltnyolcév

Az unalomig elcsépelt frázis lett ebből a három szavas mondatból, és szerintem csak egy nagyon kis réteg van ma Magyarországon, aki nem egyben mondja ki. De én most adok ennek az elcsépelt valaminek értelmet is.
Mert bizony, van itt nálunk egy különleges kis ember, aki ma éppen nyolc éve, hogy megszületett. Az első pillanattól kezdve, amikor még pocaklakóként volt velünk kis különleges volt, és semmi nem úgy történt vele már akkor sem, mint a többiekkel. Emlékszem, a tizenegyedik hétig nem hittek nekem. Mert nem látszott az ultrahangon, dacára a pozitív teszteknek. Aztán csak megszánt minket, és előbukkant. :) Sok mindent éltem át vele, míg odabent lakott, és már akkor úgy éreztem, hogy "ha ez a gyerek normálisan születik, mindent ki fog bírni". Nem akarom részletezni, hogy miért gondoltam ezt, nem is lényeg már. Hiszen nem hogy tökéletesen normális lett, de még valami annál is több. Nincs olyan ember, aki ismeri őt, és ne szeretné. Nem is csoda. Ebben az elmúlt nyolc évben, miközben az országban dúltak a mindenféle politikai csatározások, meg válság, meg minden... a kis csodabatyuból egész komoly nagyfiú lett. A komolyság nem minden értelemben az ő igazi jellemvonása, mert megvan benne minden, amitől épp ennek az ellenkezőjének tekinteném. Kis szétszórt, szeleburdi pasi, akinek ha nem rágok mindent háromszor a szájába, akkor el is felejti. De még így is igen gyakori. Fogalma sincs, hol van a tesicucc, elfelejti, hogy mi a lecke (pedig be van jelölve), csak most hétvégén a matek miatt telefonáltam egy osztálytárs anyukájának, mert már sírva keresgélte, hogy hova is rajzolta a könyvben azokat a házikókat. De az olvasás lecke így is kimaradt.
Mégis, van valami benne, ami miatt képtelenség sokáig haragudni rá. Rám néz, az egész arca egy nagy fájdalom, és már gurulnak is a könnyek. De ugyanez van akkor is, ha örül. A szája fülig ér, a szeme is vigyorog, és féktelen örömmel ölel. Bárminek.
Sokszor mondtam már, és sokszor fogom még, hogy mindhárom fiamat ugyanúgy szeretem. De mindegyikben van valami, ami miatt kicsit mégis másképp, mint a többieket. Roli különleges kincs nekem. Ritka ajándék, amiért nem lehetek elég hálás sosem. Ő volt az, aki miatt az elmúltnyolcévben olyan anya lehettem, amilyen. Akivel megtanultam azokat a dolgokat látni és érezni, amiket addig nem is nagyon akartam elfogadni. Aki megtanított engem kicsit lazábbnak lenni. Aki elhitette velünk, a szüleivel, hogy szeretni így, ezen a határtalan és féktelen módon lehet, és érdemes, ahogy Ő tud.
Imádom őt, de azért tisztában vagyok a hibáival is. Épp azt tanulom, hogy is legyek vele egy kicsit szigorúbb, mert most így ez a nyolcadik szülinap igazán elhitette velem, hogy hát már nem kisbaba Ő. Nagyon nem.
Azt is megmutatom, hogy ez az elmúltnyolcév milyen nyomot hagyott rajta. Avagy... hogyan lett az édes kis pihepuha, villámgyorsanmegyszületős, 3450 grammos és 53 cm-es kisfiúból mostanra 123 cm-es, 27 kg-os, 33-as lábú, és lapátfogú nagyfiú.
Az elmúltnyolcév pedig életem eddigi legjobb elmúltnyolcéve volt. :)
Isten éltessen Roli, még sokszor nyolc évig. :)


2013. jan. 14.

Hó-hó-hó-hó

Nem túlságosan nagy csoda így januárban, hogy az ember arra ébred, hogy belepte a hó. (úgy egyébként meg, azt tudtátok, hogy 1987-ben pontosan ezen a napon volt az a hatalmas hó?) Én személy szerint továbbra is szívből gyűlölöm a telet is, meg a havat is, de ha már úgy adódott, hogy a világnak azon a felén élek, ahol előfordul az ilyesmi, hát akkor kénytelen vagyok elfogadni.
Az viszont már a csúcsok csúcsa, ami ezzel az egész hómizériával jár. Túl azon, hogy naná, hogy sehol nem készültek fel rá, és országszerte okozott fennakadást, meg késést, meg mindenfélét (de legalább volt egy nap, amikor mindenki egyetértett abban, hogy mindenki elmehet a francba, aki nem készült fel). Ezeken én elég hamar felülkerekedtem, már csak azért is, mert éppenséggel nekem semmi fennakadást nem okozott a dolog.
De azért sikerült most is családi tragikomédiát rendezni a hóhelyzetből. Mert reggel fél hétkor, amikor még épp csak kezdtünk magunkra találni a reggeli kávénk mellett (najó, Balázs eddigre már a reggelin is túl volt, úgyhogy csak én voltam az, aki még félkómában volt) már meg is állt mellettünk a nagyanyám valami seprűvel vagy mivel a kezében, hogy ők (nagyapámmal) már reggel öt óra óta a havat "puculják". Persze a húgoméknál a szomszédban kezdtek, az utcafronton, mert "mitszónak" ha nem lesz meg. Kellőképpen fásultak vagyunk már az ilyesmiben, úgyhogy szó nélkül hagytuk. Mi mindketten úgy gondoltuk, hogy elég nekünk most csak egy csapás, amin a kutyák hátramennek elvégezni a dolgukat, meg egy, amin mi kijutunk az udvarból, hogy a gyerekeket iskolába vigyük. És majd amikor már nem szakad a hó, és lesz értelme, akkor eltakarítjuk. Természetesen mire a hó elállt, addigra nálunk már a hó nagy tömbökben állt itt-ott. És kezdődött a sóhajtozás. Aztán, ha már elállt, akkor elkezdődött a következő felvonás. Az egyik tömböt elvinni A-ból B-be. Nem mintha nem lenne mindegy neki, hogy hol fog elolvadni... neeeem, külön át kell lakoltatni. Nos, ez is megvolt. Eddigre már még tizenháromszor hallottuk, hogy "a K. még az orrát sem dugta ki (sógorom), azt aztán nem érdekli, ha belepi a hó sem", meg hogy "elpucultam én már öt óra után a járdát".
Mire mindenki lehiggadt, vagy legalábbis leállította magát, addigra jött a következő generáció, aki úgy gondolta, hogy "Miért pont ide kellett neki hordani, hogy majd minden ide folyjon?" és fogta, és B-ből C-be dobálta át a havat. Hogy elég mókás legyen, még ő sem mulasztotta el megjegyezni, hogy "bezzeg ő ezt is megcsinálta"
Mindezek után az én megátalkodott gyerekeim hazajöttek az iskolából, és legnagyobb örömömre   kimentek a hóba játszani. Szinte hallottam ahogy a falon túl a nagyanyám szidja őket, amiért a szépen "lepucult" járdára visszahordják a havat. És bingó! Nem sokkal később már jött is az info, hogy tényleg...
Estére pedig már szakad az eső. Úgyhogy mondom én, hogy ezzel a hóval csak a baj van. Mert nem elég, hogy esik, és hideg van, meg külön műsorszám is van neki kreálva, még most majd olvadni is fog. Már látom, ahogy hetekig söprögetik a vizet, és terelgetik a megfelelő irányba...
Lehetne már nyár...

2013. jan. 13.

Poros polcok

Ezúttal nem teljesen valóságos polcokra gondolok. Mert ugyan azok is porosak (de majd teszünk ellene), de azzal most nem foglalkozom.
Az idei két hét eddig valami fura állapotban telt. Abban az igazi csüggesztőben, ahol egyébként ismerős dolgok és érzések fogadtak, mégsem éreztem igazán otthon magam. Nézelődtem a polcokon, amit már úgy belepett a por, hogy néha csak nagy erőfeszítések árán sikerült észrevennem egy-egy ottfelejtett érzést. Valahogy semmi nem volt igazán az enyém, még akkor sem, ha valaha teljesen az enyém volt minden. Valaha ezek a porosodó érzések, emlékek, hangulatok mind én voltam. Ott porosodik például egymás mellett a reménytelenség és a haszontalanság. Ezeket akkor éreztem, amikor már minden gyerekem intézményesítve volt, én meg már túl voltam az újabb epilepsziás rohamon, és épp se munkám nem volt, se egészségem. Most leporoltam az érzéseket, mégsem járja, hogy úgy nézzenek ki, ahogy. De már nem az enyémek. Emellett egy rakás minden van még, vágyakozások, félelmek, fájdalmak. Azért persze örömök is akadnak, de valamiért azok a polcok, ahol az örömök laknak nem porosak. Ki érti ezt? ;)
Szóval, porolgattam a polcokon, pakolásztam, tettem-vettem. Néha egy-egy régi polcra azért bekuporodtam, mert épp akkor jól esett. De akárhogy is, már nem tudok ott lakni.
Fura volt, és nem is tudtam mit kezdeni vele, újra és újra visszatértem, mert magam sem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. Valamit úgy otthagyni, hogy tudjam, ott van, de ne érdekeljen? Ez eddig nekem nem ment. Minden kis és nagy fájdalmam ott volt tüskeként a mindennapjaimban, és egy apró kis tűszúrással emlékeztetett rá, hogy ilyen is volt. Emiatt néhanap magamba zárkóztam. Emiatt néhanap nem voltam hajlandó beszélni sem róla, hogy mit gondolok. Most meg, szépen becsuktam a polcos szoba ajtaját, és kész. Vannak kincsek, amiket kimentettem onnan már rég. Azokra szükségem van mindig. A többi meg jó helyen van.
Na és miközben ezeken túlestem, valahogy úgy esett, hogy elkezdődött valami érdekes dolog. Mert valami bámulatos módon azt tapasztalom, hogy az emberek igenis segítőkészek, és kedvesek. Most azt nem tudom, hogy ez a kettő mennyire függ össze... mert lehet, hogy csak én vagyok az, aki ezt jobban észreveszi, de az is lehet, hogy csak rajtam látszik az, hogy "fogadóképesebb" vagyok, nem tudom. Az van, hogy mostanában mindig kapok egy-egy üzenetet a facebook-on, amiben munkalehetőséget osztanak meg nekem. Meg keresgélnek helyettem is, és elmentik nekem könyvjelzőnek, hogy nekem már csak küldeni kelljen egy önéletrajzot. De küldenek sms-t, hívnak telefonon. És igen, van, aki nem álláshirdetést oszt meg, hanem csak felhív, és megkérdezi, hogy vagyok. Vagy találkozunk az utcán, és eszébe jut megkérdezni, hogy "találtál már valamit?Én is nyitott szemmel járok,nagyon drukkolok neked." Volt idő, mikor rettenetesen idegesített hogy kéretlen tanácsokkal látnak el. Most még ez is jólesik.
Biztosan előfordul még majd, hogy épp nem leszek a legjobb kedvemben. De úgy érzem most, hogy a legjobb úton haladok afelé, amikor majd azt énekelhetem tökéletes hitelességgel, hogy "szívem táján újra nyár van".

2013. jan. 12.

Legjobb dolgok

Beszéljünk valami jóról, mert ha elkezdek morogni, akkor annak sosem lesz vége. Nem történt amúgy semmi, csak esik a hó, meg ilyenek...
Szóval, vidítónak gondoltam szedjük össze azokat a dolgokat, amik a legjobbak a világon. Világ alatt mindenkinek a saját világát értem, és ezúttal kihagynám azokat az egyébként evidens dolgokat, mint szeretni valakit... Maradjunk csak szigorúan földi hívságoknál.
Tehát, szerintem a legjobb dolgok a világon (a lista tutira nem lesz teljes)
- a reggeli kávé
- olvasni a kádban
- csokitorta (nagyon csokis)
- whopper
- dupla whopper
- csirkés whopper
- palacsinta
- nutella
- kutya (és ezen belül is a francia bulldog)
- forró csoki
- lábszármelegítő
- meleg paplan alatt feküdni
- kánikula
- körtés-citromfüves ásványvíz
- zero cola
- dobos torta
- mákos guba (torta)
- sommersby
- strongbow gold
- sangria
- csokifagyi, amikor olvadni kezd
- mosogatógép
- internet
- brassói (ahogy Balázs csinálja)
- rántott hús
- sült krumpli
- fekete-rózsaszín színösszeállítás
- hajfesték
- ementáli sajt
- hello kitty figura
- igazi svájci csoki
- derékmelegítő


És még biztos lesz, ami eszembe jut mondjuk kettő tized másodperccel azután, hogy kilépek, de nem baj. Folytatnátok a sort, hátha lesz benne olyan is, amit én kifelejtettem?  :)

2013. jan. 11.

Mindig ez van

Minden péntek este ez van. Voice. De valami fantasztikusan elnyújtják az egész műsort, és őrület, hogy milyen későn lesz vége. Na persze, én minden pénteken elalszom rajta. Most is. Fogalmam sincs, hogy ki esett ki végül Caramel csapatából, és Misi csapatából, mert én aludtam. 
Minden pénteken eldöntöm, hogy nem nézem, majd megnézem a neten felvételről utána valamelyik nap, de persze mindig odakeveredek a tévé elé fél kilenc tájban. 
Most ezt csak azért meséltem el, hogy legyen mentségem rá, amiért nem írok most mást. Nagyon álmos vagyok........ :D

2013. jan. 10.

Aludni bárhol lehet...

Erre a fiaim számos példával szolgáltak már. Ma, miközben fotókat nézegettem, találtam is egy jó párat, amik épp ezt örökítették meg. Gondoltam, úgyis alig mutatok fényképeket, hát akkor most legyen..
 Mesenézés közben.
 Rúzsa Magdi előadása közben.
 Ülve.
 "Anyám lábainál heverve" (egy kruppos éjszaka utáni reggel így keltünk)
 Tv-t nézve
 A lépcsőn, miközben épp meglépett volna a mamáékhoz.
 Mézeskalács sütés közbeni bóbiskolás


 Mézeskalács sütés közben már K.O.
Játék közben.











És mindezt még néha tudták fokozni is. Patrikról van egy olyan kép, ahol az etetőszékben ülve alszik.(de az papírkép, nem tudom most megmutatni)

2013. jan. 9.

Uncsi

Ritka unalmas és egyhangú lett az életem. Mióta nem járok dolgozni, nemigen kommunikálok élőben senkivel. Néha ráveszem magam, hogy egyedül is elmenjek a városba, zöldségeshez pl, mert ott egészen biztosan beszélgetni is fogunk. De most, hogy ilyen nemszeretem hideg van még majd ezt sem, mert nincs az a nadrágmennyiség, amiben ne fáznék.
Kiröhögtem ma saját magam, mikor eszembe jutott, hogy mennyire akartam én ilyen egyedül töltött napokat még régebben. Akkor mondjuk nem így gondoltam, csak szimplán szabadságra. Így, hogy ugyan az egyedüllét megvan, de nem szabin vagyok, hanem álláskereső nagyon nem ugyanaz. Mert úgy érzem, nincs jogom heverészni, főleg, hogy azt olvastam egyszer, hogy aki munkanélküli, annak az a munkája, hogy napi nyolc órában munkát keressen. Nos, én meg ehhez tartom magam, és ha nem is nyolc órában, de napi két-három órát eltöltök az ilyen-olyan oldalak hirdetéseit böngészve.
Amúgy minden este eldöntöm, hogy holnap majd tutira átpakolom a fiúk szobájában a szekrényt. Aztán minden reggel eldöntöm az ébredés utáni pillanatban, hogy ma egészen biztosan visszafekszek még legalább egy fél órára. Naná, hogy egyikből sem lesz soha semmi. :D
Még szerencse, hogy tegnap voltam a könyvtárban, így olvasnivalóm van legalább. :) És ott mindig olyan jó hangulat van, hogy oda kéne járnom minden nap. Kedves emberek, tisztaság, és könyvek mindenhol... :))
De holnap tuti, hogy átpakolom a szekrényt. Vagy visszafekszem. :)

2013. jan. 8.

A harkály és egy kis más is

Kezdjük azzal a bizonyos nyolcasból lett harkállyal. Előrebocsátom, hogy Roland egészen mini és óriási változatban is bemutatta papíron, hogy hogy is kell ezt, és az ő útmutatásai alapján készült a kép paint-tel.
Tudom, hitelesebb lenne, ha lefotóztuk volna az ő rajzát, de mi és a fotózás.... nos, hát maradjunk annyiban, hogy nem vagyunk túl jóban (ezt elég jól érzékelteti, hogy egyetlen darab karácsonyi fotónk sincs...már megint)
Szóval így lesz a nyolcasból harkály. :) Azt hiszem, ez felül fogja írni az én saját nyolcas írási emlékeimet is.

A másik pedig, amin elméláztam, hogy igenis szükség lenne nekünk, szülőknek valamiféle képzésre, lehetőleg folyamatosan ami a gyereknevelést illeti. Mert az evidens, hogy az ember szereti a gyerekét, és lehozza érte a csillagokat az égről. Ez attól a pillanattól kezdve így van, amikor először megfogan a fejünkben a gondolat, hogy szeretnénk, ha születne hozzánk valaki. Ezzel a résszel hála Istennek csak nagyon-nagyon keveseknek van gondjuk. De ezen túl annyi buktatója van a gyereknevelésnek, hogy az ember néha úgy érzi csődöt mondott. Ilyenkor jó lenne beülni a képzés következő tanfolyamára, és meghallgatni, hogy másoknál is így van ez. Különösen vonatkozik ez azokra a gyerekekre, akik valamilyen nehézséggel küszködnek. Csak a saját tapasztalatomra hagyatkozhatok ezügyben, és nem is alkotnék véleményt úgy, hogy nem tudom miről beszélek, de velük még annál is nehezebb, mint gondolnánk. Mert ők valamiért másképp működnek. Tudjuk az okot, vagy nem, ez mindegy. Mert attól, hogy van oka, még nem szűnik meg a probléma. De úgy, hogy tudjuk az okot, máris találunk neki mentséget. Bármire. Főleg, ha az ember történetesen az anyja annak a gyereknek. Az az anyja, aki ott állt mellette és csak nézte, ahogy beleszúrják a fejébe a branült, és elviszik leragasztott szemekkel. Az az anyja, aki félve fogta meg a törött kulcs csontja miatt. Az az anyja, aki tehetetlenül nézte, amikor ez vagy az nem ment. Az, aki próbált megoldást találni, de szinte mindig csak félmegoldások születtek. A félmegoldásokból pedig mindig az van, hogy jönnek az újabb és újabb problémák. Amikor a szívem szakad meg érte, mert tudom a nehézségeit, értem, hogy ha megfeszül sem tudja megcsinálni. De hiába szakad meg a szívem, ha egyszer azt kell vele megértetnem, hogy most is gondolnia kell arra, hogy minden, amit tesz, befolyásolja majd a jövőt is. Különlegesen erős kapoccsal kapcsolódom hozzá, mégsem tudok neki segíteni. Tudom, hogy nem vagyok hibás benne, csak nincs elég tudásom. Tegnap beszélgettünk a viselkedésről, a visszafogottságról, jóságról, rosszaságról. Meg a példaképekről. Az apja a jó példakép neki. Mert ő az, aki szorgalmas, és mindent megszerez, amit akar. És az apjával ők nagyon szoros egységet képviselnek. Ugyanakkor attól, hogy én azt mondtam, gondoljon mindig arra, hogy ha ott lennék, én örülnék annak, amit épp csinál attól könny szökött a szemébe. Ilyenkor úgy érzem, egy jól megtermett kisbaba, akit még mindig itt kéne tartanom jó szorosan a szoknyám mellett, mert még mindig erre lenne szüksége. Tudom, nem tehetem. Amit tehetek érte, az az, hogy sosem adom fel a harcot. Változtatunk ha kell újra és újra egészen addig, amíg nem lesz a lehető legjobb neki minden szempontból.
Út közben pedig nagyon jó lenne az a képzés, ahol folyamatosan áramlana az információ oda-vissza, hogy tudja az ember, hogy néha ugyan fáj, és néha haragszunk is, de ettől még....

2013. jan. 7.

Este van

Kicsit elszámítottam magam ma este az időmmel, úgyhogy már nem leszek nagyon közlékeny. Úgy jártam, hogy muszáj volt elmennem fürdeni, mert rázott a hideg. Ott meg, a jó meleg vízben úgy elálmosodtam....
és az előbb jöttem rá arra, amit amúgy tudtam ám, csak kiment a fejemből, hogy reggelre szendvicset kell még csinálnom. Meg kávét főzni.
És most, hogy ránéztem Roli ágyára.... még őt is fel kell öltöztetnem valahogy, mert már megint levette a pizsifelsőjét, és félmeztelenül alszik. (szóval ezt nem növik ki) Egy élmény ráadni miközben alszik, de félek, hogy megfázik.
Amúgy meg ma megvettem a leendő tortájára a gyertyát. Merthogy gyertya-ügyben kívánsága is volt a fiatalúrnak. Egy darab nyolcas alakút szeretne. (Amiből amúgy harkályt tud rajzolni... nem a gyertyából, hanem a nyolcasból) Úgyhogy vettem egy ilyen nyolcas alakút. És a harkály-rajzolásról eszembe jutott, hogy én elsőben annyira nem tudtam nyolcast írni, hogy mindig két kört rajzoltam egymás tetejére. :) Abba nem megyek bele, hogy mennyire gáz már, hogy a legkisebb is nyolc éves, majd mindent a maga idejében. :) (meg addigra lehet, hogy nem is érzem már majd gáznak)

Megyek, megcsinálom azokat a szendvicseket. :)

2013. jan. 6.

Vasárnapi konyhaszolgálat

Miután este fél kilenckor elraktam a helyére az utolsó edényt is a mosogatóból és körülnéztem, hogy végre rend van, akkor jutott eszembe, hogy gyakorlatilag egész nap a konyhában tobzódtam.
Úgy kezdődött, hogy ugye ebédet kellett főzni. Mondjuk a mai menüt épp főzni nem kellett, mert sajtos karaj volt sütőben sütött krumplival, és ezeket mindegyiket sütni kell. De azért igényelt jelenlétet részemről. Mert ott kezdődött, hogy a karajt és a csontot külön kellett választanom egymástól. Aztán felszeleteltem (a csont ment a fagyasztóba, mert majd egyszer húsleves lesz belőle), és miután megmostam, kiklopfoltam, sóztam. (a klopfolás és a sózás sorrendje Balázs szerint épp fordított, de én utálom, mikor a sókristályok szanaszét repkednek). Aztán elő kellett sütnöm margarinon (hallom ám a felszisszenéseket, amiért nem vaj). Közben lereszeltem a sajtot, és előszedtem a jénai tálakat, amibe a húsokat raktam. Amikor mind a 10 szelet hús már a jénaiban volt, rajta a bors, a sajt, a pirospaprika, és még a tetején is egy kevés margarin, akkor bekapcsoltam a sütőt. Közben a krumplit is beraktam a tepsibe. Aztán elmosogattam. Egész szép rend volt úgy tíz percig, amikor már minden a sütőben volt, és a mosogató is üres volt, de aztán nekiálltam salátát csinálni. Amihez elővettem a salátakeveréket, a paradicsomot, paprikát, mozarella sajtot. Miután végeztem, újfent elmostam a deszkát, kést..
Ebéd után megint csak az elpakolás-mosogatás hadművelet következett. A nagyját ugyan bepakoltam a mosogatógépbe, de a poharak és a fanyelű kések maradtak nekem.
Aztán elmentünk almát venni, mert gondoltam, akkor sütnék egy almáspitét, amit Balázs tegnap úgy megkívánt. Neki való recept volt, hát gondoltam, legyen. Akkor még, amikor a gondolati fázisnál tartottam, nem sejtettem, hogy este hatig ki sem szabadulok a konyhából. Mert megvettük az almát.. így hát nekiláttam. Először is ledaráltam a tésztába megfelelő mennyiségű xylitet, hogy por legyen belőle. Itt már volt egy mosogatnivaló aprítóm. Aztán összegyúrtam a tésztát kétféle liszttel (ezúttal teljes kiőrlésű tönkölybúza és mastermix). Aztán nekiálltam almát pucolni. Meg reszelni. Aztán becukroztam (xylit+ zero), és hagytam egy kicsit. Az almát egy másik tálba raktam, amikor már kinyomkodtam a levét, ahol tettem még hozzá egy citrom levét, meg fahéjat, meg zsemlemorzsát (zabkorpa nem volt itthon, mert abból a múltkor császármorzsa lett). Itt kezdett a konyhapult igen kaotikusan kinézni. Így aztán a tésztanyújtással átköltöztem az asztalra. Két szentségelés között kinyújtottam az alsó lapot (a sütőpapíron), bekerült a tepsibe, rá az alma, és nekiálltam a felső lapnak. Amit gyönyörűen kinyújtottam, majd ahogy megpróbáltam a helyére tenni, úgy gyorsan atomjaira hullott. Ezt még vagy tízszer eljátszotta velem, míg aztán rájöttem, hogyan is csúsztassam át a sütőpapírral minél hatékonyabb. Szép nem lett, de ott volt, ahol lennie kellett.
Az almás pite bekerült a sütőbe, én pedig nekiálltam mosogatni. Aprító, tál, reszelő, másik tál, harmadik tál, nyújtófa, ez az amaz.... Mire végeztem, gondoltam, mégis sütök a gyerekeknek is egy adag muffint. De hogy én is jól járjak, csokisat. Szóval nekiálltam, és kikevertem a csokis muffint. Ehhez elég volt ugyan egy tál, de a csokidarabolással beterítettem mindent a pulton. Meg a kakaópor is szállt, még Arthur fehér szőrén is volt, mert naná, hogy neki szorosan a lábam mellett kellett ülnie, hátha jut valami morzsa, nem csak illatok. (de kutyának csokit nem adunk, mert halálos méreg neki) Szóval, a muffint is kikevertem, belekanalaztam a formákba, és újra elmosogattam.
Közben vacsoraidő lett. Balázs kiszolgálta ugyan magát, és nem is túl sok mindent kellett elpakolnom utána sem, de nem csak a gyerekeim kértek enni, de még a kutyák is. Úgyhogy egy újabb fél órán át gyártottam szendvicset, meg kutyavacsorát (ez utóbbi főtt alma-répa kombó, hozzá egy pár kanál konzerv kaja, egy kevés májkrém és száraz táp... tud élni a kutya is, igaz?).
A muffinok megsültek, kiszedtem őket a szilikonformákból, és beáztattam, hogy könnyebb legyen majd elmosni.
Aztán kivittem a szemetet... és mire az utolsó muffinformát is elmosogattam, hát igen.. kilenc óra volt. :)

2013. jan. 5.

Amiben jó vagyok

Hahaha.. most, hogy a cím íródott előbb, nem a bejegyzés, így máris jót röhögtem magamon. :) Én, a kishitű most majd ülhetek itt, mire írok egy ilyet.
De megfogadom Mágika tanácsát, és leírom, hogy mi az, amire alkalmas lennék szerintem.
Annak idején nem véletlenül választottam a közgazdasági irányvonalat, bár bevallom, első körben sokkal jobban szerettem volna a Posta és Bankforgalmi Szakközépiskola bankforgalmi szakára járni, de oda nem vettek fel. Ezután szerkesztőségi ügyintéző szakon tanultam, ami igazából az én asztalom lenne teljesen. Ha az élet nem szól közbe, és nem kell egy évet halasztanom, akkor most már egészen biztosan valamelyik újság újságírója lennék. De közbeszólt, és akkor még hittem abban, hogy semmi nem történik véletlenül, és amikor a váltást tanácsolták, akkor jó gondolatnak éreztem. Így kerültem arra a szakra, ahol végeztem. Nem bántam meg, mert igen hamar bebizonyosodott, hogy a könyvelés az igazán nekem való. A számok lenyűgöztek egészen kicsi gyerekkorom óta, a könyvelésben rejlő rend és fegyelem pedig igazán passzoltak hozzám. Az pedig, hogy a rend és fegyelem közepette egy csomó érdekes dolog van, az meg még hab a tortán. Imádtam azt a tantárgyat, és később élőben is nagyon szerettem csinálni. Amikor tudja az ember, hogy egy pénztári kifizetés nem csak annyi, hogy odaadjuk a delikvensnek az összeget, hanem utána szép szabályosan több tételben rögzítjük is, hogy majd akár évek múlva is úgy álljon ott, hogy abban hiba ne legyen. Szóval, ebben jó voltam.
De azóta, hogy én ezt a gyakorlatban csináltam sok-sok év telt el. Nem annyi, mint amennyi idős Patrik, mert még csináltam itthon a férjem és a sógorom könyvelését is, úgyhogy pár évvel később kezdtem csak teljesen kiesni a szakmából. De a mai napig is nagyon könnyen megmaradnak a fejemben az ilyen-olyan szabályozások, jogszabályok, rendeletek, bár az utóbbi időben sokkal inkább a hr-es témájúak, mint az adóváltozások. (azért kontírozni még tudnék)
Az erős oldalam mégsem ez. Inkább olyan igazi háttérembernek lennék jó, aki dokumentumokkal foglalkozik, levelet ír, tárgyalást készít elő, esetleg kimutatásokat, statisztikákat készít. Meg még ezen a vonalon egy csomó mindent el tudok képzelni. Mondjuk el tudnám képzelni magam kormányablakos ügyintézőnek is, mert szerintem minden meg van bennem, ami kellhet. Tudok kommunikálni az emberekkel, képes vagyok toleránsan és kedvesen viselkedni bármilyen helyzetben, vakon gépelek tíz ujjal, és még a tetejébe érdekelne is a dolog. De el tudnám képzelni magam egy nagy cégnél mondjuk diszponensként, vagy logisztikai asszisztensként, mert ők is olyan feladatokat látnak el, ami nekem is jól menne.
Amikor nagyon jó passzban vagyok, akkor elhiszem magamról, hogy jól tudok írni, és olyankor el tudom képzelni azt is, hogy újságíró is lehetnék. Sőt, a nagyképűbb napjaimon szoktam mondani, hogy bármelyik bulvársajtós újságírónál különb cikket írnék. (na persze ehhez kell a nagyarcúság épp akkor, mert korántsem biztos ez)
Igazi alkalmazott-beállítottságú vagyok, aki képes és hajlandó együttműködni bármikor bárkivel. Sosem törekedtem vezető beosztásra, mert irányítónak nem vagyok elég határozott, de vagyok annyira "alázatos", hogy jó munkaerő lehessek bárhol.
Megtanultam már, hogy a munka az munka, a magánélet meg magánélet, és nem keverném a kettőt soha össze. Nem hoznám haza a munkámat, és nem vinném magammal az itthoni gondjaimat oda.
Na és egyszer csináltam egy ilyen személyiségtesztet is, ami nagyon találó volt. Itt megtalálható.
Ja, és azt hiszem, szervezési feladatokban is jó lennék. Mondjuk az egyfajta irányítás, de pl. el tudnám képzelni magam valami hr-es asszisztensként is, aki mondjuk az állásinterjúkat koordinálja, meg intézi a beléptetést, kiléptetést, számon tartanám a szülési szabadságon lévőket (és tutira tartanám velük a kapcsolatot, mert nincs annál rosszabb, mint mikor láthatatlanná válik az ember csak mert született egy gyereke).
Na ilyenek. Magatokba ne tartsátok, ha valami nekem való helyen dolgoztok, és épp felvétel van. :)

2013. jan. 4.

Én is jártam Öszödön

De legalábbis úgy csinálok, mint ahogy abban az elhíresült beszédben elhangzott. Hazudok éjjel-nappal.
Nektek is, élőszóban is, magamnak is. Mert itt bizonygatom, hogy minden szuper, minden fasza, erős vagyok, nem érdekel, keresek, lesz hamar másik. Nem sírok, hanem nevetek. Kifelé. Nem omlok össze, hanem a tettek mezejére lépek. És pozitívan gondolkodom, hogy bevonzzam magamnak az újabb munkahelyet.
Ugyanakkor ez mind csak egy felvett viselkedés. Belül tombolok, fáj, zokogok és őrjöngök, amiért már megint én kerültem ebbe a helyzetbe. Félreértés ne essék, nem kívánom én ezt senkinek sem. Továbbra is az van, hogy a tény, hogy most épp nincs hova mennem dolgozni, az a fájdalmas, nem a hely hiányzik. Annyira azért nem vagyok hazug, hogy most hirtelen kiderüljön mennyire szerettem csinálni, amit csináltam.
Ma nettó négy órát töltöttem álláskereséssel az interneten. A szemem jojózott a böngészéstől, és nem találtam egyet sem, amire jelentkezhetnék. Illetve de... Zalaegerszegen. Elképesztően senkinek érzem magam épp. És ne mondja nekem senki, hogy na, most kell kihasználni az időt, és tanulni, legalább nyelvet, mert hogy is tenném, amikor még a keresetem sem lesz? Akkor majd nyelvórákat veszek?
De lehetek direktmarketinges, vagy épp f**d***nt*s, mert ők már megtaláltak. Kellően kétségbeesettnek tűnhetek, így alkalmas lennék. De az megint nem az én asztalom. Válogatós vagyok? És erre is jöhetnek nekem a lenéző, kioktató dumák, hogy nem is akarok igazán dolgozni, mert ha akarnék, akkor kihasználnám a lehetőséget, és most belevágnék, mert semmi nem történik véletlenül, és pont most hétfőn már mehetnék is a tanfolyamra.
És ez még csak a kezdet. Én meg máris kiborultam. És haragszom. A világra is.

No mindegy. Bocs, de hazajöttem Öszödről. Mégiscsak jobb így.. Őszintén.

2013. jan. 3.

Környezetvédelem és még..

Ez még tavalyi restanciám, mert már akkor frissen, melegében akartam írni róla, csak aztán valamiért mégis mindig elmaradt. Ó, hát igen, elsősorban azért, mert ez is egy részében iskolai téma, ráadásul Erik iskolai témája. De ez most jó dolog lesz. (és remélhetőleg a jó is ugyanolyan gyorsan kap szárnyra, mint ahogy a rossz tette, hogy a kettő bőven kiegyenlítse egymást)
Szóval, Erik úgy november közepétől folyamatosan újabb és újabb információkkal állított haza a témában. Hogy ne használjam a mikrot, mert elektroszmogot termel, és az milyen káros. És a telefonok, meg a hűtő, meg minden gép. Beszélt mindenféle hatásról, ami rosszat tesz a környezetnek, szelektív hulladékgyűjtésről, és örült, amikor megtudta, hogy a lakásunkban csak és kizárólag energiatakarékos izzók vannak. Azt is megbeszéltük, hogy a háztartási gépeink is kivétel nélkül olyan kategóriában vannak, ami a lehető legkevesebb áramot/vizet használja, mert nem csak spórolunk vele, hanem még a környezetünknek is jót teszünk.
A gépek után jött a tisztítószer.. közölte, hogy a clin-t dobjam ki, mert Zs. néni mondta, hogy az is milyen káros, és sokkal jobb lenne, ha ecetet/citromlevet használnánk, mert az is ugyanolyan jó, és még természetes is. Megmosolyogtam a lelkesedését, és eldugtam a clin-es flakont. Mert én is tudom, hogy Zs.néninek igaza van, de ha ecettel kell tükröt/ablakot pucolnom, szerintem csak szökőévente teszem meg, mert nem bírom a szagát. De az öblítőről is megvan a véleménye a kisfiamnak.
Szóval, az a helyzet, hogy úgy tűnik, az idén iskolai behatásra környezetvédő lesz a gyerekemből. És én ezt egy cseppet sem bánom. Mert ez hasznos tudás, és csak a javunkra válik.
Na és a másik... az egészséges életmód. Mert Zs. néni érkezésével aerobic oktatás is érkezett az osztályba, amit Erik nagyon szeret. Ki hitte volna? Én biztos nem. De már nem eszik gumicukrot, mert tudja miből készül, és az fúúúúj. (mondjuk nem is vettem már vagy egy éve, de legalább erről is le van a gond) Amikor tőlem hallotta, hogy mozogni kell, és sportolni, és gyümölcsöt enni, akkor bőszen tiltakozott. A tanító néninek elhiszi. (éljen) Lehet, hogy a tanító néni hitelesebb forrás, mert szép vékony alakja van, én pedig azért rendelkezem némi párnázottsággal, ráadásul engem sem nagyon lát sportolni, ellenben nagyon szeretem lyukas csokoládét, a kerek csokoládét, a mogyorós csokoládét, a szögletes csokoládét, meg úgy egyáltalán mindent, ami úgy kezdődik, hogy cso és úgy végződik, hogy koládé. :)
És ez csak két kis szegmens, mert arról nem is tettem említést, hogy a bolygók micsoda lenyűgöző hatással vannak Erikre. Komoly űrkutató lesz belőle a végére... :)
Na csak azt akartam ezzel mondani, hogy vannak azért tökjó dolgok is Erik iskolás életében. És tökjó, hogy ezekre fog inkább emlékezni, mert ezek inspirálják. :)

2013. jan. 2.

Téli szünet végén

Gondoltam, elmesélem, hogyan mentek az agyamra a gyerekeim a téli szünetben, és éppen hálaimát rebegek, amiért holnap már iskola. De most hazudjak? Néha mondjuk tényleg az agyamra mentek, és elhangzott tőlem, hogy "Hú, de nagyon unlak benneteket", de azért alapvetően tök jó volt. Még akkor is, ha nincs perc, amikor valaki ne vitázna a másikkal, és ezeknek a végtelen vitáknak mostanában tettlegesség és üvöltés a vége. Ugyanakkor azt látom, hogy ahogy telik az idő, úgy vannak közöttük mindig erősebb szövetségek. Egymásnak kitalált beceneveken hívják egymást, és mindig mindenki részt vesz mindenben. Igen, a kicsi is.. aki egyre kevésbé kicsi, és egyre gyorsabban nő fel, hogy nehogy lemaradjon a tesók mögött.
Egymásnak falazva viszik be az ennivalót és az innivalót a szobába. Látom, ahogy settenkedik valamelyik három akármivel a kezében, nagyon gondosan leplezi, és nagyon figyel, hogy látom e. Látom, hogyne... mikor tükör van mindenhol. ;) De nem leplezem le őket. Kell nekik ennyi, azt hiszem. Persze amúgy rendre lebuktatják ők saját magukat, mert az innivaló, ha kiborul, feltakarítják ugyan, nehogy észrevegyem. De a konyharuhával! Amit aztán otthagynak a mosogató szélén gombócba gyűrve. (és ez a gombócba gyűrés Patrik fiam védjegye) Így aztán ahogy a konyha felé járok, meglátom a konyharuhát, és tudom, hogy Patrik valamit feltörölt. Elég megfognom hozzá, hogy tudjam, épp mit.. Előfordul, hogy egy ilyen talált tárgy nem talál jó hangulatomban, és akkor kiakadok. De hárman együtt mentegetik egymást és magukat, ami elég vicces, úgyhogy hamar elszáll a haragom is. Az ilyeneken túl egyébként remekül tanítják is egymást, ma épp Rolit a szótagolás rejtelmeire. Aki nagyon hamar rájött az egésznek a logikájára, úgyhogy Erik gyorsan meg is dicsérte, hogy "Milyen ügyes vagy, Roli! Én még elsőben csak lestem, mikor erről volt szó, hogy mi van?"

Emellett nagyon jó volt a téli szünet, mert nem kellett hatkor kelni, és emiatt akármeddig fent lehetett lenni. Jó, hát azért egy este elkoboztam a tv távirányítót, de csak mert az a mindentmeghalló fülem meghallotta, ahogy Erik azt suttogta, hogy "majd ha kimegy anya, visszakapcsolom". Úgyhogy én, a gonosz jól elkoboztam a távirányítót, fenntartva a látszatát annak, hogy nem a nyúl viszi a puskát. :)

De a legeslegjobb az volt, hogy összefüggően sok-sok olyan nap volt, amikor mind az öten itthon voltunk. És ilyen nyár óta is alig volt. :)

Részemről nem bántam volna, ha még ez a két nap belefért volna, és csak jövő héten kezdődne a suli. De mese nincs, reggel hatkor kelni kell.

2013. jan. 1.

Ilyen legyen

Van az a babona, vagy hiedelem, vagy mi, hogy amilyen az év első napja, olyan lesz az összes többi is. Hát legyen ilyen, én nem bánom. (és ha így lesz, év végére meglepően szárnyalni fogok az energiától és a boldogságtól)
Úgy kezdődött, hogy reggel ugye együtt kávéztunk. Ketten. :)
Aztán közösen főztünk. Vagyis hogy én inkább a konyhalány voltam, Balázs pedig megfőzte az ebédet. Lencsét, malacot, ahogy azt kell, mert semmit nem bízunk a véletlenre. Még a levesbe való csipetke is fúziós munka volt, én gyúrtam, ő csipkedte. :)
Délután nem csináltunk semmit, csak úgy voltunk, kutyáztunk, tévéztünk, beszélgettünk.
De a lényeg csak ezután jön. Mert ma este végre rászántam magam, hogy írjak azoknak az ismerőseimnek a facebook-on, akikkel egyébként jóban vagyok, de nem napi kapcsolatban.(a napi kapcsolatok már rég tudják a hírt) A segítségüket kértem munkakeresésben. Őszintén mondom, hogy nagyon nehezen szántam rá magam, mert cikinek is éreztem, meg attól is féltem, hogy majd úgyis mindenki magasról tesz az én üzenetemre. De azért legyőztem magamban ezt a ciki-érzést, mondván, nincs mit szégyellenem, és minden segítségre szükségem van, és szépen megírtam. Egyesével elküldtem azoknak, akiknek gondoltam.
Nem telt el egy-két perc csak, és máris érkeztek a válaszok. Nem, senki nem tudott azonnal munkát ajánlani, de kedvesen együttérzésüket fejezték ki, és megígérték, hogy észben tartják a kérésemet, és szólnak. Megosztották, kiírták, és ötleteltek.
Hihetetlen érzés volt látnom, hogy még csak ennek az évnek az első napja van, és máris ilyen sokan fognak össze. Ezúttal azért, hogy nekem segítsenek.
Úgyhogy visszatért a hitem abban, hogy lehet itt még jobb világ. Csak össze kell fogni érte. :)

A többi 364 se legyen rosszabb...