Faktor

Szándékosan nem írtam elé az x-et, mert bár annak kapcsán jutott eszembe idepötyögni, mégsem tartozik csak és kizárólag a műsorhoz. Pedig nézem. Naná. Nélkülem nem is menne. Már meg van nálam a tizenkét döntős is, de majd mindent a maga idejében.
Szóval, ahogy néztem hétről-hétre a válogatókat, úgy erősödött bennem mindig jobban az érzés, hogy milyen érdekes is a világ. Most már szinte biztos vagyok benne, hogy mindannyian úgy vagyunk megalkotva, hogy valamilyen területen van bennünk valami plusz faktor. Ami aztán vagy kiderül, vagy nem, de hogy ott van, az tuti. Vannak biztos úgy egy csomóan, hogy sejtik, hogy valami van, de sosem járnak utána, míg végül aztán szépen elsikkad, és aztán már sosem derül rá igazából fény. Csak úgy van. Azt hiszem, ők azok, akik a baráti társaságokban először énekelnek karaoke számokat, akik megírják a születésnapi köszöntőket, vagy akik saját készítésű és teljesen egyedi ajándékot készítenek. (a felsorolás messze nem teljes)
Valami ilyesmihez kapcsolódhat az álmom is, ami ugyan elég nagy zöldség, de fogjuk a teliholdra, meg az érkező frontra, és a fáradtságra, meg még természetesen arra is, hogy előtte x faktort néztem.
Álmomban megjelent az első könyvem. Mesekönyv. Láttam a könyvet, nagyon szépen volt illusztrálva, kék-rózsaszín tündéres-manós volt az eleje, a hátulján pedig a gyerekeim kiskori képei. Nagyon tetszett. A nagy alkalomtól mámorosan boldog voltam, még most is borsózik a hátam, ahogy felidézem az érzést. Fogtam a kezemben, isteni illata volt, és az elsőtől az utolsó betűig az én fantáziám szüleménye volt az egész. Rengeteg doboznyi volt belőle, és épp arra készültem, hogy részt vegyek a hivatalos könyvbemutatón, ahol dedikálni is fogok. Annyira izgultam, hogy majd elájultam. És aztán mi történt? Ott ültem a könyvbemutatómon teljesen egyedül a könyvek, dobozok között. Vártam, csak vártam, és senki nem jött el. A telefonomra érkeztek sms-ek, amiben mentegetőztek páran azok közül, akiket személyesen én hívtam el, de továbbra sem érkezett senki. Rettenetes érzés volt. Egy könyvet oda is vágtam a falhoz csalódottságomban, és erre sikerült is felébrednem.
Ezt az egészet pedig csak azért mesélem el, mert az álmom, és a tehetségkutatóban látottak alapján azt hiszem, az a faktor sem elég még. Az is kell, hogy másokat érdekeljen. :) Különben ott marad, ahol addig volt.

Vásárlások....árukapcsolások

Amikor réges régen, úgy 15 évvel ezelőtt az első hipermarket nyílt kis hazánkban, még arra okították a frissen felvett munkaerőket, hogy a legfontosabb a MOJÓKÖVI (Mosoly,Jó napot kívánok,Köszönjük,hogy nálunk vásárolt, Viszontlátásra). Azóta ezt már a hipermarketektől mindenki átvette, sőt, többszörösen, sokszorosan túl is szárnyalták.
Szerintem mindenkinek ismerős, hogy akárhol is vásárolunk, megkérdezik, pontgyűjtő kártyája van? Mert már mindenhol van ilyen. Na jó, majdnem mindenhol. De ahol nincs, ott is lesz előbb-utóbb, biztos vagyok benne. Egyébként ezeket a pontgyűjtőket szeretem, bár rendszeresen csak egyet használok, mert egyébként is ott vásárolnék, akkor meg tök jó, hogy még pluszban gyűlnek a pontok a kártyámon, amit akár még pénzre is válthatok. Ezzel a kérdéssel a világon semmi bajom nincs. Sőt, már azzal is egészen megbarátkoztam, hogy ha kártyával fizetek, akkor a pénztáros unott hangon közli velem, hogy "zöld-pin-zöld". Ez a dolga, nyilván ugyanúgy megtanították neki, mint azt a bizonyos Mojókövi-t annak idején (egyébként azóta a viszontlátásra szép napot-ra módosult a legtöbb helyen már).
Amivel viszont nem tudok megbarátkozni, az az, hogy a postán csekkbefizetésnél megkérdezi a hölgy, hogy sorsjegyet, szerencsekket, biztosítást? Sőt, legújabban már csokit, tollat, könyvet, plüssállatot, akármit is vehetnék ott.
A bankban, ha véletlenül valamit befizetek ott, tutira megpróbálnak rám sózni valami biztosítást.
Felhívnak, hogy jár e nekünk a megyei hírlap, mert ha nem, akkor olyan akció van, hogy előfizetek rá, akkor kapok zsírkrétát.... (ezt nagyon nehezen álltam meg röhögés nélkül)
A drogériában a kasszánál megkérdezik, hogy még valamit? Mondom, hogy köszönöm, nem kérek mást, de azért még a biztonság kedvéért megkérdezi, hogy akciós tyúkszemtapaszt esetleg?
Városunkban ezt a legirritálóbban a s...rban csinálja az egyik kasszás fiú. Városunk lakói már mosolyognak, az biztos, mert máris tudják, kiről van szó. Kár, hogy hangsúlyt nem tudok mutatni, mert úgy az igazi. Szóval, ő az, aki biztosan végig szóval tart, amíg lepittyegi az összes árut, és aztán, mikor végzett, elkezdi, hogy "Esetleg akciós levesport, ropit, szotyit, szörpöt,gyerekeknek cukorkát?" Mondom, hogy nem kérek mást, még eszébe jut valami, amit kihagyott a felsorolásból. Mire kijönnék a sodromból, elkezdi a su...op kártyája van szöveget Adom a kártyát, fizetek. Ha készpénzzel, akkor azonnal alkudozik az apróra. Mondjuk az összeg 5715 ft. Először tizenöt forintot kér. Mire elkezdek kotorászni, máris közli, hogy ó, van ott több is, esetleg héttizenöt, vagy kettőtizenöt? Úgyhogy, ha nincs más, és mégis hozzá kell állnom fizetni, akkor kártyával fizetek inkább. És nyomom, hogy "zöld-pin-zöld".
És akkor még nem ejtettem szót a nagyon népszerű matrica-gyűjtögetős dolgokról. Ami mindenhol egyszerre fut, és mindenhol megkérdezik, hogy kérek e matricát. Amit sosem értek, hogy miért kérdezi meg. Adja oda, és kész. Ha nem kérem, ott hagyom. Ha kérem, elviszem. Ennyi.
És erről a matricás dologról jut eszembe, hogy milyen árulkodó is, hogy ki hol vásárol... mert vannak a diadora-táskás gyerekek, akik ugye a sp...ban, és vannak a fila-táskások, akik a t...o-ban. :D Ennyi egyforma hátizsák szerintem az életben nem volt még az iskolában, de talán az országban sem.

Egy élmény az ilyen bevásárlókörút, nem? :D

Álmodozós lista

Ezúttal képekben. Olyan "Dominikásan". :)
A sorrend nem a rangsor szerinti, hanem ahogy eszembe jut. És bármikor bármelyik valósul is meg belőle, nagyon boldog leszek. :)

Hát ennyi így hirtelen. Igazán nem is olyan nagy igények, nem? Najó, hát a kutya..... ő talán mégis nagy igény lenne. :)

Amiről nem találtam képet, de örök kívánság, azt pedig képzeljétek ide. Mert itt van, a gyertyafények mögött is, a nő álmodozó arcán is, sőt, még a kiskutya értelmes pofiján is. :) A többiről nem is beszélve... 

De az nem megy ilyen könnyen. :)

Két kérdés

Azon gondolkodtam ma, miután egy elalvás után meglehetősen sz.r napom volt, hogy milyen rettenetesen sekélyes is tud lenni az ember élete. Minden nap egyforma. Reggel felkelni (ugye ha sikerül), iskolába indítani a gyerekeket, dolgozni menni, majd az itthoni dolgok. Nap nap után ugyanúgy. Még a házimunka is mindig ugyanaz.
Pedig nem volt ez mindig így. Amíg kicsik voltak a gyerekek, addig minden nap történt egy csomó minden. Babakocsival sétáltunk, elmentünk ide-oda, sokkal nagyobb társasági életet is éltünk. Pedig ugyanúgy volt házimunka is, sőt, főztem is rendesen minden nap. Mégis egy csomó időm volt.
Vajon hogy csináltam?


Más: ötleteket szeretnék kérni. Be kell szereznem egy bizergát. Valami kis bigyót, amit lehet kézben fogdosni, gyűrögetni, akármit.... nem babának kell, de nem árulhatom el mire kell. Nálatok mi lenne ez a bizerga?

Már megint...

Egész nap dolgoztam ma. Ez a téma ennyi emlegetést érdemel, egy szóval sem többet.
Ellentétben velem, a tizennégy év alattiaknál azért zajlott az élet. Azt biztos nem hiszitek el, hogy legkisebb királyfi, akinek ugye a mese szerint a legszerencsésebbnek is kéne lennie, ma ismét zakózott egy hatalmasat. Vannak rajta külsérelmi nyomok, egy csini ragtapasz a jobb szemöldöke fölött, egy helyes kis horzsolás a szeme alatt. Nem is tudtam eldönteni, mikor megláttam, hogy sírjak e, vagy nevessek. Mert ez már aztán az a kategória, amitől az ember kínjában csak nevet, és mentegetőzik. Mondjuk eszembe jutott ma, hogy még "jó", hogy mindig az iskolában éri a baleset, mert így legalább afelől nyugodtak lehetünk, hogy nem gondolják, hogy itthon ütjük-vágjuk szegényt.
Azért minden viccessége ellenére elgondolkodtam már a jelenségen. Hogy lehetséges lehet, hogy valaki ennyire béna? Hogy gyakorlatilag már csak félve kutatom, mikor hazaér, van e rajta valami újabb jelölés. Hallottam már egyszer mozgásfejlődési problémákról, és rémlik, hogy az oviban is volt szó erről futólag, mikor tesztgyerek volt egy továbbképzésen. De aztán semmi nem indokolta, hogy utána járjunk, így szépen feledésbe is merült. Nem tudnék kiemelni semmi olyat, ami kirívó lenne nála. Sőt. Tankönyvi eset volt fejlődés terén, kúszott, mászott, ahogy azt kell. Szóval, nem hinném, hogy valami kimaradt, de azt el tudom képzelni, hogy valamiért valami megrekedt egy bizonyos szinten. Addig meg, amíg ez majd kiderül, addig még majd cakkosra aggódom magam, és minden reggel minimum negyvenkétszer fogom a lelkére kötni, hogy nagyon vigyázzon magára.
Patriknak hét órája volt ma, ami kb. egy komoly kínzással érhet fel. Ráadásul az utolsó órában matek szakkör volt, ami még külön agykapacitást igényel.
Erik pedig... hazahozta a szorgalmit, és megcsinálta. Hatalmas nagyfiú lett attól, hogy Rolandot pesztrálgatja, mégis mint egy kisbaba, úgy hisztizett, amiért nem kapott este kakaót.

Liebster

Kaptam egy kedves blogbaráttól egy ilyen kitüntetést. Azt hiszem, most, hogy már a tévében is láthatta ország-világ, végre én is hívhatom Zsófinak, mert ugyan jó nickje van, csak elég hülyén érezném magam, ha úgy nevezném.
Ja, hogy mit is kaptam? Egy szép rózsaszín díjat, és ilyet még nem kaptam. Hasonlót igen, de pont ilyet nem. Magyarra fordítva legkedvesebbet jelent, ami azért szívmelengető dolog ám.
Köszönöm Neked Zsófi. :)

A szabályokról:

- Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról

- A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell

- 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek

- 11 embert meg kell jelölni és linkelni

- Nincs visszaadás/visszajelölés

Így aztán most neki kell állnom összeszednem magamról 11 dolgot. Biztosan nem sikerül túl sok újdonsággal szolgálnom, mert gyakorlatilag mindent tudtok rólam. De legyen.

-Mostanában már nem vörös(es) a hajam, hanem fekete

-Utálom, ha este mosatlan edény marad a mosogatóban

-Mindent, amit lehet, előkészítek reggelre, mert így nyerek legalább öt perc plusz alvásidőt

-Nagyon szeretnék egy lakkfekete francia bulldog kislány kutyát (Hope lenne a neve)

-Nem tudok elaludni a bal oldalamon fekve

-...és felkelni sem tudok a bal oldalamon fekve (sem) :D

-Minden x-faktor adást láttam eddig. :D 

-Rendszeresen elfelejtek válaszolni az email-jeimre

-A felét sem írom meg azoknak a dolgoknak, amiket kigondolok

-Legalább annyira szeretek olvasni is, mint írni. 

-Nem vagyok elég állhatatos.

És most akkor nincs más hátra, mint tovább adni 11 embernek. De én tovább adnám mindenkinek itt az oldalsávban, akik rendszeresen olvasnak, és akiket én is rendszeresen olvasok. Itt vannak átfedések, és ez így van jól. 

Nem tudok választani legkedvesebbet, mert valamiért mindenki kedves nekem. Különben nem vennénk részt egymás életében még így, virtuálisan sem. 

Ne legyetek szégyenlősek elvinni... :)

Idő...idő..

Mindig hatalmas bűntudatom van olyankor, amikor még csak olvasni sem jutok el normálisan mindenkihez, akihez szeretnék, nemhogy még hozzá is szóljak valamihez. Úgyhogy ezen a problémán is dolgozom. Még nem tudom, mi lesz a megoldás, bár erősen hajlok arra, hogy mégiscsak kérvényezni fogom, hogy legalább nekem ne 24 órából álljon a nap, hanem mondjuk 28-ból. Azzal a plusz négy órával már jutna olyan dolgokra is időm, mint
-blogolvasás
-bloghozzászólások írása
-a szerkények rendberakása
-a pókhálók eltüntetése
-a konyhaszekrény tetejének letörlése
-süti sütés
-a gépen fellelhető összes fénykép átnézése, és végre valahára rendszerezése

De bevallom, hosszú távon ebben rettenetesen kimerülnék. Valahogy úgy, mint most már. Minden porcikám szabadságra akar jönni, de persze nem lehet. És nem is tudom, lehet e majd az őszi szünetben legalább. De majd meglátjuk. Ha nem, akkor is túlélem, nyilván, csak jó lenne valamikor. Meg ideje is lenne. Ugyan kicsit hülyén érzem magam tőle, de az lenne a legjobb, ha legalább két olyan nap is jutna majd a szabadságos mókából, amikor egyetlen gyerekem sem lesz itthon. Mert legyenek bármilyen önállóak, meg jófejek, meg persze imádom őket, és nagyon üres nélkülük a lakás, de néha rendesen az agyamra mennek azzal, hogy mindig beszélnek, akarom mondani vitáznak.

Ja, és előre mondom: harminc fokot ígérnek szerdától. Tessék szépen örülni. Mindenkinek. :) Jóóó?

Csak egy pillanat volt...

Már megint este van. Vasárnap este. Jutott másfél nap szabadnap a hétvégén, amibe bele kellett sűríteni mindent, amit az előző hétköznapokon nem tudtunk elintézni, és várhatóan a következő hétköznapokon sem tudnánk. Ilyen volt a cipőcsere Eriknek, mert két hét hordás után máris levált a talpa az egyébként cseppet sem olcsó és egyáltalán nem kínai cipőjének. Kicserélték, bár azért morogtak egy kicsit, igaz, úgy tűnt, ez ott elvárás is. Ám nem vettem fel a kesztyűt, és nem morogtam vissza, csak kedvesen elmosolyodtam, és megköszöntem a levásárlás lehetőségét. Eltűnődtem egy pillanatra, hogy mondhatnám, hogy nem szívességet tesz ezzel, hanem csak azokat a kötelezettségeket teljesíti a munkaadója nevében, amit nekem jogom van érvényesíteni, de nem lett volna értelme ebben az esetben. Meg azon is eltűnődtem, hogy ugyan mekkora marha is vagyok én, mert mindig olyan hülye és kedves vagyok, amikor hozzám hoznak vissza cipőt, hogy még le is mosom azt, amit az illető szülő elfelejtett, nem küldöm vele haza. Pedig megtehetném. De a vizes szivaccsal végigtörölni nekem sem kerül semmibe, de utálnám magam, ha mondjuk egy olyan anyukával közölném, hogy na majd előbb lemossa, akivel ott van mind a három öt év alatti gyereke, és emlékszem rá, hogy amikor vették azt a bizonyos cipőt, az utolsó fillérig kiszedett mindent a pénztárcájából, hogy ki tudja fizetni. Na mindegy. Nem vagyunk egyformák. :) Szerencsére.
Vásároltunk is, mert azt mindig kell, lévén még mindig nincs spájzunk, ahova raktározhatnánk. :) Aztán ma mostam, már megint három adagot, sütöttem grill csirkét, ami nem az én konyhámban sült, mert én balga, sikeresen elfelejtettem, hogy a sütő grillezője tönkrement. Így aztán szépen megvettem a csirkét, ma meg mentem, és megkértem anyámat, hadd süssem meg az ő sütőjében. De persze megengedte. Nagy élmény volt két konyhában főzni, rögtön le is jártam előre az ebédet, annyit lépcsőztem.
A szokásos vasárnapi felmosás és wc takarítás után azért a forma 1 idejére én is lenyugodtam, hogy aztán nekiálljunk palacsintát sütni. Mondjuk ebben nagy mázlim volt, mert Balázs kivette a kezemből, és nekiállt ő két sütővel, hogy hamarabb készen legyen. :)
És mire a palacsintát megettük, már majdnem este is lett. A kutyasétáltatás után pillanatokon belül már sötétedett.
És akkor ennyi volt már megint a hétvége. Elszállt egy perc alatt.
Úgy tervezem, a jövő héten egy pár órát végre rászánok a blog külsejére, ideje lenne kicsit ráncba szedni már.. Hogy aztán mi valósul meg ebből, majd kiderül.

Úgy egyébként meg én magam is néha kicsit unom az ilyen témájú bejegyzéseimet, de bevallom, vannak olyan nagyon megosztó gondolataim, amiket inkább nem írok le. De kíváncsi vagyok arra, mi az, amiről írnom kéne, vagy többet kéne írnom szerintetek? Van olyan opció is, hogy simán csak fogjam be egy időre... :D

Iskolában voltunk

De ma ám. Mert abban nincs semmi kunszt, ha hétközben járunk, de abban, ha szombaton, azért már valami akad. Elmúlt már az az idő, amikor szombaton is járni kellett (hála az égnek). De ma egy pár óra erejéig visszaidéztük ezt. Na nem vettük véresen komolyan az iskolás létet, sőt.... egy egészen vidám kis csapaterősítés jött ki a dologból. De azt hiszem, éppen ez is volt a cél.
Szóval, ma családi nap volt Roli osztályában. A családot Ő és én képviseltük kettesben. Balázs dolgozott, Patrik nem akart jönni, Eriket meg lebeszéltem, mondván jobb az nekem, ha nem pörgeti még annál is jobban fel az öccsét, mint ahogy már amúgy is volt.
Kilencre mentünk, ami már eleve egy jó pont volt, mert ha nyolckor kezdődött volna, biztosan nem értünk volna oda, én alig bírtam reggel előmászni az ágyamból.
Az osztályban kisorsolták a csapatokat, négy csapat volt. A gyerekek nevét húzták ki, mi, szülők pedig csatlakoztunk a gyerekeinkhez. Visszaidéztük a réges- régi úttörőségünk emlékeit is (igen, voltam), mert kellett készíteni menetlevelet, csapatnevet választani, lerajzolni, versikét írni. Mi voltunk az "Aranyérem" nevű csapat, ahogy azt egy kisfiú kitalálta. Az első nagy feladat egy csomó kérdés volt, amire válaszolni kellett. Ilyenek, hogy hányan járnak az osztályba, mikor van környezet órájuk, hány darab piros pontot kaptak eddig összesen a gyerekek, ilyenek. Aztán volt pár állomás az iskola épületében, ahol feladatokat kellett végrehajtani. Leírni az ebédlő ajtajáról a heti étlapot, megtippelni, hány darab könyv van a könyvtárban, kosárlabdával kétszer betalálni a kosárba, csúszdán csúszni, mászófalon mászni. És még az interaktív táblát is használnunk kellett. :) Tök jó volt. Megtudtam magamról, hogy be tudok találni a kosárlabdával a gyűrűbe, háromból háromszor. Meglepett rendesen, mert amúgy én tök béna vagyok az ilyenekhez. Jókat röhögtünk közben egymáson, ahogy haladtunk sorban a feladatokkal, de mindenki becsületesen csúszott is a csúszdán.
A végén még le kellett rajzolni az iskolát, ezt szerencsére bevállalták a gyerekek. :)
A nyeremény mindenkinek az élmény volt. Biztos, hogy a gyerekek hétfőn a suliban erről fognak beszélni egyfolytában. :)

Péntek

A kép apropója, hogy mégsem kell mennem dolgozni holnap, pedig egész nap úgy volt, hogy igen. Úgyhogy ennek most örülök, mert így jóval előbb kezdődött a hétvége, mint ahogy arra számítottam volna.
És a másik jó hír, hogy még visszatér a jó idő. Amit nagyon jól tesz, mert fontolóra vettem, hogy megkérem valamelyik gólyát, ugyan vigyen már magával, amikor indul. Így, hogy még jó idő lesz, talán van időm rá, hogy lebeszéljem vele a részleteket. De előtte alszom. Még a végén hülyeségeket mondanék neki, amilyen álmos vagyok. :D

Csetlő-botló

A kis elsős szó szerint is csetlik-botlik még az első hetekben. Alig vagyunk túl az első nagy baleseten, és varraton. De nehogy azt higgyétek, hogy ezzel elintézte mondjuk az elkövetkező nyolc évre. Ááááá. A varrattól mondjuk megszabadultunk kedd délután, és mára már én is egészen szépnek nevezem a heget, miután leesett róla az ott képződött var is. A varrás utáni nap egy horzsolással érkezett haza, amit valahol az udvaron szerzett. Nem volt komoly. Mondtuk, vigyázzon jobban magára.
Aztán fejre esett. Szerencsére ebből sem lett nagyobb baj, van egy kis seb a fején, ami először ugyan véres volt egy kicsit, de ez sem komoly, szerintem heg nélkül gyógyul is majd. Hogy szerezte? Fejjel lefelé lógott a mászókán, (mert ugye a kezét nem használhatta erre a célra, de a lábát igen), amikor is Katica megcsikizte, és ő leesett. Itt ismét elmondtuk, hogy vigyázzon jobban magára, még ott van a kötés a kezén.
Erre ma, hazaérkezik az iskolából a nyakán egy jó kis ütés-horzsolással. Nekiesett egy széknek, vagy mi. Elég kusza a történet, a tornacipő is szerepelt benne, bár nem teljesen világos, hogy milyen vonatkozásban. Szóval, most ismét mondtuk, hogy vigyázzon jobban magára.
Amellett, hogy nyilván aggódunk érte, azért jókat is röhögünk rajta (amíg még megtehetjük), hogy micsoda kis botlábú. Mondhatjuk, hogy tiszta anyja ez a gyerek, mert én aztán még rajta is túl tettem ilyen téren. Egy nap, egy nadrág. Tizenkét éves koromban még kaptam is egyszer érte egy emlékezetest, amiért a vadiúj szabadidőruhámat fél óra alatt kiszaggattam. Elestem, na.
Azért remélem, ő hamarabb túl esik ezen a korszakon, mondjuk még azelőtt, mielőtt komolyan aggódni kéne, vagy nagyobb baja lesz. Eddig a zsiványok védőszentje mindig készenlétben állt. Ezúton szeretném kérni, hogy nagyon legyen résen, szükség van rá.

Te mindenkit ismersz?

Gyerekként nagyon nem szerettem az anyámmal menni a "faluba", (akkor még nem voltunk város) ami a központot jelzi itt mifelénk, mondhatnám b...kei tájszólásban. Akármikor mentünk, mindig mindenkinek köszönni kellett, és ehhez szorongatta a kezem. Akkor megfogadtam, hogy én sosem teszek majd ilyet a gyerekeimmel. Nos, lehet, hogy a sosem az nem igaz, de ha előfordult is, nagyon ritkán. Általában betartják azt az alapvető illemszabályt, hogy akinek én köszönök, annak ők is. Már attól sem nagyon jönnek zavarba, mit köszönjenek, mint én annak idején, mert nem divat már csókolom-ot köszönni, ez az óvodás kor után megszűnik, rögtön Jó napot kívánok-kal köszönnek. (ezt amúgy az idősebb generáció nem is nagyon értékeli, mert flegmaságnak gondolják.. és ezt azért mondom, mert múltkor épp volt egy ilyen megjegyzés egy nénitől egy Erik-korú fiúra emiatt) Na jó, olyan előfordul, hogy lekésnek a köszönés lehetőségéről, mert a valaki előre köszönt, és nekik persze fogalmuk nem volt róla, hogy köszönni fog. :D
Mostanában mindegyiktől megkaptam már, hogy "Anya, Te mindenkit ismersz?". Mert akármikor, akárhova megyünk, mindig köszöngetünk. Hát, ha mindenkit nem is, de azért elég széles az ismeretségi köröm. Itt születtem, tehát a környéken mindenkit ismerek. Eleve adott volt a család ismerősi köre, akiket én is megismertem. Aztán jöttek az óvodás társak, az ő szüleik, testvéreik,  az óvó nénik, dadus nénik. Ezután az osztálytársak, az osztálytársak szülei, testvérei, tanítók, tanárok, és sok esetben még az ő házastársuk és gyerekeik is. Ehhez még mindig hozzá jött a helyi boltok dolgozói, az orvosok, az asszisztensek. Már ez is egy egészen komoly tömeg. De mindez semmi ahhoz, akiket azóta ismerek, mióta gyerekeim vannak. Mert vannak ugye a védőnők, a gyerekorvos, az ő asszisztense, a gyerekek óvodás társai, szüleik, testvéreik, óvó nénik,dadus nénik,  az iskolás társak, az ő szüleik, testvéreik, tanító nénik, tanárok, fejlesztőpedagógusok, gyógytestnevelők, úszás oktatók. És akkor még ehhez a tekintélyes tömeghez tegyük hozzá azokat az embereket, akiket "cumiboltos" létemnek köszönhetek.
Így aztán tényleg nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne köszöngessek lépten-nyomon valakinek. De azért ez tök jó ám. :D
És elárulom, az én abszolút kedvencem az, amikor gyanútlanul megyek az utcán, és valahonnan egy gyerek hang kiabál: "Szia, Patrik/Erik/Roland anyukája!" (mostanában már leginkább Rolandos vonatkozásban hangzik ez el, Patrik és Erik osztálytársai Diának hívnak)

Mondatos történet

Rebeka sóhajtva ült vissza az autójába reggel, és egy pillanatra elgondolkodott. Mindenkit elfuvarozott az iskolába, óvodába, és a főiskolás lánya is elérte a vonatot. Tudta, hogy most, ha hazaér, nagyon üres lesz a lakás, bár a konyhában várja az összes reggeli edény, és biztosan a mosógép is kimosott már. Nagyon nem vágyott még haza, legszívesebben egy újabb körrel összeszedte volna a gyerekeket, hogy együtt mehessenek, de végül inkább a bevásárlóközpont felé indult. Úgyis fogytán van a tej is, és a gyümölcs is. Azt nem nagyon akarta bevallani még magának sem, hogy leginkább azért megy, mert ott legalább emberek között lehet. A parkolóban máris ráragyogott a szerencse, alighogy kiszállt az autóból, egy kedves barátnője kiáltott neki a másik oldalról.
-De jó, hogy látlak! Megiszunk egy kávét?- kérdezte Gréta
Rebeka örömmel csatlakozott hozzá, és beültek a kávézóba.
-Na és, mihez kezdesz most, hogy egyik gyerek sincs otthon?- kérdezte Gréta, aki tudta, vannak olyan barátságban, hogy ne kelljen aggódnia, mennyire kérdez mélyen
-Nem tudom.- sóhajtotta Rebeka. -Egyrészt halálosan unom az egyedül létet, és a napi cselédséget, másrészt nem merek sehova jelentkezni sem, mert hova kellenék én közel húsz év anyasággal a hátam mögött?
-Ugyan már, ne legyél ilyen kishitű- hurrogta le rögtön Gréta- Vegyél egy nagy lendületet, nyuszi ugrással nem tudod átugrani a szakadékot.-Olyan sok mindenhez értesz, nagyon szépek a fotóid, szerintem még akár fotóriporter is lehetnél. Az a lényeg, hogy valami olyat csinálj, amiben jól érzed magad, és ami teljesen más a megszokott monoton családi nyugalomtól.
Rebeka még délután is Gréta szavain gondolkodott. Tudta, hogy igaza van, de az a lendület vétel nem könnyű dolog. Töprengését a férje, Gábor érkezése szakította félbe, aki azonnal látta rajta, hogy valami nyomasztja.
-Bánt valami?- kérdezte a férfi kedvesen- Valami baj van?
-Nincs, csak elgondolkodtam a jövőmet illetően. Tudod, nem valami rózsás a helyzet...
Gábor szó nélkül kivette a kocsija kulcsát a zsebéből, és az asszony felé nyújtotta egy kacsintással.
-Menj, tombolj egyet. Majd én megyek a gyerekekért.
Rebeka hálásan mosolyogva ugrott fel. Gábor mindig tudta, mi az, amivel igazán ki tud kapcsolódni. Mindketten szenvedélyesen szerették az autókat, a versenyzés izgalmát. Tulajdonképpen egymást is az autóversenyzésnek köszönhették, hiszen mindketten versenyeztek valaha. Egy olyan alkalomnak köszönhették a szerelmüket, amikor egymást ejtették ki egy fontos futamon. Gábor indulatosan közeledett Rebeka felé, és már kezdte volna szitkokkal elárasztani, amikor a lány levette a bukósisakját, és ezzel a férfi torkára akasztotta a szót. Rebeka mosolyogva vezetett, ahogy felidézte a jelenetet, és már alig várta, hogy odaérjen a versenypályára. Mindketten jártak még edzésekre, nagyon ritkán versenyeztek is, de egymás ellen már soha.
Alig húsz perc múlva Rebeka minden gondját, és szorongó gondolatát elfeledte. A szabadság határtalan érzése volt az övé. Csak száguldott vadul, mámorosan, eszébe sem jutott, hogy a következő kanyart ne tudná bevenni. Isteni érzés volt, semmihez nem fogható. Fél óra múlva úgy szállt ki az autóból, mintha kicserélték volna. Átadta a bukósisakot a recepciósnak, és úgy döntött, nem is vesződik a zuhanyozással, majd inkább otthon. Máris alig várta, hogy hazaérjen a gyerekekhez, akik biztosan rengeteg mesélni valóval várják.
Így is volt. Még szinte be sem lépett az ajtón, máris megrohanták. A négy kicsi a konyhából rohant, a két nagyobb kicsit visszafogottabban, de nem kisebb örömmel az emeletről futottak le. Egyszerre ölelték, és kezdték el mesélni az élményeiket, mire Rebeka csendre intette őket.
-Lassabban, gyerekek. Így nem tudok figyelni senkire. Mi lenne, ha most azt mondanátok el először, ami nagyon-nagyon fontos, és később, vacsoránál mindenki elmesélhetne mindent? Van valami rendkívüli dolog, amiről tudnom kell?
-Igen.- csivitelte a legkisebb kislány, Fanni.- Kiesett a fogam. És beletettem az uzsonnás dobozomba, hogy a fogtündér elvigye majd.
Rebeka megdicsérte a kislányt, és azonnal elraktározta a teendők közé az információt. Épp a nagy lányához készült felmenni az emeletre, amikor a lépcsőfordulóban megpillantott valamit az ablakon keresztül. Nem bírta ki egy hatalmas nevetés nélkül, mire Evelin lánya rögtön mellé lépett.
-Ja, én láttam így reggel is- rántotta meg a vállát a lány
Rebeka nem tudott szabadulni a látványtól. Nem tudta mire vélni, hogy a nagy pocakú, szakállas szomszéd rózsaszínű, flitteres atlétatrikóban ment dolgozni. Csak remélte, hogy az esze nem ment el ennek az embernek.
Körbejárt a házban, mindenkivel váltott egy-két szót, majd nekilátott a vacsorakészítésnek. Lángost sütött vacsorára, ami nem kis feladat volt kilenc emberre, de sok évnyi rutinnak köszönhetően egy óra múlva már mindenki az asztalnál ült. Beszélgettek, mindenki elmesélte, mi minden történt vele aznap. Rebeka érdeklődve hallgatta az összes gyerekét, kinek lett új barátja, kinek volt jó napja, ki írt dolgozatot. Aztán Evelin, a legidősebb gyerekük megkérdezte:
-És a Te napod, jól telt, Anya?
Rebeka mosolyogva bólintott, hogy igen. Elmesélte, hogy volt a pályán, mire Tomi és Robi, a két nagyfiú irigykedve, egymás szavába vágva érdeklődött, kiviszi e őket is holnap délután gokartozni
-Anya!- szólalt meg a vacsora végén Soma, a tíz éves kis zsenipalánta- Mi az a viking?
-Olyan tengerészek, akik olyasmik, mint egy kalóz. Hol hallottad a szót?
-A történetben, amit olvasok, ez van: "A vikingek rátörték az ajtót."
Rebeka vacsora után a konyhába maradt, a gyerekek fürdeni indultak. Miután a konyhában végzett, még mindenkihez bekukkantott, mielőtt a két kicsi lányhoz ment volna mesét olvasni. Mindenkinek jó éjszakát kívánt. Ám Detti szobájában elidőzött egy kicsit. A lány arra panaszkodott, hogy fáj a torka, és rázza a hideg.
-Mindig mondom, öltözz fel melegen!- zsémbelt vele Rebeka, de máris indult teát készíteni, és aszpirint keresni, hátha még időben elcsípik a megfázást.
Út közben még szólt Gábornak, menjen, olvasson egy mesét Fanninak és Léninek, mert mire ő Dettinél végez, a kicsik nagyon fáradtak lesznek.
Megtalálta az aszpirint, megfőzte a teát, még egy melegítőpárnát is elővett a lányának. Amikor már Detti is kényelembe helyezve feküdt a jó meleg paplan alatt, elindult végre a két kicsihez. Épp a mese végére nyitott be a szobába
"A királylány a kastély legmagasabb tornyának ablakában várta a herceget!"-olvasta Gábor, de a két kicsi ezt már nem is hallotta, mert aludtak.
Rebeka és Gábor megpuszilgatta őket, majd egymást átölelve indultak a saját szobájuk felé.
-Tudod szívem, szerintem bármikor meg tudnád tenni azt az ugrást, amire Gréti utalt, de mi nagyon el lennénk árvulva nélküled. -mondta Gábor
Rebeka pedig azzal a jó érzéssel feküdt le aznap este, hogy tele van a ház gyerekekkel, akiknek ő nagyon fontos, és nincs az a nyusziugrás, amivel hajlandó lenne felvenni a lendületet, ha az azzal jár, hogy kevesebbet tud velük lenni.



No, hát így sikerült. Nem volt könnyű,bevallom, majdnem meg is futamodtam, de azért valamit összehoztam. Hogy milyen (mert én természetesen elégedetlen vagyok), azt döntsétek el Ti. :)

Addig is..

Azok után, hogy egészen sikeresnek nevezhetem a koffeinről való leszokásomat, mert már több hete csak és kizárólag délelőtt iszom rendes kávét, akár indulhatna is a következő projekt. :) Szépen el van tervezve magamban, szigorúan csak és kizárólag én ismerem a dolgok egymás után következő sorrendjét. Ennek több oka is van. Egyrészt, nem akarom elkiabálni, másrészt pedig hát, kicsit gyáva és önbizalomhiányos is vagyok, úgyhogy ha valamelyik része is a projektnek elbukik a maga idejében, csak én fogom tudni. Vannak dolgok, amik viszont egyfolytában kell, hogy fussanak, akárhol tartok is.
 Az egyik ilyen, hogy jobban kell beosztanom az időmet, és meg kell találnom azokat az üresjáratokat, ahol elveszejtek egy-egy napból akár két órát is. Hohó, és nem kell a cigizést felemlegetni, mert sosem gyújtok rá úgy, hogy közben ne csináljak valamit. Vagy legalábbis nagyon ritkán. De biztos, hogy van ezen kívül egy csomó olyan, amikor nem csinálok semmit, mondjuk azért, mert épp hazaértem munka/bevásárlás után és épp jól esik egy kicsit csak bámulni magam elé. Kell ilyen, de kell, hogy legyen arra megoldás, hogy ne reggel hattól éjfélig tartson egy-egy nap. Sok mindenről mondtam már le, vagy adtam lejjebb, ami időrabló dolog volt, legalábbis nem volt egyenes arányban egymással a belé fektetett energia és az abból hasznosuló energia. Ami meg többet igényel belőlem, mint amennyit utána profitálhatok azt előbb-utóbb elhagyom az életemből. Ahhoz nincs nagy kedvem, hogy nekiálljak jegyzetelgetni, hogy mikor mit és mennyi ideig csináltam, mert akkor az a fajta mindent megtervezős ember leszek a saját szememben, amit nehezen viselek. Megtalálom majd a kulcsot a megoldáshoz, az biztos, de hogy mikor...
A másik ilyen, hogy folyamatosan treníroznom kell magam arra, hogy elhiggyem, képes vagyok a következő kihívásnak is megfelelni. Az elsőt könnyedén teljesítettem, igaz, a kávé íz szeretete miatt néha szükségem van délután egy adag koffeinmentes változatra.
Amikor pedig a projektmenedzserem végre hagy nekem egy kis időt, akkor végre csak megbirkózom majd azokkal a mondatokkal. Feladtátok a leckét,annyi biztos. Ma a negyedik verzió landolt a kukában. :)
Holnap pedig varratszedés délután. Roli nagyon fél tőle, azt gondolja, fájni fog, és nem hiszi el, hogy nem.

Hol dolgozik apu?

A hivatalos cím úgy hangzott, Hol dolgozik anyu és apu? De nálunk csak apu révén voltunk érintettek. :) Ezen az apun egyébként elvihogtak egy félórácskát a gyerekeink, merthogy nem így hívják, hanem Apának. (meg mert amúgy elég idétlen korszakukat élik, amikor minden ilyenen képesek megszakadni a röhögéstől) Szóval, pár hete küldte haza Balázs a programtervezetet a munkahelyéről, miszerint szeptember 16-án családi napot tartanak, ahol szeretettel várják az egész családot mindenféle földi jóval, és ami a legfőbb: meg lehet tekinteni a raktárt, a húsüzemet, és még a központi irodákat is. Nem volt kérdés, hogy menjünk e, mert naná, hogy akartuk végre látni, hogy hol is tölt el az Apa napi nyolc és fél, vagy ha úgy jön össze, akkor akár napi tíz órát is. Úgyhogy szépen feliratkozott, hogy akkor jönnénk, három gyerekkel, és mi ketten, felnőttek. :)
Akkor elég optimistán (még egy hónap hátravolt az időpontig) azt mondtam, hogy addigra, mire ez a dátum eljön, már igaz lesz a mondat, és én is ott fogok dolgozni megint. Ez nem jött össze, de nem adom fel azért, mert eljön még az én időm.
Azt nem mondom, hogy nem volt egy fura kis motoszkáló rossz érzés bennem, amikor odaértünk, mert akárhogy is, még mindig nagyon sajnálom, hogy már nem tartozom ide munkavállalóként. De rögtön az üzemlátogatásokra való feliratkozásoknál a sors érdekes fricskát szánt nekem. Nem más állt közvetlenül előttünk a sorban, mint az, aki annak idején a főnököm volt. Köszönt, visszaköszöntem. Bombáztam pár csúnya pillantással a hátát, ő meg szemmel láthatóan nem nagyon tudta hova tenni, mit keresek én ott. Nem baj.
A húsüzemben voltunk először, ahol rendesen be kellett öltöznünk ilyen műtőssegédnek, hajhálóval, köpennyel, lábzsákkal mielőtt elindultunk volna. Nem dolgoztak ma, úgy láttuk csak, hogy elképzeltük, ahogy ott érkeznek a fél disznók, és ahogy csontozzák, stb. Mondjuk ezt nem bántam, hogy nem láttuk érkezni a fél disznókat, elég jó a fantáziám, hogy elképzeljem. Mondanám, hogy ez a reklám helye, de mivel nem írtam ki, melyik üzem, így nem minősül reklámnak, de egészen nyugodtan fogom továbbra is vásárolni az itt készült termékeket, mert nagyon profin tartják be a mindenféle egészségügyi előírásokat, nagyon szép tiszta és új minden. Profi, na. Ehhez még kaptunk egy nagyon profi túravezetőt, aki mindent elmagyarázott, megmutatott. Tetszett nagyon.
Miután itt végeztünk, ettünk virslit és debrecenit, a gyerekek jégkrémet, banánt, aztán még mentünk egy pár kört a parkolóban, mielőtt bemehettünk volna a minket leginkább érdeklő területre, merthogy Apa a raktárban dolgozik. De amíg vártuk, hogy ránk kerüljön a sor, nem unatkoztunk, megnéztük az összes targoncát, a kamiont, a rendőrmotort, a fiúk kipróbálták az ugrálóvárat (Roli nem, mert nem mertük megengedni, de zokszó nélkül tudomásul vette). Egy órakor végre elindulhattunk be. Ami először szembetűnt, hogy "úristen, micsoda tisztaság van". Megmondom őszintén, mindig úgy képzeltem, hogy egy ilyen helyen, ahol nap mint nap sok tízezer karton akármi van megmozgatva, minimum mindenfelé hever egy kis ez-az, és minimum olyan koszos-érzésem lesz, mint amikor eltöltök egy-két órát egy hipermarketben. De nem, beléptünk, és nem csak tisztaság, de jó illat is fogadott. És atyaég... embertelen magasságig pakolt mindenféle. Az itteni vezetőnk bemutatója is nagyon tetszett, még rögtön a kezdet kezdetén mondott pár szót a logisztikáról, hogy épül fel, ilyesmi, és végig, mindenhol elmagyarázott mindent. Láthattuk, ahogy egy targoncás leemel, majd eltárol egy raklap wc papírt, de nem ám csak egy kis hétköznapi targoncával, hanem valami magas emelésűvel (ó, remélem, tényleg így hívják). A gyerekek (nem csak a mieink) tátott szájjal nézték,ahogy leveszi, majd visszateszi. Ahogy kezdett hideg lenni a raktárban, úgy közeledtünk Apa munkahelye felé, aki a friss áru részleget erősíti. :) Láthattuk egy pillanatra az íróasztalát (wow, micsoda rend volt rajta), és láthattuk, hogy a mi érkezésünk előtt nem sokkal végzett komissiózók hogyan pakolták össze a boltok részére a megrendelt árut. :)
Engem lenyűgözött az egésznek a felépítése, és minden porcikámban azt éreztem folyamatosan, hogy nekem itt a helyem, itt csinálhatnám azt, amihez van affinitásom, és érzékem.
Még egy lufi-kutya hajtogatásnyi időre időztünk a helyszínen, aztán hazaindultunk. Minden gyerekünk kapott búcsúzóul egy szatyornyi ajándékot, amiben a szelet csokitól kezdve a jegyzettömbön át a labdáig mindenféle földi jó volt. :)
És hogy mit szóltak a fiúk? Nos, már nem csak én pályázom arra, hogy itt dolgozzak. Roland kamionsofőrnek készül, Erik targoncásnak, Patrik pedig minimum valami műszakvezető lenne. Szóval, nekik is tetszett. Jó volt, és ha hagyomány lesz belőle, hát minden évben ott a helyünk. :) (Balázs úgyis innen készül majd nyugdíjba menni... :)

Királyfi-nap

Mert nálunk ma mindenféle naptári híreszteléssel ellentétben Roland nap van. :) A legkisebb királyfi pedig éppen Roland, úgyhogy ez ma az ő napja volt. :) Nem teljesen úgy sikerült, ahogy azt szerettük volna, mert közbeszólt a nátha, de minden elmaradott dolog pótolható, és nem is maradt ajándék és ünneplés nélkül.
Ruhákat kapott, és egy Nerf pisztolyt (remélem jól írtam), ilyen szivacslövedékes akármi. Ezzel a szivacslövedékkel érte el nálam az ajándékozó, hogy megvehette, mert amúgy pisztolyt, fegyvert nem tűrök a háztartásban. De tudtam, telitalálat lesz, ahogy az is lett, mert még mindig nem nőtte ki azt, ahogy kicsi kora óta mindennek örül. Erre az izére is "mindig vágyott". Jó vele, mert könnyű neki örömet szerezni, gyakorlatilag két papírfecninek is szívből tud örülni,ha mondjuk ráírok neki bármit.
A névnapos egyébként a héten is szerzett piros pontot is, nem csak varratot. Elkezdték az írás füzetben az álló egyeneseket, és a kapukat, amikor tegnap este megnéztem, kicsit megint könnybe lábadt a szemem. Egyrészt, mert jajj, már milyen nagy, másrészt, mert olyan szép, mint még soha, egyik gyerekünké sem.

(iskolai versmondás, mellette az ovis szerelem, mögötte A. óvó néni, a fehér inges az iskolaigazgató)

Boldog Névnapot, kis Királyfi! 

Légy olyan boldog, mint amilyen szép vagy,
legyen életedben száz millió szép nap.
Ne tudd meg soha mi az a bánat,
kerüljön el téged minden ami fájhat.
Kacagj, nevess csillogó szemekkel,
ezért imádkozunk összetett kezekkel.
Olyan szeretetre méltó szép, kedves, igazságos és szellemes vagy,
amilyen ember rajtad kívül nincs még egy!

Végre..

Az a helyzet, hogy mire ma megérkezett a péntek, már majdnem a kapuban vártam. Annyira elfáradtam a héten, hogy tegnap és ma többször is szó szerint forgott velem a világ. Így aztán meg is ígértem magamnak, hogy ha túlélem még a mai napot is, akkor megérdemlek egy csokit. De elfelejtettem venni, úgyhogy majd holnap behajtom magamon. De lehet, hogy inkább forró csokit fogok inni, ha esetleg még holnap is így fogok fázni, mint ma.
Nem mondhatom, hogy unalmas hétköznapok vannak mögöttünk, sőt. Egyes izgalmakat igazán szívesen kihagytam volna, de már mindegy. És amúgy is még mindig azért hálálkodom a zsiványok védőszentjének, hogy nem lett abból a fáról lezúgásból nagyobb baj. Az, hogy azóta is (a tegnapot kivéve) minden nap a sebészeten dekkolunk kötözés céljából, mellékes már. Egyébként látva minden nap a "megvarrott" részt, szemmel láthatóan is szépült, bár a ragtapasz nagyon kikezdte a bőrét már, és mára lett kék-lila-sárga ott, ahol megütötte. De nem sietünk sehova, van idő meggyógyulni.
Patrik is itthon van szerda óta, szedi az antibiotikumot, és majdnem csak semmit nem javult, mert még ma is arra panaszkodott, hogy fája torka. Mondjuk legalább a füle alakulóban van, de lehet, hogy ez is inkább a lámpázásnak köszönhető, mint a Cefzilnek.
Erik is meg van fázva kicsit, igen érdekes hangja van, de ő jól bírja a strapát. A héten búcsút is vettünk az emelt szintű magyar tanulástól, mert több negatív tapasztalással járt egy hét alatt, mint amennyi előnyt ki lehet belőle sajtolni. Annak meg nem sok értelme van.
És Balázs is megfázott, tegnap óta igencsak odavan, fáj a torka, fújja az orrát, és rossz a közérzete is.
Én még bírom. Én vagyok az a bizonyos legény a gáton. Akarom mondani leány. Vagy már az sem... de mindegy.

A mondatos dolog pedig fejben készül már, nincs elfelejtve. :)

Nektek is olvasnotok kell

A TANÍTÓ TANÍTÁSA


Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.

Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.

Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.”

Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.” Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.

Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!”, és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.

Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.

Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.

Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.

Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.

Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.

A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”

Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.

(Elizabeth Silance Ballard)

Egyik lábam itt,

a másik meg ott Egész nap ez volt... szerintem minimum tizenöt kilométert gyalogoltam ma nagyon gyors tempóban. De ebben az a jó, hogy a sportolás is megvolt.
A kevésbé jó, hogy reggel a háromból kettő gyerek jött velem orvoshoz. A legkisebb kötözésre, a legnagyobb a fül-orr-gégészetre. Utána a legkisebb ugyan ment iskolába, a legnagyobb viszont, az ő saját gége- és savós középfülgyulladásával együtt hazafelé vette az irányt.
Én bevásároltam, hazarohantam, kiszedtem a mosógépet, elindítottam egy új adagot, kiteregettem, elpakoltam a vásárolt cuccot,csináltam a gyereknek ebédet, és már indultam is dolgozni. Még útba ejtettem a postát, úgy egyébként meg a saját egyéni rekordomat döntöttem meg, mert tizenkettő perc alatt értem a posta elé.
Délután dolgoztam, ahol semmi említésre méltó nem történt. Aztán Balázs hazahozott egy kicsit, majd visszavitt szülői értekezletre. Erikére, ami ment már mikor odaértem, de az volt ebben a jó, hogy fél hatkor már vége is volt. Így aztán felvettem a nyúlcipőt, és átrohantam a másik épületbe,ahol még tartott a másik szülői. Így legalább mindenhol voltam. És megtudtam, hol, mennyi lesz az annyi, amire számítani kell. Nem épp felemelő számok, és nem is biztos, hogy vállalhatóak. De ezt még meglátjuk.
Most meg már nagyon odavagyok a fáradtságtól, úgyhogy igen gyors tempóban megcélzom az ágyamat.

Komment

Egy egész ország emlegeti ma Varga István képviselő urat, pedig szerintem jó sokan voltunk úgy még a múlt héten, hogy nem is tudtuk, hogy ő egyáltalán ott van. De ma, lépten-nyomon belebotlottam a mondataiba, amiket igen szerencsétlenül a családon belüli erőszak Btk-ba kerülése kapcsán mondott. "„azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”."
Nagyjából értem, mire gondolt ez az ember, de nem sikerült neki normálisan előadni a gondolatait. Mert ha abból indult ki, hogy régen, amikor mindenkinek volt egy saját helye a családon belül, és minden rendben volt, akkor van benne némi igazság. Na de az akkor volt... azóta emancipálódtunk, modernizálódtunk, meg minden... és ez a mondat már akkor sem állná meg a helyét, ha tényleg minden családban legalább négy gyerek lenne. Mert az apák már régóta nem lehetnek a klasszikus családfenntartók, mert nem él meg egy hat tagú család egyetlen keresetből, legalábbis olyan emberléptékű szinten nézve. Tehát a család kétkeresősen működik csak, ami ugye azt jelenti, hogy anya, apa dolgozik. Minél több gyerek van, annál komolyabb költségek merülnek fel, még akkor is, ha különórákra, és ilyesmikre nem igen költenek.
De nem erre akartam kilyukadni. Hanem arra, hogy mennyire lenéző ez azokkal a bántalmazott emberekkel (az esetek nagyon nagy százalékban nők) szemben, akik most, ettől a parlamenti vitától azt várták, hogy ha az ő sorsukon már nem is, de legalább másokén segítenek. Én nem tudom, milyen lehet nap mint rettegni attól a valakitől, akit valaha szerettem, és nem is akarom tudni. Biztosan borzalmas érzés. Azt sem tudom, mi vezethet oda, hogy valaki azt az embert bántsa, akit valaha mindennél jobban szeretett. Naiv vagyok, de olyasmiben reménykedem, hogy ezek az emberek betegek, és nem is teljesen tudatosan teszik, amit tesznek.
Azt viszont tudom, hogy az anyagi gondok komoly stresszel járnak. Mindenkinek. És azt is tudom, minél több gyerek van, annál nehezebb mindent biztosítani, úgy is, hogy az a minden tényleg csak az alap.
Sajnálom, hogy épp azok nem tudják, akiknek a kezében van/lenne a lehetőség arra, hogy segítsenek. Nem hiszem, hogy a családok zöme családi pótlék emelésre vár, de ha biztos megélhetési forrás van mögöttünk, könnyebb mosolyogni.
És végezetül, kedves Varga képviselő úr, egymás megbecsülése a legkevésbé sem azon múlik, hány közös gyerekünk van. Attól becsüljük egymást, hogy tiszteljük a másikban az embert. A családon belüli erőszak pedig, éppen a tisztelet teljes hiánya miatt olyan dolog, amiről illene tudomást venni, és segítő kezet nyújtani a rászorulóknak, foglalkozni velük, hátha még nincs teljesen veszve minden... és újrakezdhetik, akár egy új családban is. Ez sokkal fontosabb lenne a trafiktörvénynél.

Hétfői sebészet

Azért abban erősen reménykedem, hogy nem csinálok a címekből valami sorozatot.
Nem írok semmi bevezetőt, meg levezetőt sem majd, csak úgy durrbelebumm belecsapok a közepébe, mert az erőm nagyon a végét járja.
Szóval, délben, épp tíz perccel munkába indulás előtt zenélt a telefonom, és kiírta, hogy "Eriksuli". Még tavaly került így bele, azóta nem módosítottam, hogy "ErikRolisuli". A gyomrom abban a másodpercben körülbelül gombostűfejnyire ugrott össze, és amikor meghallottam Roli Á. nénijének hangját a telefonban, csak annyit tudtam kérdezni, hogy "Valami baj van?" És igen, baj van. Balázs csak az én válaszaimat hallotta, meg a kérdéseimet, de mire letettem a telefont,már cipő is volt rajta.
És mentünk, a sebészetre, ahol a kis elsős várt minket egy kedves fiatalember társaságában (aki pedagógiai asszisztens a suliban, és milyen jó, hogy van). Meglátott, és már jött is, bújt, és csorgott a könnye, mondta, hogy fáj. Egy mull-lap, vagy mi volt a hóna alatt, úgyhogy semmit nem láttam a sérüléséből, de nem tűnt komolynak, még úgy sem, hogy Á. néni azt mondta, hogy "hát elég ronda". Hamar behívtak bennünket, és ott kikerült ez a bigyó, ami takarta a sérülést. És hát.... jaj, de csúnya volt. A felkarja belső felén, a hónalja felé kb. négy centis, minimum másfél centi mélyen szétnyílt a keze. Csak így, egyszerűen. Beleállt egy faág. :(
Az ezt követő húsz percben öregedtem öt évet, megőszült az a pár véletlenségből színesen maradt hajszálam is. Mert először elérzéstelenítették, tűvel. Ettől nagyon sírt, leverte a víz, és bódításért könyörgött. (nem viccelek, ezt a szót használta) Aztán, mikor hatott az érzéstelenítő, akkor elkezdték varrni. Nos, múlt héten emlegettem itt ezt a varrás-dolgot, de amit akkor gondoltam, azt nem gondoltam komolyan. Nem tudom hány öltése van, de nem is érdekel. Alig vártam, hogy végezzenek. Még beragasztották, aztán jöhettünk. Víz nem érheti, holnap kontroll, mert nem steril körülmények között varrták, így fennáll a gennyesedés veszélye.
És hogy mi történt? Először Roli azt mondta, fogócskáztak, és közben megbotlott, elesett. Aztán, ahogy délután kezdte visszapörgetni magában a dolgokat, már kevésbé sokkolva az átéltektől, rájött, hogy az még előtte volt, mielőtt felmászott volna a fára (ahova amúgy nem szabad ám, gondolom pont az ilyen esetek megelőzése miatt), ahonnan végül úgy távozott,hogy megemlegeti. Nem adták olcsón neki ezt a leckét, az biztos, de megtanulta. Édes szívem bocsánatot kért tőlem, amiért felmászott. Pedig nem haragszom, igaz, azért megbeszéltük, hogy a szabály azért szabály, hogy betartsuk.
Most az a fontos, hogy viszonylag olcsón megúszta, mert nem sérült sem izom, sem véna.
Az ijedtséget mg majd kiheverjük.

Kis vasárnapi állatorvos

Eltelt a hétvége. Semmi extrát nem vittünk bele, hacsak a ma délutáni nem tervezett állatorvosi kiruccanás nem számít annak. Ilyen extrára ugyan nem vágyunk, de mindegy már, mert mondjuk, hogy túl vagyunk rajta. Reggel Balázs úgy kelt, hogy azt álmodta, Freddy meghalt. :( A hideg kirázott a gondolattól is, és mondtam, hogy ilyet aztán ne is mondjon. Úgy emlékszem, álmában megfulladt, vagy mi.
És akkor reggel nem evett. Ami még önmagában nem világtragédia, előfordult már, és biztos fog is még. Evés helyett viszont hányt. Lementünk a grundra, ahol nem szaladgált, csak úgy volt. Itthon újra hányt. Aztán lefeküdt, és aludt. Gondoltuk, megint annyit szaglászott, hogy lenyelt egy csomó levegőt, és attól van. De egész délelőtt csak lapított, és még hányt.. én már ekkor nagyon aggódtam, Balázs még mindig azt mondta, nincs semmi baja. Ebben maradtunk, de azért én figyeltem. Freddy egy kicsit sem volt önmaga, csak feküdt, ha szóltam neki, ugyan felemelte a fejét, de semmiképp meg nem mozdult. Délután négyig nem ivott semmit, naná, hát tudta, hogy mindent kihány, igyekezett elkerülni, hogy bármi is a gyomrába kerüljön. Nurofenes fecskendővel itattam, de kijött belőle az is.
Úgyhogy itt már nem volt kétséges, hogy valami baja van. Szerencsére Biatorbágyon van állatorvos vasárnap este is, úgyhogy mentünk. A kocsiban már a hasa is ment, micsoda szerencse, hogy törölközőn feküdt. Minden jel szerint benyalt valamit a grundon, mert ő még mindent megkóstol. :( Kis pupák, jól elintézte magát a kíváncsiságával. Láza nincs, de kapott egy infúziót, meg injekciót. Normaflore-t kell majd neki adni kétszer fél ampullát, és kedden visszavinni, ha holnap nem lesz rosszabbul. Ha igen, akkor természetesen már holnap. Addig diéta, még a saját tápját sem kaphatja.
Csórikám, nagyon odavan, és nagyon sajnálom. Bevallom, rettegtem Balázs álma miatt. Mert képes megálmodni mindenfélét... de ezt csaknem. Egész este fél óránként ellenőrzöm, de mióta megkapta az infúziót, nem hányt, nem ment a hasa.

Még kicsit gondolkodom, nem kéne e behozni éjszakára, de azon győzködöm magam, hogy Arthur biztosan jelzi majd, ha bármi történik Freddy-vel, egyébként meg vigyázni fog rá.

Ezt leszámítva a hétvége jó volt. Jól nem csináltunk semmit, csak a napi dolgokat. :) És most az egyszer örülök neki, hogy holnap mindketten délutánosok leszünk, mert így még talán arra is alkalmunk nyílik, hogy váltsunk két szót anélkül, hogy valamelyik gyerekünk fülelne, vagy közbeszólna. :D

Ha

Ha tudnék énekelni, mármint hogy vállalhatóan, nem pedig úgy, ahogy most (általában táncra buzdítanak, mert a port jobban bírják), akkor egészen biztosan indulnék az x faktorban. És átélném azt a csodát, amit az jelenthet, amikor egy stúdiónyi közönség állva tapsol, vagy azt, amikor attól, ahogy én énekelek, emberek törölgetnék a szemüket. És ó, igen, átélném azt a csodát is, hogy amikor legalább három igen szavazattal tovább jutnék, akkor odakint, a színfalak mögött a rám várakozók könnyes szemekkel, de büszkén-boldogan ölelnének.
Tudom, exhibicionista dolog. És ciki, meg minden, mert a tehetségkutatók nem menők, még nézni sem. De nem baj. Nekem továbbra is tetszik, néha sírok rajta, néha nevetek, előfordul, hogy tátott szájjal szörnyülködöm, vagy csak úgy próbálom kitalálni, hogy most akkor ő mit keres itt? Azt is tudom, cirkusz kell a népnek (mondjuk, ezen a hétvégén egy száguldó cirkusz Monzában), és ez a műsor is tökéletesen alkalmas arra, hogy a népnek meglegyen a cirkusz, a csatornának meg a kenyér belőle. Nem zavar. Nálam tökéletesen elfér egy héten egyszer, kikapcsol, és kész. Szavazni nem fogok, akik megteszik, ám legyen.
Ma este ezt énekeltem volna. Valószínűleg magyarul.

Énekelni nem fogok, legalábbis megkímélek ettől mindenkit. Írni viszont szívesen írok, és várom még a mondatokat. :)

Mérleg

Az első hét után. Mondjuk, ez most csak úgy eszembe jutott mellesleg, hogy micsoda hülyeség, hogy nem lehet a naptári évhez igazítani a tanévet is? Lehetne nyugodtan január elsején évet kezdeni, és december végén befejezni. Ugyanúgy lehetne a nyári szünet is, mint most, meg minden.. tulajdonképpen ugyanott lennénk, ahol most, csak az a bizonyos első hét tényleg az első lenne. :) Bár..ha így jobban belegondolok, egy elfuserált bizonyítvánnyal igen csak odalenne a karácsony egy-egy gyereknek, úgyhogy hagyjuk is ezt a gondolatot ahol eddig volt.
Szóval így, a tanév első hete után hátradőlhetünk, és lazíthatunk egy kicsikét. Jó, hát van még egy pár hiányzó füzet, mert mégis kevés volt az az ötven-hatvan darab, ami itthon volt. Van, amiből maradt még, de van, amiből sosem elég. Ilyen a kis alakú vonalas füzet, és ilyen a sima lapú füzet is. Ezekből még sosem vettem eleget, pedig mindig úgy gondolom, hogy pluszban is vettem. És Eriknek még mindig lógok azzal a leckefüzettel. De ez egy fél órás projekt, ha rászánom magam.
A fiúk jól vették az első hét akadályait. Zokszó nélkül kelnek hat-negyed hét között, pedig a múlt héten még volt, hogy fél tízig is aludtak. Mindenki minden nap hazahozta a táskáját, a kardigánját, az innivalós flakont, szóval, egy szavam nem lehet. :D
A kis elsős belerázódott a mindennapokba, ugyan nagyon elfárad, de szereti, élvezi, tetszik neki. Három piros ponttal lett gazdagabb a héten. :) Kapott ma házi feladatot a hét végére, amit örömmel újságolt, de arról fogalma sincs, hogy mit kell vele csinálni, mert: "azt nem mondták". Megnéztem gyorsan, hátha s.o.s. segítségre szorulunk házi feladat ügyben, de semmi bonyolult, két sornyi álló egyenest kell gyakorolni az írás munkafüzetben. Tetszik neki, hogy a negyedikesek oltalma alatt áll, Erik intézkedett ez ügyben már a második napon, amikor valaki nem engedte valamin játszani az öccsét. Egészen határozottan közölte az illetővel, hogy "mutasson papírt róla, hogy az az ő játéka, vagy engedje oda a kicsit". És ennyi. :D Úgy tűnik most, hogy Eriknek jót tett, hogy ő lehet a gondoskodó nagyobb, tegnap azon kaptam, hogy ahogy Roli ült a konyhaasztalnál, odaállt mögé, és lenyomott egy puszit a feje búbjára. Szóval Roland úrfi jó helyen van, tetszik neki, és ez a lényeg. :)
Erik, a nagytesó, aki ahogy fentebb írtam, átérzi a helyzet komolyságát, és testőrként védi az öccsét, nem mellesleg igen komolyan vágott neki a tanévnek. Nagyon igyekszik, hogy szépen írjon, meg hogy jól menjen a matek. Nem gondolom, hogy ez mindig így marad, de jól kezdődik. Elkezdődik nekik is az informatika oktatás, és az angol, fakultációra aerobic-ra, és színjátszóra fog járni. Az aerobic-ot az új tanító néni tanítja, akivel ugyan még nem találkoztam, de lecsekkoltam a fb-on, és ihajj... 23 éves. :D Aki egyébként szigorú, és osztogatja az egyeseket, ahogy ma egy osztálytárs anyukája panaszolta. Mondjuk ez várható volt, épp a fiatalságából adódóan. Erik egyébként egy osztályfőnöki dicsérettel indította az évet. :) Ez sem egy rossz kezdet.
Patrik, a nagyon nagy és nagyon komoly fiam kezdte a legkeményebben. Akinek már rögtön az első nap leckéje is volt. Ráadásul rá végképp nem jutott idő, csak épphogy. De nem zavarta, készült egyedül reggel, amikor úgy hozta a sors, és intézte itthon a kutyákat is, amikor ő ért haza legelőször. Attól lelkes, hogy azt ígérte nekik az info tanár, hogy a nagyon tehetségesek (ha a szüleik beleegyeznek) mehetnek plusz informatika szakkörre, és akik még ott is nagyon ígéretesen teljesítenek, azokat elviszi ECDL vizsgára. :) Szeretné. És van egy jó adag önbizalma is, mert azonnal közölte, hogy ő, természetesen ott lesz, mert a legjobbak között van. Ő egy ötössel lett gazdagabb irodalomból. Ami ugyan egy potya ötös, mert valami olvasásra kapta, de hát ha ötös, akkor ötös. :D
Egyébként a két nagyobb meg van fázva, Patriknak ma már a fülére is ráhúzódott. Nem fáj neki, csak bedugult. Remélem hamar túl lesznek rajta. (és nem csoda, mert még minden este félmeztelenül mászkáltak fürdés utána  nyitott ablaknál)
Én pedig, miután ma megtudtam,hogy debil vagyok, merthogy minden epilepsziás debil, úgy döntöttem, élek a lehetőséggel, hogy leszarjam az illető véleményét magasról. Pedig jaj, de rosszul esett akkor, abban a pillanatban. De nincs jelentősége. Nem az számít, mit mondanak,hanem hogy ki mondja.
Nem bánom egy kicsit sem, hogy péntek este van, sőt. A telefonom ébresztőjét perverz örömmel kapcsoltam ki, hogy végre nem zenél itt nekem legszebb álmomból ébresztve. A hétvégén meg majd rápihenünk a következő hétre. Hátha az is minimum ilyen jó lesz.

Már egy év is eltelt

azóta, hogy az első kutyás bejegyzés született nálam. Épp az előbb olvastam vissza, és jókat mosolyogtam, ahogy visszaidéztem azt a bizonyos első estét. Akkor csak érzékeltettem, de nem írtam le, hogy azért az a kis incidens, ami akkor előfordult, engem rendesen megijesztett. El tartott pár napig, mire bízni tudtam benne, és el tudtam hinni, hogy tökéletesen ártalmatlan.
Aztán valahogy teljesen észrevétlenül szövődött közöttünk valami. Sosem hittem volna, hogy én képes vagyok rá, hogy így szeressek egy állatot, de igen. Minden pillanatunkban jelen van, és ugyan hallani nem hall bennünket, de mégis biztos vagyok benne, hogy mindent tud. Talán kicsit jobban is, mint mi azt gondolnánk. Olyan kifejező szemei vannak, és olyan kedvesen tudja odadugni a fejét az ember keze alá, hogy rengeteg ember tanulhatna tőle.
Az elmúlt egy év minden napja egy csodás ajándék volt vele. Új szokásokat vettünk fel miatta, programokat igazítottunk hozzá, orvoshoz vittük, fürdettük, játszottunk, aggódtunk érte. Szépen, gond nélkül illeszkedett be közénk, elfogadott mindenkit maga körül, és egy-két nehéz estét leszámítva, amikor kint ordított a saját helyén, mert be akart jönni, olyan, mintha mindig is itt lett volna.
Velem valamiért kicsit másképp viselkedik, mint a többiekkel. Talán tudja, hogy én vagyok a legérzékenyebb, talán csak tudja, hogy én vagyok a legsérülékenyebb, talán csak simán rokonlelkek vagyunk, nem tudom. Ami biztos, szeret engem. Látszik minden pillantásán, ahogy rám néz, ahogy jön utánam, és ahogy hálásan odaül a lábam mellé (szigorúan úgy, hogy hozzám érjen) amikor csak teheti.
Ha tehetném, még sok hozzá hasonló kutyám lenne. Fajtahű lennék, mert nagyon megszerettem őket, és már rég nem zavar, hogy nem szalonképesek egy kicsit sem (fingik, böfög, röfög). Esetleg még egy boxer jöhetne melléjük, vagy egy bullmasztiff házőrzőnek. :)
Egy biztos, Arthurt a legjobb barátaim között tartom számon. És az is biztos, hogy kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Azt remélem, még sok évünk van együtt. :)

Napi aggódós

Azt máris előrebocsáthatom saját magamnak, így, a tanév harmadik napja után, hogy ez sem lesz egy könnyű év. Eszembe se jutott még, csak ma, hogy ez a háromfelé figyelés ez most csúcsosodik majd csak igazán. Persze, hülyeségeken aggodalmaskodok máris, de nem én lennék, ha másképp lenne...
Rögtön itt van Erik és az emelt szintű oktatás. Aminek örülünk, mert ő örül, és büszke rá. Elsősorban. De van bennem egy rakás aggodalom, hogy jó lesz e. Jónak kéne lennie, mert három éve rimánkodom magamban egy jó matektanárért, és most akkor talán megkapja. (mások véleményére hagyatkozom ezzel kapcsolatban, nem ismerem az új tanító nénit) Három éve rimánkodom egy olyan közösségért neki, ahol nem hátráltatják, és nem a marhaság ragad rá, most egy-egy magyar és egy-egy matek óra erejéig ezt is megkaphatja. Aminek meglesz az a hihetetlen előnye, hogy végre majd láthatja (esetleg) a minőségi különbséget a tanulók között, a saját szemével fog meggyőződni arról, hogy amikor én tépem a számat miatta, hogy a normális barátok hogy viselkednek, akkor még akár igazam is lehet. Szóval ezek mindenképpen előnyt jelentenek neki. De arról fogalmam sincs, hogy hol tart most a részképesség-zavarok tekintetében. Illúzióim nincsenek, és meglehetősen realista szemmel szoktam nézni a gyerekeimet, tudom, hogy vannak még problémás területek (és ki tudja, talán lesz is egész életében). Jó, ezt majd meg fogom tudni, mert ha előbb nem, majd az októberi fogadóórán megkeresem az iskola fejlesztőpedagógusait, és megkérdezem. (vagy ha előbb találkozunk valahol, akkor ott) És arról sincs fogalmam, hogy ha esetleg nem úgy sül el, hogy jó legyen neki, és bármi miatt visszakerül, akkor azt ő hogy fogja kezelni. Mert nehezen viseli, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő gondolja.. Mielőtt aláírtam a papírt, megbeszéltük, hogy akkor sincs gond, ha mégis soknak érzi, vagy nem megy úgy, bármikor visszamondhatjuk. Bólintott rá. Azzal a bólintással, amit adott esetben egy nagy bömbölés is kísérhet. Azzal tudok neki segíteni, hogy szükség esetén plusz energiát fektetünk a dologba. Hétköznapokon azonban biztosan nem. Délután, mire hazaér, már teljesen le van amortizálva, hülyeség is lenne még akármivel terhelni. És én sem vagyok éppenséggel alkalmas délután négy után már ilyenekre.
Ez az egyik aggodalmam. Igyekszem csendben, és nem túl sok energiát fektetve a dologba művelni ezt, de jobb az nekem,ha most körbeaggódom magamban a témát, mert mindennél jobban utálom, ha hirtelen és váratlanul kell döntenem bármiben is. Így van időm mindenre felkészülni.
Patrik miatt is aggódom, mert elnézve az órarendjét, még annál is nehezebb lesz ez az év, mint amire én emlékszem hetedikből. Neki érdemben már segíteni sem tudok. Abban bízom, hogy az elmúlt években is annyira jól teljesített önerőből, hogy az idén is csak egy kis noszogatás kell majd. Ezzel kapcsolatban pedig mindenféle figyelmeztetéseket véstem be magamnak, hogy majd úgy noszogassam, hogy ne azt váltsam ki belőle, hogy magában beint, hanem motiváljam. Nem lesz könnyű.
Roli miatt csak olyan kis bugyuta aggodalmaim vannak, hogy ha esetleg valamit elfelejtek neki mondani reggel, attól még majd tudni fogja e, meg ilyenek.
Balázs miatt is aggódom néha, mert annyira ezerfokon ég a munkahelyén, hogy az ötödik nap végére rendszerint teljesen szétégeti magát. Nem mindig elég a szabadnap a tűzoltásra, ráadásul, ha két nap egymás után szabadnapja van, az első nap elején még levezet, de a második nap végén már egyrészt hiányzik neki a munkával járó pörgés, másrészt spannolja magát előre, hogy a lendület meglegyen. Nem tudom, meddig lehet ezt bírni. Mármint neki.
És igen, még magam miatt is aggódom. Mert miközben elmenedzselem a család apraja-nagyját hol jól, hol kevésbé jól, én sikeresen elvesztettem a vezérfonalat. Jelen pillanatban nem tartom magam túl sokra, mert sorozatos kudarcok érnek álláskeresés terén, ráadásul kezdem elhinni én is magamról, hogy nem is jár nekem több ennél, amit most csinálok, mert sokszor még ez is sok. Biztos átlendülök ezen is majd.. és csak a fáradtság beszél belőlem, meg az iskolakezdés körüli hercehurca.

De addig.. csak azért, hogy legyen egy kis motivációm valamire, játszunk megint egy szavas játékot? Vagy bonyolítsuk... írjatok egy-egy mondatot, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. :D

Erik szemészeten járt

Én már ma olyan fáradt vagyok, hogy akár lehetne is holnap péntek, azt sem bánnám. De még nem ez lesz, csak szerda.
De ma el akartam mesélni Erik szemüveg sztoriját. Nagyon régóta mondogatja már, hogy ő szemüveg nélkül jobban lát, mint szemüvegben. Hittük is, meg nem is, mert tudjuk, hogy kezdettől fogva utálja (nem is véletlenül ment át rajta a motorral, amikor az elsőt megkapta). De annyit mondogatta az idén nyáron is, hogy csak bejelentkeztem vele a szemészetre. Gondoltam, mond, amit mond, elfogadjuk, elhisszük.
Voltunk is már iskolakezdés előtt, akkor megállapították a gépes vizsgálattal is, meg a táblaolvasós módszerrel is, hogy távolra egészen biztosan nem kell szemüveg. De az, hogy közelre szükséges e, azt csak úgy lehet jól megnézni, ha ki lesz tágítva a pupillája, vagyis elég rendesen el lesz lazítva a szeme.
Erre ma került sor. Mentünk érte háromra az iskolába, és még ott, az iskolafolyosón jól megmerényeltük, mert azonnal egy-egy csepp került a szemébe abból, amit kaptunk. Fél óránként kellett megismételni még háromszor. Balázs rendes volt, bevállalta ezt a cseppentős részt, mert én előbb nézem végig, ahogy varrják valamijét, mint hogy a szemébe csöpögtessek bármit is. Szegény, ahogy tágult a pupillája, úgy látott egyre rosszabbul, és zavarta a fény.
Ötre mentünk. Megnézték, eléggé kitágult, majd megvizsgálták a szemét.Ami ugyan már javult, de közelre még mindig kell neki a plusz 1,75 dioptria. Szóval,olvasáshoz, leckeíráshoz kelleni fog. Egészen biztos, hogy kinövi, kérdés, hogy mikorra.
Erik nagyon csalódott, ő már egyáltalán nem akart többé szemüveges lenni.. De remélhetőleg megérti, hogy az ő érdeke, hogy most még kitartson, és hordja, mert később majd megbosszulja magát ez a mostani dacosság.
Most ránéztem a monitor tetején a sávra, ahol megadtam a bejegyzés címét. És eszembe jutott róla, hogy ha most én lennék a híres-neves APG könyvek szerzője, biztosan tennék az akámilyen szinű falra egy fotómontázst Erik szemüveges korszakáról. :)

A legfontosabb,

hogy bármit csinálunk, az örömet okozzon. Amikor ezt a mondatot hallottam ma Roli tanító nénijétől a szülői értekezleten, akkor még az a nagyon kevés maradék kis féltés és aggodalom is szépen szertefoszlott. Pedig addigra már szépen pukkantak ki az aggodalom-lufik körülöttem. Reggel még persze, hogy nagyon odavoltam, amiért már mindenki az iskolába indul. Mert hát megszokott ez a két nagytól, na de hogy Roli is... Valahogy megszokhattam volna már tőle, de mégsem sikerült, hogy ugyan harmadikként született, mégis az olyan dolgokban az első helyen áll, amikor örömmel vár valamit, ami idegen. Egyikünk sem ilyen, mondhatom, az egész család szorongó rajta kívül, csak mindegyikünk másképp mutatja ezt ki. Roli nem... neki az egész élet egy nagy kaland, és ugyan minden megtett kilométer után könnyes búcsút vesz a mérföldkövektől, de a következő útszakaszt is nyitottan és boldogan várja. Az iskola is egy nagy kaland, végre valami, amiben megint egyforma lesz a bátyjaival, mert neki is van már üzenőfüzete, meg csomagolt reggelije, és (micsoda öröm) ő is a menzán eszik.
Reggel teljesítette a bátorságpróbát és felment egyedül az osztályba (második emelet). Lazán odaintett, hogy Szia, anya.. és indult. Erik még toporgott egy kicsit, ő maradt volna még, de mégis húzta az osztály, mert ott voltak a rég nem látott osztálytársak. Végül ő is ment, de megbeszéltük, felmegyek még. Rolihoz is bekukkantottam, békésen iszogatott, cseppet sem zavarta, hogy ő most tulajdonképpen egy tök idegen helyen egy tök idegen helyzetben van, és pár megszokott arctól eltekintve vadidegenek veszik körül. Bánta is ő, abban reménykedett, hogy akár már ma megtanítják írni, mert azt még nem tud.
Nos, ez nem jött össze egy nap alatt, de használták az interaktív táblát, játszottak az udvaron, rajzoltak, ebédeltek, és ahogy délután a szülői értekezleten láthattuk a ma készült fényképeken, még egy kis csendes pihenő is volt ebéd után.
Délután Patrik volt az első, aki jelentkezett az iskola végeztével. Már leckét is kapott, kémiából...és minden nap hat órája lesz, heti hat matek órával, plusz egy kötelező matek szakkörrel, úgyhogy nem ígérkezik könnyű évnek. Nem is túl lelkes miatta, de az osztályfőnökének megfogalmazott idei célja: "Javítani matekból." Én szívből kívánom neki, hogy sikerüljön. :)
Aztán jöttek a kicsik, akikért a mamáék mentek, de bejöttek hozzám a boltba. Jöttek? Roland, mint egy kis energiabomba, úgy robbant be, és nagyon boldogan újságolta, hogy nagyon jó volt, és már alig várja a holnapot.
Erik fülig érő szájjal újságolta, hogy "Képzeld anya, mehetek emelt magyarra is,és emelt matekra is." És micsoda megkönnyebbülés, nem is olyan rossz fej ez az új tanító néni, mert aerobicozni fognak vele, és megígérte, hogy fognak webkamerázni Á. nénivel is majd. (és akkor ez az a pont, ahol gondoljuk azt, milyen jó is, hogy így beszivárgott a technika az iskolákba is)
A sokféle adrenalin-löket, ami egész nap dolgozott bennem a gyerekeimre gondolás közben, meg a mindenféle mai délután négyre már igen lefárasztott, de még várt rám egy maratoni szülői értekezlet. Nem baj, gondoltam, essünk túl rajta.
És tudjátok mit? Mindig van új a nap alatt, mert voltam már egy pár szülőin, de ilyenen még nem. Szó nem volt a mindenféle dátumokról, azt majd kinyomtatva megkapjuk a tájékoztatóban, szó nem volt elvárásokról, meg arról, hogy mi mindent fognak év végére elérni. Neeeem. Szó volt viszont arról, hogy "a legfontosabb, hogy bármit csinálunk, az örömet okozzon." Rengeteg közösség-kovácsoló ötletük van, ami tetszik. Ilyen például, hogy nincs ültetés, helyette minden héten más mellett kell ülni, és mindenki mellett kell ülni egy hétig.  Az adventi szalmajátékozás, amikor minden jótett után egy szalmaszál kerül a bölcsőbe. Azt mondták, az, hogy igazi, egymást segítő és egymásra figyelő közösség legyen belőlük, majdnem fontosabb, mint az írás, olvasás, számolás. Mert ezeket mindenki megtanulja, csak a mód, az a nem mindegy. Mert ha most úgy járnak iskolába, hogy megszeretik, akkor később majd minden könnyebb lesz.
Csak úgy hullottak le a mázsás kövek a szívemről minden ilyen után. Mert tudom, hogy attól, hogy nem az a tipikus teljesítménykényszeres tanító nénik ők, még tökéletesen át fognak adni minden tudást minden tantárgyból. De hatalmas nagy kincs lesz Rolinak, hogy olyanoktól kapja, akik ilyen szeretettel adják. :)
Ja, és nem utolsó sorban a gyerekek is, szülők is nagyon jó fejek.
Ezzel az Erik-féle emelt csoportos tanulásal pedig megcsillant Erik előtti is a remény, hogy egy kicsit nívósabb közösségbe is belekóstoljon. De ezt még nem döntöttük el, nem tudtuk ma átbeszélni Balázzsal.

Sose rosszabb napot a gyerekeimnek az iskolában. És különben is, már csak 181 nap, és vége a tanévnek. :D

Évnyitó

...és az utolsó nap a vakációból.Tudtam én már akkor, amikor először meghallottam, hogy vasárnap délután öt órakor lesz az évnyitó, hogy az aztán majd rendesen odavág a vasárnapnak. De mindegy, mert nem volt mit tenni.
Jutott még azért a gyerekeknek mára önfeledt semmit tevés, pedig még a versmondóknak a verseiket is gyakorolni kellett. Ja, hogy nem is mondtam? Eriket is megkérték, hogy mondjon verset. Ő pedig igen rövid idő alatt megtanulta az egyébként nem túl könnyű szövegű verset (Molnos Lajos: Becsengetés), ma már leginkább a hangsúlyozásra kellett csak figyelnünk. Roland, aki tegnap előtt még sírva fakadt, mert a vers utolsó sorát mindig elfelejtette, mára tökéletesen tudta, de nagyon izgult. Ami egyébként érthető... én is izgultam.
A délelőtt eltelt a főzéssel, ebéd után nekiálltam összepakolni a rajzdobozokat, meg végre a tolltartót. Nem kevés időt vett el, de mire öltözni kellett, már a nagyja készen volt. Őszintén? Nem nagy kedvvel mentem, még akkor sem, ha egyébként irtó büszke vagyok rá, amikor a jóképű fiaim között mehetek. Erik és Patrik lassan egy magasságban lesz velem, majd nyilván le is fognak hagyni, és akkor olyan lesz, mintha a testőreim kísérnének. :) Roli fogta a kezem, és kissé elveszetten nézett körül az iskola udvaron. Irtózatos volt a tömeg, mind a nyolc évfolyam összes gyereke, meg hozzátartozója, huhh...
A négy első osztály tanító nénije a tornateremben várta a gyerekeket. Kedves mosollyal, puszival fogadták, ő pedig illedelmesen köszönt. Örömmel fedezte fel a volt csoporttársait, de amint meglátta A. óvó nénit belépni, már ment is. Ölelte, A. óvó néni összepuszilta, ahogy szokta, majd meghallgatta a verset tőle is, meg attól a kislánytól is, aki még a csoportból verset mondott. Aztán minket, szülőket kiküldtek, ők maradtak. A vártnál jobban viseltem, és tudom, ebben erősen közrejátszik, hogy a két tanító nénihez szívesen és bizalommal engedem.
Kimentem az udvarra, és ahogy nézegettem a tömegben, hol lehet a másik két fiam, megakadt a szemem Eriken, és mellette E. nénin, aki mellett egy vadidegen kis fiatal nő állt. És akkor eszembe jutott, hogy én már a héten hallottam, hogy Á. néni nem jön többé, mert Kínába mennek négy évre. De bevallom, még Eriknek sem mondtam, mert azt gondoltam, Á. néni még jön, és elköszön majd. Hogy mekkorát tévedtem... Mindegy, elhessegettem a borús gondolatokat, mert lassan megkezdődött az évnyitó. A Himnusz után rögtön következett az elsősök bevonulása, szokás szerint név szerint szólították őket. Az én kicsi fiam is ott jött büszkén közöttük. :)
Aztán kicsit elméláztam, és azon kaptam magam, hogy azt hallom, őt szólítják verset mondani. Hú, de nagyon izgultam. De nagyon ügyes volt, egyet sem hibázott, nem remegett a hangja sem, és még hangsúlyozni is volt ideje. Imádtam, és persze hogy folytak a könnyeim. Láttam, hogy az egyik bátyja (Erik) mondja vele a verset magában, mintha csak segíteni akarna neki. És hallottam utána mögöttem az embereket, ahogy dicsérik, hogy milyen ügyes volt, milyen szépen beszél (pedig pösze ám), és még folytak a könnyeim, de már magamban büszkén elmosolyodtam. :)
Erik is szépen elmondta a versét, egyet rontott, de csak én tudtam, mert úgy kivágta magát hogy aki nem ismerte a verset, ugyan meg nem mondta volna, hogy nem így van. :)
Az évnyitó után mindenki felment a saját osztályába, elmondták a tudnivalókat. Rolinak holnap még nem kell vinni a tolltartóján kívül semmit. Eriknek mindent,ami már meg van. Patriknak kémia, tesi, rajz, osztályfőnöki. Ja, és 155 Ft ellenőrzőre. Azt nem tudom, mi van, ha nem veszek? :D Na jó, csak vicceltem...
Erik kicsit kiakadt az új tanító nénire, nem szimpatikus neki (ami nem csoda), és nem érti, minek kellett erre az egy évre egyáltalán bárki is, mert ha már Á. néni elment, maradhatott volna E. néni egyedül. Biztatom azért, hogy biztos tök jó lesz, mert nagyon fiatal, aztán meglátjuk.
Mindenkinek sikeres, ötösökben, piros pontokban gazdag tanévet kívánok.

Mindig rohan...

Én pedig sohasem fogok ezzel megbarátkozni. Biztos tehetnék ez ellen is valamit, de teljesen sosem tudnék meghasonulni önmagammal, úgyhogy ez már talán így marad.
Annyi emlék kavarog bennem a napokban, képek, jelenetek, mondatok. Mind most történt, éppen tegnap, és mégis olyan nagyon régen volt már. Azt gondolom, mindig jelen vagyok a pillanataimban, de amikor az emlékeim között kotorászok, kiderül, hogy talán nem is.
Az ember kezdettől fogva tudja, hogy az a pici, apró kis valaki, aki eleinte csak van odabent, majd rugdos, és végül előbukkan, egyszer majd fel fog nőni. De amikor még kicsi, el sem hisszük, hogy ez tényleg bekövetkezik. Emlékeim szerint amíg a gyerekeim csak az "enyémek" voltak, lassabban telt az idő, mint az után, hogy tartoztak már máshova is.
Nagyon nehezen búcsúztatok el korszakokat, és nehezen engedem az életembe az új korszakokat, amik értelemszerűen következnek a régi után. Eddig azonban a nehézségek mellett mindig ott volt az, hogy még nem végleg... még mindig van kicsi, aki itthon van, vagy akivel ráérek reggel szöszmötölni, mert csak az oviba megyünk. Mostantól nincs már kicsi, aki itthon van, vagy oviba megy, és rettenetesen nehezen engedem át magam a gondolatnak, hogy hétfőtől mindenki iskolás.
Néztem ma az én kis Rolcsikámat, aki tegnap még pajkosan ücsörgött a mosogatóban olyan másfél évesen, és nagyon békésen engedte magára a vizet. Mára komoly nagyfiú lett, aki várja az évnyitót, és az iskolát, és kedvesen érdeklődik, hogy boldogulok a vagdosós feladattal, jól, rosszul, vagy közepesen? Eszembe jutott, amikor a fürdőbe mentem este, hogy hányszor szökött vissza már pizsamástól, hogy még visszaüljön a kádba... a kanapén ülve azon pityeregtem, miközben az x-faktort néztem, hogy hány éjszakát fagyoskodtunk át ugyanezen a kanapén Kisvakondot nézve, csak hogy enyhüljön már az a kruppos roham. Milliónál is több pillanat emléke él bennem a gyerekeimről, amikor jöttek, és a kis pihe-puha párnás kezeikkel öleltek, vagy csak épp ölelésre vágytak. Vagy gyógyító puszira. Erik annyira gyengéden tudta a két keze közé fogni az arcomat, és puszilni, hogy sosem felejtem el.
Tudom én, hogy nem maradhatnak örökre kicsik, és tisztában vagyok azzal is, hogy az élet rendje az, hogy óvodába, majd iskolába járnak. Mégis, olyan nehéz elhinnem, hogy nincs többé gondtalan gyerekkor senkinek. Belép a legkisebb is a mókuskerékbe, ahonnan többé nincs kiszállás.
Amikor senki nem látta, az új tolltartóját szorongatva sírva fakadtam. Bele akartam pakolni az új ceruzáit, de visszatettem végül. Nem akarom, hogy lássa, én sírok, mert neki öröm az iskolakezdés, és én vele akarok örülni. Azt fogja látni, hogy mennyire büszke vagyok rá, azt nem, hogy mennyire féltem őt. Mert olyan kicsi még... és még mindig olyan könnyen sírva fakad, ha valami nem sikerül. Nem tudom még elképzelni, hogy mindenre tud majd figyelni, igaz, a bátyjairól sem tudtam rögtön elhinni, mégis mindig mindent hazahoztak, vagy épp bevittek, amit kellett.
Menthetetlenül szentimentális és ragaszkodó vagyok, tudom. Ma este még utoljára végignézem a képeket a fejemben. Holnap pedig büszkén kísérem majd a kis első "dé"-st az évnyitóra.
De azért.... egy elsős, egy negyedikes, és egy hetedikes.... hát....nem tudom, mikor lettek ekkorák...