2012. máj. 31.

Nnnnaaaa

Gondoltam, addig ma nem írok, amíg nem töltődtem fel mások írásaiból, ne megint valami negatív morgás jöjjön már ki belőlem. Nem is írtam addig, meg fel is töltődtem, meg el is álmosodtam...
Morogni tudnék jó bőven, de nem fogok. Nincs értelme, és különben is dohogtam már épp eleget ma, tulajdonképpen feleslegesen, mert csak a saját energiámat pazaroltam ezzel is.
Aztán miközben ezt írtam, eszembe jutott, hogy Ó, dehát történt ma jó.
Patrik ma vizsgázott énekből. Na, nem kell nagyon röhögni, bármennyire is viccesen hangzik ez így hatodik év végén. (én felesleges nyúzásnak tartom, de morgás befejezve) Tegnap este már meg is tudtam, hogy ma vizsga van, úgyhogy azzal már nem strapáltam magam, hogy megkérdezzem, egyáltalán van e némi segédfogalma az egészről, vagy készüljek fel életem legmegrázóbb énekjegyére? Annyit azért megkérdeztem, kissé rezignáltan, hogy "kell fehér ing is?" Szerencsére nem kellett, és itt meg is nyugodtam afelől, hogy talán akkor nem valami nagy operát kell előadni, mert ahhoz mégis dukálna az ünneplős öltözet is.
Reggel úgy köszönt el, hogy majd valamikor hív, mert ki tudja mikor kerül sorra, a hatodik óra után a teljes hatodik évfolyam vizsgázik. (morgás nélkül.. grat...) Mondom neki, hát menj be elsőnek, és akkor hamar túl is vagy rajta, meg nem is ülsz ott egész délután. Nem is gondoltam volna, hogy megfogadja a tanácsomat, de negyed kettőkor hívott. "Szia anya, végeztem a suliban." Mondom, és a vizsga? "Ja, bementem elsőnek..." Éééééés? "egyes." Hallottam a hangjában a poénkodást,de persze azért kapásból visszakérdeztem, hogy "Ez ugye nem komoly?" Elröhögte magát, és mondta, hogy "Ötös lett." :) És elmondása szerint mákja is volt, mert pont olyan tételt húzott, amit jól tudott. (hanyag anya... azt sem tudtam, hogy tételeik is vannak..)Na de ez már egy húsz perccel későbbi telefonbeszélgetésből derült ki, amikor már otthonról hívott helyzetet jelenteni, miszerint "Hátraengedtem a kutyákat. Ja, és tök jó volt az a goffri, mi volt benne, mert nem jöttem rá..? (eperlekvár és nutella)Ja, és kaptam egy ötöst hon és népismeretből, meg egy négyes-ötöst, ami inkább ötöshöz van közel (hogy erre miért nem jó az ötös alá?) matekból." (és mintha még természetismeretből is lenne egy mára, de ez nem tuti). Na mondom ez egy jó nap. Aztán később hívott még, hogy holnapra kéne egy körző. Aztán még egy kicsit később, hogy "Akkor átmegyek a Roliért az oviba, jó? Erik már hazaért." Mondtam, jó, menj, aztán nemsokára otthon van apa is.
Hát ennyi. Ez egy ilyen ötös-nap volt a nagy, és önálló, és sokat segítő gyerekemnek. :) Tud ő, ha akar... :)))

2012. máj. 30.

Erdei iskola előtt...

Ma újra emlékeztettem magam arra, hogy jövő hét kedden Erik elvben erdei iskolába megy. Amikor elkezdtem ezen kattogni, akkor még jó távolinak tűnt ez az egész, úgyhogy valahogy így is helyeztem el magamban, hogy "ejj, ráérünk arra még". De nem érünk rá, nagyon nem.
A rossz előérzetem azért csökkent valamelyest, bár nem tudom eldönteni magam sem, hogy csak olyan beletörődős valami, vagy tényleg másképp gondolom már egy kicsit.
Van egy rakás érv mellette. Erik menni szeretne. Ez a legeslegfőbb, és talán ez lesz a végső, mindent eldöntő is... Emellett Patriknak is hatalmas élmény volt ez akkor, mikor ő volt. Aztán ilyenek, hogy éppenséggel nem baj, ha kicsit önállóan is megtapasztal valamit. Meg hogy közösség-építés céljából az egyik legjobb. Meg hogy Zánkára másképp biztosan nem megy.
De vannak ellenérvek is bőséggel. Nem bízom a tanító nénikben eléggé. Ez a legfőbb ellenérvem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy minden rendben lesz. Pontosítok: a tanító nénikben ezzel az osztállyal kapcsolatban nem tudok eléggé bízni. Nem tudom, hogy mi történik Erikkel majd az első este. Sosem aludt még nélkülünk... (de mondjuk, hogy ezt Patrik is megoldotta, és Erik sokkal talpraesettebb) Nem tudom még, hogy oldom meg, hogy elérhető legyen (nincs plusz sim-kártyánk), de ő ne tudjon boldog-boldogtalannak telefonálni, csak esetleg az apjának és nekem. Nem tudom, hogy képes e kezelni a saját válsághelyzetét pánikolás nélkül. Ne legyen erre szükség, de komoly pánikba tud esni minden marhaságtól. Meg az apróságok... éhes lesz, fázni fog, megcsípik a szúnyogok/darazsak, kullancs megy belé, elhagy valamit, elfelejti, mittudomén.
Emellett még az sem esik éppenséggel a legjobban, hogy egy ilyen hosszú május után fizetés előtt indulnak. Mert kell neki plusz kaját rakni (az éhezés ellen), kullancsriasztót venni, zsebpénzt adni, se sokat, se keveset, meg nem is tudom még így hirtelen.. mindene van e, ami kellhet.
Jelen pillanatban köhög.És lehet mondani, hogy miattam van, az én hülyeségem miatt... vállalom, mert simán benne van a pakliban. (gondoltam már tehetetlen pillanatomban olyat, hogy ha megbetegszik, megmenekülök a döntés súlya alól)
Egyszerűen nem tudom. Bár sejtem... az lesz, amit ő akar. Mi meg itthon majd lerágjuk az összes körmünket, hogy épségben hazaér e.
Ó, de jó is lesz, ha már végre vége lesz a tanévnek. (július közepén majd már újra várom)

2012. máj. 29.

Ami biztos,

Az már biztos, hogy jövő hónapban fogom megírni az ezredik bejegyzésemet. Egészen biztos vagyok a dolgomban, mert én tudom, hogy épp most melyik számú a soron következő. És abban is egészen biztos vagyok, hogy a jövő hónapban is minden nap írni fogok valamit, csak úgy, mint az előzőkben is. Kíváncsi vagyok ki találja el, melyik nap is lesz az a nap? (vagy ki lesz az, aki kiszámolja?:D)

Az is biztos, hogy roppant nehezen viselem a bizonytalan helyzeteket. Eddig is tudtam magamról, hogy a bizonytalannál a biztos rosszat is könnyebben feldolgozom, de most aztán ez az egész még jobban igaz. Nem mondhatom el, mi is ez, (még) de lassan felőröl. Olyan feszült és ideges vagyok, hogy lassan kiírom magamra, hogy nyílt láng használata tilos, robbanásveszély miatt. :D Na de majd elmúlik.

Az is biztos, hogy képtelen vagyok jól kezelni ezeket az év végi szuperhajrákat. Minden napra jut egy-egy cetli, kitölteni való, befizetni való, vagy csak simán tájékoztatás, vagy akár lista az erdei iskolához, a természetvédelmi táborhoz, intézni kell a ballagást az oviban, amit még mindig fel sem fogtam, pedig már az is biztos, hogy a jövő hét péntekén búcsút intünk az ovinak. (képletesen, mert még egy hétig biztosan járni fog)

Az is biztos, hogy egy szentimentális barom vagyok, mert sikeresen végigbőgtem ezt (is), pedig a kis királyfi már nem sír közben.

'Iskolába íratott be az édesanyám,
itt hagyom a napsugaras derűs kis szobám.
Elbúcsúzok, búcsút intek, én már elmegyek
Édes kedves kispajtások az ég veletek.

Búcsúzunk mi, pöttyös labda, csillogó homok,
tarka-barka szép mesék, vidám szép napok.
Kisautó, babakocsi, nem feledünk el.
napsugaras óvodánkat nem felejtjük el
.'
Versként találtam meg a google kereső segítségével, ők éneklik. Én meg folyatom a könnyeimet.

Az is biztos, hogy nagyon sürgősen találnunk kell megoldást arra, hogy a meglévő lakásunkat legalább funkcionálisan átrendezzük, mielőtt a gyerekeink egymás agyára mennek azon a pár négyzetméteren, ami jut nekik.

Az is biztos, hogy ez nem megy egyik napról a másikra.

Az is biztos, hogy ennek költözés lesz a vége.. ha letelik a kocsi hitel. Vagy ha csoda történik, akkor előfordulhat, hogy előbb.

Az is biztos,  hogy semmiképp nem lesz soha többé saját házunk (ez alól kivétel, ha nyerünk a lottón, és nem csak egyetlen rohadék számot találok el, pedig öt szelvénnyel is játszottam), és ez minden racionális ok ellenére azért nem esik jól. Főleg, mert mindig kicsisége, és élhetetlen körülményei ellenére is nagyon szeretem ezt a lakást.

Az is biztos, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytam 2008. októberében Balázsban. Tegnap este a könyvespolcról elindultak a könyvek lefelé, én a szemem sarkából láttam, és felkiáltottam, hogy jajj... ezután a nagy zuhanás. Ő már feküdt a galérián, így mindezt csak hallotta. Szegény, még fél órával később is csak épp magához tért a sokkból. Mert azt hitte, hogy megint.. .... pedig nem.

Hát ennyit ezekről a biztos dolgokról. Adjatok hálát érte, hogy nem a bizonytalanságokról írtam. Az aztán még ennél is szörnyűbb lenne. :D Ráadásul én sem értem... :D

2012. máj. 28.

Kérdőív

Ma kitöltöttem egy rettenetesen haszontalan kérdőívet. A hatodikos gyerekemnek, aki szerdán kompetencia-felmérőt ír. Az egy dolog, hogy a kérdőív elején szereplő tájékoztató szövegben az szerepel, hogy a válaszadás opcionális, kötelezően kitöltendőként hozta haza. Mindegy, ilyeneken igazán nem akadunk fent, kitöltjük. Az viszont azóta sem fér sehogyan sem a fejembe, hogy mégis, mit fognak azokból az adatokból kisütni, hogy a lakóhelyéhez legközelebb eső iskolába jár e, meg hogy milyen a szülei legmagasabb iskolai végzettsége, hány mobiltelefonunk, számítógépünk, könyvünk, fürdőszobánk van, és hogy milyen a szomszédaink anyagi helyzete. Nagyjából kapisgálom, hogy arra kell ez, hogy jól bebizonyítsák, hogy az eltérő szociális környezetből érkező gyerekek mennyire másképp is tudnak teljesíteni. Na de szerintem ez úgy hülyeség, ahogy van. Értem én a statisztikát, hogyne érteném. Sőt, azt is értem, hogy van egy séma, ami szerint a nyolc általános végzett szülők gyereke, aki ráadásul egy elmaradott településen él,sokkal kisebb eséllyel indul a fővárosi, diplomás szülők gyerekével szemben.
De azért pont ez a téma az, amivel kapcsolatban nem lehetne általános statisztikákat készíteni. Eleve marhaság az egész kompetencia-felmérés, mert (bár én nem írtam sosem) azt hiszem, olyasmi lehet ez, mint az érettségi. Nem tükrözi hűen az elmúlt négy, hat, nyolc tanév alatt szerzett tudást, hanem csak épp arra a feladatsorra azon a napon adott válaszait. Teszem azt, következő héten már egészen más eredményt érne el, mert nem lenne már náthás. Vagy akármi. Ez a bajom az érettségivel is, és jó sok éve kesergek magamban azon a könyvvitel hármason, mert marhára nem azt tükrözte, hogy én csak egy közepesre voltam képes. Azt tükrözte, hogy a másodikos tananyagból közepes voltam, és épp akkor baromi peches voltam, és szinte a teljes feladatsorban az egyszeres könyvvitel példái voltak, amiben valóban nem voltam valami nagy penge, mert soha nem is érdekelt igazán. Mindegy, azóta is ott virít az a közepes, és kit érdekel, hogy voltam én színötös is belőle? Más kérdés, hogy a jegyem sem izgat azóta sem senkit.
Szóval, elgondolkodtam én itt a szűk, mikrokörnyeztemben ezeken a dolgokon. És azt kell mondanom, hogy ez a kérdőív semmiképp nem lehetne releváns azoknak, akik az oktatási ügyeket tervezik, szervezik, irányítják. Ahhoz, hogy valakiből minden képességét a legmesszebb menőkig kiaknázzák nem kell más, mint egy jó pedagógus. Aki meglátja a gyerekben az erősségeit, a gyengeségeit, és segíti őt abban, hogy a kettőt úgy hozza összhangba, hogy míg az erősségek erősek maradnak, a gyengeségek is felzárkóznak egy átlagos szintre. Nyilván ehhez kell a szülői együttműködés ugyanúgy, mint a gyerek részéről az érdeklődés, az akarat, és a kitartás. A kulcs egyáltalán nem abban rejlik, hogy nekem milyen iskolám van, vagy van e itthon internet kapcsolatom. Abban rejlik, hogy azok az emberek, akik a gyerekkel érdemben foglalkoznak meg tudják találni egymással a megfelelő hangnemet, tudják tisztelni egymásban a szülőt, a pedagógust, elfogadják és megértsék egymás véleményét, és ha szükség van rá, akkor egyfajta véd-és dacszövetséget képezve az adott gyerek körül elérjék azt, amit épp kitűztek maguk elé. Ez nem feltétlenül az ötös, sőt, sok esetben nem az. És nem is az kéne, hogy legyen a cél, hogy mindenkiből egy kis Einsteint varázsoljunk, mert ilyen nincs. Minden ember más és más, szükség van erős és biztos kezű szakemberekre, akik szeretik a szakmájukat, és szükség van kitartó kutatómunkát végző tudósokra is. Mindannyian ugyanúgy születnek a világba. Van anyjuk, és apjuk. Jó esetben fürdőszobájuk is, és könyveik is. Adott esetben testvéreik is, akikkel kapcsolatban a fentiek ugyanígy igazak. De nem gondolom, hogy a kis, eldugott faluból származó tudósember a paraszti származású szüleivel, akik esetleg a mai napig kétkezi munkával keresik a földeken a napi betevőt ne ugyanazzal az eséllyel indulna az Életben, mint a második kerületből származó előkelő család sarja.
Ismerek családokat, akiknek gondot okoz a napi létfenntartás is, és minden fillért gondosan be kell osztaniuk. Nincs internet otthon, de van mobiltelefonjuk, a szülők három műszakban dolgoznak. A gyerekeik (két fiú) mégis igazi értékrend szerint nevelkednek, szeretetteljes családban, ahol a gyerekek az elsők. Nem tanult emberek, egyszerűen csak emberek.
De ismerek olyan családokat is, ahol apuka, anyuka többdiplomás, pénzügyi szektorban tevékenykedő, vagy akár csak a versenyszférában komoly vezetői szerepet betöltő emberek. A gyerekeik minden nap másféle különórára járnak (ja, tényleg, ez is kérdés), a legkorábbi szabad időpontjuk minden nap az este hét óra. Ugyanolyan tanulmányi eredményük van, mint az előző példában szereplő fiúnak, viszont sosem találkozik a szüleivel, két különóra között beszalad a boltba egy energiaitalért, és megy tovább.
A fenti két példa a kérdőív adatai alapján csak a száraz statisztikai tényeket nézve azt fogja mutatni, hogy a sikeres, sokat tanult ember gyereke sikeresebb lesz (hiszen minden különóráért kap majd egy pontszámot). A kérdőíven túl pedig a véres valóság az, hogy az első példában szereplő fiú meg fog becsülni mindent, amit az életében elér, és hálás lesz a szüleinek a lehetőségért, ráadásul nagy valószínűséggel boldogabb is lesz, mert egy szerető családi háttér áll mögötte, mint a második példában szereplő fiú, akit agyonhajtanak már gyerekként, és azt sem fogja tudni, hogy mi a boldogság.
No, hát ennyit erről a kérdőívről.. Ti mit gondoltok erről? Mert lehet, hogy én látom nagyon rosszul..

2012. máj. 27.

Pillanatok

Van belőlük egy csomó, amik csak úgy maradnak meg a fejemben, ahogy épp akkor láttam. Ma épp az, ahogy Freddy-vel még este hátul voltam az udvaron pisilés céljából, és felnézve az égre, valami csodát láttam. Az egyik felén már jött fel a hold, a felhők mögött szinte világított, a másik felén meg épp ment a nap le, és valami csodaszínű volt a sötét fellegek között, de még pár napsugár is látszott külön. Ha tudnék fényképezni, akkor azonnal megörökítettem volna, hogy most megmutathassam. Így viszont ez a pillanat is az enyém maradt.
De ilyen pillanatok, amikor Erik néz a nagy szemeivel hol riadtan, hol kihívóan, néha csibészesen. Ezernyi arc és mimika, amiből én ugyan egy pillanat alatt tudom, miről is van épp szó, de még el tudom hitetni vele néha, hogy nem. Jó lenne egy ilyen Erik-arc sorozat, amit majd felnőttkorában megmutatnék neki. :) De mivel nem tudok fényképezni, csak elmesélni fogom.
Ilyen pillanatok azok, amikor Roli egyik pillanatról a másikra esik a legmélyebb szenvedésből a legnagyobb boldogságba. Az a tekintet megérne egy fotót. Vagy amikor kacag. A szeme is, ahogy a szája. Vagy amikor elmereng, ahogy csak Ő tud. Vagy amikor jön, és ölel. Olyankor ellágyul az arca, a tekintete is simogat. Ezeket sem tudom majd megmutatni senkinek, mert nem tudok fényképezni.
Ilyen pillanatok közül sok van most Patrik életében. Épp nagyon érdekes lenne őt fotózni, ahogy alakul, napról-napra kisfiúból férfivá. Ó, tudom, hol van az még (mármint a férfi), de szemmel látható ahogy változik. Az eddig kisfiús vonások keményednek, az eddig kisfiús lágyságok úgyszintén. Lefotóznám azt az örökké morcos tekintetét, amivel mostanában körülnéz, azt keresve, mibe kéne belekötni.. Ő azt hiszem, később hálás lesz azért, hogy ezt sem mutathatom meg, mert nem tudok fotózni.
Balázs ezernyi apró fintorát tárhatnám elé, és akár a nagy nyilvánosság elé. Olyanokat, amiket szerintem nem is sejt, hogy látszik. De ez is megmarad nekem. Mert ezt sem tudom lefotózni.
Ahogy nem tudom megörökíteni a kutyáim pillanatait, ahogy vagy önfeledten örülnek valakinek, vagy önfeledten játszanak egymással, vagy bűntudatosan lapítanak, mert valami butaságot csináltak, ahogy pacsit ad Freddy, ahogy egymásnak esnek játékból, vagy ahogy nyalják a szájukat vacsora előtt.
Ezek a pillanatok ugyan belém vannak égve, és talán jobb is ez így, hogy csak az enyémek, mert ha tudnék fotózni, egészen biztosan megosztási kényszerem is lenne. És akkor nem olvasnátok az ilyesmiket, hanem csak végignéznétek pár fotót.

2012. máj. 26.

A hét gondolata X.



Nagyon komoly témát kaptunk a héten. Ráadásul még külön "feltétel" is van, csak egyetlen szempont alapján lehet írni. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy akkor én most ezt kihagyom. De aztán mégsem.

Mi teszi tehát emberré az embert?

Szerintem a legfontosabb és egyben talán legsokoldalúbb tulajdonságunk, amitől igazán kiemelkedtünk az állatok közül az az, hogy képesek vagyunk az ösztöneinken túl tudatosan is gondolkodni. Na persze ez lehet, hogy nem minden esetben jó, és butaság is lenne az ösztöneinket teljesen elnyomni a tudatunkkal szemben, mégis... Leginkább az különböztet meg engem például egy majomtól, hogy hiába diktálja az ösztönöm, hogy meneküljek, van az a helyzet, amikor maradok, mert maradnom kell. Vagy hiába akarnék ösztönösen csak csokin és nutellán élni, mert azok a számomra legfinomabb falatok, a tudatom segít abban, hogy ne így tegyek, mert nem járok jól. A tudat persze néha túlságosan előtérben van az ösztönnel szemben, ami miatt képesek vagyunk átesni a ló túloldalára, és agyonszabályozott, feszélyezett életet élni. Ez sem jó. Kell egy arany középút, amihez viszont egy élet munkája kell. Most mondjam, hogy akkor talán mégsem a tudat ez, amire gondolok, hanem a tapasztalat? Ami végül is tudatosítja bennünk mindazt, ami miatt az ösztöneink nem minden esetben irányítanak. Nem is tudom már...

Rendhagyó hét gondolata bejegyzés ez nekem, mert éppen ma van a 34. születésnapom, és valami ilyesmin gondolkodtam ma egész nap. Mitől mondhatom én, így, ennyi évesen, hogy ember vagyok? Ha csak magamra hagyatkozom, akkor azt mondom, attól vagyok ember, hogy a szívemmel érzek, az ösztöneimre hallgatok, és tudatosan irányítom azt, hogy amit ez az előző kettő cselekszik, az ne legyen rossz nekem.
De ez nem igaz ám. Én attól érzem magam embernek, hogy képes vagyok bármikor, bármilyen helyzetben segítő kezet nyújtani, képes vagyok szeretni, feltétel nélkül elfogadni, megbocsátani, elbocsátani, elengedni, várni, visszavárni, felállni, megállni, átgondolni, felvállalni, megtenni, elmondani. Meg még egy csomó minden ilyen. Mint bárki másnál.

2012. máj. 25.

Ömlesztett...dolgozós

 Hosszú hétvége közeledik gőzerővel, de azért nálunk nem lesz teljesen hosszú. Balázs holnap még dolgozik, én meg majd azalatt az idő alatt lebonyolítom a bevásárlást, amihez már nem volt egy cseppnyi kedvem sem a mai egész napos munka után.
Ma is igen alacsonyra szabták a kerítést, jó sokan kijutottak, akiknek nem kellett volna. Hihetetlenül sok hülye rohangál a világban. Nap mint nap kapom az áldást, olyanoktól, akikből ki sem nézné az ember. Néhány szösszenetet megosztok veletek. Nem mérgelődésként, mert az első sokkhatás után én is mindig röhögök ezeken. Hanem csak úgy.
Mai történet (csak hogy rögtön a legfrissebb-bel kezdjem): Középkorú hölgy, a héten már vásárolt nálam a lányával. Ma visszahozta az egyik ruhát, amit vett, történetesen egy fehér bolerót, amit a lányka nagyon szeretett volna megvenni. Szóval, ma visszahozta, mert "ez csak egy darab rongy". Itt felvontam a szemöldökömet, mert mit is lehet erre mondani, tényleg az. Mint az összes többi ruha. Megbeszéltük, hogy levásárolhatja, ha nem most "mert most semmi kedvem itt nézelődni", akkor majd valamikor. Mondja, hogy hétfőn jönne. Mondom, hogy hát hétfőn ne jöjjön, mert nem leszünk nyitva. Hogyhogy nem?-kérdezi Pünkösdhétfő lesz- világosítom fel. "Ja, azt hittem maguk nem tartják." Hát de, tartjuk, mert piros betűs ünnep.
Múltkorában egy házaspár jött vissza egy cipőt lóbálva a kezükben, hogy "itt vették, és már hogy néz ki" Ahogy kell, kértem a blokkot, és nyúltam a jegyzőkönyvért, amivel el tudom küldeni javíttatni, mert javítási garancia van rá (és ezt a vásárláskor el is mondjuk). Blokk sehol, persze. És amúgy is mi az hogy javítás? Cseréljem ki, most, és inkább egy számmal nagyobbra, mert ez már kicsi. Természetesen az anyámba küldött, és feljelentést is ígért, amiért ezt nem tettem meg. (még nem kaptam idézést sehonnan)
Aztán a közelmúlt legmegdöbbentőbb negatív élménye. Kedves, idősebb néni tér be, hogy az unokájának szeretne cipőt. Kifaggatom, hogy az unoka mennyi idős, fiú e, vagy lány, tudja e hogy mekkora a lába, ilyesmi, és már pakolom is neki elő a választékot. Körülbelül a nyolcadik pár cipőt nézi (meg még körülöttünk legalább ugyanennyi), amikor meglátja az egyik dobozon az árat, 8990 Ft. Teljesen felháborodik, hogy "ezek ilyen drágák?" Mondom, hogy sajnos igen, a siesta minőségét mindig meg kellett fizetni (de tényleg, anyukám is mondta, hogy régen is a fizetésük harmada volt minimum az ára). Erre lazán közli velem, hogy "akkor d*** fel magának ezeket a cipőket", és már ott sem volt. Köpni-nyelni nem tudtam.
De van olyan is, amikor bejönnek, hogy mondjam meg, mikor megy szombaton Székesfehérvárra busz? Mondom, hogy sajnos fogalmam sincs róla. Mire sértetten beszól, hogy hát itt b***om a rezet egész nap, csak megfigyeltem már.. Hát nem. Sőt, még a buszmenetrendet sem tanultam meg, pedig ráérő időmben igazán magolgathatnám. :D
Na de azért, csak hogy ne menjen el negatív irányban az egész, elárulom, hogy legalább ennyien vannak, akik extra kedvesek. Rendszeres vásárlóm egy kisfiú az anyukájával, aki már bejönni is örömmel jön, és az ajtóból kiabál, hogy "Hello, Dia", és alig várja, hogy könyvet keressek neki, amit megnézhet. Most külön örül, mert van pár fiúkönyvünk, ami hangot is ad, fél délelőtt nyomkodta volna a versenyautóst. (mondjuk tényleg tök jó Schumacher hangja van).
Aztán vannak, akik nagyon hálásak azért, ha megtaláljuk az ideális ruhát számukra, ha a nyolcadik után még a kilencedik és a tizedik felsőt is előveszem, mert csak a tizenkettedik után mondja, hogy "Na, ez az."
Azért pedig mindenki nagyon hálás és mosolygós tud lenni, ha esetleg emlékszem rá egy korábbi vásárlásából, vagy emlékszem a gyereke/unokája nevére. Pedig ez alap nekem. Mármint hogy emlékszem az ilyesmire.
De azért jó ám onnan hazajönni. Mert itt vannak az igazán extra emberek (és kutyák). Ami viszont mindebből a tanulság...hozzá lehet mindehhez szokni. És el lehet intézni egy legyintéssel a legdurvább beszólást is. Nem is gondoltam volna...

2012. máj. 24.

Mégiscsak...

Azért jó, hogy nem napközben blogolok, hanem este, mert így most nem azt fogom írni, hogy annyira béna és szar napom volt, hogy legszívesebben a világból is kiszaladtam volna dacból, méregből, sértettségből, fáradtságból, ahogy ezt tettem volna még délben.
De mivel már este van, így most azt írom, hogy ez egy nagyon jó nap volt. Olyan meglepetésben volt részem, hogy a szám is tátva maradt (nem emlékszem rá, hogy tényleg e, de ez is lehetséges). Eszter délben hívott, hogy mikor leszek otthon, mert a férje megy Bp-re, és elküldené vele a ruhacsomagot, amit Rolinak készített össze. Megbeszéltük, hogy ötkor már otthon leszek, és ennyiben maradtunk. A munkahelyemre nem sok értelme volt ma bemenni, rajtam kívül egy teremtett lélek sem gondolta még úgy, hogy szeretne bejönni, de mindegy, hát van ilyen is. Munka után még bevásároltam a zöldségesnél, meg vettem tejet, felvágottat, hogy legalább vacsora legyen, és aztán indultam haza. Már majdnem otthon voltam, amikor Eszter megint hívott, és kérdezte, hogy "otthon vagy már?" Mondtam, hogy még nem, de már látom a házunkat, pár perc. Fura volt, hogy miért ő hívott, miért nem Barna, de gondoltam, biztos Barna elkeverte a számomat, vagy akármi... Aztán hazaértem, elvigyorodtam azon, hogy milyen rég is volt már, hogy egy pasi vár a házunk előtt rám. Köszöntünk egymásnak, amikor valami kattanó hangra figyeltem fel, és Eszter is kiszállt az autóból. Egy tortával a kezében. A Tortával a kezében. Olyan nagyon jó érzés volt, az addigi semmikedvem egy pillanat alatt elszállt a meglepetés okozta örömtől. Jót beszélgettünk, ettünk a nagyon finom tortából, én is felköszöntöttem Esztert a névnapja alkalmából. Sajnos nem tarthatott három éjjel-három nap a beszélgetés, mert várták őket otthon a gyerekek, pedig kibírtam volna.. akár még alvás nélkül is. Itt is még egyszer, (mert nem tudom elégszer és eléggé) köszönöm szépen, hogy teljesítettek két kívánságomat is (a meglepetést is, és a tortát is). Történhet már bármi a következő két napban, már előre ettem a medve bőrére... :D
Aztán ami még nagyon-nagyon jó. Megkaptuk ma a levelet az iskolából, hogy Roland nevű gyermekünk felvételt nyert, az 1/d osztályba. A tanító nénik pedig azok, akiket szerettem volna. (Ági néni és Györgyi néni) Halleluja... egy aggodalommal kevesebb, mert nagyon biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került az én kicsi királyfim, most már majd nem gondolkozom azon, hogy szerzek valami idővisszacsináló gépet, amivel augusztus végéig újra három évest csinálok a hét évesből, és újrakezdi inkább az ovit. Bizakodó és optimista lettem az ő sorsát illetően is. Nagyon nagy kő gördült le a szívemről ezzel.
Több jó nem történt, de nem is vagyok telhetetlen, ez épp elég is egy napra. Ja, és ma olyat tettem, amit eddig még sohasem. Nem vettem magamnak cigit. És nincs is már egy szál sem. Jelen pillanatban országomat tudnám adni érte, de nincs mit tenni... Azt nem tudom, kibírom e, vagy meddig bírom ki, de megpróbálom így. Azokkal a verziókkal mindig elbuktam, amikor volt itthon, csak próbáltam nem rágyújtani. De ígérem, azt is be fogom nyilvánosan ismerni, ha egy akaratgyenge balfék vagyok, és nem bírom ki. :D
Holnap pedig egy egész nap dolgozós péntek. De hátha ez a péntek egy olyan jó hírt hoz, amitől még majd ez sem fog zavarni. Bármi megtörténhet a mai nap után. :)

És még bőven éjfél előtt vagyunk, úgyhogy szeretnék az én kedvenc Eszteremnek, és az összes erre járó Eszternek, Elizának és Vanesszának, akik ma ünnepelnek, Nagyon Boldog Névnapot kívánni.

2012. máj. 23.

Mint az időjárás....

Vagy akár, mint PomPom, aki egy közeli fán billegett fel és le, és fel és le, amikor meglátta Picúrt. Na, ilyen volt a mai napom. Fel és le. Vagy inkább le, és le és le, aztán kicsit fel, és újra le. Meglátni senkit sem láttam meg ugyan, úgyhogy én csak billegek azóta is, mert Picúr nem jött.
Annyiszor írtam már és annyiszor nyavalyogtam már a különböző frontok miatt, hogy most már nem is teszem ezt. Egyrészt mert örökké csak ismétlem magam, másrészt meg úgyis mindegy. Megvisel az egyik, túlesek rajta, aztán úgyis jön a következő.
Roppant kedvetlen és lehangolt vagyok ma, úgyhogy jobban teszem, ha nem írok semmit. Még a végén kikívánkozna belőlem valami olyan, amit később megbánnék.
Ami biztos: nagyon szeretnék szabadságra menni. Legalább egy hétre. Amikor nem is akarnék lábat lógatni... tök hétköznapi dolgokra vágynék, úgymint nyugodtan takarítani, nem sietni sehova. Álom-álom.
Most meg inkább megyek a közeli fára, és billegek tovább... fel és le, és fel és le. Hátha megérkezik Picúr.

2012. máj. 22.

Már ekkorák?

Volt ma nálam egy régi ismerősünk vásárolni. Épp a harmadik gyereküket várják a párjával. Mindegy, hogy miért jött, de ha már ott volt, pár szót váltottunk, kérdezte, hogy van Balázs (réges régen, még a múlt évezredben együtt dolgoztak.....), és aztán megkérdezte, és a gyerekek? Mekkorák is? Én meg a szokásos természetességgel mondtam, hogy Patrik 13 éves lesz nyáron, Erik 10 volt most tavasszal, Roland pedig hét a télen. Kicsit kikerekedtek a szemei, hogy ennyi idő eltelt volna? Mondtam, hát bizony.. akkor, a múlt évezredben én még csak 17 éves voltam... most meg épp a duplája. Bölcsen megállapítottuk, hogy nem is tűnt fel, hogy tényleg ennyi idő eltelt. :D
Aztán ma többször is eszembe jutott ez, hogy már ekkorák a gyerekeim. Néha kérdőjellel, mintha magam sem akarnám elhinni, néha hatalmas felkiáltójellel, hogy emlékeztessem magam. Kérdőjel van ott olyankor, amikor az ovis búcsúzkodásra készülünk, és megrendelem Rolandnak is a már hagyománnyá vált szalagot. Ugyanazzal a kis idézettel attól a dédipapától, akit sajnos sosem ismerhettek, mégis velünk van így olyankor. De kérdőjel van olyankor is,ráadásul jó sok kérdőjel, amiben van féltés, félelem, aggodalom, és kétség is, amikor Erik hozza a listát, ami az erdei iskolához kell. Tegnap volt, hogy sírva kapaszkodott belém az ovi ajtóban, ma meg erdei iskolába készül. Kérdőjel van olyankor is, amikor Patrikkal telefonon megbeszélem, hogy ezúttal ő segít ki engem, és visz helyettem haza valamit, nem pedig fordítva.
A felkiáltójelek pedig ott vannak, amikor újra és újra azon kapom magam, hogy már megint/még mindig a csőrös pohárba csináltam kakaót az iskolába készülő hét évesnek, pedig már réges régen búcsút kellett volna neki mondani. De hatalmas felkiáltójel van ott akkor is, amikor kihegyezem helyettük a ceruzákat, mintha még mindig első osztályosok lennének. És ugyanilyen hatalmas felkiáltójelek éktelenkednek, amikor erőt kell vennem magamon, és le kell teremtenem őket de úgy istenigazából, mert már megint az ágyban, ágy alatt maradt a szennyes ruha, már megint el akarták kummantani a fogmosást, már megint pankrációs mutatványokat végeznek egymáson, mikor tudják, hogy mindennél jobban utálom.
Néha ilyenkor eszembe jut ez a vers:

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Jól van ez így egyébként, hiszen az élet rendje, hogy nőnek, okosodnak, tapasztalatokat szereznek, feszegetik a határaikat. Csak ne történne ilyen nagyon gyorsan, hogy idő sincs felfogni, mikor történt mindez.
És a kérdőjelek, felkiáltójelek mellett még azért ugyanilyen arányban szerepelnek a büszkeség írásjelei is. Mert igen, büszke vagyok rá, hogy én még csak ennyi, ők meg már ekkorák. :) Ha szerencsém van, még dédi is lehetek... :D

2012. máj. 21.

Az én Fényemberem

Úgy telnek a napok, mintha örökké valami rohadt mókuskereket hajtanánk, pedig már gyerekkoromban is utáltam vele játszani. Akkor még csak azért, mert roppant béna voltam, és ha már nagyon gyors volt, akkor egyszerűen képtelen voltam kontroll alatt tartani magam, és előbb-utóbb már nem bírtam tartani magam. Soha nem estem le, de ez csak a vakszerencsének volt köszönhető, meg annak, hogy inkább kerültem messzire. (és ezzel egy újabb titkot árultam el magamról)
Ma este vacsora közben egy ártatlanul feltett kérdés kapcsán sok mindenről beszélgettünk (a kérdésre nem kaptam választ amúgy, és tudom, nem is fogok soha), aminek a végén megint ugyanoda jutottam, ahova már annyiszor. Nem lényeg, hogy miről volt szó, mert akármiről van szó, konstatálom magamban, hogy míg itt körülöttem a férfiszakasz apraja-nagyja rendesen megéli és átéli az élete minden egyes napját, addig én csak hagyom magam sodródni. Elvben azt gondolom magamról, én vagyok a kikötő nekik, a biztos pont, gyakorlatban pedig már régóta csak egy bója vagyok, ami ide-oda himbálózik, és nem mozdul, mert jól rögzítették. Jobb ez most így, mert úgysem tudnám, merre is mozduljak.
Már-már csodálattal nézem sokszor a férjemet, mert az a hatalmas változás, amin keresztülment az elmúlt egy év alatt, az valami bámulatos. Nem biztos, hogy képes leszek jól megfogalmazni az érzéseimet, és a tapasztalataimat ezzel kapcsolatban, de megpróbálom. Szóban neki elmondtam már, az sem volt szerintem teljesen érthető. Szóval.. az elmúlt egy év volt a majdnem két évtizedes történelmünk során a "fény éve", ha lehet ilyen nyálas szóösszetételt használni rá. Ő lett a fény. Afféle fényember, csak hogy stílusosan felhívjam a figyelmet a könyvre is, amit olvasok. :D Én pedig az árnyék, aki nem tud és nem is akar mozdulni a fény mellől, nélkül. De nem csak nekem ilyen. Azon kapom magunkat, vagy inkább őt, hogy egyre többen keresik a társaságát, vagy keresik újra a társaságát, pedig nem arról híres, hogy szereti az ilyesmit. Sőt. Ennek ellenére mégis. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy nem csak az én elfogult, szerelmes szívem látja rajta, hogy micsoda hihetetlen erő és pozitív energia árad belőle, hanem mindenki, akivel találkozik. Valami olyasmi ez, hogy ránézek, és annyira jó érzés az is, hogy csak ott áll, és néz, és annyira látványosan élvezi az életét, hogy ettől még nekem is jó lesz a legrosszabb napjaimon is. Vannak mondatai, kérdései, amiket sosem tett fel, vagy mondott ki azelőtt. Érzéseket tud megosztani, és kifejezni, amire még sosem volt példa. Velem szemben nem kell kimondania sem, mert én látom és érzem akkor is, ha meg sem szólal. Azt sosem gondoltam, hogy másoknak is ennyire nyilvánvaló, de most már biztos vagyok benne, mert volt, aki meg is fogalmazta, hasonlóképp, mint én. Szavakat ő sem talál erre az egészre.
Gondolkodtam azon, hogy mit csinált ő az elmúlt egy évben, amitől ilyen lett, hátha sikerül leutánoznom, és legalább feleolyan életerősnek, életvidámnak lennem, mint ő. Másra nem tudom fogni a dolgot, mint hogy elégedett magával. :) Ami keveseknek sikerül mostanában, az neki maradéktalanul.
Néha minden szeretetem ellenére utálom érte, hogy hazajön egy végtelen fárasztó nyolc és fél, kilenc órás műszakból, ahol közel hatvan embert irányított, tanult mellette, mindenféle bonyolult képletet jegyzett meg, meg ilyenek, és mégis sugárzik. El nem tudom képzelni hogy csinálja, és a legkézenfekvőbb ilyenkor, hogy én magamba roskadok, hogy bezzeg én a kis nyomorult négy órás munkámba is belegebedek.
Félreértés ne essék, nagyon örülök neki, hogy épp ilyen ő most, amilyen. Fényember. Nekem világít. :) Talán az utat mutatja, talán csak azt a biztonságos kikötőt világítja meg, amit ő jelent. Egyetlen félelmem van csak, hogy ha sokáig világít ő, én pedig vagyok a sötétségben, még a végén érkezik valaki, aki felér hozzá, én meg menthetetlenül beletaszítódok a sötét lyukba.
Büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek ilyenkor is. :) És büszke vagyok rá, hogy annyi viszontagság után mégis itt tart, ahol...

2012. máj. 20.

Hétvége

Mondanám, hogy csak a szokásos... De nem mondom, mert a szombat egyáltalán nem volt a szokásos. Roliról szólt a délelőtt, ami (még magam is meglepődtem ezen) az ő hét évének ellenére először fordult elő. Mármint, hogy ő ne csak "mellékszereplője" legyen valaminek, hanem kifejezetten az ő kedvéért keltünk időben, és csak vele mentem valahová, ahol ő szerepelt. Már csak ezért is megérte. Mert a harmadik gyerek akaratlanul is képes "elveszni" a bátyjai mögött. Pusztán csak azért, mert életkorából adódóan neki még kevesebb kötelezettsége és programja van, mint nekik. Na de szombaton... Ő egyébként olyan, mint én. Szeret jó sokáig aludni. De aznap reggel nem kellett kétszer mondani, hogy keljen fel, mert hatalmas izgalomban volt. Nem elég, hogy úszóversenyre megy, ami egyébként is a legelső alkalom családunk életében, mert egyik bátyjáról sem mondható el, ami Roliról, hogy szeretnék a vizet annyira, hogy jól tudjanak benne úszni. :) A verseny után pedig egyenesen szülinapi buliba indult, szóval dupla izgalom volt aznap reggel. Azért sikerült belediktálnom a reggelit, aztán kézen fogva indultunk az uszodába. Bevallom, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy forduljunk vissza inkább, mert akkor még, eldugult orral, fájós fejjel a hátamra a púp jobban hiányzott volna, mint ez az uszodás program. De gyorsan lebeszéltem magam, ahogy a boldog gyerekemre néztem, aki a tízperces séta alatt végig csevegett velem, és harsogó "Jó napot"-okkal köszönt mindenkinek, akivel csak összetalálkoztunk. Ezt a "jó napot"-ot olyan kedves hangsúllyal tudja mondani, hogy terjeszteni kéne egyébként..
Az uszodában rengetegen voltak, az ovis korosztályban is minimum ötvenen indultak. Külön indultak a lányok, és külön a fiúk. Stopperrel mérték az idejüket, náluk még nem volt kötött úszásnem, úszott mindenki, ahogy tudott. Roli cseppnyi izgatottság nélkül, magabiztosan állt a rajtnál, amikor ő következett, és aztán úszott. Látszott, hogy arra törekszik, hogy úgy ússzon, ahogy tanulta. Szépen, folyamatosan tempózott, nem feledkezett meg a "szivecskékről" (kartempó), és a "békalábról" (lábtempó) sem. Az ő négyesében másodikként ért be, összességében a középmezőnyben volt. Az idejét nem tudom, meg igazából nem is érdekelt. :) Rögtön volt eredményhirdetés, ahol a három legjobb kislányt, és a három legjobb kisfiút jutalmazták, éremmel, oklevéllel, polgármesteri kézfogással. A többi kicsi arcán látványos csalódottság volt, kivétel nélkül mindenki "kapni szeretett volna valamit", ami egyébként az ő korukban ugye jogos is. Roland is megjegyezte az öltöző felé menet, hogy ő is számított valamire. De aztán öltözés közben egyszer csak felderült az arca, hogy "Rájöttem. Már az is öröm volt, hogy itt lehettem." És tényleg. Néztem azt a kis bölcs arcát, a jóságtól ragyogó szemeit, és bólintottam, hogy igen, nekem is nagy öröm volt. :)
A szülinapi buliba is nagy örömmel ment, alig várta, hogy odaérjünk. 10-től kettőig tartott a buli, amikor érte mentünk, épp együtt játszott mindenki, valami családi játék lehetett, mert főztek, fúrtak-faragtak, meg minden ilyesmit. Az arcuk kifestve, Roli kisoroszlánként bukkant elő, de szó nélkül elköszönt, és nagyon udvariasan megköszönte, hogy ott lehetett. Ezt is úgy bírom benne. Azt az őszinteséget, ahogy ezt elmondja. Mert nem udvariassági formulának szánja, tényleg így is gondolja. (múlt héten a papának köszönte meg, hogy ott lehetett nála fent, míg mi hazaértünk a sógoromtól, pontosan ugyanezzel a hangsúllyal)
Elfárasztott egyébként ez a délelőtt, de fel is töltődtem egy kicsit Roliból. És jó is volt ez így, mert akárhogy igyekszem is, vagy akárhogy szeretném is, sosem jut mindegyikőjükre egyformán idő. Ráadásul valahogy mindig a kicsi marad le, mert a nagyobbaknak már másféle gondjaik vannak, amiben jobban részt kell venni.
Ma csak itthon voltunk, még vásárolni sem kellett. Délelőtt ugyan még szenvedtem egy kissé, komoly izomfájdalmakkal ébredtem, de aztán elmúlt, a mosógép nagyüzemben ment, mert az időjárás tökéletesen alkalmas volt arra, hogy mire az egyik adag ruha kimosódik, addigra az előző már meg is száradjon.
Azon gondolkodtam azonban mostanában, és most, hétvégén csúcsosodott bennem igazán, hogy vajon, ha most kéne döntenem, akkor is elmennék e dolgozni mellőlük? De erre nincs egyértelmű válasz, mert a szívem mindig visszahúz, az eszem pedig nem. A dolgozás már az életem része, nehezen viselem azonban, hogy nem csinálhatok olyasmit, amit szeretnék. (és nem, ne mondjátok, hogy csak akarni kell, mert ez nem igaz, nagyon nehéz munkát találni) Érzem magamon, hogy fáradok, fásulok, egyre inkább lélekölő az egész szélmalomharc, amit nap mint nap folytatok, de megtorpantam. Van egy képzeletbeli határ, amihez fénysebességgel közeledek, és amire azt mondtam, hogy azt nem engedem már átlépni senkinek, semmi áron. De ahogy ilyen fénysebességgel beindult ez a közeledés, máris elbizonytalanodtam, hogy vajon szabad e nekem ott és akkor leengednem a sorompót, és azt mondanom, elég. Nem tudom még. Talán a sors ezúttal segít eldöntenem, mert úgy alakul, hogy végül itt megállunk ezen a ponton, és másfelé indulok tovább. Ha nem, akkor sok mindent át kell értékelnem. Már megint. De annyiszor megtettem már, hogy éppenséggel most is sikerülhet. :)

2012. máj. 19.

A hét gondolata IX.

Ezen a héten Altair véget vetett a könnyed és laza témáknak, és azonnal belecsapott valamibe, vagyis inkább lecsapott valamire.. és egy általa is megosztónak nevezett témát választott.


Írjatok a tiszteletről!

Sosem szoktam elolvasni a saját írásom előtt másokét ugyanebben a témában, de valamiért most mégis elolvastam Timit is, és Mágikát is, még délután. Aztán annak rendje és módja szerint a délután hátralévő részében magamat győzködtem, hogy azért mégis csak megírhatom, hogy én hogy gondolom, attól még, hogy nem ugyanaz a véleményünk. Ők ketten, egymástól függetlenül, nagyjából ugyanazt írták. De az én verzióm valami más..
Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, ámbár sokkal inkább naivnak (esetenként született lúzernek) szoktak titulálni, de én alapjáraton mindenkit tisztelek. Azért, mert ember. Ennyire egyszerű. Ugyanolyan ember mindenki, mint bárki más, valakinek a gyereke, anyja, apja, akárkije. Valakinek ő a világmindenség. Nekem csak egy ember, amikor először találkozunk, akinek már csak ezért az emberségért is kijár a tisztelet. Szóval, ez alap.
Az alapon túl azért vannak egy csomóan, akikkel kapcsolatban túlmegyek ezen az érzésen, és több lesz annál, amit elsőre éreztem. Ilyenkor amellett, hogy tisztelem őt továbbra is, már szeretem is. De ez egészen más téma. Mert szeretni is lehet ezer és ezerféleképpen, még akkor is, ha állítólag csak ugyanúgy.
Na de ugye nyilván nem ez az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy mi van azokkal, akikkel annyira nem vagyok egy hullámhosszon, hogy mondjuk "ránézni is rossz". Velük kapcsolatban sem szűnik meg a tisztelem, mert ember- érzésem, de itt ki is merül minden érzelem bennem. Nincs tovább. Ritkán fordul elő, hogy negatív irányba megy el egy emberi kapcsolatom, mert tényleg az a fajta vagyok, aki kerüli a konfliktusokat, és inkább lezárja egy ponton, mint hogy csúnya vége legyen. Az ilyen emberekkel megmarad az a viszony részemről, amikor beszélhetünk arról, hogy milyen idő van, tehát megtisztelem azzal, hogy szóba állok vele, de sosem lennék hajlandó magánéleti dolgokról beszélni vele, mert ahhoz már szükség lenne egy másik érzelemre is.
A gyerekeinket úgy neveljük, hogy tiszteljék az embertársaikat. Kicsit, nagyot, öreget, mindenkit. Sosem volt külön elvárás, hogy kinek hogy köszönjenek, de elvárás volt, hogy megtiszteljék az ismerőseinket azzal, hogy köszönnek nekik. Van saját véleményük, és akik bántják őket, attól ők azonnal elfordulnak, és úgy látom, náluk a tisztelet is elmúlik. De ez nem zavar, nem erőltetem rájuk az én álláspontomat, majd még alakul ez bennük is.
Azt várnám, hogy mindenki ilyen, emiatt értek már csalódások. Mert lépten-nyomon látom, hogy nem tiszteljük egymást. Sem azt, hogy kik vagyunk, sem azt, hogy mik vagyunk, sem pedig azt, ami a véleményünk.
Pedig tök egyszerű a képlet. Elfogadok mindenkit olyannak, amilyen, és tisztelem azért, mert olyan, amilyen. Nekem ennyi a dolgom vele. Akivel több, azzal nyilván majd átlépjük ezt a határt.
 

2012. máj. 18.

Felejtős nap

Vagyis egy olyan péntek, aminek csak nagyon kis részére szeretnék emlékezni, de mégis meg kell örökítenem, mert megéltük, meg túléltük, meg minden.
Úgy kezdődött minden, hogy reggel fél hétkor igen nehezen ugyan, de azért sikerült kikászálódnom az ágyból. Az orrom be volt dugulva, és kb. minden porcikám fájt, de az lebegett a szemem előtt, ami egész héten is... még mielőtt elindulna dolgozni, együtt kávézunk majd Balázzsal. Nem is tudom hogy is csináltuk éveken keresztül ezeket a reggeleket, amikor mi keltünk, ő meg feküdt, de most, hogy a héten ú.n. "köztes" műszakba jár (7:30-tól 16:00-ig), még ez az együtt kávézás is megadatott hosszú-hosszú évek után. Sőt, megkockáztatom, leginkább sosem volt még ilyen. Már csak azért sem, mert réges régen ő nem is kávézott. :) Szóval, minden náthás nyavalya ellenére jól indult. Mindenki elindult dolgozni, iskolába, óvodába, a mosógép tette a dolgát.
Amikor fél tízkor a második adag ruha is kimosódott, és kiteregetődött, akkor gondoltam, hogy na most aztán egy életem egy halálom, akármi lesz is, én most ledőlök. Addigra annyira fájt a homlokom egy bizonyos ponton, hogy szívesen sikítoztam volna. Vettem be fájdalomcsillapítót, melegítettem, és erősen koncentráltam rá, hogy múljon már el, mert mindjárt elájulok. Aztán lassan kezdett csillapodni, micsoda megkönnyebbülés volt.
Eszter telefonját már majdnem szalonképes állapotban tudtam fogadni, de azért a hangom még igen messze volt (és van) a megszokott magasságoktól (konkrétan a telefonhangom miatt hitték már, hogy Balázs lánya vagyok.. :D). Épp vele beszélgettem, amikor csipogott a fülemben a jelzőhang, hogy más is keres. A vér meghűlt bennem, amikor megláttam, hogy ez bizony Patrik. Minden anya rémálma, hogy az iskolából/óvodából hívják, de az sem jelent semmi jót, ha a gyerek iskolaidőben telefonál. És nem, tényleg nem jelentett semmi jót. Sírva hívott, hogy elesett a suliban, és meglazult a foga. És fáj. Kértem, hogy nyugodjon meg, aztán mondtam, kéredzkedjen el a tanárától, itthon vagyok, várom, és utána meglátjuk, merre tovább. De ne aggódjon, megoldjuk úgyis. Míg hazaért, Eszterrel megbeszéltünk mindenfélét, ami tök jó volt, mert addig sem agyaltam mindenen. Aztán jött.. a szája feldagadva, és elharapva, a fog pedig mozog tényleg. Mélyet sóhajtottam, aztán a telefonért nyúltam. Első körben gondoltam, elkérem magam a délutáni műszakomból, valaki csak be tud menni helyettem. Tévedtem, nem megoldható, annyi csak, hogy kicsit késsek. Közben küldtem egy email-t a gyermekem apjának, hogy hívjon fel. Míg vártam a hívását, százféle verziót pörgettem végig magamban, hogy is oldom meg, hogy itt is legyek, meg ott is. Balázs hívott, jó hírrel, ma aláírta a szerződésmódosítását, június elsejével vége a "tanulóidőnek". Aztán én kicsit lelomboztam a fogas hírekkel, de átbeszéltük, hogy legyen, mint legyen.. és már csak intézkedni kellett.
Egy órától rendelt a fogorvos, addigra ott is voltunk. Patrik nem izgult, neki mindegy volt, hogyan, csak kerüljön vissza rendesen a helyére a foga, mert ez így fáj. És amúgy is, túl van már évek óta a legrosszabbon, ami csak történhetett ez ügyben, amikor megpróbálták visszatenni a helyére az akkor még saját fogát. A váróban engem viszont elért az adrenalin-löket rendesen. Kétszer kellett "leállítanom magam", mert olyan szaporán vert a szívem, hogy azt gondoltam, ott helyben infarktust kapok. Nem tudom mitől izgultam ennyire... vagy mi is volt ez igazából.
A doki ismét nagyon rendes volt, mint ahogy már évekkel ezelőtt is, mikor utoljára ő ragasztotta be. Most letört egy pici darab a műfogból is, de korrigálta, majd visszarakta. "A következő balhéig mindenképpen kitart, vagy akár örökre.." - mondta, amikor készen lett. Fizetnünk nem kellett, mondta, hogy "rendben vagyunk", így aztán gyermekem foga megint visszakerült rendesen a szájába, én meg húzhattam dolgozni.
Munka után még elmentem az iskolába Erik anyák napi műsorára, ami kedves volt, aranyos, meg minden, és Erik igazán kitett magáért a spatulákból készített képkerettel, de mégis volt egy kis keserű szájíz bennem. Igyekeztem legyőzni, már csak Erik kedvéért is, hiszen ő annyira őszintén készült, és annyira őszintén izgult előtte, hogy a többi nem kellett, hogy számítson. Meg ezt a többit úgyis elfelejtem majd.
Ez nem egy szokványos péntek volt, és nem is sírom vissza. Ezt a fog-dolgot semmiképp.. remélem, hogy évekig elkerül majd a hasonló szívbaj.
Amúgy meg majd úgy leszek ezzel a nappal is, mint annyi másikkal, hogy "... csak a szépre emlékezem..." Még szerencse, hogy akadt ilyen is.

2012. máj. 17.

Így jártam a széllel...

Egész télen nem voltam beteg. Pedig hú, de nagyon akartam egyszer-kétszer, hogy minimum a lábam törjem el, és fel se kelhessek legalább két hétig. Nyilván nem gondoltam komolyan, meg amúgy sem jött be, de néha jól esett volna olyan igazi semmittevés a paplan alatt abban a rettenetes hidegben.
Erre most sikerült úgy megfáznom, vagy nem is tudom mi ez, lényeg, hogy levegőt nem kapok a náthától, hogy tiszta nyűg is vagyok tőle. A nyűgösségnek nem tett jót az sem, hogy egy egész napot lehúztam a boltban úgy, hogy csak zárás előtt három perccel (amikor már késésben voltam az ovis megbeszélésről amúgy is) jöttek a vásárlók. Mindegy, ezen is túl vagyok, ők is megvették, amit akartak, meg engem is megvártak az oviban. Ez a rész megoldódott. A nyűg maradt.
Merthogy nem kapok levegőt, időnként ötperces tüsszögőrohamokat kapok, amibe belefájdul a fejem. Érdekes módon érzek ízeket is, szagokat is (és remélem ez nem múlik el), pedig amúgy minden stimmel érzetre egy kiadós megfázáshoz. A fejemet úgy érzem, mintha nyolcszorosa lenne az eredeti méretének, pedig nem ám (megnéztem), ráadásul folyamatosan zsong is. Fáj a hasam, a lábaim, és ráz a hideg. De persze még csak egy kósza hőemelkedést sem sikerült produkálnom. Pedig az egyik esti tüsszögőroham közben egy fél pillanatra eltűnődtem, hogy ha nem fülhőmérőnk lenne, most bizony odatartanám a csap alá a higanyost, hogy felkússzon. Na de nem vagyok már gyerek.. (és csóri gyerekeim is így jártak, mert az összes létező lázasodást színlelő trükköt ismerem) holnap péntek, és ezt az egy napot már kibírom.
Feltéve, hogy kellőképp felmelegszem a kádban mindjárt, és aztán kidugul annyira az orrom, hogy aludjak is.

A végére pedig egy kérés.. Freddy kutyánk "nagymamája" (nem is tudom miért tettem én ezt idézőjelbe, mikor tényleg az) ma eltűnt. Kérlek benneteket, ha bárhol az interneten találkoztok a fotójával, amiben esetleg eladásra hirdetik, értesítsétek a gazdáját. Vagy engem.


 Elveszett!!!
Oroszlányban ,felnőtt vemhes Francia Bulldog szukánk!Kb 3 hét múlva várható az ellés,de csak császárral.....kérném a becsületes megtalálót,Jutalom ellenében jelentkezzen!+36 30 410 50 35 vagy 06 30 426 61 77 Köszönettel Gábor

2012. máj. 16.

Év végi őrület... májusban

Ez egy igazi őrült hét... és jó lesz, nagyon jó lesz, amikor végre hétvége lesz. És kivételesen nem is annyira a pénteket várom, mint a szombat délutánt, mert majd addigra már elvben nem lesz semmi dolgunk.
Rolinak van a legfeszítettebb programja a héten, ovis létére. Hétfőn úszás, nyílt nap volt, de sajnos addigra nekem randim volt az eeg-vel, így már nem tudtam visszacsinálni. Tegnap gyerek nap volt az oviban (jó korán, de ez van), ugrálóvárral, miegymással, úgyhogy jól elfáradt, és jól elharapta a száját ugrálás közben (de mára kutya baja). Ma kirándulni mentek Tatára, dacára a szélnek egy egész műszakot lehúztak.. fél ötkor ért velük haza a busz. Nagyon jól érezte magát, csak valami fekete, puha szőrű kutyus után busongott, amiért Ő nem jöhetett velük. Holnap Halász Judit koncertre mennek az ovival (itt lesz helyben), pénteken sport nap. Szombaton reggel úszóversenyre megy, életében először, de szóltak, hogy vigyem már el, mert nagyon ügyes. Az úszóverseny után pedig szülinapi buliba megy.
Csak kapkodom a fejem, és tök örülök neki, hogy képes voltam mindezt fejben tartani, mindent időben befizetni, stb.
Erikéknél mégis lesz anyák napja az iskolában. Azok után, hogy anyák napja előtti pénteken hazaüzenték, hogy nem lesz, mert röhögtek a próbán. Igazából bele is nyugodtam, a gyereket eszembe nem jutott leszidni érte, mondtam oké, nem lesz, nem lesz. Viccesen megkérdeztem, hogy azért itthon megtarthatjuk, ugye? Erre ma be van írva, hogy pénteken fél ötkor anyák napja. És kell kettő darab fénykép róla, meg kettő darab ajándéktasak. Ez nem volt beírva, ezt ő mondta el. A fotó méretéről fogalma sincs, de azt hiszi, olyan kocka alakú kell (igazolványkép?). Az ajándéktasak mérete szintén rejtély, abban maradtunk, hogy "nem kell túl nagy". Igazolványképet találtam, nagy nehezen, ajándéktasak jelen pillanatban még nem áll rendelkezésre, de szent esküt tettem rá, hogy holnap beszerzem, és pénteken ott lesz.
Persze holnap egész nap dolgozom, és zárás után egyenesen robogok az oviba a ballagási megbeszélésre. Holnapután délutános leszek, munkából egyenesen anyák napi ünnepségre megyek.

A hét végénél pedig csak az év végét várom jobban. Egy hónap még, és több éves tapasztalatom azt mondatja velem, hogy az őrület csak egyre fokozódik... mert mindenki most fog majd dolgozatot iratni, feleltetni, Patriknak három vizsgája lesz az idén (történelem, ének, és művészettörténet), plusz kompetencia felmérés.
Év végéig meg még egy erdei iskola is van Eriknek, amiről még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy jól teszem e, ha minden ösztönös ellenérzésemet legyőzve elengedem, vagy hallgassak az ösztöneimre, és tartsam itthon, vállalva, hogy ő is haragudni fog rám (kb. egy napig), meg még ki is marad valamiből. Nem tudom...
És várhatóan a jövő héten megtudjuk, hogy Roland fiunk melyik osztályba fog járni. Arról sem győztem még meg magam, hogy jó lesz, ahogy a sors akarja, mert Eriknél sem jött ez be.

Azért nagy szerencse, hogy a kutyák nem járnak kutyaiskolába.. tuti, hogy most ott is vizsgaidőszak lenne, vagy ilyesmi. :D

Ja, és csatlakozom az összes fázós blogtársamhoz. Én is kérem vissza a nyarat. Reggeltől, ha lehet.

2012. máj. 15.

A fővárosban jártunk

Ugyan nem örömteli esemény kapcsán, hanem kórházi látogatás címén, de azért mindenképpen érdemel egy külön bejegyzést a dolog. Annyit írnék csak a kórházi dologról, hogy a sógoromnak volt műtéte, de az ő életébe ezen a csatornán jobban nem folynék bele... jól van, és ezen is túl van, ennyi a lényeg. :)
Délelőtt még mindketten dolgoztunk, a fiúk is iskolában voltak, de aztán a kettő óra előtt egy perccel induló vonaton már rajta ültünk. Már az önmagában egy nagy élmény, hogy hétköznap délután kettőkor négyesben vonatozunk. Az odaút még viszonylag eseménytelen volt, leszámítva egy érdekes figurát, akiről nehéz lett volna eldönteni, hogy ivott e, vagy szívott e valamit, esetleg alapból ilyen kis fura... Erik mindenesetre tartott tőle, úgyhogy jobbnak láttuk másik ajtón leszállni, mint ahol ő készült ugyanerre.
Amitől igazán érdekes ez az út, az az, hogy a vonatok május 20-ig nem mennek be a Déli pályaudvarra, úgyhogy le kellett szállnunk Kelenföldön. Onnan, a 49-es villamossal igyekeztünk a Deák térre. Hát egy élmény volt. Komolyan. :) Annak idején, közel két évtizeddel ezelőtt ugyanezen az útvonalon indultam reggelente iskolába. Igaz, akkor még nem köszöntek udvariasan a villamosvezetők, de talán ugyanezek a kocsik jártak már akkor is. Mindenesetre tök jó volt csak ülni és szemlélődni, rácsodálkozni, hogy pl. a Tejcsarnok helyén egy IL Treno étterem van, viszont a Kosztolányi Dezső téren még pontosan ugyanott van az újságos, mint régen. A Körtérnél elhaladva összemosolyogtunk, meg van még az Orex, ahonnan a jegygyűrűink származnak. :) A Deák tér gyönyörű lett, egészen európai az a rész, ahogy oda beér a villamos.
Innen metróval mentünk tovább, az Árpád hídig, ami szintén nosztalgikus élményeket rejtett magában, mert jártam én itt húsz éve, reggelente, meg délutánonként. Az Arany János utcánál eszembe jutott, hogy akkor, régen, reggel csak a R.Barbara szállt fel, és együtt mentünk suliba.
Hazafelé ugyanígy jöttünk, akkor is nézelődtem kedvemre, de akkor már az embereket is figyeltem. Nem olyan sok minden változott e téren sem, csak mindenki telefonált. Egyébként minden és mindenki ugyanolyan. :)
A vonaton is kedvemre szemlélődhettem. Meg is jegyeztem Balázsnak, hogy ha most újságíró lennék, akkor utána mennék a kalauznak, és csinálnék vele egy interjút, mert komolyan érdekelne, hogy mi késztette arra, hogy ezt a pályát válassza? És mi az, ami motiválja, hogy itt is maradjon? Egy körülbelül velünk egyidős, nagyon szimpatikus, udvarias fiatalember volt az illető. Mivel nincs MÚOSZ igazolványom, így az interjú elmaradt.
Ezen kívül még megállapíthattam,  hogy milyen érdekes is... előbb megismertem egy csomó ember csengőhangját, aztán a csengőhangokhoz tartozó emberhangokat is, végül pedig egyszer csak a hangokhoz arcok is tartoztak. :) Röpke félóra erejéig betekintést nyertünk egymás életébe, mert ha akartam, ha nem, hallottam, ki miről beszélt.
Nagy bölcsen azt is megállapítottam, hogy ha bejárnék nap mint nap, micsoda blogbejegyzések születnének az ilyen élményekből. :) De bevallom, nem ragaszkodom ehhez... néha jó ott lenni a fővárosban, feltölt az ott lévő pezsgés, egyébként meg jobb nekem ez a kisvárosi állóvíz.
De ma jó volt ott lenni, kicsit emlékezni, utazni egyszerre a jelenben és a múltban. :)

2012. máj. 14.

Filmes-hétfős

Jó sokáig elhúztam az időt ma este, keresgéltem valami jó téma után, mert nem akarnék arról írni,hogy micsoda egy utálatos hétfő volt ma. Esett is, hideg is volt, meg még eeg-n is voltam. Ez utóbbiról még nem tudok semmit, holnap délután kell telefonálnom az eredmény miatt, ha el nem felejtem. Mondjuk nyilván ha nem lesz jó, akkor felhívnak. Vagy majd a doki reklamál, hogy mégsem sikerült kinyerni a gondolatokat a fejemből, mert múlt héten még ezt tervezte. Én mondtam, hogy ne akarja... Na de ilyen nincs, úgyhogy nem kell ettől tartanom. Egyébként a szokásos módon zajlott minden, "egyéni izgatásban" részesültem a vizsgálat alatt. Na semmi olyan... csak olyanokkal izgatnak, hogy "sóhajtozzon mélyeket az orrán keresztül, amíg nem szólok". Aztán elfelejt szólni (direkt), és a nem tudom hanyadik mély sóhaj után már szédülök, és leugornék az ágyról, de ilyenkorra mindig abbahagyhatom. A perverziójuk a lámpa, ami vibrál, először kicsit, aztán mindig jobban. Aki kitalálta, annak a fejét egész nap ezzel gyötörném.. mert utálom. De mindegy, túl vagyok ezen is, fél évig jó esetben békén hagynak vele. Na és végül is hányan mondhatják el magukról, hogy kórházba járnak izgatásra? :D
A nap további részében dolgoztam, meg próbáltam ébren tartani magam, szóval semmi extra nem történt.
Viszont a könyves téma után eszembe jutott, hogy akkor ha már könyvek, akkor beszéljünk a filmekről is. Filmet kevesebbet nézek, mint ahány könyvet olvasok. Olyan meg a legritkább esetben fordul csak elő, hogy megnézzek egy olyan filmet, amit előtte olvastam könyvben. Mindig halálra idegesít, hogy egy csomó mindent kihagynak a könyvből, vagy épp a forgatókönyv kedvéért teljesen át is írnak részeket. Sorozatokat és tehetségkutatókat nézek továbbra is, bár már ez sem teljesen igaz, mert a Megasztár utolsó három adását már nem láttam. A tévében irtó hosszú az adás, a sok reklám miatt, ráadásul előre borítékoltam, ki fog kiesni, és igazam is lett, úgyhogy már nem néztem meg a neten sem. A Vészhelyzetet láttam mindet, és a Született feleségek is kedvenc továbbra is. Bár ez utóbbiból is a mostani (tévében épp megy az akárhányadik évad) szériának még egyetlen részét sem sikerült megnéznem.
Egyébként meg a filmek olyanok nálam, hogy ha már megy, akkor nézem, és ritka, hogy annyira unom, hogy otthagyom. De magamtól ritkán állok neki bárminek is. Ha valamit nagyon sokan ajánlanak, akkor azt megszerzem(szereztetem), és megnézzük. Vannak örök kedvencek, úgymint a Magyar Vándor, vagy az Üvegtigris, de nagyon tetszett még egy csomó minden más is. Ezek kevésbé függnek attól, hogy kik a főszereplők, kicsit sem hoz lázba DiCaprio sem, meg Bruce Willis sem, sőt, Banderas formás hátsóját is csak egyszer néztem meg tüzetesebben. Ha főszereplő tekintetében választanék, akkor előbb néznék egy Sir Anthony Hopkins-os vagy egy Morgan Freeman-es filmet, mint mondjuk egy Brad Pitt-et.
Ajánlók pedig? Többnyire ismerősök, barátok ajánlanak.. hogy ezt és ezt láttuk, nézzétek meg. Vagy pedig látom a bemutatóját, és felkelti a kíváncsiságomat.
De sokkal hamarabb olvasok el egy könyvet, mint hogy megnézzek egy filmet.
És Ti? Mi a helyzet a filmekkel?

2012. máj. 13.

Könyves téma

Nem fogom ma sokat jártatni a számat, kímélem a hangszálaimat, mert fáj a torkom. Vagyis nem fáj, csak olyan hülyén érzem, mintha kaparna, vagy mi. Gondolom nem lesz belőle komolyabb baj, de nem esik jól beszélni. Nagy szerencse, hogy itt a kezemmel beszélek. :)
Múltkor, mikor a könyvtárban jártam, akkor arra gondoltam, hogy majd arról írok egy bejegyzést, hogy ki hogy választ magának olvasnivalót. Mert ismerek egy csomó embert, aki olvas, de legtöbbször ez szóba sem kerül. Miért is kerülne? Az sem feltétlenül beszéd téma, hogy miről szól a könyv, vagy hogy van megírva, jó esetben azért egy jó könyvet tovább ajánlanak másoknak, egyszerűen csak így: "Ezt el kell olvasnod Neked is."
Régebben soha nem olvastam mások ajánlására semmit, mondjuk ennek roppant egyszerű oka volt: soha senki nem ajánlott. :D Így aztán mentem a saját "fejem" után a könyvtárban. A kiválasztás igen érdekesen zajlik nálam. Több eset is lehetséges. Ha megtetszett egy író stílusa, akkor keresem, hátha van még tőle valami, amit nem olvastam. Én vagyok az, aki elolvassa a könyvek hátulján a többi könyvajánlót, mert abból tök jókat lehet találni. Na de egy írón belül maradva azért túl vagyok az összes Danielle Steele, az összes Robin Cook, majdnem az összes Stephen King, a fellelt összes Debbie Macomber, Nora Roberts és Penny Vincenzi könyvön. De így járt Joanne Harris, J.K. Rowling, és persze Stephenie Meyer is. És rajtuk kívül gondolom még van egy csomó mindenki, aki nem is jutott most hirtelen eszembe.
Régebben, mikor még apám is velünk élt, arról álmodoztam, hogy majd egyszer végre akkora leszek, hogy megengedi, hogy én is elolvassam azt a rengeteg könyvét, amihez addig tilos volt hozzá nyúlni is. Aztán mire akkora lettem, a könyvekkel együtt lelépett, és azon kevés alkalmak egyikén, amikor még találkoztunk, egyszer akartam egy könyvet tőle elkérni (akkor már akkora voltam). Nemes egyszerűséggel rámutatott a könyvespolc közepén díszelgő táblára "Barátságod sokra tartom, könyvet kölcsön nem adok." És persze nem is adott. Bennem pedig mély nyomot hagyott a tábla, nagyon hosszú évek teltek el, mire mertem valakitől kölcsön kérni.
A könyvtár volt ez ügyben a barátom, mert ha épp nem lett volna a városunknak ilyen jól felszerelt könyvrészlege, bizony, az én életemből kimaradt volna az olvasás, anyámnak sem pénze nem volt ilyesmire, sem nem értette, miért is jó olvasni. Nem tudom, hány éve járok ide, de olyan, mintha hazajárnék. Csak ez az otthonomnak az a része, ahol rend van, csend van, és tisztaság. Ahol szépen, nyugodtan sétálgathatok a polcok között, vagy akár ücsöröghetek egy széken olvasgatva. Általában sétálgatok. Először megnézem az épp aktuális "kedvenc írómat", aztán megnézem a könyvtárosok ajánlását, és utána megkezdem a sétát a polcok között. Ez a legjobb. Böngészgetem a könyvek gerincét, és általában "rám talál" a könyv, amit olvasni fogok. Valamiért megtetszik. Vagy a borítója, vagy a betűtípus, vagy akár a cím. Az ilyeneket kiveszem a helyéről, elolvasom a tartalmát, és attól függően, milyen hangulatban vagyok, vagy elviszem magammal, vagy visszateszem, és elraktározom, hogy majd még ezt is ki kell kölcsönöznöm egyszer. A raktározás pedig úgy történik, hogy megjegyzem, hogy a harmadik polcsor bal oldalán középtájon volt... :) És várom, hogy majd mikor "talál rám" legközelebb. Olyan még sosem volt, hogy valamit, amit így elraktároztam, valamikor ne olvastam volna. :)
De persze mostanában már olvasok olyasmit is, amit mások olvasnak.....  például, amit a barátnőm ajánl, vagy amit más bloggereknél látok, hogy épp olvasnak.
Ráadásul van egy újabb "játékom" is magammal. Minden alkalommal minimum egy olyan könyvet is elhozok, ami kicsit komolyabb az átlagnál.
Ti hogy választotok magatoknak olvasnivalót?

2012. máj. 12.

A hét gondolata VIII.




Ezen a héten is jó témát talált ki Altair. Gondolom jobbnál jobb bejegyzések születnek majd róla. (a képre kattintva igen hamar elérhetővé válik az összes... ezt csak úgy mondom)

Van valamilyen időmenedzsment trükk a tarsolyotokban?

Először is, beszéljük meg, mi is az a menedzsment. Egy vagy több személy által végzett folyamat, mely mások tevékenységének koordinálására, a különböző erőforrások tervezésére, szervezésére, irányítására és összehangolására irányul a szervezet céljainak sikeres és hatékony elérése érdekében. Most, hogy már tudjuk, és a definíció alapján mindenféle kép megjelent mindenkinek a lelki szemei előtt, elmesélem van e nekem ilyen.
Rövid és tömör leszek. Nincs. :D Legalábbis tudatosan nem menedzselek itthon sem emberi erőforrásokat (ez úgyis olyan menő szóösszetétel mostanában, kellett használnom), sem másféléket. Úgy semmiképp nem, hogy lennének erre kidolgozott stratégiák, esetleg táblázatok, ami alapján működünk. Néha felbukkan ilyen-olyan lista, vagy cetli, de ennek nem trükközés az oka, hanem szimplán csak a feledékenységem.
Na de azért ha nagyon gondolkodom, akkor elő tudok bányászni egy-két dolgot erről. Ha nincs épp a hátamon Lusta Lujza, akkor elég hatékony vagyok. Ha ő rajtam ül, akkor semmire nem vagyok alkalmas, egy vacsora utáni asztalról elpakolás is két órát vesz igénybe. De optimális esetben elzavarom őt hamar. A trükkök pedig... hétköznapokon programozva mosok. Ez napsütéses időben nem annyira érdekes, mint télvíz idején. Akkor komoly jelentősége van annak, hogy mire felkelünk, addigra az első adag már lejár, és így akkor a második adag is épp úgy ér véget, hogy még munkába indulás előtt van időm kiteregetni. A megszáradt ruhát sosem hajtogatom a kosárba, mert akkor még három nap múlva is ott van, ha pedig csak simán lerakom a kanapéra, vagy akárhova, akkor tíz-tizenöt perc múlva már minden a helyén van. Ebből következik, hogy már nem vasalok. Régen mindent, az alsónadrágokat is, és még szerettem is. Aztán ahogy nőtt a létszám, úgy lett a vasalás ideje mindig hosszabb, ráadásul a fiúk ekcémája is a vasalt alsónemű ellenére is akkor lángolt fel, amikor neki kedve tartotta, így aztán egy huszárvágással úgy döntöttem, csak azt vasalom, amit muszáj.
Egyébként pedig tervező-végzettséggel is rendelkezem, és vannak bennem hajlamok is erre a tevékenységre, így általában megtervezem, hogy (amikor olyan napom van) mi után mi fog következni. Be tudom lőni magamnak nagyjából, hogy mi mennyi időt vesz igénybe, így aztán ha minden klappol, akkor rövid idő alatt is sok mindent el tudok végezni. Főzés közben rendszeresen teregetek így, vagy akár a vásárlási útvonalat is képes vagyok úgy megtervezni, hogy a lehető legkevesebb időráfordítással szerezzek be mindent. Ha bevásárlólistát kell írnom, akkor azt polcterv szerint írom, tehát pontosan úgy szerepel a listán, ahogy haladok az üzletben. Ez is egy jó kis időmegtakarítás. :)
Azt azért így a bejegyzés végén elárulom, hogy időt leginkább arra szeretek lopni, hogy pihenjek, nem pedig arra, hogy valamit csináljak. Így szoktam rá arra is például, hogy kintről befelé haladjak a felmosással, mert amíg felszárad a kő, addig leülhetek és azt csinálok, amihez épp kedvem van.
Amivel pedig semmiképp nem tudok trükközni, az az alvásidőm. Továbbra is képtelen vagyok korán kelni, már csütörtökön is belehalok az ébresztőbe, a szombati kilencig alvás pedig egyenesen olyan, mint valami megváltás. Mikor felébredek, akkor persze már sajnálom, hogy eddig aludtam, mert ennyi idő alatt mennyi mindent lehetett volna csinálni. Erre az a trükk, hogy nagyon gyorsan felpörgetem magam, és bepótolom az elvesztegetett időt.
Hát ilyenek. Semmi komoly. 

2012. máj. 11.

Péntek

... ami egy jó nap, mert nem dolgozunk holnap. :) Kicsit még rohanós, kapkodós péntek volt, délelőtt dolgoztam, délután meg feldolgoztam az ezzel kapcsolatos összes élményemet. Volt mit, azt mondhatom, ez a hét is bővelkedett mindenfélében. A hétfői csereszabadnapom már ment is a levesbe, pedig tegnap ledolgoztam... Pedig reggel még az éltetett, hogy három nap lesz a hétvége. Hát nem. De hátha majd a következő hét vége másképp alakul, mondjuk már pénteken indul a hétvége. Na jó, nem élem bele magam, majd egyszer összejön. Vagy nem.
Még ma is jó sokat időztem gondolatban annál az ismeretlen kislánynál, akiről mára már kiderült, hogy nem is akármilyen felbőszült oroszlán az övé. :( Felnőttként is nagyon nehéz ez az oroszlánszelídítési hadművelet, el sem tudom képzelni, ez a kicsi lányka hogy fog boldogulni vele. Ámbár meglephet... és kiderülhet, hogy neki jobban megy ez majd, mint nekem. Kívánom, hogy így legyen. Olyan szívesen segítenék neki, ha tudnék. De nem tudok, csak azzal, hogy gondolok rá, ha ez egyáltalán ér valamit. Minden együttérzésem az övé, nagyon kemény sorsot mértek ki neki. :(
Igazából már azt hiszem, ennyi elég is, mert annyi minden munkálkodik bennem, amiről nem tudok írni, hogy kissé frusztrál. Nem azért nem írok, mert nem akarok, ó, nagyon-nagyon szeretném az összes gondolatomat világgá kürtölni, de nem tehetem, mert annyira szorosan kapcsolódik valakihez, hogy nem lenne etikus vele szemben. Így csak magamban írom ezeket a sorokat. Lezárásnak jó. Végül pedig, amikor majd már nem lesz semmi etikátlan abban, ha mégis írnék erről, már nem lesz igazi apropója. Ez valószínűleg így van ám jól, csak kicsit megvisel, hogy ez esetben nem lehetek annyira őszinte, mint amilyen szeretnék lenni. :)
Lényeg a lényeg, péntek van. :) És ez öröm. :) A többi meg nem számít, és kész.

2012. máj. 10.

Sikerek és kudarcok

Néha eljátszom a fejemben, hogy én vagyok az újságíró is és az interjúalany is. Kicsit skizo dolog ez, érzem én is, de tök jól túl lehet élni vele azokat az órákat a boltban, amikor ahhoz aztán végképp nincs türelmem, hogy egyforma és egy irányba néző akasztókra rakjam a ruhákat, de vásárolni egy lélek sem jön, így nincs kihez szólni. István Dani hangja is már-már olyan megszokott, hogy szinte észre sem veszem két zeneszám között, meg különben is, beszélgetni vele sem lehet.
Szóval, egy ilyen skizo félórában arról faggattam magamat, hogy hogy is kezelem én a saját kudarcaimat, és hogy kezelem emellett a mások sikereit? Aztán arra jutottam, hogy rosszabb napjaimon eret vágnék magamon egy-egy kudarctól, visszautasítástól, és az egy helyben topogástól, akik pedig sütkéreznek a sikerben azokat pedig egy zsákban a Dunába dobnám. De ilyen szerencsére nagyon ritkán van, mondhatnám szökő évente egyszer, de ez inkább csak a zsákba dobós esetre igaz, az előző azért gyakoribb ennél. Azt mindenképpen nehezen kezelem, hogy képtelen vagyok tovább lépni, megragadtam egy szinten, és nem tudok túljutni rajta. Próbálkozom pedig, de mégsem megy. Keresem az okait, mi a hiba bennem, hol lehet a kutya elásva, de amellett, hogy azzal azért tisztában vagyok, hogy sok tekintetben nem ütöm meg a mércét, és halmozottan hátrányos helyzetű vagyok a gyerekeimmel, azt gondolom, hogy annyira nem vagyok gáz, mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja. Azzal vigasztalgatom magam, hogy nem is én vagyok a hülye béna, hanem csak még nem jött el a tökéletesen nekem való. Magamban azt tervezem, hogy a továbblépés annyira tökéletes helyre történik, ahonnan majd egyszer megöregedve távozom.
Mások sikereit pedig általában örömmel veszem. Ha nagyon közel állnak hozzám, akkor pedig nagyon büszke is vagyok rájuk. Aztán ma, kissé nagyképűen még azt is megállapítottam, hogy a nagyon közeli családtagjaim sikereiben azért én is ott vagyok. Mert attól még, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen, mindegyikőjük mellett/mögött ott állok stabilan. Ez mondjuk teljesen természetes, hogy ott állok, hiszen szeretem őket. Tehát még véletlenül sem várnék érte elismerést, vagy köszönetet, semmi ilyesmit. De jó érzés volt szembesíteni magam azzal, hogy ha én most nem ebben az élethelyzetemben lennék, mint amiben vagyok, akkor lehet, hogy sem Balázs, sem a fiúk nem úgy és olyan mértékben lennének sikeresek a saját dolgaikban, mint ahogy most. Ha így nézem akkor nem is olyan rossz a helyzet. :)Úgyhogy majd megpróbálom így nézni.

A másik, amivel kapcsolatban élek és éltem meg sikereket és kudarcokat, az a betegségem. Félsiker, hogy képes vagyok kimondani. De csak fél, mert még mindig nem tudtam teljes mértékben sem elhinni, sem elfogadni. Kockáztattam már egy csomószor azzal, hogy akármennyi ideig nem szedtem a gyógyszert, mert arra az időre kellett az a fajta "szabadság-érzés". De mindig rájövök, hogy nem éri meg, mert egyrészről szabadság, másrészről meg folyamatos rettegés. Ez a része kudarcok sorozata. Azt sikerként élem meg, hogy sokakkal fogadtattam el, és értettem meg akár élőben, akár itt, a blogbejegyzések kapcsán is, hogy nem kell ettől félni, mert nincs miért. Kudarc, hogy még mindig nagyon meg kell válogatnom, kivel és milyen formában közölhetem. Annak idején a sok éves tünetmentesség utáni roham kapcsán mondta nekem azt egy orvos, hogy "olyan ez, mint az alvó oroszlán. Sosem szabad elhinni neki, hogy mélyen alszik." Azóta sokszor cseng a fülemben ez a mondata, és folyamatosan munkálkodom azon, hogy megszelídítsem az oroszlánt. Néha már nagyon közel voltam hozzá. Most megint épp azt a fázist élem, amikor a szelídítés jól megy. Ma többször is átgondoltam ezt az egészet, amikor egy roppant megrázó történetet hallottam egy kislányról, aki talán (bár adja Isten, hogy nem) ugyanezzel az oroszlánnal kell, hogy szembenézzen. Icipici lányka még, hatalmas, vérszomjas oroszlánnal, borzongató még rágondolni is. De ő is meg fog vele küzdeni, ha muszáj lesz neki, végigjárja az utat.(és nagyon drukkolok neki) Biztos vagyok benne, hogy az ő oroszlánja hamarabb eszik majd a tenyeréből, mint az enyém. De előbb-utóbb az enyém is így jár. :)

2012. máj. 9.

Majdnem visszafeküdtem...

Olyan hülye dolgaim vannak, hogy néha saját magam is a falnak megyek magamtól. Miután tegnap este kis engedelmesként bevettem az emelt adag gyógyszeremet, reggel úgy ébredtem, mintha egész tegnap egyfolytában ittam volna. De mondjuk lehet, hogy az nem ilyen, még sosem rúgtam be. :) Ennek megfelelően kellőképpen imbolyogva és szédülősen pakoltam még be Patriknak a tegnap elcsomagolt ruhák után ma a kajás szekciót. Tulajdonképpen igazán hálás is vagyok az előrelátásomért, mert minden elő volt készítve, elég volt csak gépiesen csinálni, gondolkodást nem igényelt.
Elsőszülött fiam úgy láttam, alig várja, hogy a kapun kívül legyen, nehogy még eszembe jusson esetleg egy vékonyabb kabátot rászuszakolni, vagy egy újabb intelem, jó tanács hangozzon még el. Egy futó puszival búcsúzott, majd hívlak elköszönéssel, és már ott sem volt.
Akkor legszívesebben lerogytam volna a kanapéra olyan vízszintes helyzetben, de erre nem volt idő, készíteni kellett a kis bőgőmasinámat királyfimat az oviba. Érdekes higanymozgásnak éreztem a járásomat, miközben mentünk, és odafelé még elhatároztam, hogy ha hazaérek, lefekszem, mert én ezt nem bírom.
Naigen... mire visszaértem, lejárt a mosógép, amit minden bizonnyal én indítottam el, mert ez az én szokásom, de nem emlékeztem rá. Mindegy, ha már így alakult, akkor kiszedtem, kiteregettem, és még egy adagot elindítottam. Közben Eriknek is adtam reggelit, a kutyákat is újra kiengedtem a hátsó udvarba a dolgukat végezni. Az utolsó ruháknál újfent eldöntöttem, hogy amint végzek, lefekszem.
Bejöttem, de eszembe jutott, hogy meg kell néznem valamit az interneten. Úgyhogy leültem. Aztán kimentem a konyhába, ránéztem a kőre, és már pakoltam is fel a székeket, hogy felmossak.
Mire felszáradt, újra mehettem teregetni. Tele volt a kötél a száradó ruhákkal, gondoltam, na, végeztem, most de jó lenne végre letenni a fejemet, mert olyan, mint egy zsongó méhkas, ráadásul az idő is ideköltözött a nyakamra már megint egy pár napja. Igenám... csakhogy ekkor már fél tizenegy volt, és még a kutyakaka is összeszedésre várt, úgyhogy megcsináltam.
Aztán megint eszembe jutott, hogy még mindig van valami, aminek nem néztem utána. Pillanatok alatt tizenegy óra lett, amikor már majdnem indulni kell dolgozni, úgyhogy csak egy vágyakozó pillantást vetettem a kanapéra, és készülődni kezdtem.
A munkahelyemen majd pihenek, gondoltam... de azért volt mit csinálnom, erre nem jutott idő, csak épphogy.
Mire bezártam, hazaértem, már egészen átlendültem ezen az egészen. Még sétáltunk egyet a kutyákkal, leszedtem-összehajtogattam-elraktam a ruhákat, vacsorát adtam a megfogyatkozott létszámú gyerekcsapatnak. Még hazafelé azzal "dicsekedtem" Balázsnak, hogy milyen érdekes, végre egyszer nem aggódok Patrikért, pedig csak egy sms-t küldött fél tizenegykor, hogy megérkeztek Egerbe.
Aztán estére már kezdtem aggódni. Egyrészt, mert fura volt, hogy nincs itt, mintha a fél karom hiányozna, másrészt mert tényleg nem tudtam mi van vele. Ekkor már nem tudtam mosogatni sem nekiállni, mert vártam, hogy csörögjön a telefonom. De háromnegyed kilenc volt, mire végre... akkor fejezték be a vacsorát. Természetesen minden rendben van vele, jól érzi magát, és nagyon fáradt, de minden "tök jó", és majd holnap hív, ha indulnak. Hát ennyi... :)
Én meg időközben már újfent "belőttem magam", úgyhogy most megint hívogat az ágy. De most már nem jöhet közbe semmi, megyek, és lefekszem, mert nem vagyok ma többre hitelesítve.

2012. máj. 8.

Orvosos-gyerekes

Nem volt egy szokványos keddi nap a mai. Eleve, amiért úgy indult, hogy Erik mégsem ment ma már iskolába, miután végigköhögte az éjszakát. Úgyhogy már reggel negyed hétkor egy nyögéssel (és a másik felemre fordulással) újraterveztem a délelőttöt.
Patrik elment suliba, aztán Rolit is elvittem az oviba, utána indultunk a gyerekorvoshoz. Balázs elég optimistán arra készült, hogy megvár minket a kocsiban. Még szerencse, hogy szóltam neki, mennyien vannak előttünk.. Röpke másfél órás várakozás után már be is jutottunk. Természetesen semmi meglepőt nem mondott, csak a szokásos "vírusos torok", a héten itthon marad strepsils-t szopogatva. :)
Aztán még itthon annyi időnk volt, hogy a mosógépből kimenekítsem a ruhákat, igyunk egy kávét, és már indultunk is Tatabányára az én orvosomhoz, kontrollra. Szerencsére ő most is tartotta magát a megbeszélt időponthoz. Így is bent voltam egy fél órát, töviről-hegyire tudni akart mindent rólam. Az esti gyógyszeradagomat meg kell emelni próbaképp, hátha sikerült tökéletesen tünetmentessé tenni az életemet. Jövő hétfőn pedig megkukkantják az agyhullámaimat. Hátha nem lesz töklapos.
Délután még meg kellett ejtenünk a vásárlós körünket, mert egészen este háromnegyed kilencig úgy volt, hogy holnap egész nap dolgozom. Aztán végül ez is újraterveződött, és majd csütörtökön dolgozom egész nap, nem szerdán, de mindegy, a vásárlás megtörtént. Mondjuk van, ami már késő is lett volna holnap, mert Patrik reggel két napos osztálykirándulásra indul Egerbe. (a mázlista)
Aztán este, mikor már úgy gondoltam hogy most akkor már mára mindenfélén túl vagyunk, akkor Roli egyszer csak elém állt, hogy a ballagási műsorban van egy dal, ami olyan szomorú, hogy ő mindig sírni akar tőle. Kérdezgettem, mi az, de csak folytak a könnyei.. mígnem aztán mégis megpróbálta nekem elénekelni. Addig jutott, hogy "Kedves óvodám, sok víg nap után, itt a ..." és itt elcsuklott a hangja (nem túlzok, tényleg), és sírt, keservesen, mert ő nagyon szeret oviba járni, és ő még ovis akar lenni. Vigasztaltuk mindenfélével, Erik még kánont is énekelt vele, hátha felvidítja. Balázs megpróbálta elpoénkodni, és mondta neki, "Tudod miért sírsz Te?" Mire Roli meg sem várta, mit akar ebből kihozni az apja, rávágta: "Azért, mert egy érzékeny kisfiú vagyok." Hát ez tény. A szívem szakadt meg érte. De kellett annak az érzékeny lelkének, hogy megküzdjön a dallal, csorgó könnyekkel a fürdőkádban ülve végigénekelte.
Érdekes helyzet, egyébként. A két nagyobb alig várta, hogy ne kelljen már oviba mennie többet, utálták. Ő kezdettől fogja imádja, így nyilván nehéz megválni az ovitól. Ráadásul olyan kézzelfogható közelségbe került neki ezzel, hogy már próbálnak rá. Na de majd addig még leküzdjük ezt is. Augusztusban már majd nagyon fogja várni az iskolát, ebben biztos vagyok. :)

2012. máj. 7.

Elárulom

A hónap végén lesz a szülinapom. Ez nem titok, mindig ugyanakkor van. :D Sőt, a koromat sem titkolom. Mondanám, hogy még.. de azt hiszem, vagyok én annyira őszinte ember, hogy soha nem akarom majd letagadni, hogy épp mennyi is az annyi.
Nem tudom megmondani, hogy mi az oka, de az idén valamiért úgy szeretnék valami igazi meglepetést kapni. Minden évben van meglepi is pedig, meg minden évben van olyan ajándékom is, amit megbeszélünk, mert mondjuk vágyom rá, és az a ragyogó alkalom, hogy megkaphassam. A tavalyi szülinapi ajándékom (előbb érkezett, de akkor is az volt, na) überelt minden eddigit, még ha összeadom az addig felgyűlteket, akkor is.
Szóval, tényleg nem tudom megmagyarázni, hogy mi van velem, mert még csak kerek szülinapom sem lesz. De magamban olyan ötleteim voltak már, hogy ihajj... Egy ilyen pillanatomban találtam rá erre a gyönyörűséges tortára. 
 Épp akkor egyébként is rettenetesen csokiéhes voltam, úgyhogy azonnal felkiáltottam, hogy "Ó, ha ezt valaki megsütné nekem a szülinapomra!"
Szóval, így vagyok én mostanában a tortákkal meg a meglepetésekkel. :D Egyébként lehet, hogy nem is mutattam volna meg, ha ma nem "szólom el" magam Eszternek , aki persze hogy rögtön kíváncsi volt rá. (de ezúton is üzenem, hogy ne érezze magára nézve kötelezőnek a feladatot)

A másik pedig, amit el akartam árulni, hogy mostanában milyen érdekes lelkiállapotban leledzem. Afféle különös nyugalom szállt meg, amiből csak és kizárólag egy ember tud igazán kibillenteni (és nem családtagom az illető), de Ő annyira mesterien űzi, hogy olyankor nemhogy nyugalom nincs bennem, de a tüzet okádó sárkány is megirigyelné az indulataimat. Amiket aztán lecsendesítek amilyen gyorsan csak tehetem. De ez mindegy is, csak mellékzöngéje az egésznek. Azt figyelem ebben a különös nyugalomban, hogy milyen sokan beszélnek olyan dolgokról, amikről fogalmuk sincs. Teljes meggyőződéssel hirdetik úton-útfélen a pozitív gondolkodók legújabb generációjának tagjai, hogy mennyire jó is ez, és csakis így lehet elérni bármit az életben. Amivel nincs baj, egészen addig, amíg az ember a saját hitének tekinti ezt, és nem ítélkezik mások felett, amiért esetleg másképp élik az életüket. Nekem nem megy ez a pozitív gondolkodás, illetve úgy nem, hogy éjjel-nappal az KELL, hogy legyek. Ha rossz kedvem van, vagy kialvatlan vagyok, esetleg túl sok a gondolkodnivalóm, akkor nem fogom eljátszani, hogy milyen happy vagyok, és milyen jó, hogy ilyen keveset aludtam, mert többet éltem. Egy fenét jó. Őszintén hiszem, hogy mindennek körülöttünk meg van a saját energiamezője, és minden energiamező kapcsolódik egymáshoz, amikor kapcsolódnia kell. De én erről senkit nem fogok győzködni, nem fogom azt mondani, hogy ugyan magyarázd már el, hogy akkor mégis hogy vagy itt, ha nincs körülötted energiamező? Ha ő mást hisz, tegye. Ítélkezni sem fogok felette, mert neki biztosan az a jó, amiben ő hisz. Sok világmegváltó gondolat születik mostanában, összeesküvés-elméletek születnek mindenről, de szerintem az igazság valahol középen van ám. A sok mindennek a közepén. És majd akkor tudjuk meg, amikor a sok mindenféle hitű, meggyőződésű ember egyszer úgy is le tud ülni egy képzeletbeli kerekasztalhoz, hogy egyik sem akarja legyőzni a másikat, egyik sem akar semmit bebizonyítani, megmutatni, hanem csak szépen mindenki leteszi arra az asztalra, amije van. És osztoznak rajta. Ennyi az egész. De ettől jelen pillanatban még mindig messze vagyunk.
Nekem meg itt kell befejeznem, mert este tizenegykor sikeresen eljutottam a saját szülinapomtól a világmegváltásig... súlyos... :D

2012. máj. 6.

A kedvenc ünnepem

Nem is volt olyan rég, amikor elárultam, hogy nekem bizony az Anyák napja a kedvenc ünnepem. Akkor és ott nem fejtettem ki, hogy miért is, bár gondolom nem nehéz ezt kitalálni. Nem, egyáltalán nem azért, mert ilyenkor engem (is) ünnepelnek. Sokkal inkább azért, mert ez az egész a szeretetről szól. És még nincs annyira agyondizájnolva, mint a karácsony, épp ezért nekem a legőszintébb mind közül.
Ma is, mint mindig, elszorult a szívem egy pár pillanatra, tudván, hogy a családunkban van egyetlen egy ember, akinek ezen a napon nincs kit köszöntenie, mert akit köszönthetne, úgy döntött sok-sok évvel ezelőtt, hogy nem kér többé belőle.
Aztán ma, miközben gyönyörködtem a virágaimban (ugye mondtam, hogy már virágozni fognak ma?) arra gondoltam, tulajdonképpen ez az anyák napja a családok ünnepe. Mert én nem lehetnék anya a férjem nélkül, és nem lehetnék anya a gyerekeim nélkül sem. Pont így kellettünk hozzá, ahogy vagyunk. Először megszületett a mi kettőnk szívében a gondolat, és aztán végül elindult hozzánk egy, kettő, három kicsi ember, hogy végül egy család legyünk. És ettől olyan jó ez az egész.
Nem ünnepeltük egyébként különösebben, kaptam puszikat, és talán egy gondolatnyival még szófogadóbbak is voltak az egyébként szokásosnál, de ennyiben kimerült, amivel én tökéletesen elégedett is vagyok.
További szócséplés helyett pedig, azoknak, akik facebook-on nem ismerőseim, megmutatom a virágaimat:
Ugye milyen gyönyörűek? És ezekből van kilenc ládában. :) Igazi nekem való virágok ám, mert ugyanolyan napimádóak, mint én. Amikor süt a nap, akkor kinyílnak, amikor nem süt, akkor becsukódnak. :)
Mutatok még valamit, amit szintén a fiaimtól kaptam. 

 Jó kis nap volt. :)

2012. máj. 5.

A hét gondolata VII.

Az a szerencse, hogy van ez a hagyományos szombati bejegyzés, mert különben most egy csúnya káromkodósat írnék, amit csak és kizárólag a fogfájásom tenne olyanná.


De helyette arról fogok elmélkedni, ami a hét témája:
Mi a legutáltabb házimunka, aminek már a gondolatára is elmegy az életkedvetek?

Van egy pár versenyző, és kellett is egy képzeletbeli dobogót rajzolnom, ahova elhelyeztem őket. Mondjuk már az a kérdés elolvasásakor azonnal megjelent lelki szemeim előtt valami, úgyhogy kár is volt ezzel a dobogóval energiát pazarolnom, mert persze, hogy azt raktam az első helyre.
Hogy mi ez? A szezononkénti ruhaválogatás, szekrénypakolás. Azt annyira utálom, hogy most konkrétan harmadik hete húzom-halasztom, mindig találok valami kifogást, amiért épp nem csinálom. Egyszerűen utálom, hogy ki kell pakolni az összes ruhát a szekrényből, megnézni, hogy jó e még arra, akinek a szekrényéből kikerült, ha jó, akkor alkalmas e még arra, hogy fel is vegye. Ha minden stimmel, akkor megy a "jó még" kupacba. Ez mellett van egy kupac, amit "kinőtte, de valakinek továbbajándékozható", és van még a "kidobni" kupac. Mindez háromszor, ha csak a fiúk ruháit nézem. És van nekik egy csomó. Aztán ugyanez van azokkal a ruhákkal, amiket eddig szekrényen kívül tároltunk, mert azok pedig zsákból kiborítva, méret szerint csoportosítva, és aztán megfelelő helyre bepakolva. Egy lélekrabló őrület az egész. Nem is véletlenül nem csináltam még meg az idén. Nem átallottam a zsákokból előszedni a rövidnadrágokat, amiket már hordanak. Úgy terveztem amúgy, hogy ma megcsinálom. De aztán ezzel a hülye fogfájással ébredtem, meg zöldségeshez, virágoshoz kellett mennem, ebéd után meg más dolog akadt, rögtön az ezüstérmes utált házimunka, a teregetés. Szóval, egy napon nem csinálok kétféle utált dolgot, a teregetést meg muszáj volt. A bronzérmes a fritu elmosogatása. Ami csak azért bronz, mert nem kell túlságosan sűrűn, és néha meg is szánnak, és megcsinálják helyettem. :)

Ha meg majd végre mégis túl leszek ezen a ruhaválogatáson-szekrénypakoláson, azzal fogom jutalmazni magam, hogy örülök neki, hogy rend van minden szekrényben, de valószínű, hogy az örömködéshez keresek majd valami csokit. :)

De egyébként arról álmodoztam például ma, amíg még csak lottónk volt, megjátszott számokkal, de lottóhúzás nem, hogy ha megnyerem az ötöst, akkor az ilyet úgy fogom megoldani, hogy lesz egy külön gardrób télre, meg egy külön gardrób nyárra. És pakolásszon a fene ennyit. Csak majd azt kell megszokni, mikor hova kell menni. De nem jött össze a sompolygás, mert csak egyetlen árva számot sikerült eltalálnunk, azzal meg ugye jelen esetben semmire nem megyünk. Marad a válogatás-zsákolás. Valamikor... :)

2012. máj. 4.

Ovis anyák napja

Roland fiam már egész héten lázban égett, vagyis szerdától egyfolytában. Tegnap még azt is közölte, hogy nehogy dolgozni menjek, mert itt kell lennem, úgyhogy kérjek egy szabadság-napot, hogy még véletlenül se maradjak le. Szabadság-napot nem kellett kérnem, mert délelőtt dolgoztam, az meg aztán teljesen evidens, hogy megyek.
Kicsit szomorúan mentem, mert az utolsó ilyen alkalom az ovis létben, de igyekeztem ezen gyorsan túllépni. Roland nagyon boldogan rohant elém, és már indult is átöltözni az ünneplősbe. Most először hallottam tőle, hogy nagyon izgul. Szinte belesápadt az izgalomba, ami vele aztán még sosem fordult elő, majdnem én is izgultam miatta. De aztán mondtam, akkor üljön oda a többiek mellé, és el fog múlni.
A műsor megható és szeretettel teli volt. Annyira szeretem ezeket az óvó néniket (illik, nem illik, de azért A. óvó nénit sokkal jobban), ez a mostani műsor is tökéletesen tükrözte azt a szeretetet, amit ők éreznek a gyerekeink iránt, és rajtuk keresztül irántunk. Minden percben látszott, hogy ezek a gyerekek tökéletesen tudják, mit miért mondanak, és énekelnek. Minden vers közben keresték az anyukáik szemét, nekik akarták mondani. Kedvesek és ügyesek voltak, természetesen ezt sem bírtam ki sírás nélkül. Hogy is lehetne kibírni, amikor olyanokat mondanak,hogy

"Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem…
s megcsókoltad orcám.
Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem.
Kedves szóval terelgettél
- bármi rosszat tettem.
Oly sok éjjel virrasztottál
kívánságom lesve.
Álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.
Beszédre is tanítottál -
szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged.
Ahogyan a barna mackók
szeretik a mézet,
Édes, drága jó Anyácskám
úgy szeretlek téged" (Mentovics Éva: Elmesélem, hogy szeretlek)

Annyit tudnék ömlengeni az érzésekről, amik egy-egy ilyen alkalommal hömpölyögnek bennem, hogy még holnap reggel is itt ülnék, és addigra vörösre bömbölném a szemeimet írás közben. :) De nem teszem ezt. Úgyis pontosan tudjátok, mire gondolok.
Hasonló szép élményeket kívánok mindenkinek, akár oviban, akár iskolában, vagy épp "csak" otthon.

2012. máj. 3.

Így legyél következetes

Volt az a bizonyos nagy port kavart téma nem is olyan régen. Meghallgattam mindenféle véleményt ezzel kapcsolatban, voltak olyan mondatok ezekben, amiken rágódtam, gondolkodtam, ízlelgettem. Volt olyan is, hogy mélyen magamba néztem, mennyire lehet az igaz, hogy a saját "frusztrált gyerekkoromat" vetítem ki a gyerekre. Cucka még azon is elgondolkodtatott akkor, amikor lobbizásképp felhívott, hogy tényleg ennyire nem én vagyok egy ilyen szigorral? Őszintén mondom, már aznap este bántuk mindketten, hogy elhagyta a szánkat egyáltalán ez a mondat, és teljesen tönkre is tette az akkori esténket, meg még utána egy pár napot. Egymást vigasztalgattuk vállvetve olyanokkal, hogy most van még idő közbeavatkozni, a későbbi, esetleges komoly károkat megelőzendő. Azt hiszem, épp Cucka volt az, akinek azt is mondtam, hogy igaz, hogy hagyni kéne a gyerekeinket járni a saját útjukat, és hagyni kéne akár azt is, hogy elszúrja, mert saját magának szúrja el, nem nekem, DE az a mi felelősségünk, hogy most hogyan segítjük őt a saját útján. Később joggal kérheti számon, hogy miért hagytuk (mint ahogy én megtettem ezt az én anyámmal, és tudom, hogy szörnyű voltam, de kellett volna tudnom), és akkor mit mondok majd?
Rám hárult másnap délután az a hálátlan feladat, hogy felhívjam Patrik osztályfőnökét, és elmondjam, hogy nem mehet Patrik a táborba. Természetesen azonnal megkérdezte, mi a baj.Egyébként is végtelenül szimpatikus benne, hogy amikor felhívom a privát mobilján, és bemutatkozom, hogy ki vagyok, akkor a köszönés után azonnal megkérdezi, miben tud segíteni. Elmondtam neki a gondunkat, a lehető legőszintébben elé tártam az aggályainkat, és azt is, hogy ezért és ezért erre a döntésre jutottunk. Nem mondta, hogy hülye vagyok, megértett, de azt kérte, térjünk vissza erre, ő is szeretne beszélni a kollégákkal, és aztán beszéljünk még erről.
Patrik közben nagyon komolyan vette a megfeddést, és teljes gőzzel rákapcsolt. A megyei magyar versenyen az iskolában a második legjobb lett, megyében a kilencedik. A matekversenyen, amin egy vasárnap volt, szintén ilyesmi eredményt értek el a barátjával ketten, iskolai szinten ott is másodikak lettek, országosan pedig 52-ek (2400-ből). Magától megcsinálta a természetismeret szorgalmit, diavetítést csinált Egerről (jövő héten kétnapos osztály kirándulásra mennek oda), gyakorlatilag nulla segítséget igényelt hozzá, illetve Balázs segített neki zenét vágni alá (mert az eredeti túl nagy volt). Sorban hozta a múlt héten az ötösöket, és amikor a matek 4-5 felmérő után megérkezett a következő ötös, akkor Balázs felhívott.... (épp dolgoztam) ... hogy ő azon gondolkodik, hogy mi lenne, ha mégiscsak megkapná ezt az utolsó esélyt... mert hát szemmel láthatóan igyekszik... Akkor én már beszéltem újra az osztályfőnökkel, aki olyat mondott, amibe belepirultam. Mert beszélt a többi tanárral, és Patrikot mindenki az egekig magasztalta, hogy mennyire tehetséges, és szorgalmas, és az iskola büszkesége, és ritkán van ilyen tanítványuk, úgyhogy ők szeretnék elvinni a táborba úgy, hogy gyakorlatilag ajándékba kapná. Kéri, hogy gondoljuk át újra, és beszéljünk róla, de higgyem el, hogy nem sajnálatból mondják, hanem ők komolyan ezt látják.
Ha nem az Alkimistát olvasnám épp, akkor is azt gondolnám, hogy Maktub. Mármint hogy ez eleve így volt megírva. Mert mindannyian tanultunk belőle. Őszintén hiszem, és bízom abban, hogy igazi "Tanulj a hibádból, fiam!" eset volt ez ugyanúgy Patriknak, mint nekünk.
Ja, és hogy megy e? Hát megy...elmondtuk neki, hogy végül mi az, ami miatt meggondoltuk magunkat, első helyen azt kiemelve, hogy rajta látszik az igyekezet, és az, hogy megértette, mi a gondunk. Az a második helyen szerepelt "csak", hogy micsoda büszkeség az, hogy az ember ilyeneket hall a gyerekéről a tanáraitól.
Kicsit félve írtam meg ezt is... mert mégis olyannak tűnhet, mintha s***et csináltunk volna a szánkból, de talán mégsem. Aki pedig mégis így gondolja most, első olvasásra, annak javaslom, hogy "Vegye fel a cipőmet, és járja végig az utamat".... ha még utána is ez lesz az álláspontja, akkor meg beszéljük meg. :) Mint a fentiekből is látható, kompromisszumképes vagyok. :)