Nem hoztam magammal semmiféle karácsonyi szokást és hagyományt a régi családomból. Egész egyszerűen azért, mert nálunk ilyenek nem voltak. Hacsak azt nem számítjuk annak, hogy minden egyes szentestén apám egyedül vacsorázta a paprikás lisztben sütött pontypatkókat, miközben anyám és nagyanyám befogott orral szitkozódott. De nálunk nem volt vacsora szenteste, vagy épp Mennyből az angyal éneklés, vagy csak hogy meghallgattuk volna. Volt ajándék a fa alatt, és kész. Mondjuk olyan hagyomány is volt, hogy anyám átkozta az egész karácsonyt a fenébe, mert sütni kellett, meg takarítani, meg egyáltalán... az is majdnem minden szenteste délutánján jelen volt, hogy ő egyre indulatosabban kapkodott, nekünk meg bűntudatunk volt a végére az egésztől.
Aztán ahogy kezdtem felnőni, úgy lett egyre több igényem a karácsony körüli mindenfélére. A család első adventi koszorúja is az én nevemhez fűződött, olyan 17 éves lehettem, amikor csináltam egyet. Azóta persze minden évben van már. Igyekeztem mindig több terhet levenni anyám válláról az ünnep környékén, mert szerettem volna, ha egyszer végre nálunk is úgy történik minden, ahogy annak kéne. Míg otthon laktam, ez nem következett be, akármit is csináltam.
A szentesti vacsora is csak innentől számítható nálunk. Anyámnál szigorúan csak pulyka, mert a halszagot nem viseli el továbbra sem.
Amikor már külön laktunk, és saját lakásunk volt, én végre elkezdhettem a saját adventünket, karácsonyunkat megélni és szervezni. Feldíszítettem a lakást, évről-évre több díszünk lett, eleinte csak a szobába jutott, mára már a fürdőben is van. Míg itthon voltam a gyerekekkel, az egész családnak én sütöttem karácsonyra. Ebből mára az maradt csak meg, hogy a bejglit még mindig én csinálom mindenkinek. Mert pár éve kiderült,hogy tudok bejglit sütni. Olyat, aminek márványos a teteje, és nem reped ki. (és még finom is)
Aztán azt vettem észre, hogy anyám is leutánoz, ő is feldíszíti a lakást, került adventi fény az ablakba, világító fényfüzér a teraszra. De a szitkozódás nem maradt el. Oké, nem egyszerű úgy, hogy rendszerint jut rá egy szentesti műszak még, de mindannyian úgy intéztük, hogy mire hazajön, már ne legyen sok dolga. (amikor meg nem dolgozott, rendszerint beteg lett erre a napra...)
Pár éve azon gondolkodtam, hogy mitől ilyen vajon? Aztán visszagondoltam azokra a réges régi karácsonyokra, amikor még együtt laktunk a nagyszüleimmel. Ők az egyik szobában a nagybátyámmal, mi a másikban négyen. Ott és akkor soha nem volt karácsonyvárós hangulat. Nagyanyám egyszerűen nem az a fajta, akit az ilyesmi érdekelne. Gondolom anyám is innen hozta. Szomorú, de így van.
Amiért ezt az egészet elmeséltem, az annak a fura dolognak az apropója, hogy az idén nem hallottam szitkozódást. Pedig dolgozott. És nem volt süti, mert én is csak bejglit sütöttem. Valahogy mégis elmaradt végre. Még a végén megérem, hogy nem lesz bűntudatom attól, hogy örömmel készülök rá, még akkor is, ha egyébként roppant fárasztó az egész?
Táncoljunk, majd csak megjöna zene is...
VálaszTörlésaz generáció válságban volt a fenyőünnep és a hit között, a régi már, az új(pl. az adventi koszorú, a lakás díszítése MÉG nemszivárgott be, pl. a gaz kapitalista filmeken keresztül). Amit tudtak, hogy fa és ajándék, abba nem lehet belekötni. Nekünk ennyiben könnyebb, annyiban meg nehezebb, hogy a hollywoodi magasröptű giccset és tökélyt is akarjuk, de az azért elérhetetlen, ergo frusztrál, mint a szegény rénszarvasok orra elé lógatott répa, hogy gyorsabban repüljenek. Azért remélem Télapó a végén csak odaadja nekik .)