2012. dec. 3.

Bizalom

...avagy milyen kapcsolatcimkével látnám el az ismerőseimet.
Onnan kell kezdenem a történetet, hogy alapvetően én egy meglehetősen nyílt és közvetlen ember vagyok. Akinél mindenki úgy indul, hogy jó fej. Ritka az olyan kapcsolatom, ahol nem jutunk el mély értelmű beszélgetésekig. Ami ugye máris bizalom. Mert amikor a véleményét mondja el az ember valamiről, akkor a lehető legőszintébben kitárulkozik. Előfordulhat olyan, hogy épp emiatt vége is annak a kapcsolatnak. Mert nem mindenki képes arra, hogy ha nem ugyanaz a véleménye a másikéval, netán homlokegyenest más, akkor  is elfogadja a másik álláspontját, és ne próbálja meggyőzni a maga igazáról.
Régebben az ilyen kapcsolatok haldoklásába én magam is belehaltam egy kicsit. Mert sok ilyen volt. Kerestem is magamban a hibát, és volt idő, amikor alig valakit engedtem közel magamhoz, és alig valakinek engedtem meg, hogy bepillantson a lelkem mélyére. De az ilyen viselkedés nagyon nem én vagyok. Alakoskodó, körmönfont, mindent százszor és ezerszer megrágós ember kell ehhez. Így aztán csalódások útján ugyan, de megtanultam, hogy aki elmegy, azt el kell engedni. Valószínűleg a mi kapcsolatunk épp csak erre volt jó.
Vannak aztán azok a kapcsolataim, amik a gyerekeimen keresztül jönnek létre. Másik gyerekek, akikkel kapcsolatban elég sokáig tartott megtanulni, hogy ők valaki másnak a gyerekei, tök más értékrenddel, mint mi, ennélfogva elég az, ha elfogadom őket csak úgy valakiknek, és nem akarom őket szeretni. Mert ez jó nagy hibám volt, hogy szeretni akartam őket, mert gyerekek. Ami általánosságban igaz is, de persze mindig vannak olyanok, akikkel ez nem megy. És a gyerekeimen keresztül ismerek felnőtteket is. Szülőtársakat, akikkel néha olyan, mintha valami őrül versenyben indultunk volna, és óvónőket, tanítókat, tanárokat is. A szülőtársakkal van egyfajta cinkos egyféleség, hiszen egykorú gyerekeink vannak, ennélfogva nagyjából hasonló cipőben járunk mindig. Vannak, akikkel több év után is épp csak köszönünk egymásnak, de sokan vannak, akikkel még telefonon is megkeressük egymást. A pedagógusokkal való kapcsolat kényes dolog. Még akkor is, ha arra törekszem alapvetően, hogy ha már a gyerekemmel foglalkozik, akkor tiszteljük, szeressük. De velük van a legnehezebb dolgom (bár a kivétel mindig erősíti a szabályt... szerencsére), mert amíg tiszteletben tartom az ő döntéseit, és elfogadom annak minden esetleges következményét, addig akár vele szemben is a gyerekem érdekeit kell képviselnem a mi értékrendünk szerint.
Vannak aztán a tipikus munkakapcsolatok. Ami lehet két munkatárs közötti is, és lehet főnök-beosztott is. Volt olyan munkatársam, aki aztán éveken keresztül rendszeresen felhívott, és megkérdezte, hogy vagyunk. De volt olyan is, akivel három szót váltottunk csak, és többet nem erőltettük. Ez is egy kényes ügy egyébként, mert az ember "össze van kényszerítve" valakikkel, akik vagy szimpatikusak, vagy nem. Komoly energia távol tartani azokat, akik nem szimpatikusak, mert egy munkahelyen nehezen megengedhető a vita, és a sértődés. És van a főnök-beosztott viszony, amit szerintem tipikusan a vezető irányít és formál jórészt. Már csak azért is, mert mindig az erősebb kutya...
Vannak aztán a baráti kapcsolataim. Ahol a lehető legtökéletesebb bizalommal lehet beszélni bármiről, ami épp eszembe jut, és nem kell attól félni, hogy majd sírva menekül előlem. Ahol ki lehet mondani úgy a kritikus szavakat, hogy nem kell félni attól, hogy soha többet nem áll velem szóba.
Van a férjemmel való kapcsolatom is. Bizalom, szeretet, kapocs. Széttéphetetlen egység, ahol nem is nagyon érdemes bizalomról beszélni, mert szerintem egyikünk az a oldal, másikunk a b. Egyikünk sem ugyanaz a másik nélkül, értelme sem sok van úgy.
És van, a csúcskapcsolat mind közül. A gyerekeimmel való kapcsolat. Amitől ismerhetem a létező legtökéletesebb szeretet fogalmát.
Ettől, hogy a csúcson még ilyen kapcsolatok vannak, nem  halok bele többet a felületesebbekbe. :)











2 megjegyzés:

  1. Az nagyon nehéz, ha folyton tojáshéjon lépked az ember, mert nem tudhatod, a másik mit akar abból meghallani, amit te mondasz.
    Az is nagyon rossz, amikor teljesen egyértelmű, hogy a másik nem azt mondja, amit gondol, és te pedig bizalommal, őszintén fordultál hozzá.
    És az is nagyon rossz, amikor "csak" beszélgetnék valakivel, de ő elkezd tanácsokat osztogatni, meg nevelni.
    Ezek jutottak még eszembe.
    Meg persze az, hogy hálásak lehetünk a férjeinkért és a gyerekeinkért... :-)))

    VálaszTörlés
  2. Dominika, igen, ezek a helyzetek is szörnyűek, tényleg.

    VálaszTörlés