2012. dec. 4.

Amikor...

Azt hittem, én naiv, hogy velem olyan sohasem fordulhat elő, hogy nem tudok lereagálni valamit, ami történt velem. És most itt nem arra gondolok, hogy megírom, vagy nem írom... Mert azon túl, amit itt leírok, még vannak dolgok, amiket nem. Sőt, azon túl is, amiket megbeszélek azokkal, akiknél biztosan nyitott fülekre találok.
De eddig egészen jól kezeltem ezeket. Magamban elmélkedtem, boncolgattam. Ha úgy volt jobb, elvonultam sírni. Vagy épp csak úgy meg sem szólalni. Minden helyzetet, eseményt muszáj valamivel "lezárnom" magamban, hogy ne tudja tovább rágni a lelkemet. (volt már gyomorfekélyem, köszi, még egyszer nem kérném) Egy ideig sikerrel hitettem el magammal, hogy igenis minden rosszban van valami jó. Meg hogy minden okkal történik, jó okkal, sőt, olyan okkal, amiből tanulni fogok. De valamiért ez a hitem is kezd eltűnni, mert olyan önámításnak érzem. Egy fél szikrányit sem lesz attól nekem jobb, ha azt mondom, hogy "de jó, hogy esik a hó, legalább a Mikulás-szános sztori tényleg igaznak hat majd". Ettől még én nem fogom szeretni (a havat).
Mostanában már nem sikerül túl sok érzést kicsikarnom magamból. És ez ijesztő. Olyan helyzetek, amiket régen úgy tudtam jól lekezelni, hogy előbb dühöngtem, majd sírtam, végül jól kibeszéltem magamból most csak simán eltelnek. Van a dühöngés, sírás, kibeszélés helyén egy érdekes semmi. Ami olyan semmi, amiből hiányzik valami. Nyilván a düh, és a könnyek.
De hogy nem tudok dühöngeni, és sírni, az egy dolog. De egyre nehezebben tudok örülni is. Csak itthon megy, ahol tökéletes biztonságban érzem magam. Máshol képtelenség belőlem örömöt kicsikarni. Pedig régen "híres" voltam a mosolyomról, és a vidámságomról. Most kerülöm az ismerősöket, nem akarok beszélgetni.
Nézem a tükörben önmagam, és visszanéz rám egy kiábrándult szemű, ráncos és mosolytalan valaki. Aki idegen, mert egy hülye droid, aki csak működik, mert mondták, hogy működjön.

Az a helyzet, hogy nagyon szeretnék mosolyogni, bármikor és bárkire. Nagyon szeretnék féktelenül kacagni, és fuldokolva zokogni, ha a helyzet úgy hozza.
Meg fogom találni ehhez a kulcsot, ha addig élek is...

5 megjegyzés:

  1. Kedves Dius- nem okoskodás, és nem tanácsadás, csak egy esendő példa életemből. Én reggel, amikor nem én vagyok, vagyis nagyon én vagyok, és kivonszoltam magam a fürdőszobába, ha netán ki is nyitom a szemem- szólok magamnak a tükör felé sandítva: mosolyogj. Mosolyogj!
    Ha fáradt vagy, keresd a módját a pihenésnek, és visszanyered érzelmeid kimutatásának, de legalább megélésének módját is.
    Ezen felül meg vannak dolgok, amik iránt nem kell érezni semmit:)

    VálaszTörlés
  2. Biztos vagyok benne, hogy lesz még sokat mosolygós Dius :-)
    Gyönyörű (és jól olvasható, áttekinthető) az új sablon! (így hívják?)

    VálaszTörlés
  3. Ez is csak egy érzés, mint a többi! Jó, rossz?Meg kell élni!
    Amúgy bagoly mondja verébnek most...de tényleg, mosolyogj!!!:-)
    Szép napot, mégha most havas és hideg de nagyon...

    VálaszTörlés
  4. Hű, wow, micsoda új design!!! Tetszik!
    Dius, kitartás!!!!!!!!!!

    VálaszTörlés
  5. Éppen ma gondoltam arra,ma is,hogy régen milyen sokat nevettem és,hogy kezdek egészen más lenni,amit nem igazán jónak könyveltem el,inkább kiábrándultságnak és fásultságnak.DE egy jó alvás sokat számít és valamilyen kikapcsolódás.Szóval: megértelek....

    VálaszTörlés