2012. nov. 1.

Mindenszentek

Az üdvözült lelkek emléknapja van ma. Holnap pedig Halottak Napja lesz, az elhunyt, de még üdvösséget el nem nyert hívek emléknapja lesz. A kettő nem ugyanaz, de ebbe ne menjünk most bele, mert tulajdonképpen a legtöbbünknél úgyis ugyanazt jelenti.
Akikre emlékezünk ma, holnap, és az év 365 napján szívünknek kedves emberek. Valakik, akiktől tanultunk, akikkel jó volt beszélgetni, akik rokonaink voltak. A temetők biztosan megteltek országszerte, hiszen a legtöbben ilyenkor mennek el a sírokhoz, különösen azokhoz, amik távol vannak. Mi is voltunk, gyújtottunk mécsest, és aztán jöttünk is.
Ma hatványozottan sokszor jutottak eszembe azok a számomra nagyon kedves emberek, akik már nincsenek itt velünk. Emlékek törtek elő, gesztusok, mondatok. Érdekes, hogy míg azokat a pillanatokat mindig vissza tudom idézni, amikor meg tudtam, hogy meghaltak, azok a pillanatok sokkal nehezebben jönnek vissza, amikor még olyan természetes volt, hogy él. De szép lassan mindig többet és többet kapok vissza ezekből az emlékekből, és néha azon kapom magam, hogy már mosolyogva gondolok vissza egy-egy jelenetre.
Holnap lesz 15 éve, hogy az unokaöcsém meghalt. Nem érhette meg a 18. születésnapját, elvitte őt a betegség, ami akkor már három éve folyamatosan kínozta. Hol jobban, hol kevésbé. Leukémiás volt, csontvelődonort nem találtak neki. A sors kegye volt, vagy épp gúnyos fricskája, sosem tudjuk már meg, hogy az utolsó fél évben azt hitte, olyan jól van, hogy kezelésre sem kell mennie. Mire újra visszakerült a kórházba, már késő volt. Adminisztrációs hiba volt az a hit, amiben élt, de utólag azt hiszem, kellett neki ez a kis szabadság, még akkor is, ha végül nagy árat fizetett érte. A halála előtt egy nappal még találkoztunk. Jól volt, már amennyire jól lehet lenni kemoterápiás kezelés után. Balázs is, én is ott voltunk nála, a mai napig a fülemben cseng, ahogy elköszönt: " aztán jót ne halljak ám..." Arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel jött anyám, hogy "Zsolti meghalt" nem hittem el. Egyszerűen képtelenség volt, hogy előtte még olyan jókedvű volt, és még aznap éjjel agyvérzést kapjon, ami el is vigye. Bevallom, addig, amíg nem mentek a kórházba azonosítani, azt gondoltam, hogy nem is ő. De persze ő volt. :(
Azon gondolkodtam, hogy az eltelt 15 évben, amit ő már üdvözült lélekként töltött el, nyilván sokkal boldogabban és szabadabban, mint amilyen itt valaha is lehetett volna.... mennyi minden történt. Ha holnap itt állna, meg sem ismerne.. és a gyerekeim is idegenek lennének neki.
De rájöttem, hogy dehogy... hiszen biztosan nyomon követi a sorsunkat ő is, akárcsak a többiek, akik már nem itt, a földön a barátaink, a rokonaink. Egyszer még találkozunk.
Addig pedig emlékszem... arcokra, mondatokra, helyzetekre. Nem csak ilyenkor... Csak ilyenkor kicsit élesebben.

2 megjegyzés:

  1. Nekem is van ilyen történetem. Őcsém. 16 éve...én is sokat gondolok rá, milyen lenne ha velünk lenne...MOST!

    VálaszTörlés