2012. szept. 16.

Hol dolgozik apu?

A hivatalos cím úgy hangzott, Hol dolgozik anyu és apu? De nálunk csak apu révén voltunk érintettek. :) Ezen az apun egyébként elvihogtak egy félórácskát a gyerekeink, merthogy nem így hívják, hanem Apának. (meg mert amúgy elég idétlen korszakukat élik, amikor minden ilyenen képesek megszakadni a röhögéstől) Szóval, pár hete küldte haza Balázs a programtervezetet a munkahelyéről, miszerint szeptember 16-án családi napot tartanak, ahol szeretettel várják az egész családot mindenféle földi jóval, és ami a legfőbb: meg lehet tekinteni a raktárt, a húsüzemet, és még a központi irodákat is. Nem volt kérdés, hogy menjünk e, mert naná, hogy akartuk végre látni, hogy hol is tölt el az Apa napi nyolc és fél, vagy ha úgy jön össze, akkor akár napi tíz órát is. Úgyhogy szépen feliratkozott, hogy akkor jönnénk, három gyerekkel, és mi ketten, felnőttek. :)
Akkor elég optimistán (még egy hónap hátravolt az időpontig) azt mondtam, hogy addigra, mire ez a dátum eljön, már igaz lesz a mondat, és én is ott fogok dolgozni megint. Ez nem jött össze, de nem adom fel azért, mert eljön még az én időm.
Azt nem mondom, hogy nem volt egy fura kis motoszkáló rossz érzés bennem, amikor odaértünk, mert akárhogy is, még mindig nagyon sajnálom, hogy már nem tartozom ide munkavállalóként. De rögtön az üzemlátogatásokra való feliratkozásoknál a sors érdekes fricskát szánt nekem. Nem más állt közvetlenül előttünk a sorban, mint az, aki annak idején a főnököm volt. Köszönt, visszaköszöntem. Bombáztam pár csúnya pillantással a hátát, ő meg szemmel láthatóan nem nagyon tudta hova tenni, mit keresek én ott. Nem baj.
A húsüzemben voltunk először, ahol rendesen be kellett öltöznünk ilyen műtőssegédnek, hajhálóval, köpennyel, lábzsákkal mielőtt elindultunk volna. Nem dolgoztak ma, úgy láttuk csak, hogy elképzeltük, ahogy ott érkeznek a fél disznók, és ahogy csontozzák, stb. Mondjuk ezt nem bántam, hogy nem láttuk érkezni a fél disznókat, elég jó a fantáziám, hogy elképzeljem. Mondanám, hogy ez a reklám helye, de mivel nem írtam ki, melyik üzem, így nem minősül reklámnak, de egészen nyugodtan fogom továbbra is vásárolni az itt készült termékeket, mert nagyon profin tartják be a mindenféle egészségügyi előírásokat, nagyon szép tiszta és új minden. Profi, na. Ehhez még kaptunk egy nagyon profi túravezetőt, aki mindent elmagyarázott, megmutatott. Tetszett nagyon.
Miután itt végeztünk, ettünk virslit és debrecenit, a gyerekek jégkrémet, banánt, aztán még mentünk egy pár kört a parkolóban, mielőtt bemehettünk volna a minket leginkább érdeklő területre, merthogy Apa a raktárban dolgozik. De amíg vártuk, hogy ránk kerüljön a sor, nem unatkoztunk, megnéztük az összes targoncát, a kamiont, a rendőrmotort, a fiúk kipróbálták az ugrálóvárat (Roli nem, mert nem mertük megengedni, de zokszó nélkül tudomásul vette). Egy órakor végre elindulhattunk be. Ami először szembetűnt, hogy "úristen, micsoda tisztaság van". Megmondom őszintén, mindig úgy képzeltem, hogy egy ilyen helyen, ahol nap mint nap sok tízezer karton akármi van megmozgatva, minimum mindenfelé hever egy kis ez-az, és minimum olyan koszos-érzésem lesz, mint amikor eltöltök egy-két órát egy hipermarketben. De nem, beléptünk, és nem csak tisztaság, de jó illat is fogadott. És atyaég... embertelen magasságig pakolt mindenféle. Az itteni vezetőnk bemutatója is nagyon tetszett, még rögtön a kezdet kezdetén mondott pár szót a logisztikáról, hogy épül fel, ilyesmi, és végig, mindenhol elmagyarázott mindent. Láthattuk, ahogy egy targoncás leemel, majd eltárol egy raklap wc papírt, de nem ám csak egy kis hétköznapi targoncával, hanem valami magas emelésűvel (ó, remélem, tényleg így hívják). A gyerekek (nem csak a mieink) tátott szájjal nézték,ahogy leveszi, majd visszateszi. Ahogy kezdett hideg lenni a raktárban, úgy közeledtünk Apa munkahelye felé, aki a friss áru részleget erősíti. :) Láthattuk egy pillanatra az íróasztalát (wow, micsoda rend volt rajta), és láthattuk, hogy a mi érkezésünk előtt nem sokkal végzett komissiózók hogyan pakolták össze a boltok részére a megrendelt árut. :)
Engem lenyűgözött az egésznek a felépítése, és minden porcikámban azt éreztem folyamatosan, hogy nekem itt a helyem, itt csinálhatnám azt, amihez van affinitásom, és érzékem.
Még egy lufi-kutya hajtogatásnyi időre időztünk a helyszínen, aztán hazaindultunk. Minden gyerekünk kapott búcsúzóul egy szatyornyi ajándékot, amiben a szelet csokitól kezdve a jegyzettömbön át a labdáig mindenféle földi jó volt. :)
És hogy mit szóltak a fiúk? Nos, már nem csak én pályázom arra, hogy itt dolgozzak. Roland kamionsofőrnek készül, Erik targoncásnak, Patrik pedig minimum valami műszakvezető lenne. Szóval, nekik is tetszett. Jó volt, és ha hagyomány lesz belőle, hát minden évben ott a helyünk. :) (Balázs úgyis innen készül majd nyugdíjba menni... :)

1 megjegyzés:

  1. Tök jó lehetett, nem csodálom, hogy a fiúk odavoltak a targoncákért:)
    Anno én is imádtam bejárni anyuval a postára, egy csomó érdekes dolog volt ott, lehetett pecsételni, meg csomagmatricákat ragasztgatni, de a kedvencem a pénzszámoló gép volt. Én nyomhattam meg az indítógombot:)

    VálaszTörlés