Olimpia után...

Nem sokat foglalkoztam a témával itt a blogon, a facebook-on sem. Néztem pedig, már amikor tehettem ezt, de amikor nem volt rá épp lehetőségem, akkor is tudtam mindenről, mert ha másképp nem is, a fiaim telefonon tudósítottak a hírekről.
Természetes számomra, hogy a magyar versenyzőkkel együtt izguljak, örüljek, bánkódjak. Amikor egy-egy hazánk fiáért, vagy lányáért szólt a Himnusz, sosem bírtam könnyek nélkül. Nem tudhatom, hogy ők ott mire gondolnak, vagy egyáltalán tudnak e bármire is gondolni, de mindig azt gondolom, valami olyan megfoghatatlan lehet az érzés, amit talán meg sem lehet fogalmazni. Mert vannak, akik egy életen át azért dolgoznak, hogy legalább egyszer ők legyenek a világ legjobbjai. Napi nyolc-tíz órákat töltenek az uszodában, edzőteremben, futópályán, akárhol... ezen felül még mindenféle diétákat kell betartaniuk, gondolom elég szigorú napirend szerint is élnek. Ez számomra, tökéletesen lusta átlagember számára olyan elképzelhetetlen erőfeszítés, hogy ezért esetleg egyszer az életben a csúcsra érni nem is elég fizetség. Aztán mikor ezt a gondolatot kigondoltam, rögtön el is szégyelltem magam, mert ó, dehogynem. A világon mindenhol tudják most Szilágyi Áron nevét például. Amikor ott állt a dobogó tetején, gondolom, minden pillanatot,amit edzéssel töltött újra átélt volna az érzésért. Eszméletlen micsoda erőnlét kellhet sportemberként testileg-lelkileg. Mert amikor minden erőfeszítés és készülés ellenére nem elég a tudás még akár a bronzéremért sem, pedig előtte mindenhol gond nélkül hozta az ember a legjobb időket, részidőket, akkor azt bizony nehéz lehet feldolgozni. Ráadásul ebből fel is kell állni, és újra menni, edzeni, akarni...
Azt sem tudom elképzelni, micsoda családok állnak ezek mögött a sportemberek mögött. Apák, Anyák, testvérek, akik úgy élték, élik az életüket, hogy arra vannak berendezkedve,hogy ezekből a kivételes szorgalmú és tehetséges emberekből Olimpikon legyen. Őszintén csodálom azokat a szülőket, akik képesek ezeket a tehetséges gyerekeket, fiatalokat úgy terelgetni, hogy a legádázabb dackorszakban is menjenek, csinálják,mert megéri...
Egy biztos, a Magyar Sportolókra nagyon büszkék lehetünk, hihetetlen eredményeket értek el... Ezúton is gratulálok Nekik, a családjaiknak, az edzőiknek, és mindenkinek, akinek egy kicsi része is van az ő sikereikben.