Jó látni..

A mai nap is egy tökéletesen átlagos keddi nap volt. Mondjuk annyiban nem, hogy többször is emlékeztetnem kellett magam rá, hogy kedd van, mert azt hittem, szerda. :D De minden másban stimmelt. Főztem, mostam, dolgozni mentem, ilyenek. Nem sok dolog van a mai napból, ami az emlékdobozomba kerülne. De egy mondat mindenképpen.
Este, épp a szokásos esti kutyasétáltatásból értünk haza, amikor a sógorom megérkezett hozzánk. Ahogy kiszállt az autóból, így szólt: "De jó ezt látni!" Azt hiszem, egyforma értetlenül nézhettünk Balázzsal, mert mi is lehet abban jó látvány, hogy kutyákkal sétálunk, mert folytatta "Hogy 13 év házasság után is kézen fogva sétáltok" Akkor csak mosolyogva elraktároztam magamban az info-t, és magamban kívántam, hogy még negyven év múlva is kézen fogva sétáljunk majd, azóta viszont többször is visszatértem ehhez a mondathoz, és a vele kapcsolatos érzéseimhez, gondolataimhoz.
Azzal kapcsolatban nincsenek illúzióm, hogy nem számítunk statisztikai átlagnak sem mostanság, hogy ennyi éve házasok vagyunk, minden gyerekünk közös, meg ilyenek.. rengeteg olyan családot ismerek, ahol a szülők már nagyon régóta nem egy párt alkotnak, olyat is sokat, ahol már van mindkét oldalról új pár is, új gyerek is. Nem találok ebben semmi kivetnivalót, vallom azt, hogy "ami nem megy, azt nem kell erőltetni". Azt gondolom, ha elmúlik a szeretet, akkor mindenkivel szemben sokkal korrektebb, ha nem nyúzzák egymást a végtelenségig, hanem intelligensen elköszönnek egymástól, és folytatják külön.
Az viszont fura, hogy a sógorom hangjából is azt a fajta "tiszteletet" hallottam ki, amit már oly sokakéból. Mert akik ismertek minket gyerekként, vagy akár kamaszként, és esetleg tanúi voltak annak, amikor ez az egész kezdődött, azok, ha most megtudják, hogy mindez még most is tart, valahogy furán néznek. Mintha csodabogarak lennénk. Sosem tudnám elmagyarázni, és meg sem kísérlem, de ez pedig olyan természetes. Nyilván, mivel emberek vagyunk, voltak és vannak (lesznek is) nehezebb periódusok az életünkben. Volt olyan, amikor pillanatnyilag nem szerettem őt annyira, mint úgy egyébként szoktam, mert megbántott. Ő erről nem beszél, de szerintem nála is volt már ilyen, hogy nem szeretett annyira, mint máskor. Ez normális. Szerencsére nem tartós állapot ez sosem, rövid ideig tart csak. Ennek ellenére habozás nélkül rávágom, hogy biztosan Balázs mellett leszek addig a napig, amíg ezt megtehetem. Nincs kétségem efelől, sziklaszilárdan hiszem, hogy "Isten rendelése szerint.... holtomiglan... mindenféle bajában..."
Az biztos, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért éppen akkor találtunk egymásra, amikor kellett...