Húha...

A helyzet fokozódni látszik. Nem is annyira abból következtetek erre, hogy a tortákon is mindig eggyel több gyertya van, hanem sokkal inkább abból, hogy van már nekem olyan gyerekem, aki negyvenes cipőt hord. Amikor először szembesültem ezzel a ténnyel, akkor azért a szívemhez kaptam. Mert na ne már... még meg van az első 18-as siesta is, most meg negyven? Ami azt jelenti, hogy az enyémnél máris két számmal nagyobb, az apjáénál is épphogy kisebb csak. De még ha a cipőkérdést le is tudom vetkőzni magamról, és a cipőt, papucsot szigorúan az erre a célra rendszeresített polcon tároltatom vele a szekrényben, hogy ne is lássam, azt már nehezebben emésztem, hogy ezzel a tizenharmadik születésnappal, amit múltkor ünnepeltünk, meg ezzel a bazi nagy cipővel lassan megint egy új korszak kezdődik. És most itt nem arra gondolok, hogy visszabeszél, és tombol, meg hogy már nem az a kis pihe puha kezű, cérnahangú tejföl szőke kiskölyök. Hanem arra, hogy egyre komolyabb dolgokkal kell majd szembenéznünk. Neki kell szembenézni, helytállni, de nekünk kell vele beszélni majd egy csomó mindenről. Sőt, eljön az idő most már, amikor nem lesz elég beszélni róla, mert igazából eddig is mindenfélét megbeszéltünk már. Nem volt tabu sem a szex, sem a drogok, sem az alkohol, sem semmi. Nem sugdolóztunk félrevonulva, és nem ráztuk le őket, hogy ez "felnőtt-beszélgetés". Szóval, elméletben azt mondhatom, mindent tud már. De lassacskán az elméleti oktatásról áttérünk a gyakorlati részre is. Azt gondolom most,hogy a következő öt év lesz a vizsgamunkája az elmúlt tizenháromnak. És aztán még jön majd a mesterkurzus is... de az még messze van.
Abban biztos vagyok, hogy akkor is nagyon észnél kell lennünk, ha Patrik alapjáraton még mindig a jó gyerek kategóriába sorolható. Már csak azért is, mert szorosan mögötte halad, majdnem fej-fej melletti küzdelmet folytat vele az érési folyamatok során Erik is. Így aztán nehezített a pálya, mert kettőjüket nem lehet egy lapon említeni még akkor sem, ha azért tudnak egy húron pendülni. És itt még a kis nevető harmadik Roland szóba sem került, pedig tökéletes megfigyelő ám. Minden egyes mozzanatot és mondatot jól be fog rögzíteni magának, és ő az a gyerekem, aki bármikor oda is fogja mondani, ha a helyzet megkívánja.
A húha pedig azért, mert úgy érzem, nem tudok erre felkészülni. Biztos nem is lehet. Vagy legalábbis én úgy érzem most, hogy nem lehet. Rögtönözni fogunk úgyis.. ahogy a helyzet megkívánja. Nincsenek illúzióm azzal kapcsolatban sem, hogy attól még, hogy nagyobb lábuk lesz, mint az enyém, sőt, várhatóan magasabbak is lesznek nálam, nem kell őket azzal a bizonyos anyai pofonnal észhez térítenem. Szerintem lesz még ilyen is...
Azért remélem, hogy csupa kevésbé komoly dolog lesz, ami próbára tesz majd, és semmi őrültség, amitől az egyébként is szinte hófehér hajam teljesen kifehéredik.
Még szerencse, hogy a kis királyfi épp csak elmúlt hét....
Ez a téma egyébként  a cipőméret mellett azóta is frusztrál, mióta múlt héten a vagyontanácsadó cég "ügynöke" szenvtelenül (és szemtelenül) kiszámolta nekem, hogy még akkor is, ha majd mindhárom gyerekem annyira okos és annyira mázlista lesz, hogy államilag támogatott főiskolán/egyetemen tanuljon (feltéve, hogy akkor még lesz ilyen) akkor is havi 90 ezret kéne ahhoz félretennem, hogy körülbelül nyolc év múlva őket mindenféle anyagi gond nélkül tudjuk ilyen helyre járatni. Szerinte egy ilyen államilag támogatott szakra járni is a három és fél, négy év alatt a szülőknek olyan 4,5 millió forintban van. Ezt ugye meg kell szoroznunk hárommal. Nos... az összeg több, mint letaglózó. Mondjuk mondtam neki, hogy az általam ismert családok 99 %-a ezt akkor oldja meg, amikor szükség van rá... de persze ez neki nem opció. Mindegy, mert nem adtam lehetőséget arra, hogy javaslatot tegyen arra, hogy a következő tizenakárhány évben éljünk kenyéren és vízen ahhoz, hogy ezt az összeget befizessük valami megtakarítási számlára. Majd amikor kell, úgyis megoldjuk.
Csak az a negyvenes cipő ne hozta volna mindezt még közelebb....