Bolond likból...

..bolond szél fúj...
Jó kis hasonlat ez így, foghúzás után, nemdebár? Egy ideje vívódom, hogy hagyjam e elsikkadni magamban a témát, vagy írjam le. Egészen a mai napig azon győzködtem magam, hogy hagyjam a csudába, mert nem lesz jobb tőle nekem sem, másoknak sem. De ma valamiért nem hagy nyugton a kisördög, és mégis csak írnom kell róla.
Előrebocsátom, hogy az írás rólam szól, nem másokról. Minden utalás bárki másra csak azért van, hogy érthető legyek.
Eltelik lassan az életem fele. Úgy gondolom, pontosan jövőre lesz majd a félidő, és ha igazam van, akkor az éppenséggel pont elég is. Harmincnégy év, ebből 16 felnőttként, 13 anyaként több, mint elég kellett volna már, hogy legyen arra, hogy tisztában legyek önmagammal. De sajnos nem vagyok valami könnyű eset, mert nem volt elég. Illetve ez így nem is teljesen igaz. Mert ismerem én magamat, tisztában vagyok a hibáimmal is, az esetlegesen nyomokban előforduló erényeimmel is. Ennek ellenére nem vagyok tisztában sem a határaimmal, sem a képességeimmel. Vagy lebecsülöm magam, vagy túlértékelem. Középút nemigen van. Ez nem könnyíti meg a dolgomat, még a munkakeresés kapcsán sem, mert vagy nagyon lelkes vagyok, és napi akárhány hirdetést elolvasok, kibogarászva az összes létezőt, amire alkalmas vagyok, vagy pedig, miután hetekig egy hang visszajelzés sem érkezik sehonnan, nem olvasok el semmit, mert úgysem kellek én sehova.
De ezekkel is tök jól tisztában vagyok, és általában túl lendülök mindkét oldali holtponton egy idő után.
Amivel eddig nem voltam tisztában, és igazán megdöbbentett, az az, hogy én bizony irigy is vagyok. Csúnya dolog, ráadásul rettenetesen kiborító is a magam számára, de tény. Irigylem mások sikereit, kitartását, meg még egy csomó mindent. Nem úgy, hogy elátkozom amiért neki jobb, mint nekem. Erről nincs szó. Az irigységem csupán az érzés,hogy "de jó neki", sóvárgás az érzés után, hogy nekem is olyan jó legyen. Talán nem is annyira gáz ez, de attól még engem rendesen kiborít, és kiakaszt. És hisztis is vagyok tőle.
Az eszem tudja, hogy az érzésért, hogy nekem is olyan jó legyen, csak nekem kéne tennem valamit. De a rengeteg zsákutca után, amikbe belefutottam már mostanság, nem tudok mást tenni, mint hogy toporgok itt az irigység pocsolyájában. Nem jó, mielőtt még megkérdeznétek, nagyon nem. Csúnya is, büdös is, ráadásul annyira nem is megszokott még.
Sokat gondolkodtam, gondolkodom a megoldáson, de nem találom. Szeretnék ebből kilépni, szeretnék mosolygós-vidám-tettre kész lenni, mint régen. Nem ez a morgós, hisztis, mindig aludni akarós valaki. Ezt a Diust nagyon utálom. És el sem tudom képzelni, mennyire utálhatják azok, akiknek el kell viselni élő egyenes adásban nap mint nap. Remélem nem nagyon..... mert akkor jaj nekem.