2012. júl. 20.

Egy kicsit mesélek a kutyákról

Tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy egyetlen röpke gondolatfoszlányt sem mentettem el a hétvégi agymenéseimből sehova. Pedig a telefonom jegyzetfunkciója tök jó erre a célra. De annyira biztos voltam benne, hogy nem fogom elfelejteni, hogy ezúttal elő sem vettem. Hiba volt. Mert természetesen elfelejtettem, csak az érzésre emlékszem, ahogy formáltam magamban tovább és tovább a gondolathullámot. Tudom azt is, hogy néha elmosolyodtam magamban, amikor eszembe jutott, hogy majd erre valaki biztosan reagálni fog. Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyam, és fejben folytatok párbeszédeket, amik annyira valóságosak, hogy amikor kizökkenek belőle, akkor csodálkozom is, hogy nem történt meg. De mindegy, mert az egészből ennyi maradt meg. Pedig még arra is emlékszem, hogy a hűtőt még akkor nem töröltem le. :D
Ehelyett most írok egy kicsit a kutyákról, mert már rég nem esett róluk szó. És most épp jókor jön, mert a statisztikában tegnapelőttre ijesztően nagy számú oldalletöltés szerepel, amit még fel kell dolgoznom.. A kutyás bejegyzések meg nem túl népszerűek nálam, ennélfogva meglehetősen biztonságosak is olyankor, ha az ember szép csendben akar megbújni, de mégis írni is szeretne.
Szóval, a kutyák... azt kell mondjam, így, közel öt hónappal Freddy érkezése után, hogy életünk legjobb döntése volt, hogy megvettük őt. Azért is, mert rengeteg szeretetet ad, rengeteg mókás percet szerzett már, de az, ahogy Arthur-t formálta azóta, az akkor sem sikerült volna nekünk, ha most mindketten, vagy akár mind az öten elvégzünk nagy hirtelen valami nagyon komoly tanfolyamot mondjuk Cesar Milan-nál.
Arthur, a maga imádnivaló bölcsességével természetesen kezdettől fogva magával ragadott minket. Csodáltuk, ahogy a süketsége ellenére boldogul, ahogy látszólat teljes életet él. Semmiben nem okozott neki nehézséget egy percig sem. Az sem viselte meg, amikor idekerült hozzánk, az ötödik emeleti panelból a mi kertes házunkba, gyerekmentes környezetből rögtön három gyerek mellé. Mindennek ellenére, meg annak ellenére, hogy rengeteget foglalkoztunk vele mindig is, valahogy olyan kis antiszociális volt. Akár egész nap is el feküdt egy helyen, ha épp úgy adódott, játszani csak és kizárólag a gyerekekkel volt hajlandó, de velük is igen korlátozottan.
Aztán megérkezett Freddy. A maga kiskölyök voltában... aki először végtelenül zavarta Arthurt, gondolom nem tudta mire vélni hogy ő itt van. Voltak nehéz pillanatok az első napokban, de aztán csiszolódtak. Amikor már Freddy is kikerülhetett akár egész napra is az udvarra, mert megkapta az összes oltását, onnan indult az igazán látványos változás. Mert azt vettük észre, hogy Arthur játszik. Freddy-vel, persze, aki addig harapdálta a fülét, amíg ez a nagy mamlasz nem vette a lapot. Ez sem volt egyszerű, az első pár alkalommal rohantunk Freddy-t megmenteni, mert Arti a játék hevében nem nézte, hogy mennyivel kisebb a kicsi. De aztán ez is alakult. Széttéptek egy kutyafrizbit, ami már megvolt egy ideje, csak épp Arthur le sem tojta. Ha Freddy felvette, akkor persze már érdekes volt, úgyhogy megküzdöttek érte. Igazábóla frizbi húzta a rövidebbet. Ma ott tartunk, hogy Arthur kezdeményezi a játékot. Bármikor. :)
A másik, amiben a kicsi tanította a nagyot, azt nehéz szavakba önteni. A gyerekeimet láttam csak testvérekké válni, de azt hiszem, nekik sokkal egyszerűbb dolguk volt, hiszen mi beszélő emberek vagyunk, és ők kezdettől úgy tudták, hogy születik a testvérük.
Arthur és Freddy nem voltak testvérek, sőt.. eleinte úgy gondoltuk, komoly ellenfelek lesznek egymásnak. De aztán a nagy játékok hevében néha a kicsi odabújt a nagyhoz. Bármiért. Fázott, vagy csak épp egy kis bújásra vágyott... eleinte Arthur ezt sem tűrte, mert mit is képzel ez a kis szaros, hogy csak úgy hozzáér. De aztán egyre többször találtuk őket egy házban, összebújva. Vagy épp egy kosárban. Vagy csak fekszenek a kövön, de egymáshoz érnek. Tegnap Freddy úgy aludt (hanyatt), hogy a két hátsó lábát Arthuron pihentette. Ki hitte volna, de úgy tűnik, hogy ez alatt az öt hónap alatt igazi testvérekké kovácsolódtak.
És ami még változott... Arthur előlépett házőrzővé is meg afféle őrző-védő szolgálattá. Bárki jön, azonnal ugat.Még a kaput sem nyitja, már ugatja... süket létére igazán nem semmi. Freddy-ért pedig bárkivel megküzdene. Az összes kutyát megtépné, aki megugatja az ő kisöccsét. Azonnal ott terem, és a hátán felálló szőrrel előbb mordul egyet, majd ugat. Bámulatos. (egyébként harapni nem tudna, már csak a fogsorai elhelyezkedése miatt sem, de ezt ő lehet, hogy nem tudja magáról)
És hogy ki ne felejtsem... a nagytesó bármikor félreáll, ha a kisöccs szemet vet a kaja adagjára. Amit ugyan nem engedünk, mert a kicsinek is van saját kajája... de nem semmi, mennyire önzetlen tud lenni.
Egyébként meg... Arthur kimondatlanul is a kedvenc nagy és süket kutyám, azért, amiért olyan, amilyen. És Freddy is a kedvenc kiskutyám, ő meg azért, mert olyan, amilyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése