Utolsó ovis nap

A ballagás napja óta tudom, hogy már csak öt nap. Fura lelkiállapot volt, mert általában nem vittem már egyik fiút sem a ballagás után oviba. Roli helyzete ebből a szempontból is más volt, mint a többieké. Azért, mert ő szeretett oviba járni, azért, mert neki meg sem fordult a fejében, hogy ne menjen, azért, mert a tanév még a héten tartott, és még azért is, mert az óvó nénik is kérték, hogy még legalább a héten, hogy végre felszabadultan is hadd legyenek velük még egy kicsit, foglalkozások, próbák, minden nélkül.
Minden reggel úgy mentünk, hogy gondoltam, már csak pár nap. Minden nappal kicsit szomorúbb lettem. Amikor utoljára mentem ebédet befizetni az oviba, amikor utoljára integettem reggel a folyosó közepéről a csoportból kukucskáló gyerekemnek, amikor utoljára mentem be a csoportba és ültem le a kis székre fotókat válogatni. Tíz hosszú évig nap mint nap mentem reggel, ebéd után, délután. És most, ennyi év után be kell csukni az ajtót, mert nincs tovább.
Mindig nehéz a búcsú, nekem különösen. Ragaszkodom emberekhez, akiket a szívembe zártam, helyekhez, ahol jól éreztem magam, tárgyakhoz, amikhez emlékek kötnek. Nem úgy, hogy nem tudok tőlük megválni, főleg, mert nem is szoktam. A szívem egyik csücskében el vannak raktározva az ilyesmik. Emberek, tárgyak, helyek, mondatok, érzések, mindenfélék.
Ma, amikor utoljára mentem a saját gyerekemért az oviba, már az odaúton gombóc volt a torkomban. Számba vettem az alatt a pár lépés alatt az összes óvó nénis beszélgetést, amit valaha lefolytattam, az összes szm értekezletet, amin részt vettem, az összes bálszervezést, ami sikerrel, vagy akár sikertelenül zárult. A folyosón végigmenve eszembe jutott a nap, amikor azon a folyosón először mentünk. Hálás voltam a pillanatért, amiért emlékszem rá, hogyan lett a kis oviból nagy ovi.
Egy szempillantás alatt telt el ez az évtized, ugyanúgy, ahogy egy szempillantás alatt átértem a folyosón a csoportszoba ajtaja elé. A gombóc a torkomban csak nőtt. Tudtam, ha meglátom A. óvó nénit, akkor végem. És így lett. Egymásra néztünk, és már folytak a könnyeink, de biztattuk egymást, hogy nem sírunk. Rolcsikám még aludt mikor odaértem, így én keltettem. :) Utoljára ült a kis széken az ágy mellett, és öltözött. Utoljára lehúztuk az ágyneműt, és összecsomagoltuk. És aztán, egy szál virággal megköszönte a "mindent". Én is köszönetet mondtam. Írásban, ahogy nekem a legjobban megy. Egy-egy képeslappal mindkét óvó néninek, és a dadus néninek.
A kifelé vezető úton még könnyes szemmel körülnéztem búcsúzóul. Az ajtót csukva dúdoltam magamban, hogy kedves óvodám, sok víg nap után.... Roland adott egy zsepit, majd megfogta a kezem, és indultunk. Az iskola felé....
Hát ennyi..... nem leszek többet ovis anyuka. Nem sokáig fogok ám ezen búslakodni csak még most egy kicsit... szeptemberben majd büszkén írok az elsős fiamról. :) És akkor indul a következő fejezet. :)