2012. máj. 19.

A hét gondolata IX.

Ezen a héten Altair véget vetett a könnyed és laza témáknak, és azonnal belecsapott valamibe, vagyis inkább lecsapott valamire.. és egy általa is megosztónak nevezett témát választott.


Írjatok a tiszteletről!

Sosem szoktam elolvasni a saját írásom előtt másokét ugyanebben a témában, de valamiért most mégis elolvastam Timit is, és Mágikát is, még délután. Aztán annak rendje és módja szerint a délután hátralévő részében magamat győzködtem, hogy azért mégis csak megírhatom, hogy én hogy gondolom, attól még, hogy nem ugyanaz a véleményünk. Ők ketten, egymástól függetlenül, nagyjából ugyanazt írták. De az én verzióm valami más..
Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, ámbár sokkal inkább naivnak (esetenként született lúzernek) szoktak titulálni, de én alapjáraton mindenkit tisztelek. Azért, mert ember. Ennyire egyszerű. Ugyanolyan ember mindenki, mint bárki más, valakinek a gyereke, anyja, apja, akárkije. Valakinek ő a világmindenség. Nekem csak egy ember, amikor először találkozunk, akinek már csak ezért az emberségért is kijár a tisztelet. Szóval, ez alap.
Az alapon túl azért vannak egy csomóan, akikkel kapcsolatban túlmegyek ezen az érzésen, és több lesz annál, amit elsőre éreztem. Ilyenkor amellett, hogy tisztelem őt továbbra is, már szeretem is. De ez egészen más téma. Mert szeretni is lehet ezer és ezerféleképpen, még akkor is, ha állítólag csak ugyanúgy.
Na de ugye nyilván nem ez az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy mi van azokkal, akikkel annyira nem vagyok egy hullámhosszon, hogy mondjuk "ránézni is rossz". Velük kapcsolatban sem szűnik meg a tisztelem, mert ember- érzésem, de itt ki is merül minden érzelem bennem. Nincs tovább. Ritkán fordul elő, hogy negatív irányba megy el egy emberi kapcsolatom, mert tényleg az a fajta vagyok, aki kerüli a konfliktusokat, és inkább lezárja egy ponton, mint hogy csúnya vége legyen. Az ilyen emberekkel megmarad az a viszony részemről, amikor beszélhetünk arról, hogy milyen idő van, tehát megtisztelem azzal, hogy szóba állok vele, de sosem lennék hajlandó magánéleti dolgokról beszélni vele, mert ahhoz már szükség lenne egy másik érzelemre is.
A gyerekeinket úgy neveljük, hogy tiszteljék az embertársaikat. Kicsit, nagyot, öreget, mindenkit. Sosem volt külön elvárás, hogy kinek hogy köszönjenek, de elvárás volt, hogy megtiszteljék az ismerőseinket azzal, hogy köszönnek nekik. Van saját véleményük, és akik bántják őket, attól ők azonnal elfordulnak, és úgy látom, náluk a tisztelet is elmúlik. De ez nem zavar, nem erőltetem rájuk az én álláspontomat, majd még alakul ez bennük is.
Azt várnám, hogy mindenki ilyen, emiatt értek már csalódások. Mert lépten-nyomon látom, hogy nem tiszteljük egymást. Sem azt, hogy kik vagyunk, sem azt, hogy mik vagyunk, sem pedig azt, ami a véleményünk.
Pedig tök egyszerű a képlet. Elfogadok mindenkit olyannak, amilyen, és tisztelem azért, mert olyan, amilyen. Nekem ennyi a dolgom vele. Akivel több, azzal nyilván majd átlépjük ezt a határt.
 

5 megjegyzés:

  1. Szerintem ez az, amin én is gondolkodtam, mindjárt keresem...
    "jó, de akkor mégis mi az, amit úgy általában az idősek iránt érzek" - és persze nem csak az idősek iránt. Ez bennem is megvan, csak valahogy túl soknak éreztem tiszteletnek nevezni. És ezt az alapot szerintem el is lehet veszíteni: ha valaki nem emberként viselkedik, akkor nem fogom azért tisztelni, mert ember...

    Szóval ez valami alap, igen, de nem tudom a nevét... Mert nálam nem igaz általánosan minden emberre, tehát nem mondhatom, hogy tisztelem, mert ember. És ezt azt hiszem, a nagyapám rombolta le bennem.

    VálaszTörlés
  2. Amiről Te írsz, az nálam inkább elfogadás. Mindenkit elfogadok (próbálok elfogadni)olyannak, amilyen, mind külsőleg, mind véleményileg. De azért mert ember, nálam nem jár tisztelet. Én azokat tisztelem, akiktől úgy érzem van mit tanulnom. És ez kortól független. Csupán a kora miatt nem tisztelek senkit, élhet valaki 100 évig is úgy, hogy egy haszontalan, mihaszna ember volt, aki mindenkibe csak belerúgott.

    VálaszTörlés
  3. Diussal értek egyet, a tiszteletet mindenki megérdemli, alapvetően. De úgy gondolom a tiszteletnek is több fajtája van. Bár a másikat inkább elismerésnek nevezném. Az alapvető tisztelet az én megfogalmazásomban: nem bántom szándékosan semilyen formában. Aztán persze vannak emberek a környezetemben akiket nem tisztelek, de hát kivétel erősíti a szabályt ugye. De ez is csak a köszönés elmaradása szintjén jelentkezik. Sajnos túl jólnevelt vagyok. Amikor minden tiszteletet felejtek az akkor van, ha a gyerekeimet bántják.

    VálaszTörlés
  4. Hát ez az, amitől olyan jó, hogy ahányan vagyunk annyifélék vagyunk.
    Nekem a tisztelet valóban azonos az elfogadással, hiszen ha elfogadom, akkor tisztelem benne azt, aki.
    Amikor már valami miatt erősebb érzelmeim is vannak az illető irányában, akár negatív, akár pozitív irányban, az már valami más, de ettől még elfogadom őt annak, akinek. (csak esetleg nem szimpatikus)

    VálaszTörlés
  5. Szerintem vannak a tiszteletnek különböző árnyalatai. Tisztelet ez az elfogadós is, meg az a kiérdemlős is, mégis más a kettő, de mindegyik megvan, létezik, én is érzem mindkettőt.

    VálaszTörlés